Berekesztett utak: Ősök és ivadékok 3.

By Erdős Renée

Erdős Renée Ősök és ivadékok című ciklusa kimondottan önéletrajzi regény, amelyben saját fejlődésének útját rajzolja meg. A ciklus részei: I. Az új sarj
(1918); II. Az élet királynője (1921); III. Berekesztett utak (1923). IV. Ave Roma (1929).

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633449240

Book preview

ERDŐS RENÉE

BEREKESZTETT UTAK

Ősök és ivadékok

HARMADIK RÉSZ

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Révai Irodalmi Intézet, 1934

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-924-0

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Erdős Renée jogutódja

ELSŐ KÖNYV

BÉCS

„Egy forgás volt csupán – egy pillanatig tartott."

ARANYVEDER.

…„Te hamar elfáradtál –

Szólt Ő – Jaj lészen a vigalmasoknak

Akik, mint te: fél lélekkel örülnek,

Akik, mint te: megszédülnek a táncban,

Kik, mint te: dalolván sírva fakadnak!

Bizony mondom, az én örökségemnek

Súlya van rajtatok, kábult szegények."

ARANYVEDER.

I.

AZ ÚT A HAVON.

Egy napfényes, hóval szikrázó téli délelőtt Érseki Benoite kilépett a bécsi császári múzeum kapuján.

Február közepe volt s a nagy Ring palotái és kertjei ragyogtak az átlátszó, kristálytiszta levegőben, a szokatlanul kék ég alatt. Szobrok és tornyok, bokrok és facsúcsok csillogtak a fehér lepelben. Elegáns fogatok száguldoztak gummikerekeiken, bérkocsik és konflisok mintha versenyfutást rendeztek volna. A jól ápolt lovak, jól ápolt, szépen öltözött urakat és hölgyeket röpítettek előre s a bakon ülő kocsisok, mint gőgös oligarchák tekintettek az útra, a lovak hátára és fegyelmezett tartásuk valahogy befejezte azt a képet, melyet egy pár szépen szerszámozott ló, egy fényes hintó látása nyújtott a császárváros ez előkelő széles körútján.

Benoite a Maria Teresia teret elhagyván, lassan ment előre a Franzensring felé és tekintete szórakozottan nézte a sétálók tömegét. Ez a tekintet fáradt volt, szomorú és nem egészen ment valami különös, csak alig észrevehető zavarosságtól, melyet valami testi baj szokott, az idegrendszeren keresztül, a szembe küldeni.

Kissé riadt, tétova tekintet volt ez, mely mintha minden látható dolgon túl keresett volna valamit, aminek hiánya nyugtalanná tette. Nagy félelmeket átélt tekintet volt ez, amely most örömtelenül, kíváncsiság nélkül és csaknem fásultan követte a kocsik, emberek mozdulatát, elsuhant a paloták tornyain és néha fájdalmasan bujt el az égő szemhéjak alatt.

A Volksgartenhez érve, egy pillanatra megállt és egy mélyet, nagyot lélekzett a fák havas illatából. A fejét súlyosnak érezte és ismét szemrehányást tett magának, hogy teljes két órát töltött a képek és szobrok között, megfeledkezett az időről és csak akkor ocsúdott fel a szemlélődésből, amikor már a háta és válla fájni kezdett.

Mégis örült, hogy már ennyire vitte! Két hónappal ezelőtt, mikor Bécsbe jött, ha csak félórát töltött valamelyik múzeumban vagy képtárban, csaknem összeroskadt a fáradságtól. Akkor az út is, amit az alserstrassei penziójáig gyalog szokott megtenni, majdnem elviselhetetlen volt számára. Most pedig ime, már járni tud sokat, néha órákig is és nézni tud. Legalább a fél napja tűrhetően friss és a befogadóképessége napról-napra nagyobb. Ez már a gyógyulás…

A Rathaus toronyórája tizenkettőt ütött, mikor a Reichsrat épülete elé ért. A nagy oszlopcsarnok előtt valami szikrázó tüzes pont csillogott szemébe, amit a nagy fehérségen át az első pillanatra nem tudott megkülönböztetni. Aztán közelebb érve látta, hogy Pallas Athene aranysisakja volt az, melyen a napfény megütközött. A nagy kút fölött állt az istennő és tőle jobbra és balra klasszikus redőzetű ruháikban a Törvény és Igazság komoly szobrai ültek. Fenn az épület oromzatán a nagy szoborcsoportozat, a császár alakjával, aki alkotmányt ad a népnek.

Benoite még most, két hónap multán is az idegennek elfogult szemével nézte az épület fehér pompáját, a kutat, a parkot, mely mögül felnyúltak a Rathaus csúcsíves tornyai, mind azt a gazdagságot és ünnepi szépséget, mely a Ringnek ezen a pontján szinte kérkedve torlódott össze s amely előkelő harmóniáját még sem vesztette el.

Micsoda komoly dolog ez itt mind – gondolta magában és hirtelen feltűnt fáradt szeme előtt az a másik város, amelyet elhagyott, ahol olyan rövid ideig élt, hogy meg sem ismerhette – Budapest! Nem – most érezte, hogy nem ismerte azt a várost – nem is volt rá nagyon kíváncsi. A múltja nem érdekelte, a jelene is csak annyiban, amennyiben vele, az ő életével összefüggésben volt. Hiszen abban a városban sem volt otthon, Budapesten is csak jövevény volt, mint itt! Mint tizenötéves leányka látta meg először, amikor otthagyta a kis túladunai várost, ahol gyermekkorát élte. Aztán egészen valószínűtlen gyorsasággal lett otthonos benne. A város neki adott mindent, amit csak egy ifjú, rohanva fejlődő, mohó és zavaros nagy város adhat egy ifjú leánynak, aki szépséget és tehetséget hoz magával, forró és zengő dalokat s epedő szomjat a dicsőség után. De amit gyorsan adott, azt gyorsan vissza is vette.

Rajta kapta magát, hogy Pestre gondol és rázott egyet a fején. Nem. Pestre gondolni nem szabad! Igéretet tett valakinek, halálosan komoly igéretet, hogy nem fog gondolni rá. Nem szabad gondolkodnia, mert akkor nem gyógyul meg! A svájci szanatórium orvosa is azt mondta: Csak nem gondolni visszafelé, elmúlt dolgokra, amik fájnak, amiket nem lehet megmásítani többé. Sem azokra a helyekre, ahol a nagy fájdalmak érték… Sem emberekre… Attól függ az élete, attól függ, tud-e még valaha dolgozni: ha elég erős lesz és nem gondol a múltra. Tehát nem – nem fog gondolkodni rajta…

Most mégis, ahogy a Maximilian-térre ért: tanácstalanul és tétován állt meg, annyira hasonlított most ez a tér, valami otthon látott vidékhez! De nem tudta hirtelenében melyikhez. A tér parkját hó födte s a hóból a Votivkirche karcsún és felségesen tündöklött föl az ég felé… Nem, nem, ilyen fehér gótikus templom nincs odahaza Budapesten! De hát mi akkor? Ah igen! A Városligetben, egy téli délelőtt, mikor a Szépművészeti múzeumból jött ki, meglátott egy magas facsoportot havasan, tündöklőn, a kék ég alatt. Ez volt az! A magasbanyúló havas faágak! Platánok voltak talán? Nem, jegenyék! Oh jegenyék, karcsú, szép jegenyék… Magyar fák! És e pillanatban szíve hevesen kezdett verni a honvágytól és szemét egy perc alatt elöntötték a könnyek!

– Nem szabad, nem szabad, – mondogatta saját magának szinte ijedten és tiltólag – a jegenyékre sem szabad gondolni… Semmire, semmire!

De most már késő volt! Egyszerre megrohanta az emlékezés és a szívét szorongatta görcsös fájdalommal. Érezte a halántéka lüktetését és hogy az agya hátul lassan zsibongni kezd. Mintha futna valaki elől: elkezdett sietni a tér baloldalán és az első villamosmegállónál felkapott egy kocsira, maga sem tudta miért.

Mikor a kalauz a jegyet kínálta és megkérdezte tőle hova megy: azt felelte: a végállomásig, mire az bólintva tépett ki egy jegyet a kis füzetéből és adta a kezébe.

– Nem is baj, – gondolta magában, mikor a kocsi előre rohant vele – ha most nem megyek haza. Félkettőig kell várni az ebédre és addig úgy sem lehet tenni semmit.

Azt gondolta magában: elmegy a végállomásig s onnan visszatér. De a kocsinak nyilván hosszú útja volt; már negyedórája is ment, egészen idegen utcákon, kifutott a külvárosok egyikébe, ott elsiklott nagy épületek, gyárak között, azokat is elhagyta és néhány perccel később a kalauz egy villanegyed nevét kiáltotta be a kocsiba ezzel a felszólítással: tessék kiszállni!

Benoite, noha ülve akart maradni a kocsiban és visszamenni ahonnan jött, most mégis felállt. A kalauz tekintete rajta függött. Ez az ember mintha észrevette volna rajta, hogy cél nélkül ült fel a kocsira és most nem tud mit csinálni. Benoite valami restelkedésfélét érzett és – mintha igazolnia kellene magát – kiszállt a kocsiból.

Hosszú utat látott maga előtt, mely hegynek fölfelé vitt s melyet két oldalt kedves kicsiny villák szegélyeztek. Kertjei csaknem elvesztek a hó alatt. Az út is havas falusi út volt és fönn a házak fölött sűrű fenyőerdő felé vezetett. Benoite körülnézett. Mindenfelé erdős halmokat látott, teleszórva helyenként vidám fehér villákkal. Egy kilátó torony emelkedett égnek az egyik halomtetőn és ennek magas póznájára egy rézgömb volt tűzve. Rajta sziporkázva fénylett a nap.

Benoitenak az volt az érzése, hogy a kalauz utána néz és figyeli őt. Bosszantotta, hogy talán észrevette rajta, hogy beteg. Most úgy tett, mintha valóban dolga volna a hegyen, mintha látogatást akarna tenni valamelyik villában és megindult fölfelé a havas úton.

– Elvégre nem baj, ha sétálok egyet – gondolta magában – ebédre azért hazaérkezem és ha nem, félreteszik számomra az ebédet.

Igy nyugtatgatta magát, hogy elnémítsa saját lelkében azt az ijedtséget, amit érzett azért, mert észrevette, hogy megint akarata ellenére cselekedett valamit. Tudta, hogy ez a neuraszthéniája miatt történt, de borzasztó volt, hogy tudta és még sem bírta megakadályozni magát, ezekben az önkénytelen cselekedetekben. Pár nap előtt is bement a Kaerntnerstrassen egy virágos boltba és megvásárolt jó drágán egy csokor fehér violát, amit az utcán a kirakatban látott s aminek nem tudott ellentállni. Később nagyon fájlalta ezt a pazarlását, de már későn volt. A fehér violát otthon beletette egy vázába és ahányszor ránézett, mindig emlékeznie kellett arra, hogy akarata ellenére vette meg s ez a gondolat addig nyugtalanította, míg végre is fogta a violacsokrot és odaadta a szobaleánynak, hogy vigye ki.

– Kifárasztottam magamat a képtárban – gondolta magában és belesülyesztette két kezét a barna posztókabátja zsebeibe. Valami megzizzent az ujjai alatt. Barátnőjének, Homolay Katalinnak a levele volt, amit reggel kapott, mikor éppen el akart menni hazulról s amit aztán, a képtárba menet olvasott el, az utcán. Most megint elővette a levelet, amely elefántcsontszínű merített papíros volt és rajta ott fénylett az aranypecsétes koronás Homolay-címer. Kibontotta és olvasni kezdte.

– Drága Benoite, újra csak arra kérem magát: ne írjon verseket. Ne izgassa magát az írással! Vagy ha már mindenáron írni akar, írjon prózát. Valami könnyű prózát. De ne verset, ne verset! Ezek, amiket most utoljára küldött: kimondhatatlanul fájnak nekem. Én nem találom meg bennük magát, az igazi Benoite-ot, amilyennek én akarom tudni magát s amilyen maga lesz is, ha egyszer egészen meggyógyul. Ne írjon verseket! És újra kérem, amikor egy friss napja lesz, ha a háta nem fáj és jó kedvű: keresse elő azokat az ajánló leveleket, amelyeket Szerencsi küldött magának és menjen el valamelyikéhez azoknak az uraknak, akikhez a levelek szólnak. Már nem is tanácslom, melyikhez menjen. Amelyikhez maga akar. Mind elsőrendű irodalmi faktor és bármelyik a legnagyobb örömmel tesz meg magáért mindent, amit akar. Fordítót is ajánlanak magának. Hiszen amig maga nem fog tudni olyan jól németül, hogy lefordíthassa a saját dolgait, vagy németül írhassa meg: addig mégis csak fordítóra van utalva. Szóval ebben az irányban mozogjon előre. És ne írjon verseket! Ne írjon verseket, amikkel tőröket szúr a szívembe. Nem akarom, hogy szomorú legyen, érti? Innen a távolból ezt nem bírom el. Ha ott lehetnék, ha maga akarná, hogy ott legyek, az egészen más volna. Én tudom, hogy kell magától a szomorúságot elűzni. De maga éppen ezt nem akarja, hát jó. Legyen ahogy kívánja. Én itt ülök Kis-Lónán és várom mikor jön egy sürgöny: „Katóka, jöjjön rögtön". Megesküdtem, hogy addig nem mozdulok innen és nem is mozdulok. Ehelyett a fejem mozog folyton a tervektől. És mellesleg rettenetesen sokat eszem. Mert mit csináljon itt az ember? Eszem, alszom, olvasok sokat, magára gondolok mindég, még olvasás közben is. Mert nem olvashatok olyan könyvet, akármilyen szép legyen is, amiről ne gondolnám: Benoite, ha egyszer egészen meggyógyul, ennél sokkal szebbeket fog írni, sokkal szebbeket. Mert ne felejtse el, amit mindég mondtam, Ragazban is, mikor a víz partján sétáltunk, az erdőkben és a hegyek között, és itthon a kertben, mikor a sok körtét ettük és mikor csengős szekéren kóboroltunk hegyen-völgyön át és fél-Erdélyt bebarangoltuk együtt – beh gyönyörű emlékek! –ne feledje el, amit mindég mondtam magának: Maga lesz a legnagyobb költő, ha egyszer megszűnik rongyos asszony lenni és Bártfyt kidobja a fejéből, az idegeiből! Tehát újra mondom: maga lesz a legnagyobb költő! Ebben én úgy hiszek, mint a Credoban. Úgy hiszek ebben, mint hiszek az életben és a halálban. És este, mikor lefekszem és magára gondolok és kínomban sírni szeretnék, hogy nem lehetek maga mellett: akkor is azt mondom magamban: ő lesz a legnagyobb költő és most egyedül akar lenni Bécsben, hát legyen egyedül. És ki akarja élni a fájdalmát, hát élje ki. És meg akar gyógyulni magától és német írónő akar lenni és engem szegény kis bogarat, el akar magától lökni örökre, hát nem bánom. Legyen úgy. Minden úgy legyen, ahogy ő akarja! Csak boldog legyen, csak a nagy, fekete szemei ne nézzenek olyan ijedten! Hát igen. Ezeket gondolom és nem alszom éjfélig ezektől a gondolatoktól. És másnap dühösen vetem magam a lovam hátára és elszáguldok a harmadik határig és visszatérek fáradtan s akkor halálra eszem magamat. Ez is egyik formája a feledésnek. Ne nevessen! Találnék itt egyebet is. Tele a pincém jó régi borokkal. De annyira férfi mégsem vagyok, hogy leigyam magamat. Tehát újra arra kérem: ne írjon verseket! Ez magának méreg. És egy kicsit nekem is. Tudja mit szavaltam ma is egész uton, lovaglás közben? Azt az egy strófát, amit küldött, amit nem tudott befejezni s ami miatt nem aludt egy éjszaka:

Egy szárnyas lénnyel viaskodom

Az élet és halál fölött.

Alattunk az ür, köröttünk a köd,

És hideg fátyol a csillagokon,

E szárnyas lény a lelkem…

Ne kínozzon halálra, Benoite! Ha tudná, mennyire látom én magát, amint ezzel a szárnyas lénnyel viaskodik! És nem akarom. Ettől szomorú maga és ettől égnek a szemei! Ettől nem tud hamar meggyógyulni! Ahelyett, hogy a szárnyas lénnyel viaskodnék, inkább menne színházba esténként. De nem a Burgba, hanem valami operettszínházba, ahol táncolnak és énekelnek! Hogy felvidámuljon kissé! Pestről semmi ujságot nem tudok. Szerencsi ugyan itt volt pár napig, de semmi érdekeset sem tudott mondani. Nem tőle tudom, hanem valaki mástól, hogy Bártfy Lovranában van és ott sütteti mártirmellét a nappal. Mióta az öreg fiú azt a kis golyót szalasztotta nagy óvatosan a kebelébe, azóta nem győzi ünnepeltetni magát. Úgy hallom, Palesztinába készül. Megtehetné nekünk azt a szivességet, hogy ott maradjon és megválasztassa magát zsidó királynak. De azt hiszem, onnan is vissza fog jönni, mert Pest nélkül, a színésznők nélkül, az Otthon nélkül nem tudna meglenni még akkor sem, ha koronát tennének a fejére s alkalmat adnának neki, hogy egy új zsidó dinasztiát alapítson. Szóval ő marad a régi. Hogy hogyan átkozza magát és milyen fantasztikus meséket talál ki a maga rovására, azt én Lovranából is idehallom. De persze maga – no de nem akarok szemrehányásokat tenni semmiért. Talán mindennek így kell lenni. Most végzem, mert az öreg Sára itt áll a hátam mögött és unszol, hogy kihűl a vacsorám. Megint agyoneszem magam és holnap megint nem fog ízleni a lovaglás, mint ahogy ma sem esett jól. Már harmadszor történik, hogy valami furcsa érzéssel szállok le a lóról. Csak nem akarok beteg lenni? Szeressen engem egy kicsit, Benoite. csak egy olyan kicsit, amennyire maga szeretni tud valakit, aki nem oly szerencsés, hogy férfi lehessen. A hajamban ma annyi ősz szálat találtam! Szeressen engem egy kicsit és ez sem fog fájni. Semmi sem fog fájni! Katalin."

Benoite elgondolkodva tette vissza zsebébe a levelet. Katalin az ő makacs hitével! Katalin az ő örök jótanácsaival! Ne írjon verseket! Menjen el operettszínházba! Vesse ki idegeiből Bártfy Lászlót – és természetesen az egész multat! És Katalinnak igaza van. Ezt kellene tennie. Ő maga is tudja és érzi és ide, Bécsbe, azért jött, hogy ezt tegye. S ime már két hónap óta itt van és mi lett azokból a tervekből, melyeket együtt szőttek a nyáron a kislónai magányban s a napos országutakon, amelyeken barangoltak heteken át, hegynek föl, hegynek le, a két útitáskával a kocsi-saroglyában! Ezek a tervek milyen nagyszerűeknek látszottak akkor! És mi lett belőlük! Miért, hogy nincs annyi energiája, hogy kikeressen egyet az ajánlólevelek közül és elmenjen azokhoz, akiktől esetleg leendő sorsa függ, életének új útjai, amelyek felé elindulni vágyott? Pest örökre bezárult előtte. Ezt tudta már akkor, mikor a tavasszal Ragazból visszatért Magyarországba. Pestet elvesztette. Ezt Homolay Katalinnak titkos kémei megjelentették. Pesten nem volt lapszerkesztő, aki munkatársává szerződtette volna, folyóirat, amely a verseit leközölte volna, kiadó, aki egy könyvét ki merte volna adni. Katalin informátorai közül az egyik megírta őszintén: Érseki Benoite teljesen lejárta magát a Bártfy László öngyilkossága által és azok miatt, amiket Bártfy felőle úton útfélen mesélget. Még azt sem hiszi el senki, hogy beteg. Azt beszélik, hogy komédiázik, semmi baja, éli világát, külföldön van és valószínűleg már rég kárpótolta magát a Bártfy elvesztett szerelméért. Katalin ezt a levelet megmutatta Benoitenak, akinek az arca lángba borult tőle. Ez a levél volt, ami neki a gondolatot sugallta, hogy Bécsbe menjen és próbáljon meg német írónő lenni. Katalinnak tetszett ez az eszme. Oh, Bécs, az már valami! Ott már kultúra van és komoly irodalom. Talán nem fog oly könnyen sikereket aratni, mint Pesten, de azok a sikerek értékesebbek és maradandóbbak lesznek…

Az egész nyarat és őszt Erdélyben töltötték a kislónai házban, ahol hajdan Katalin nagyszülei éltek. Mikor a hideg beköszöntött, Katalin mindenáron azt akarta, hogy Benoite mielőtt Bécsbe menne, még egy hónapot valahol egy szanatóriumban töltsön. Megtalálta Pest környékén az erre legalkalmasabb helyet s oda Benoitet elkísérte. Az egy hónapból másfél lett. Benoite láthatóan megerősödött és csak akkor, december közepén kisérte föl Katalin Bécsbe és ott magára hagyta.

Ez volt Benoitenak az első egyedülléte önmagával, az emlékeivel és a lelkiismeretével, a Bártfyval való szakítása óta. És Benoite ebbe az egyedüllétbe úgy szédült bele, mint valami különös, sohasem sejtett, fájdalmas mámorba. Élete egész vereségét csak most kezdte érezni, hogy végre egyedül lehetett és nem volt mellette senki, aki a dolgok kegyetlen valóságát enyhítse, gyöngédségével leplezze, odaadásával elfeledtesse. Most végre szembe nézhetett a valósággal és számot adhatott magának életéről.

Minden romokban volt, minden. A költői hírneve, az asszonyi varázsa, az egészsége. Nem volt kenyere, nem tudott dolgozni. Nem voltak barátai és nem volt hazája többé. Igen, igen! Hiába nevette ki Homolay Katalin, amikor azt írta neki, hogy nincs hazája. Ez mégis igaz. Neki nem lehetett Pesten maradnia, neki oda nem szabad visszatérnie. És nem voltak barátai. Amikor ezt Katalinnak megírta, az azt kérdezte tőle a maga módján: Mi a csoda? Nincsenek barátai? Hát én kutya vagyok? Valóban Katalin nem volt kutya. Katalin egyebet sem tett, mint vele foglalkozott, mint róla gondoskodott. A Glatt Vili-féle váltók ártatlan hazugsága rég lelepleződött. Katalin volt, aki ezt kitalálta, azért, hogy megnyugtassa őt. Benoite eleinte, mikor megtudta, sokat szenvedett miatta, később a beteg ember tehetetlen fásultságával belenyugodott és elfogadta, amit Katalin mondott: Ha nem ismerném magát és nem tudnám mennyire gyámoltalan, én is el tudnám viselni, mint a többiek, hogy maga egy szép napon éhen haljon. De mivel ismerem: nem tudom elviselni. És azt hiszem, maga is csak így volna velem, ha hasonló helyzetbe jutnék.

Akkor elfogadta ezt és míg Katalin mellette volt, a dolog valóban olyan természetesnek látszott. De ahogy magára maradt: egyszerre ezt is egészen más világításban látta és megdöbbent tőle, mint ahogy megdöbbent mindentől, amit akkor látott először a maga valóságában. De ez a megdöbbenés, ez a belebódulás a tisztánlátás fájdalmába, nem tarthatott sokáig. Benoite egy reggel fölemelte fejét és azt mondta: Nem!

Ez a nem szócska azt jelentette: Nem engedem magam. Száműztetek? Szerzek magamnak új hazát itt, idegenben. Most még egy kicsit beteg vagyok igaz, de meg fogok gyógyulni. És akkor megint dolgozni fogok. Most egy kicsit sárga az arcom és nyugtalanok a szemeim: de huszonhét esztendős vagyok és újra szép akarok lenni. Most fáj a hátam és vállaim leesnek, ha egy órát ülök asztal előtt és írok vagy olvasok. De megint friss leszek, ha meggyógyulok és meg fogok gyógyulni, mert meg akarok gyógyulni. Nem az álomszerektől, nem attól, hogy mint egy múmia, minden éjszakára hidegvizes ruhákba göngyölöm be magamat, hanem attól, hogy tudom, érzem, hogy az én életem, ami nekem adatott, valahol vár reám. Az én életem, a ki nem élt nagy élet, aminek minden álmát és sejtelmét magamban hordom azon frissen, ahogy elindultam vele hazulról, ezelőtt tizenkét esztendővel. És én, az én életemet meg fogom hódítani magamnak. Nem tudom hogyan és kinek a segítségével, de bizonyos, hogy utána megyek ennek az elsiklott életnek és megkeresem és magamba ölelem, akármibe kerüljön! Akármibe kerüljön… Mikor ezt magában elhatározta: rögtön leült és meg is írta három embernek egyszerre, mintegy leszögezni akarván ezt az elhatározását azáltal, hogy mások is tudnak róla.

Az első, akinek megírta, Homolay Katalin volt. A másik Vajna Gábor, a harmadik Felicián, aki akkor már csak kevés élettel feküdt otthon, a szüleinél s akinek válasza az utolsó levél volt, amit szegény életében írt.

Homolay Katalin ujjongó tetszéssel felelt erre a levélre. Úgy van, ez az igazi! Nem engedni a sorsnak! Szembefordulni vele és harcra hívni! És ha Benoite sokat veszített is, az igazán nagy dolgokat nem veszíthette el, mert azok még csak ezután várnak reá és mert ezeknek a lehetőségét magában hordja! Pestet a fene ott egye meg, ahol van! Benoite előtt ott áll a ragyogó, gazdag Bécs, vagy Berlin, vagy esetleg Páris! Hanem azért csak vigyázzon a munkával és a vizes borogatásokat se hanyagolja el és sokat ne gyalogoljon egyhuzamban s a képtárakban se üljön egész délelőttöket. Nem kell a dolgokkal sietni! Minden eljön a maga idejére…

Benoite bosszankodva tette félre ezt a levelet.

Vajna Gábor is írt. Furcsán, röviden, nem a szokott modorában, hanem ahogy ismeretségük elején levelezgetett vele. A megszólítás sem úgy szólt: Kedves húgom Benoite, hanem így: Igen tisztelt Úrnőm! És tovább az volt benne, hogy örömmel olvasta Benoite levelében a bizakodó hangot és hogy ő soha egy percig sem kételkedett Benoite tehetségében, sőt mindég intette, hogy becsülje meg jobban és ne hozza összeütközésbe olyan viszonylatokkal, amik annak ártalmára válnak. Ami azonban Benoitenak azt a tervét illeti, hogy német írónő lesz: erre semmit sem tud mondani, mert nem tudja: Benoitenak minő lehetőségei vannak erre nézve. Külső és belső lehetőségeket értve. Tud-e olyan jól németül, hogy úgy írhasson, hogy abban a németeknek gyönyörűsége teljék és érez-e olyan jól németül, hogy az írásainak szelleme harmóniában álljon azok nyelvével. Ő persze ezt nem tudhatja. Ezt csak Benoite tudhatja, a maga részéről azonban vannak némi kételyei, amikről csak Benoite iránt való szeretetből szól. És emlékébe idézi Benoitenak azt a kis verset, amit egyszer, nála járván, mikor Benoite nem volt otthon, az iróasztalán talált s ott elolvasott, s amit Benoite nem talált eléggé jónak arra, hogy valamelyik újságnak odaadja közlésre. Ő azonban ezt a kis igénytelen versikét nagyon megszerette s a kéziratát elkérte tőle ajándékba. Most is megvan, őrzi és mivel már kívülről tudja, ideírja mementóul Benoite számára, aki azt már ezóta százszor is elfelejtette. S a vers oda volt írva, a Vajna Gábor finom, apró, kissé régies betűivel a levél aljára:

Csókjaidtól kigyúlt arcom

Téli szélnek odatartom.

Égő tüzét, pírját vegye,

Halott virág szirma fölé odategye.

Halott virág, tudod-e te:

Honnan ér a nap melege

Milyen titkos sugár éget?

Új tavaszhoz reménységet

Halott virág, tudod-e ki küldött néked?

Kinézek a téli tájba,

Hideg, havas éjszakába.

Fönn az égen csillag ragyog,

Lenn a földön csillog a hó –

Hogy mit érzek: tudja azt a Mindenható!

„Hát így van kedves Úrnőm – fejezte be a levelet Vajna Gábor – lehet, hogy ez a vers csakugyan nem állhat meg az ön fényes versei között. De nekem valahogy így kedves és én ebben azt az Érseki Benoite-ot látom, akit az én szülőföldem szült, túl a Duna. És ebben a versben van valami, amit nekem német költő, még ha Lenau volna is: nem adhat. Az a ritmus, az az érzés, az a belső, titkos nem tudom mi, ami a szíveket egymáshoz köti: a költőét és az olvasójáét, valami, amit csak a közös anyaföld adhat… Hogy ön kedves Úrnőm, ezt az érzést és ezt a titkos belső dallamot át tudja-e plántálni egy idegen nyelvbe, nem tudom, de nem hiszem. Ezért óva intem Önt attól, ha ugyan ad a tanácsomra valamit, hogy túlságos vérmes reményekkel vesse bele magát ebbe a gondolatba. Régi barátja és örök híve Vajna Gábor."

Felicián levele rövid volt és Benoitenak a szívébe markolt burkoltságával a sok-sok elhallgatott gondolattal, mely benne lopózkodott.

– „Kedves Benoite – mindegy, akárhogyan, akármerre. – Az utak egyformák s a cél mindég csak egy! Sursum corda! Örülök, hogy tudom: ott megy az út közepén és nézek utána ezzel a szegény fáradt szememmel, mely talán nemsokára örökre lecsukódik. Most már a lázam állandó. Szegény anyám mellettem van, ápol és sír. Én nézem és sajnálom őt, de nem tudom megvigasztalni, mert talán nem értene meg. Az élet nem volt rossz, csak rövid volt. De az az érzésem, hogy azt, amit benne meglátni érdemes: én láttam. És mi kell több? Kedves harcos barátnőm, az Isten áldásával búcsúzom öntől, ha nem írhatnék többé. Felicián."

Benoite nagyot sírt ezen a levélen és később is, valahányszor rágondolt: elfogta szívét a keserves sírás és nem mert több levelet írni Feliciánnak, attól félve, hogy az nem fog válaszolni reá s akkor ő itt tudni fogja, hogy haldoklik…

Hogy ezeket a leveleket megírta: egy teljes hónap is elmúlt azóta. És vajjon mit tett ő ez idő alatt? Semmit. Azaz, hogy valamit mégis. Verseket írt és ábrándozott. Sőt ez nem volt elég. Még oktalanabb és ártalmasabb dolgot is cselekedett, leveleket írt Bártfynak. Mindennap egyet. És másnap nem küldte el. Reggel mindég józan volt, átolvasta amit előző délután vagy este írt és akkor összetépte és beledobta a kályha tüzébe vagy a papírkosárba. Ám ha jött a délután, a neurasztheniás nyugtalansága megint csak kezébe adta a tollat és írt órákon át, míg a feje le nem hanyatlott a fáradságtól. Mi volt ezekben a levelekben? Mindaz, amit a szakításuk után el nem mondhatott neki, mert részint nem jutott el teljesen a tudatába, részint mert maga Bártfy lehetetlenné tette, hogy ezek a tudatalatti érzései kifejeződhessenek. De most íme nem állt közöttük senki és semmi. Homolay Katalin nem volt ott, sem a hírhordók, az intrikusok, a szánakozók. A bántalmak, a napról-napra megújuló bántalmak elmultak. Nem olvashatott cikkeket és tárcákat, amik őt becsmérelték. A frissen ütött sebek fájdalma nem volt meg többé. És mindezeken túl ott állt a megbűnhődött szerelmes férfi képe, mellében azzal a golyóval, amitől beteg volt hónapokig, de amely igazságos volt és nem ölte meg. A repülő golyó s a vérnek kicsiny csatornája futott most kettőjük között s ez a kis vércsatorna elmosott minden haragot és fájdalmat. Szerette. Nem úgy mint azelőtt. Most szerette igazán. Vagyis inkább: most ébredt csak tudatára: mennyire szerette azelőtt is. Igaz, hogy az érzése diszharmonikus volt. A maga lelki fölényét érezte vele szemben sokszor és titkon félt a rosszaságától. De most látta: ez a féktelen és rossz férfi volt mégis csak az ő férfija. Hogy szerette őt mindazzal együtt, ami benne volt. S ha kínozta őt, hiúságból kínozta, ha féltékennyé tette, csak azért tette, mert maga volt féltékeny. Most látott. Most mindent tudott magáról és róla és érezte, tudta, hogy nincs a világon hely az ő számára, csak mellette, nincs számára csók, csak az ő csókja, asszonyiság nincs többé, csak amit ő adhat. És ezeket a dolgokat írta meg neki napról-napra, azzal a megható, szinte tragikus ékesszólással, amit az idegeiben vibráló láz szinte a lehetetlenségig fokozott. Odaírta magát neki ezekben a levelekben, odasikoltotta neki lelkét, melyet annyi fájdalom sebzett meg, amit mind a férfi okozott neki! Odasírta minden félbemaradt vágyát és minden bocsánatát, minden gyöngeségét, erejét, asszonyi jóságát és alázatát ezekbe a levelekbe. Soha szerelmük két éve alatt nem írt így neki, mert soha nem mert őszinte lenni hozzá, szünetlen a titkos ellenséget látva benne. De most már nem félt tőle. Nem volt miért. Most már ismerte, tudta mire képes és mit tett ővele. Most már le volt győzve, össze volt törve, nem kellett többé a gőgjét féltenie, most már őszinte lehetett hozzá.

És írta az őrült leveleket, mindennap írta s amint egyet befejezett, odatette éjszakára a párnája alá, hogy reggel, ha felébred, rögtön elolvashassa. Nyitva tette oda mindég, mert eleinte mikor lezárta este a levél borítékját, reggel mindég felszakította. Óvatos volt tehát és nyitva hagyta. Aztán ha elolvasta: nem küldte el többé.

Reggel mások voltak az érzései! Mint egy kiürült kancsó, melynek nemes és tüzes italát kiitta az éjszakai álom, a fáradság: olyan volt. Kibujt a magára csavart vásznakból és hidegen, szürkén, józanul nézett elébe a napnak. Nem mintha azt, amit előző este írt, hazugságnak vagy káprázatnak, vagy autoszuggesciónak érezte volna. Nem. De a képzelete valahogy nem tudta őt tovább vinni ezeknél a leveleknél. Az, hogy hogyan fogadná László ezeket a leveleket, már nem állt tisztán és világosan előtte. Itt csak föltevései voltak s ezek örökké ingadoztak. Megkapja László a levelet, elolvassa, zsebregyűri és kacag rajta egyet és rá sem hederít tovább. Ez volt az egyik. Megkapja a levelet és válaszol reá, megbékélten, józanul, szerelem nélkül, emberségesen. „Kedves Benoite, hagyjunk békét egymásnak, most már igazán minden elromlott. Elölről kezdeni semmit sem lehet." Ez volt a másik. De volt egy harmadik is. Hogy megkapja a levelet, elolvassa, nyomban vonatra ül és eljön hozzá. Jön, beállít úgy, mint akkor a tengerparton. Belép hozzá frissen, hódítón, mosolyogva: Jó reggelt – mondja úgy, mintha tegnap váltak volna el egymástól – maga már ilyen korán fönn van? Azt hittem még az ágyban találom. Ejnye de friss!

És aztán mi lesz tovább? Ez volt az a pont, amelyen Benoite mindég döbbenve állt meg. Mi történik azután? Benoite képzelete itt elakadt. A karjaiba veti magát? Nem. Lehetetlen! Megriadva és szinte irtózattal utasította el magától ezt a gondolatot. De hát mit? Beszélnek egymással? Rendbehozzák a multat? Hát lehet a multat rendbehozni? Hiszen rendben van és elintéződött! Hát akkor mi marad? A megbocsátás? De hiszen ez is megtörtént! Hány levélben megbocsátott már neki! Hogy szóval is? Mi a szó? Mit ér a szó? Mit jelent? És a szó után? Folytassák ahol abbahagyták? A csókjaikat? Az eszeveszett és halálig szomorú mámort?

Benoite megborzadt. Itt elveszítette magát, nem látta magát. Ebben a helyzetben elmosódott szemei elől a saját alakja, mintha egy rejtelmes felhő burkolta volna körül, mintha egy titokzatos szélroham kapta volna föl és ragadta volna magával. Ijedten állapította meg magában, hogy itt a vágyai is cserbenhagyják. Megcsókolni többé nem kívánta – a karjait a derekán érezni. – A szíve verni kezdett az ijedségtől, ha erre gondolt. Nem, nem, ezt nem, soha többé! Levélben lehet, igen ezt csak levélben lehet. Leírni, igen. De megtenni?… Őrültség! Képtelenség! A hideg verejték ellepte a homlokát, mikor idáig jutott. Reggel volt, józan reggel, ki volt aludva, a fantáziája nem működött, az idegei szunnyadtak, tehát megrémült saját magától, a tegnap esti gondolataitól és sietett összetépni a levelet, hogy helyette este másikat írjon. Így élt. És Homolay Katalin, az a különös asszony, akinek erről egy szót sem írt soha, mintha csak a távolból látta volna mindezt! S íme ma megint csak azt írta neki a levélben, – ha megszűnik rongyos asszony lenni és Bártfyt kidobja a fejéből, az idegeiből. Az idegeiből.

Benoite amint a havas úton fölfelé ment a villák között: elgondolkodott ezen a kifejezésen. Ha Katalinnak igaza volna! Ha valóban csak a fejében, az agya kissé fáradt gépezetében volna immár a férfi, akinek emléke kínozza. Ha csak az idegeiben volna, a romlott idegeiben? Ha nem volna egyéb, mint az idegeinek az emléke! Betegség! Ha szabadulni tudna tőle egészen? De hogyan lehet tőle szabadulni? Talán valaki által – egy másik férfi által?

Egy másik férfi… Ez a gondolat végigsuhintott testén a személytelen vágy durva vesszőjével. Először gondolt erre. Egy másik férfi. Tűnődött. Hát van másik férfi? A nyáron mult egy esztendeje, hogy utoljára érezte ajkán a csókját. Azóta egyetlenegyszer sem jutott eszébe, hogy lehetne egy másik férfi is… Természetes, hiszen beteg volt! És ott volt mellette Homolay Katalin. A közelébe sem juthatott senki. Az idegorvosok furcsa szemeire emlékezett csak, amik olyanok voltak, mintha örökké gyanakodnának. Ezek nem voltak férfiszemek! Ezek olyan közömbösen és szánakozón tudtak rá nézni, ha az állapotáról panaszkodott! Ezek a szemek észre sem vették, hogy ő fiatal és szép. Előttük ő csak egy pathologiai alany volt, semmi egyéb. És azóta hogy egyedül van?

Benoite megállt az úton, hogy megpihenjen. Az egyik havas fáról egy veréb röppent fel. Apró lábacskái nyomán kis finom hó porzott a levegőben. Benoite utána bámult a madárnak és elmosolyodott. Önkénytelenül előtte állt most az öreg Demuth Gabriel antikvárius boltja ott az Alserstrasse egy mellékutcájában, a kis bolt, ahova olyan szívesen járt s a furcsa öreg Demuth Gabriel, akivel rövidesen úgy megbarátkozott ott a régi bútorok, selymek, bronzok és porcellánok között! Oda egy zimankós alkonyaton belépett egy magas, elegáns szőke úr. Kedélyesen kezet fogott az öreg Gabriellel, leült mellé és szivarozva beszélgetett vele, abban a kedves bécsi dialektusban, amiről Benoite azt hitte, hogy csak a kocsisok és a szatócsok privilegiuma. Benoite ott ült egy magas faragott karosszékben, egy kissé a homályban és bámulva hallgatta, hogy címezi herceg úrnak Demuth a magas szőke urat és hogy beszélnek ott valami villának a berendezéséről, kandallókról, szőnyegekről, bronzkandeláberekről s több efféléről és végül, hogy igéri meg a herceg, hogy másnap délelőtt elmegy Demuth Gabriel lakására és ott elhatározzák a többi dolgot.

Miközben beszélgettek: a herceg néha odapillantott, ahol Benoite ült mozdulatlanul és figyelőn s mikor végre fölállt, hogy elmenjen, kedves, közvetlen, friss modorában megkérdezte Demuth Gabrieltől: Ist die junge Dame vielleicht eine Verwandte? Mire Demuth Gabriel szinte az udvariatlanságig sietve felelt: Oh, dehogy! A fiatal hölgy idegen, Magyarországról jött és vásárolgatni jár ide. Mire a herceg eltávozott, üdvözölvén őt egy kis futó meghajlással.

A herceg! gondolta Benoite. Az első férfiszempár másfél esztendő óta, ami nem a psichiaterek alattomos gyanakvásával néz reá, hanem valami derűs, elégedett és kíváncsi nyíltsággal, ahogy valakire nézünk, aki kellemes szemünknek. Még egyszer látta azután az öreg Gabriel boltjában és szeretett volna kérdezősködni felőle, de nem találta illőnek és Demuth Gabriel valami csodálatos módon elzárkózott a közlések elől…

Aztán, közvetlenül a herceg világosszürke szeme mögött megjelent egy másik szempár. Az alserstrassei penzióban lakó orosz diáknak, Alexander Plenovnak a nyugtalan fekete szeme, amely állhatatosan és szinte megigézetten csüng rajta, ha meglátja őt. Az anyjával nagyon összebarátkoztak és a kis hugával, Súrocskával, aki mindég az ő szobájában ülne a bábuival és Grisával, Szanya öccsével, aki egy kis szatirfülű komikus figura s a tizenkét esztendős kora dacára: az egész pensión uralkodik, kedves hóbortjaival, gyermeki és pokoli ötletességével, egy bohóc és egy kötéltáncos ügyességével… Igen, ott voltak előtte e pillanatban Szanya szemei is, a rejtett tüzekkel, amik, érezte körüllobogják az ő fejét és alakját, a table d’hôte-nál és benn a kis szalonban, ahova bevonultak vacsora után egy kis zenére, orosz dalokat énekelni és játszani, azt az egész ártatlannak látszó, de alapjában igen hazard játékot, a csotkát…

Benoite tovább ment a havas uton és most egy kis tisztásra jutott, mely a közeli erdő felé vitt. A tisztás túlsó oldalán valami vidám kis balkonos fatornyos házikó állt, amelyen feliratos tábla látszott messziről. A havon végig friss ösvény volt vágva emberi lábak nyomaiból. Benoite most erre az ösvényre lépett és ment előre, maga sem tudta mért. Körülötte nagy csend volt, tiszta hó és magányosság. Néha egy-egy varjú szállt el fölötte és repült nyílsebesen, mintha valami messze útra készülne, mígnem Benoite szemei előtt hirtelen lecsapott a hóra, aztán ismét fölszállt és összevissza keringett a levegőben, mintha így akarná kifejezni örömét a tiszta levegő s a nagy fehérség fölött.

Benoite fáradságosan ment előre. Szemét kápráztatta a hó s a halántéka fájdalmasan lüktetett. De azért csak ment, mintha a villamoskalauz még mindég utána nézett volna és látná, hogy semmi dolga errefelé. És ment előre, kínnal, lihegve, s ahogy ment és folyton előre nézett, a hó és a napfény sziporkázása most különös ingerrel hatott fantáziájára. Úgy képzelte, a tornyos házikó mögül az erdőből egy ismerős alak lép ki és jő felé, egyre közelebb. A fehér térségbe elé tömörült izmos és kissé hajlott alakjával és ime rögtön ráismert egészen, a hosszúszárú csizmáiról, a szarvasbőrnadrágjáról, s ahogy a fejét kissé előrevetette járásközben. Látta maga felé jönni nehézkes lépéseivel, kezében tartva régi görcsös botját. Puha kalapjának karimája alatt a kemény, komor, zárkózott fej, a hallgatáshoz szokott szép metszésű száj, erősen összeszorítva, az ősi tekintettel villámló bús prófétaszem, az őszes szakáll és bajusz… Az apja…

Tudta, hogy káprázat, tudta, hogy idegeinek játéka amit lát, de nem birt kitérni előle! Nem fordult el, hagyta hogy közelebb jöjjön és csak úgy félvállról, a szokott módon, nem méltatva túlságos sok figyelemre, megszólítsa őt:

– Hová akarsz menni?

És alighogy ez elment mellette: a fehérségből, a kékes háttérből, a napfény szikráiból kipattant egy másik alak. Barna selyemruha volt rajta, a nyakán és ujján fehér csipkefodorral. Magas és kinyúlt törzsén méltósággal hordta szép matróna fejét, amelyen csillogott a magas gyöngyös főkötő… Leah asszony, a nagyanyja… Jött, jött felé és nem szólt semmit, csak a fölemelt ujjával mosolyogva megfenyegette őt, mint akkor, kicsi korában, az egyetlen alkalommal, mikor látta s mikor hízelegve mondta neki: Te kormosszemű bagoly! – Benoite lihegve ment előre… Most egy egészen kicsiny alak bontakozott ki a fehér háttérből. Oh, ni-ni! Ez a kis vörös, szeplős fiúcska, akivel együtt járt iskolába, az első elemibe s akinek az uzsonnáját mindig megette? Hát ez mit keres itt? Hatéves kora óta nem látta és íme, most is csak olyan kicsiny, mint akkor volt és nála van az iskolatáskája is és az a kis vesszőkosárka, amiben a tízóraiját szokta vinni.

Ha ez is megáll előtte és kérdi? Azon a vékonyka, félénk hangon, amelyre íme e pillanatban visszaemlékszik?

– Hová akarsz menni?

Ettől kissé megborzongott. Mi köze hozzá? Ennek a kis szeplősnek? Kedve lett volna jól hátba vágni ezért a kérdésért, de mégsem bántotta. Hátha onnan jött, ahonnan a másik kettő és eltűnik a többiek után… Azóta sem hallott róla. Talán réges-rég meghalt!

– A hó túlságosan fehér és én éhes vagyok – állapította meg magában rögtön és lehunyta egy percre szemét a fehér káprázás előtt. Majd felnyitotta megint, mert úgy érezte, hogy végig esik a havon s akkor nem tud fölkelni többet.

– Hova megyek én? – kérdezte magában hirtelen ébredő ijedséggel, mert érezte, hogy a kábulat s az éhség egyre jobban elhatalmasodik rajta. – Hova megyek én? Mért kószálok itt egyedül? Hiszen már kísérteteket látok? Mért nem megyek vissza, haza?

– Haza? – kérdezte valaki, egy régi kedves hang, egy bársonyos szelíd, simogató hang messziről? Haza? Hol a haza? Hol a haza? Benoite, Benoite, hol a haza?

Valóban, semmi dolga errefelé. És máshol sem. Seholsem. Valamikor kisleány korában azt hitte: nagy feladatok várnak reá az életben. Kik hitették el vele? Mindenki, mindenki, aki csak a közelében volt, aki csak ismerte, vagy látta. Lehetséges volna, hogy ezek mind csalódtak benne? Kálmán, az első szerelme, Leah asszony és Apáti Benedek? Leah asszony, akinek a keze küldte őt a világba s akinek gyűrűjét, a kis rubintszemű kigyót most is az ujján viseli? És Benedek atya, aki oly büszke volt rá. S az apja? Az apja nem beszélt soha semmiről. Ő hallgatott. De sötét szemében, ha reánézett a legkisebb leányára, ott volt valami titkos, ősi bizalom, mely a faj erejét és a messzi jövőbe való kivirulását látta benne! Mindnyájan tévedtek volna? És ha ezek négyen; az apja, az ősanyja, a nevelője és első szerelme nem is éltek igazában úgy, ahogy ő akkor hitte! Ha csak szimbólumok voltak? Szimbólumai azoknak a titkos erőknek, melyek hivatvák, hogy életét táplálják, összezavarják, széttépjék? Hogy viaskodjanak fölötte valamely, előre nem látott célból. Vagy ez is képzelődés, mint mind a többi? Hogy is szabad azt hinni, hogy mindezek az életek szimbólumok voltak? Micsoda elbizakodottság ez még mindig. És mégis: kell, hogy legyen valami értelme a múltnak, a jóslásoknak s a maga álmainak. Nem lehet mindez véletlen. Borzasztó volna ha ilyen véletlenek volnának. Irtózatos, irtózatos!

És most újra hallotta az előbbi kérdést: Benoite, hol a haza?

Nem is kellett a hang irányába néznie. Úgy is tudta, ki jön felé a keskeny ösvényen. Úgy is látta kedves öreg alakját, himbáló járását, szép ősz fejét a széles karimájú kalappal, amit mindjárt mélyen megemelint előtte, ahogy a kis lányok előtt szokta, akik kezet csókolnak neki… Mindjárt-mindjárt belenyúl a zsebébe és egy kis papírdobozból kivesz egypár szem cukros datolyát, fügét vagy csokoládébonbont és megkérdezi tőle: Nos, kedves Bettike, hová sétál itt a havon? És hogy érzi magát, kis Betti? És miért van ennyire egyedül ezen az ismeretlen vidéken? És az, amiről én egyszer beszéltem magának? Úgy-e, hogy elfelejtett mindent, amit én magácskának beszéltem? És az Evangelium, amit a kis Bettinek adtam? Hol van az Evangelium? És hol van az, amit a jó Isten magára bízott s amit majd vissza kell adnia? Az a kis lélek, Bettike, az a kis lélek, ami nélkül nem lehet élni és nem szabad meghalni??

– Óh, Benedek atya, – feleli neki fáradtan – én nem tudom, hol van az a kis lélek… Én eltévedtem a havon és most éhes vagyok és valahova akarok menni, de nem tudom hova…

Egy csengő, hangos kiáltás riasztotta most föl!

Feketeruhás asszony állt előtte, kék kendővel a vállán és mosolyogva nézett arcába.

– Sie wünschen einzutreten? – mondta neki barátságosan és megfogta a karját, mintha támogatni akarná őt, aztán sietve tette hozzá: – Az ablakból láttam, hogy jön a hölgy felénk. De olyan lassan jött, azt hittem nagyon elfáradt és nem tud tovább menni a hóban, azért jöttem elébe. Rosszul érzi talán magát?

– Óh nem, óh nem – mondta Benoite és belépett az asszonnyal a korcsmába, abba a kis vidám külsejű tornyos házba, ami ott állt az erdőszélen – csak egy kissé éhes vagyok.

– Óh, az nem baj. Más vendégek is vannak és az ebéd kész; tessék csak beljebb fáradni.

És bevezette őt a kis étterembe, amely meleg volt, fenyőgalyaktól illatos és leültette egy kis asztalhoz, ami az ablak mellett állt s ahonnan le lehetett látni a villanegyedre s azon túl a külvárosra és Bécs tornyaira.

– Így ni, rögtön hozom a jó meleg leveskét. Tegye le a hölgy a kabátját, mert itt fűtve van. A kalapját is. Nem? No jó! Aztán van igen finom marhahúsunk paradicsommártással és burgonyával. De ha sült tetszik, azt is rögtön csinálunk. És ha tetszik jó diós palacsinta, vagy turós, vagy lekváros, amelyiket szereti, csak válasszon!

Benoite hálás mosollyal köszönt meg mindent. Ahogy leült az asztal mellé, érezte csak, mennyire elfáradt. A gerince végig tüzelt és a fejét alig bírta tartani.

És tudta, hogy ez nem a járástól van, hanem a gondolkodástól és attól, hogy már előbb képeket nézett és hogy reggel nyolc óra óta egy falatot sem evett. Míg a pompás erős húslevest ette, föl sem nézett a tányérjáról. Hallotta, hogy a közeli asztaloknál a vendégek beszélgetnek, de csak a hangok fojtott zűrzavarát hallotta és nem nézett oda, kik ülnek ott. Csak amikor a friss mozgású, pozsgás arcú asszony a szőke hajával megint előtte állt, hozván a marhahúst a párolgó mártással: nézett fel bátortalanul, félve, hogy talán a többiek észrevették, hogy ő milyen mohón evett s a keze közben reszketett s hogy egyáltalán úgy viselkedett mint egy beteg, vagy egy alvajáró.

S azok valóban észrevették a sápadt, révetegül befelé támolygó alakot, akit a vendéglősné a karjánál fogva vezetett az asztalhoz. Az egyik asztalnál egy csoport fiatal leány ült három-négy fiatalember társaságában.

Művészeknek, vagy tanulóknak látszottak. Igen fesztelenül viselkedtek, hangosan beszéltek és nevetgéltek. Vörös bor állt előttük az asztalon és már a palacsintánál tartottak. Benoite furcsa belépése egy percre elnémította őket, de aztán ismét megkezdték hangos és tréfás vitáikat egymást keresztnevükön szólítva, kocintva és rövid felköszöntőket tartva egymásra, amelyek után mindig harsogó kacagás következett. Volt a lányok között egy nagyon szép, karcsú, fekete teremtés, aki Benoitenak az első pillantásra feltűnt. Ez rövidre vágott hajat viselt és ezért Homolay Katalinra emlékeztette őt. E leány széke támláján egy magas, szélesvállú fiatalember átvetette a karját és úgy beszélt hozzá közvetlen a közelből, arcával majdnem a leány arcát érintve, aki figyelmesen, maga elé nézve hallgatta s csak néha fordította felé a fejét. Ilyenkor az arca csupa mosoly volt és valami meleg odaadás.

– Ezek egymáséi – gondolta magában Benoite, mialatt a húst ette és érezte, hogy tér vissza lassanként ereje s hogy nyeri vissza biztonságát. Ahogy távolról a pohárban csillogó bort látta: megkívánta. Valami nagy-nagy melegséget szeretett volna