Emlékek Gerald Ford elnökségéről

By John Updike

„Csúcsminőségű Updike-regény szenvedélyről és politikáról.” - New York Times Book Review
Alfred Clayton történelemprofesszort felkérik, írja meg a benyomásait az 1974-77 közötti időszakról, amikor Gerald R. Ford volt az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Ő azonban nem az akkori politikai eseményeket idézi fel, hanem saját múltjának szexuális szempontból igencsak viharos történéseit. Nemi életének részletezése mellett szemelvényeket közöl akkori munkájából is, amelynek témája James Buchanan volt, aki 1857-61 között töltötte be az USA elnöki tisztségét. Updike regényének e két szála ellenpontozza és tükrözi egymást – az egyik elbeszélésben a függetlenségi háború előtti Washington miliője és erotikus etikettje elevenedik meg, a másikban pedig a huszadik század végének New Hampshire-e. Alfred stílusa Nabokovra emlékeztet, megszállottságai azonban a hamisítatlan updike-i jellegzetességeket képviselik.
„Csúcsminőségű Updike... komikus és melankolikus gondolatfutamok politikáról és szenvedélyről.” - New York Times Book Review
„Updike kiváló érzékkel elevenít fel olyan időszakokat, amelyek izgalomban tartják olvasóit. Megragadja, miben is álltak a lényegi különbségek akkori és mostani életünk között.” - Chicago Tribune
„Lenyűgöző... Alfred élete könnyed, mulatságos; ellenben Buchanané sötét, komoly. Updike mesteri érzékkel váltogatja a két szálat, a két hangütést - szórakoztat, miközben ismereteket közvetít, s teszi mindezt utánozhatatlanul szépséges prózában.” - Wall Street Journal

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Aug 18, 2022
• ISBN: 9789635680818

John Updike

John Updike was born in 1932, in Shillington, Pennsylvania. He graduated from Harvard College in 1954, and spent a year in Oxford, England, at the Ruskin School of Drawing and Fine Art. From 1955 to 1957 he was a member of the staff of The New Yorker, and since 1957 has lived in Massachusetts. He is the author of fifty-odd previous books, including twenty novels and numerous collections of short stories, poems, and criticism. His fiction has won the Pulitzer Prize, the National Book Award, the American Book Award, the National Book Critics Circle Award, the Rosenthal Award, and the Howells Medal.

Book preview

Feladó:Alfred L. Clayton, A.B. ’58, Ph.D. ’62

Címzett:Észak-új-angliai Amerikai Történészek Társasága, Putney, Vermont

Tárgy:Gerald R. Ford elnöki adminisztrációjáról (1974–1977) kért emlékek és benyomások a téma írott szimpóziumára, mely kiadásra kerül az ÉÚAATT évente háromszor megjelenő folyóiratában, a Retrospectben

Emlékszem, éppen az elhagyott gyerekeim között ülve néztem a tévét, amikor Nixon lemondott. A feleségem randevúra ment, és megkért, hogy vigyázzak a gyerekekre. Júniusban költöztem el. Ez ugyebár augusztusban történt. A pirospozsgás Nixon, akinek a modora fenyegető volt, akár a meg-megcsúszó fogaskerék, a sírás szélén állt. A gyerekekkel még sosem láttunk elnököt lemondani; az Egyesült Államok történetében senki sem látott.

Az volt a benyomásunk… ki tudja megmondani, mi a gyerekek benyomása? Andrew tizenöt volt, Buzzy csak tizenhárom, a dundi és sebezhető Daphne tizenegy. Számukra, akik maximum tíz éve érhették el a történelmi tudatosságot, ez a lemondás talán nem is volt korszakos jelentőségű. A hatvanas évek vége és a hetvenes évek eleje olyan sok bizarr főcímet és különös televíziós pillanatot termelt, hogy őket valószínűleg nem döbbentette meg annyira, mint engem. Maga Spiro Agnew is csak hónapokkal korábban mondott le; Gerald Ford lett az egyetlen elnökünk, aki nem választás útján lépett hivatalba, hacsak nem számoljuk Joe Tumultyt, aki Wilson stroke-ja után foglalta el a széket, vagy James G. Blaine-t azon a nyáron, amikor szegény Garfieldot apránként meggyilkolta az 1881-es orvostudomány, miközben Chester Arthur (akit noha korruptnak tartottak, remek horgász volt, és hibátlan skót kiejtéssel tudott Robert Burns-verseket szavalni óraszám) New York Cityben bujkált a magasztos hivatal elől, amit végül csak elfogadott. Ha a gyerekeim rám ütöttek, akkor megkönnyebbültek, hogy egy országos botrány vonja el a figyelmünket arról a botrányról, amely úgy trónolt a családunk kebelén, akár egy nagy, nyálkás béka, a pótolhatatlan veszteség mocsarának bűzét árasztva: a dezertálásomról, az eltűnésemről a napi rutinból, miután egész rövid életüket a jelenlétem uralta – az, hogy jöttem-mentem, keltem-feküdtem, vigasztaltam és fegyelmeztem; vittem őket iskolába és nyári táborba, tengerpartra és hegyekbe, Maine-be és Massachusettsbe; reggelitől lefekvésig az anyjukkal felváltva végeztem a felmerülő feladatokat, legyen az pelenkacsere, vagy mint újabban, ideges üldögélés az anyósülésen, miközben Andrew élvezte a frissen szerzett jogosítványát. Idősödő republikánus pár magányos, egyke gyermeke voltam, az apaságot csodának láttam, kiapadhatatlan élvezetnek; az, hogy a Wayward Junior College-ban tanítottam, amely akkoriban még lányfőiskola volt a valaha gyönyörű Wayward folyó mellett itt, New Hampshire legdélibb csücskében, lehetővé tette, hogy szinte állandóan atyaian viselkedjek – vagy talán pontosabb a testvérien megfogalmazás: afféle könnyed, szellemes haversággal, amely inkább jellemző idősebb testvérre, mint a nemzőszülőre. Mivel nem voltak testvéreim, a feleségem lezser beleegyezésével teremtettem magamnak. 1936-ban születtem Vermont északi részén, ahol a hegyek görnyedten kezdenek kilapulni Kanada felé, és elvhű szüleim a Roosevelt ellen az évben induló megnyerő, ám sikertelen elnökjelöltről neveztek el, majd zsenge huszonkét éves koromban, az egyetemi tanulmányaim első évében apa lettem. A szülészorvos, egy zömök nő lime-zöld orvosi sapkában, előbukkant a Cambridge City kórház mélyéről, megtörölte a kezét, akár egy hentes a véres köpenyébe, majd megrázta az enyémet ezekkel a szigorú szavakkal: „Fia született." Buzzy következett huszonöt éves koromban, amikor még nem szereztem meg a PhD fokozatot, majd a drága Daphne – születésekor a legkisebb, csupán 3,22 kiló, és attól kezdve a legcsillogóbb szemű – rá két évre, 1963 őszén, amikor Kennedyt lelőtték, és a második őszi szemesztert kezdtem egyetemi előadóként a zöldellő, bár deres Dartmouthban. A tapasztalatlan ifjúság napjai! Az ártatlan levélbontás napjai! Rendelkeztem a férfiasság összes kellékével, kivéve a felnőtt férfi attitűdjét. A királynőmnek, halványan szeplős, vörös hajú arámnak akkor még megvolt a dereka, a hajlékony tejfehér lába és a lezser hajlandósága, hogy kipróbáljon bármit. Lyndon Johnson elnökségének túlfűtött évei úgy rontottak ránk, akár egy pszichedelikus zivatar. Megzaboláztuk a termékenységünket, és felkészültünk a boldogságra.

[A Retrospect szerkesztőségének: Ne szabdalják fel a bekezdéseimet szabványos tízsoros egységekbe. Komolyan veszem a felkérést, éppen ezért némelyik gondolat majd árad, mint hóolvadáskor a folyó, másik meg eltörik, akár a jégcsap. Hadd tördeljek én, ha szabad kérnem.]

Szóval ott ültem a gyerekeim között, nem is annyira mint egy gazember, inkább mint egy negyedik áldozat, egy újabb gyermeke a gyülekező sötétségnek (miért várt Nixon estig a lemondással? hogy ne tűnjön a dolog délutáni szappanoperának?) és a megbántott, vezetőjét vesztett nemzetnek. Ez a póz, vagyis hogy én is csupán szerencsétlen nomádja vagyok a családi csatatérnek, nem pedig előidézője, valójában kényelmes volt mindnyájunknak, lehetővé tette, hogy a gyerekeim továbbra is szeressenek és örüljenek, amikor meglátogatom őket, amikor átjövök az aszkéta kis legénylakásomból a folyó túlsó feléről, a „nyomasztó" szót megtestesítő Adams iparvárosból – egymalmos falucskaként kezdte, amelyet 1797-ben kereszteltek át erre a névre az elgyötört második elnökünk után, aki félig-meddig idevalósi volt –, és hogy a lehetőségek szerint élvezzék a hozzám tett látogatásaikat és az Adams kínálta gyér szórakozási lehetőségeket: egy tekecsarnok, egy tóparti strand hozatott homokkal, egy kínai étterem, ahol Daphne egyszer üres szerencsesütit kapott, és elbőgte magát, mert azt hitte, hogy ez a halálát jelenti, és egyetlen még vegetáló mozi a besavanyodott belvárosban, az a ponyvatetős, bársonyos, rokokó hallos fajta, amely a kisvárosokban gyors ütemben eltűnőben volt, és amely élete alantas alkonyán szexmoziként áldozik le, míg végül bedeszkázott, begraffitizett burokként végzi. (A Ford-adminisztráció alatt a szex még jó hírnek örvendett. Betty Ford fiatalkorában együtt táncolt Martha Grahammel, és rögtön a kormányzás elején kijelentette, hogy a férjével továbbra is egy ágyban szándékoznak aludni. A főcímekben feltűnő gyerekeik élete sem bírt el behatóbb vizsgálatot, mint a legtöbb fiatal felnőtté. Azok az évek bővelkedtek egyéjszakás kalandokban, pajzán fürdőkben, szexshopokban. A nemi betegség könnyedén kiradírozható hibának számított. Szifilisz, kankó? Semmi gond. A lapostetű, a hatvanas évek átmeneti szállásainak szinte cuki csapása a lakbérek emelkedésével továbbállt, a herpesz intim hurkái és hólyagjai pedig még nem jelentkeztek. Beköszöntött a test mennyországa. Ami Eisenhower alatt elképzelhetetlen volt, Kennedy alatt pedig pikáns, az Ford alatt szinte kötelező lett. Attól eltekintve, hogy az emberek megőrültek, csakúgy, mint az ókori Rómában, vagy a túl sok szextől, vagy a vízvezetékben lévő ólomtól. Az egykori sármőr Ford pont annyira tudott hatni a nőkre, amennyire Nixon nem. Ha nem tévedek, pár hét alatt két nő is pisztolyt fogott rá; Squeaky Fromme túlságosan be volt állva, hogy meghúzza a ravaszt; Sara Jane Moore pedig közelről is mellélőtt. [Retrospect szerk.: Ellenőrizni? Egész zárójeles közbevetések kikerülhetnek helyhiány miatt. De önök kértek benyomásokat.] Nem volt televízió a negyedik emeleti szerény kérómban – egy hosszúkás szoba, amelyben két irattartó szekrényből és egy üreges ajtóból eszkábáltam magamnak íróasztalt, valamint egy négyszögletes szoba, amit majdnem teljesen betöltött egy dupla ágy, mindkét helyiség egy szem ablaka egy elhagyatott textilgyár árnyékában futó keskeny mellékutcára nézett –, a híreket a térség egyetlen klasszikus zenei rádiója, a WADM órás összefoglalásaiból és a ritka rendkívüli híradásokból vettem, valamint mások újságjában megpillantott főcímekből, plusz olyan fogorvosok, ügyvédek, optikusok stb. várójában fellelt elavult hírmagazinokból, amelyekben a Ford-adminisztráció huszonkilenc hónapja alatt megfordultam.) A három göndör hajú kerubommal abban a drága, haldokló moziban – Rialto névre hallgatott, elvásott plüss-székekkel és hámló aranyozott kerubokkal – láttuk A Keresztapa II.-t és a Cápát. Daphne és én mindkettőtől megrémültünk, a fiúk meg csak legyintettek. Mire a Cápát megnéztük, a jogosítványos Andrew elég nagyfiú volt, hogy megalázó legyen neki az apjával moziba menni. És habár a Cápára megtelt a filmszínház, még a zsöllyék és a veszélyes erkély is, a Rialto sorsa megpecsételődött; hónapokon belül szexmozi lett.

Snitt.

Ahogy ott ültem és néztem Nixon lemondását, az az érzésem támadt, hogy a ház, amelyben vagyunk – ez a nagy, kétszintes viktoriánus építmény manzárdtetővel, beépített tetőtérrel és a felső ablakokból kilátással a főiskola fűtőtelepének sárga téglás kéményeire – még most is az enyém; magaménak éreztem a főiskolai tankönyveinkkel megalapozott könyvtárunkat, magaménak éreztem a gyerekek által meggyötört bútorokat, a szivacsos szófákat és a vászonhámos nyitható székeket, a billegő dán kisasztalkákat és a krómlábú, alacsony foteleket, melyek kopott karfájára kockás kendőket és bojtos sálakat tekertünk, valamint a macskaszőrt a szófán és a porcicákat alatta, a majdnem üres alkoholosüvegeket a kamrában, a gyűrött japán papírgömböket, amelyek itt-ott lámpaernyőt mímeltek; az egész mindenség a közös stílusunkat tette ki, a feleségemét és az enyémet, uniszex stílust, melynek sekély alapja az ötvenes évek végi egyetemi világban lett lefektetve, majd ezt díszítették és rojtozták a hatvanas évek peremradikalizmusának hőhullámai és verejtékrohamai. A feleségemet elhagytam, de a házasságunkat a maga textúrájával és gondolkodásmódjával nem, és egyáltalán nem esett még le, hogy ez a ház, ez a szőrös-rojtos fészek, amelyet a feleségemmel gallyanként hordtunk össze, nem is szólva a három fiókáról, akik bizalommal, tehetetlenül és némán ültek mellettem a hunyorgó fényben, amit egy ember szétrobbanó ambíciója és álma vetett (a nemzet érdekében mond le, magyarázta Nixon, nem személyes indíttatásból: „Mindig is kitartó voltam – mondta kissé remegő hangon, szemöldökét összevonva. – Testem minden porcikája tiltakozik ellene, hogy elhagyjam a hivatalomat, mielőtt letölteném az időmet."), szóval hogy ez a ház odalett, elveszett, ugyanúgy eltűnt az életemből, mint a gyerekkori otthonom Hayes falucskában, mint a főiskolai szobám Middleburyben, mint az egyetemi szállásunk Cambridge-ben egy tégla bérházban a Kirkland Streeten, nem messze az akkori Germanic múzeumtól, vagy mint a kis almazöld ház, az első igazi házunk udvarral, pincével és levélnyílással, amit az egyetemtől béreltünk Hanoverben, közvetlen a 120-as út mellett, kőhajításnyira az Orozco-falfestményektől. Igazság szerint ebben a nappaliban jómagam is egy televízión sugárzott képpel voltam egyenértékű: ideiglenes látogató, másodlagos tünet.

[Retrospect: Elnézést a sok dekorációért. De a dekoráció az élet része, kibonthatatlanul beleszövődik emlékeinkbe és benyomásainkba. Amikor megkaptam az ÉÚAATT kedves és megtisztelő felkérését, hogy egy írással járuljak hozzá a készülő számhoz, elzarándokoltam a könyvtárba, és átlapoztam pár referenciamunkát, olyan instant történelmeket, melyeket régi főcímekből állítanak össze, és döbbenten konstatáltam, hogy a hírek milyen nagy százaléka szól a halálról. 1974 eme átmeneti hónapjaiban ki nem haldoklott? Chet Huntley és Georges Pompidou, Juan Perón és Earl Warren, Duke Ellington és Martin Luther King Jr. anyja, Walter Lippmann és Jack Benny, de Franco tábornok is súlyos beteg volt, és Evel Knievel sem volt jól. Evel Knievel rakétával nem tudott átugratni egy kanyonon Idahóban; Pompidou állítólag azt mondta: „Minden politikusnak (Tous les politiciens) megvan a maga problémája (ont leurs problèmes). Nixonnak ott van a Watergate (Nixon a Watergate), én pedig meg fogok halni (et je vais mourir)." Önök, a Retrospect szerkesztői nyilván nem olyasmit akarnak, amit bármelyik másodéves főiskolás képes összehozni, aki hozzáfér egy olyan mikrofilmolvasóhoz, amelynek még nem romlott el az ékszíja. Önök élő emlékeket és benyomásokat keresnek: hamisítatlan tanúvallomásokat tőlünk, akik voltunk olyan szerencsések és túléltük, nem úgy, mint a címben szereplő Ford-adminisztráció. A minap éjjel igencsak meghatott egy 1913-as ugráló, fekete-fehér filmfelvétel a Pickett-roham túlélőiről, akik ötven évvel később öregemberként újra találkoztak a gettysburgi csatatéren. A déliek újra támadást színleltek, botra támaszkodva bicegtek előre, az északiak pedig kikecmeregtek a Cemeterey Ridge-en álló kőfal mögül, és megölelték őket. Könnyek, nevetés. Fiatal gyilkosokból kedves öregemberek. Ha elég idő elketyeg, mindannyian történelem leszünk, nem igaz? És ha tényleg szeretnék rosszul érezni magukat, ÉÚAATT, gondoljanak bele, hogyan telik majd az idő az önök halála után. Pontosabban a mi halálunk után. Ha félreértettem a felkérést, kérem, nyirbálják meg a válaszomat a szerkesztői kívánalmaiknak megfelelően.]

Az emlékezet foltos, mintha a filmet nem belemártották volna az előhívóba, csak ráspriccelték volna. Aztán a szem megpróbálja kipótolni a foltokat, mint az optikai csalódásnál. A Zűrzavar Királynője – mondjuk – éjfél körül ért haza. Augusztus volt, fülledt hónap a folyóvölgyben, de a nyár kezdte összehúzni magát, az összes gyep kiszáradt, a kabócák visítottak. Halvány virágmintás, spagettipántos kis vászonruhát viselhetett dús idomú, de még hajlékony alakján, és biztosan átfutott a fejemen, hogy aznap este levette ezt a ruhát, aztán felvette, mielőtt hazaindult. Haza; Norma elszenvedett bizonyos veszteséget, de ezt a szót, ezt a valóságot megőrizte. – Hogy vannak a gyerekek? – kérdezhette.

– Jól. Édesek. Megnéztük Nixont, és kártyáztunk kicsit, de aztán Daphne nyűgös lett.

Daphne anyja lerázott a válláról egy laza kötésű fehér pulóvert, amit úgy terített magára, akár egy köpenyt. Csupasz vállán a szeplők olyan sűrűn tolongtak, hogy napbarnítottnak látszott a bőre. A mennyezet egyik sarkába pillantott, mintha hirtelen felkeltette volna az érdeklődését egy pókháló, és kissé félénken megkérdezte: – Nem mondtak semmit a fiúk?

– Nem.

– Még akkor se, amikor Daphne lefeküdt?

– Nem, Norma. Mit kellett volna mondaniuk? Megengedtem, hogy megnézzék velem a Hawaii Five-O-t, aztán lefektettem őket. Daphnéval imádkoztam, de a fiúk azt mondták, te abbahagytad az imádkozást.

– Igen? – fordult egy másik pókháló felé. A haja színe olyan volt, akár a szárított – a bioboltokban manapság úgy mondják, kénezett – baracké, amit a fénybe tartanak, és göndör, így Norma még abban az időszakban is elhanyagoltnak látszott, amikor a vasalt haj, a szantálfa gyöngy nyaklánc és koszos mezítlábasság volt a divat. Elképzeltem a párnán szétterülő haját, mintha a párna kiömlött tömése lenne, és azt, ahogyan a pasija vastag keze beletúr ebbe a dússágba. Lent is dús szőrzete volt, vöröses, csiklandós, sőt a mezítlábas években, amikor azt a tájékot divatos volt nem borotválni, a hónaljában is. A lábszára akkoriban úgy szúrt, mint egy férfi álla. Én szakállt növesztettem, bár csak ritkás kecskeszakállam lett. Barátokkal eljártunk meztelenül fürdeni egy tóhoz Hanover felett, és egyszer, eléggé betépve, hogy a lényem falait áttetszőnek érezzem, mint egy medúza, és azt képzeljem, hogy mindnyájan egy nagy szerető család vagyunk, egy nőhöz fordultam, aki a homokon feküdt mellettem, és valahogy bókot akarhattam kicsikarni belőle Norma csodás alakjára, mert emlékszem, hogy a nő száraz, gúnyos hangja átdöfte a csillámló medúzafalamat: Örülök, hogy örülsz, Alf. – Csak olyan álságos ez így, a mi esetünkben – mondta a Zűrzavar Királynője. – Hogy semmi se szent, meg minden.

– És Ben hogy van? – Benjamin Wadleigh-vel volt randija. A zenetanszék vezetője, az amatőr kórusénekesek társaságának elnöke magas, erős alkatú férfi, akinek nagy, pufók fehér keze úgy merül a zongorabillentyűkbe, ahogy másoké a sárba – markolja, gyúrja. Nemrég költözött el az apró feleségétől, Wendytől, és régóta csodálója az én bozontos, tejes bőrű, nagy mellű páromnak. – Hol csináljátok, éjjel tizenegykor?

– Az erdőben – felelte, és nem tudtam eldönteni, viccel-e. – Vagy a kombija hátuljában. A kényszer ugyebár nagy úr. Kérsz egy italt? – A kamra felé sodródott, a sok majdnem üres üveg irányába. Hangját meghallva a két macska előjött onnan, ahová előlem elbújt, a lábának dörgölőztek, akár a szeretet doromboló kontya, szőrös dupla spirálja. Allergiás voltam a macskaszőrre, és oda-oda rúgtam, amikor túl közel sompolyogtak. A dorombolásuktól ismét tudatára ébredtem a kabócák lüktető háttérzenéjének; páratlan hang, amit az agy hol fog, hol nem, mint rádió a jelet.

– Nem, kösz – álltam fel a dán fotelemből. A tíkfa karfája megrepedt, és amíg ott éltem, rendszeresen megragasztottam. Próbáltam lesöpörni a makacs macskaszőrt a nadrágom ülepéről. Másnak tartoztam hűséggel: sötét szemű szeretőm úgy figyelte hitvesi látogatásaimat, akár a sólyom, és percekre lebontott beszámolót várt el. – Próbálok rendezett életet élni – mondtam, kvázi bocsánatkérés gyanánt.

– Szóval erről van szó? – Háromujjnyi halványzöld vermuttal jelent meg, majdnem mint a szeme színe, egy ujjlenyomatos narancsleves pohárban, amit a mosogatóból halászott ki elmosatlanul. Felém döntötte az arcát meg a hangját, és azt mondta: – Muszáj beszélned velük, Alf. Zavarodottak, meg vannak bántva, és állandóan kérdésekkel abajgatnak… „Mit nem szeretett bennünk? „Tényleg olyan klassz az a nő? „Nem lehet, hogy ha kitombolja magát, visszajön?"

Nehezteltem rá, amiért megpróbál női csacsogással csorbát ejteni a férfias hallgatáson, a sima hegen, amit a fiúkkal a dezertálásomon növesztettünk.

– Főleg a fiúk – folytatta. – Daphne a legegészségesebb, mert olyan nyílt és gyerekes. De a fiúk… Nem tudom, mi zajlik a fejükben. Nagyon tapintatosak velem, lábujjhegyen járnak, mintha beteg lennék, nem hibáztatnak a hülyeségért, hogy elveszítettelek, hogy próbálom én elvégezni az összes itthoni munkát, amit te szoktál…

Szerette nyitva hagyni a mondatait, hogy a beszélgetőtársát kreativitásra serkentse. A vásznai, már amikor jutott ideje festeni, mindig befejezetlenek maradtak, mint Cézanne-nak. Udvariasságból hagyott egy-két üres sarkot. Általában az arcát is üresen hagyta, még rúzst sem használt. Amikor szemfestékkel próbálkozott, úgy nézett ki, mint egy kislány, aki boszorkánynak maszkírozza magát. A butuska hatvanas években rászokott a copfra, és a hatás fokozása érdekében a haja egyik felét befonta, a másikat nem. A haja – ezt világossá tettem? – nem volt igazán göndör, hanem tekergőző, és az árnyalata nem egészen szárítottbarack-narancssárga, hanem sápadtabb, vagyis a fanszőre nem állt kontrasztban a bőrével, csak kissé más árnyalatot kölcsönzött neki. Most, amikor Ben eleven nedve még a testében úszkált, a szégyen érzését hozta haza nekem, színnel töltve meg azt a tompa, fekete-fehér, üres, riadt érzést, amivel Nixont néztem a tévében; szégyen, mint feneketlen belső mélység, szégyen, mint tapintható atmoszferikus lassulás-sűrűsödés az ember tagjaiban, akár a Szaturnusz gravitációjában, szégyen, mint az új bolygóm, mivel a dezertálásommal a házamat üresen és (hogy a keserves angolszász szóval éljek) blafordleas, azaz gazdátlanul hagytam. Ám mint megannyi esetben, Norma most is megvetette a befejezést. Miután eljuttatott addig a pontig, amikor szerettem volna felmászni az emeletre, felébreszteni a gyerekeimet, és a bocsánatukért könyörögni, lepillantott a fotel repedt és sokat ragasztott karfájára, amiből felálltam, és szórakozottan megkérdezte: – Mit olvasol?

A könyvet szétnyitva hagytam a karfán. A Slavery Defended: The Views of the Old South (A rabszolgaság védelmében: A régi Dél nézetei) volt, Eric L. McKitrick szerkesztésében. – Egy antológiát a rabszolgaságot támogató nézetekről a polgárháború előtt – magyaráztam. – Vannak benne egész ötletes és szenvedélyes érvelések. Nem minden rabszolgatartó volt rossz ember.

– A rabszolgatartók sose hiszik magukat annak – felelte. Ebben a megjegyzésben feminista élt éreztem, melyet még jobban kifent a rossz és tipikus hímsovinizmusom. Azzal tompított rajta: – Még mindig Buchanan miatt?

Együtt töltött életünk utolsó tíz évében arra használtam a szabadidőmet és az ünnepeket, hogy egy kvázi életrajzi – történelmi/pszichológiai, lírikus/elégikus, mint amilyen Jonathan Spence-é a kínaiakról – opust írjak James Buchananről, az Egyesült Államok tizenötödik elnökéről. A tizennegyedik, Franklin Pierce a mi államunk, New Hampshire szülötte volt, de az én tekintetemet az ő angliai nagykövete vonta magára, aki aztán váltotta az elnöki székben. Az egyetlen agglegény elnök, Eisenhowerig a legidősebb, az utolsó, aki kravátlit viselt, és az utolsó kiegyező a déliekkel szimpatizáló északiak sorában, mielőtt az észak–déli háború elsöpörte a kiegyezést. Nagydarab pasas volt, száznyolcvan centi, a két szeme nem egyforma, a fejét mindig félrebiccentette, és olyan merev udvariassággal viselkedett, hogy azzal megnyerte a szívemet. Bizonyos homályos nagyság sugárzott belőle, az ambivalencia nagysága, míg Pierce szűk látókörű New England-i gondolkodásmódja komor volt, akár a régi kovakő nyílhegy. Az emberek panaszkodtak, hogy Buchanan nem bír dönteni, ami tetszett nekem. Határozatlanságában civilizált hősiesség érződik, „a jóknak nincs hite" stb. Ő meg az unokahúga, Harriet Lane tett róla, hogy a Fehér Ház olyan sikk legyen, mint Dolley Madison idején, és ez is tetszett nekem. Könnyebbnek éreztem magam, amikor rá gondoltam. Az öreg úriember gálánsan viselkedett a polgárháború reszkető árnyékában. Tudják, hogy van ez, történészkollégák: egy olyan kis földdarabkát keresünk, amit nem tapostak össze túlságosan mások, ahol esetleg ültethetünk pár tő szagosbükkönyt. A próbálkozásaim – melyek végeérhetetlennek bizonyultak, ahogy az egyik kutatás a másikhoz vezetett, az pedig újabb kutatáshoz, ami pedig visszavezetett a feledéshez és ahhoz a határozott felismeréshez, hogy a történelmi igazság örökkön-örökké megragadhatatlan – akkoriban kezdődtek, amikor úgy döntöttünk, miután Daphne tágra nyílt szemmel megérkezett a földre, hogy a saját érdekünkben és a gyerekekében nem nemzünk több utódot. Bölcs döntés volt, ugyanakkor sajnálatos is, mivel Normával természet adta adottságunk volt a gyerekcsinálásra; az én spermám és az ő petéje még akkor is egymásra talált, amikor a libidónk elcsusszant egymásé mellett, és a terhesség, szülés, dajkálás és felcseperítés megadta azt a közös érzést, hogy szoros szülői egységet alkotunk.

– Még mindig – vallottam be kénytelen-kelletlen. Az a próbálkozásom, hogy a családunk a saját tagjává fogadja a keserves könyvet, fájdalmasan lassan ment, és eddig sikertelennek bizonyult. Talán Buchanan miatt szakítottunk: abban bíztam, hogy a változás kirázza belőlem ezt a késlekedő, bágyadtan rugdosó, megvénült magzatot, amelyet egy évtizede hurcoltam magamban.

– Add fel, és válassz másvalakit – javasolta gonoszul, bár bátortalanul a Zűrzavar Királynője. – Olyan csüggesztő alak.

– Nem csüggesztő – tiltakoztam monogám módon. – Én szeretem.

Ez valamiért rosszulesett neki – ahogy azt előre tudtam –, az arcán némi rózsaszín pír jelent meg a szoba beteges, bojtos lámpafényében. A pírtól a szeme még zöldebbnek tűnt. Megbántva kortyolt a csillogó vermutból. Felmerült bennem, hogy csak viccelt Bennel kapcsolatban. Az az enyhe szénaszag áradt belőle, ami a nőkből nyáron.

– Lemaradtál Nixon lemondásáról – mondtam neki.

– Az autórádióban hallottuk egy részét.

Úton az erdőbe vagy hova. Ben a Wayward egyik lánykollégiumában lakott, ahol este tíz után tilos volt vendégeket fogadni. – Mi együtt néztük – festettem fel egy olyan családi egységet, amely igazából nem létezett. – Szomorú volt.

– Miért? – Norma ízig-vérig liberális volt. – Csak az benne a szomorú, hogy így az az idióta Ford kerül hivatalba.

– Ben szerint idióta?

– Szerintem az.

– Tudod, drágám, az erdőben óvatosnak kell lenni. Ott a mérges szömörce, nem is beszélve a kígyókról.

Eltűrt a homlokából egy rendetlen, tekergő hajfürtöt, és felfelé fújt, mintha azzal helyén tarthatná. Megint a mennyezet sarkába pillantott, de másképp, kevésbé fürkészően; elég jól ismertem, hogy tudjam, arra gondol, hogy ez a viszontlátás nem tartogat neki többet. Fáradt volt, le akart feküdni. Felhajtotta a maradék vermutot, és azt mondta: – Te is légy óvatos. Sok férfifaló ólálkodik odakint.

Mindig volt valami igazság abban, amit mondott. Az egyik emlékem a Ford-évekről – pont az, amely ebben a beszámolóban fontossági sorban következik, sőt a sor elejére tolakszik –, hogy egy nedves pina harapdálja a derekamat, miközben egy meztelen nő rajtam ül, állítólag azért, hogy nyugtató vállmasszázsban részesítsen. A masszázs kvázi jutalom volt, terápiás közjáték kétszemélyes orgiánkban, én azonban sosem szerettem a masszázst, nem igazán hittem a mögötte álló kiropraktikai elméletben, és belül borzongtam attól az érzéstől, mintha hatalmas nyelves csókot kaptam volna odalent, ahol a fenekem két partja szétvált. Az én hibám, a finnyás nemzedékemé. A Truman elnöksége után született férfiak szemében, akik kora kamaszkortól ki lettek téve premier plán punciképeknek országos magazinokban, és gyerekszülésről készített dokumentumfilmeknek, amelyek egyetlen összehúzódástól sem kímélik a nézőt, aligha válik becsületünkre a női nemi szervet illető ártatlanságunk, amit apánktól és az ő apjától örököltünk. A két pár ajak, a nagyobb és a kisebb. A fodrossága, ahogy a clitoris körül apró, ráncos húshullámba gyűrődik. A sápadt, osztrigaszerű, alig elviselhető összetettsége, amivel csak a nőgyógyászok foglalkoznak behatóan, ráadásnak pedig a vajúdás vizuális megpróbáltatása. Csukd be a szemed, és vesd bele magad, hajdanában ez a filozófia uralkodott, aztán a lehető leggyorsabban hagyd el a tetthelyet. Kilenc hónappal később elkezdődik a felelős apaság. Fia született. Az volt a sötét korszak, amikor minden sötétben történt, mint ahogy a sperma is vakon kígyózik fel a petevezetéken. Ma már nem az: a pina immár nem pusztán szőrös hiány, a fallikus jelenlét bináris ellentéte, hanem maga is jelenlét, egy jelölt, és saját agresszív anatómiával rendelkezik. Ha arra jó, hogy felitassa az erekció sajgását, akkor arra is, hogy jeges nyálkát csorgasson a nőcsábász szeretkezéstől kipirult bőrére.

Akármilyen különös, az a nő nem álmaim nője volt, nem az a nő, akiért elhagytam a feleségemet; Wendy Wadleigh volt, aki megjelent a poros lakásomban Adamsben, már nem is emlékszem, milyen ürüggyel, valószínűleg fonák konzultáció céljából a saját elidegenedett hitveséről, a nagyfejű Benről. Igazából sosem voltam oda Wendyért; a lába túl rövid volt, a súlypontja túl alacsony, Debbie Reynolds-féle energiája túl szertelen, búzavirágkék szeme túlbuzgó és fényes. Kocogott, egészségesen étkezett, brácsázott, diszlexiásokat tanított, edzette a Wayward gyeplabda- és lacrosse-csapatát, mindennap úszott az iskolai medencében, fakó haját fényes kis atletikus frizurában viselte. Csakhogy azokban a távoli napokban Ford elnöksége idején minden férfinak és nőnek, aki kettesben találta magát egy szobában, amin volt zár, kötelessége volt dugni. Talán fél óra sem telt el az érkezése óta, máris gyorsan lehúztuk a khaki vászonrolót, ráakasztottuk a láncot is a dupla biztonság érdekében, lelöktük a telefonkagylót a villáról, és az automatikus vijjogását párnával fojtottuk el, amit a hirtelen fontossá vált ágyról kaptunk le. Adamsben két szobám volt [lásd itt], plusz egy fürdőszobányi konyha és egy szekrénnyi fürdőszoba. A két ablak egy gyár hátuljára nézett, ahol pár kékes lámpa vigyázta a hosszú, üres szinteket, amelyek még őrizték az eltűnt gépek kísértetlábnyomát. Ha az ember az üvegnek szorította az arcát, ellátott egy étterem kinyúló neontáblája mellett kétháznyira egy utcasarokig, ahol a japán dömping előtti autók vonszolták át rozsdás kasztnijukat egy stoplámpán. Ezen a főutcán apró emberek suhantak el egy cipőbolt tükrös bejárata előtt, amit állandóan a végső bezárás fenyegetett. A koncentrálás érdekében kikapcsoltam a WADM-et, ahol valaki szimfóniája sok ismétléssel afelé törekedett, hogy mennydörögve szétzúzza a tétel témáit. Csak én látom úgy, hogy a klasszikus zene nagyon körülményesen adja elő a mondandóját? Szenvedélyesen kutat és kutat, aztán azzal fejezi be, hogy megtalálja az alaphangot, ahonnan indult. Sose hallgatom, csak amikor világok között vagyok: vezetés közben vagy az átmeneti Ford-évek alatt.

A hirtelen támadt, berolózott sötétben Wendy a természetes fecsegő hajlamát elnyomva fürgén levetkőzött fehér alsóneműre, ami izzott, mint puha fénycsík a függöny szegélye alatt. Az ő kvázi fesztelenségét utánozva én is így tettem, egyelőre magamon hagyva az alsómat, mintha óvakodnék levenni a kötést egy égő sebről. Milyen cirkalmas etikettje van annak, amikor az ember először kefél meg egy nőt! Vajon kotonra számít a hölgy? Ajánljuk fel neki a fürdőszoba használatát, aztán éljünk vele magunk is, mint egy hosszú autóút előtt? Van-e olyan bőrfelszíni makula vagy sajátosság, amit a riadalom elkerülése érdekében érdemes megmagyarázni, vagy hagyjuk, hogy a test önmagáért beszéljen? A kínos érzés visszarepít bennünket a gyerekkorba, amikor még nem ismertük a bevett formulákat. Az ilyen hirtelen közelségben egy finom, de hihetetlenül aktuális újdonság – illatban, textúrában, erotikus szempontból, becsült tapasztalat és elvárás terén – úgy magaslik fel, akár egy rémisztő szirt. Noha sokszor tartottam a karomban Wendyt főiskolai táncokon és tanszéki összejövetelek késői, tapizós szakaszában, amikor a vendéglátó a már így is hosszúra nyúlt este meghosszabbítása érdekében előhalász egy elfeledett Billy Eckstine LP-t, a teste lényegében idegen volt. A bőre egy széles részen a melltartó és a bugyi között hűvösebb volt, mint vártam, az idomai keményebbek, főleg tekintélyes farának két félgömbje. Engedélyeztem magamnak azt a példátlan szabadságot, hogy megsimogassam a bugyija selyemburkán át, ami sokkal bikinisebb volt, mint amihez szoktam. Tapintatos és talán ravasz lépés volt Wendytől, hogy magán hagyta az alsóneműt; nemzedékem nőtagjaként értette, amit egy főiskolás nem értett volna, hogy szükségem van védelemre a női test csodáinak túl hirtelen feltárása ellen, és hogy mennyire stimulál majd az alsónemű engem, akinek hosszú egyetemista története másból sem áll, mint tiltott pillantásokból szoknyák alá vagy blúzok karlyukaiba, ügyetlen babrálásból makacs gumival és csatokkal hátsó üléseken. Vagy – minek csináljunk belőle manipulatív manővert? – ő volt szemérmes, és úgy érezte, az etikett azt diktálja, hogy eme utolsó ruhadarabok levétele az együttlét későbbi szakaszában történjen meg, együttesen munkálkodó, remegő kezekkel. Mert noha 1974-et írtunk, mi nem úgy születtünk bele ebbe a szabadságba, hanem korábbi időszakok félénkségén és tabuin keresztül jutottunk el hozzá. Még a hatvanas évek végét is jellemezte valamiféle ártatlanság, egyfajta erőltetett jókedv, úgy számoltuk az orgazmust, akár egy százszorszép szirmait, ami hiányzott a nagyon tapasztalt Ford-érából. A polgárai személyiségében minden kor egyrészt felszívódik korábbi társadalmi határvidékek életének főáramába, másrészt magába fogadja azt az energiát, amely a friss áttöréseket és kihívásokat hajtotta. A főiskolások már visszakoztak a forradalomtól és a dharmától, mert féltek, hogy nem találnak helyet a pangó gazdaságban, és hogy lelövik őket hiábavaló tiltakozásokon, mint ahogy a Kent egyetemen történt. Az ötvenes évek végi hippikből kérges öreg ácsok és pásztorlányok lettek, akik LSD-től megbuggyanva és gyerekektől megbéklyózva meghúzták magukat egy mesterkélt vidéki Amerika zugaiban. Wendy Wadleigh meg én egy ideig csak feküdtünk és csókolóztunk – pettingeltünk, ahogy régebben nevezték –, bemelegítettük egymást, a szája ellazult és megnedvesedett, teste az erotikus tér torzító hatására megbillent közlekedőedény lett, ami nyálat és spirituális energiát szállított az ő szájából az enyémbe, egész le a lábujjaimig, amelyek begörbültek a talpa boltívébe. Lebegni kezdtem a vágy hiperterében; ujjaim barlangászként leereszkedtek a bugyigumi mellett Wendy alumínium sima farpofáinak parabolikus ívéhez és a magasan köztük lévő bársonyos gödröcskéhez; begörbítette a hátát, hogy növelje az ingerlő szöget, és hüvelykujjának pár bökésétől a fehér, fénylő alsóneműnk úgy hullt le a testünkről, akár a mandarinhéj.

[Retrospect szerk.: Mindez szigorúan múlt időben, mivel az elbeszélés a közösülés után kezdődik: „…hüvelykujjának pár bökésétől a fehér, fénylő alsóneműnk úgy hullt le a testünkről… stb. Ha elengedhetetlennek tartják, módosítsák. Az utolsónál lehet egy másik kép: „pattant le a testünkről, akár hüvely a nebáncsvirág magjáról. Már ha az olvasóink ismerhetik a nebáncsvirág magjának viselkedését.]

Nem hiszem, hogy Wendy elélvezett, habár a légzőszerve nagy elragadtatást fejezett ki, és a szeme csodálatosan színt váltott, a kékje tintaszerű lett a behatolás pillanatában, és energikus céltudatossággal mozgatta a csípőjét. Mivel nem szoktam hozzá ekkora nedvességhez, és mivel csodálkoztam, hogy benne vagyok, bizonyára gyorsan elélveztem. Ez is egy alapvető tény, amit időbe telt megtanulnom: a pinák ugyanolyan egyediek, mint az arcok, és egy újban elhelyezkedni mindig erőszakos kémiai esemény. Wendy annyira nedves volt, hogy csúszkáltam, akár sima talpú csizmában egy sáros töltésen, és már az ejakuláció utolsó lökése előtt kezdtem megbánni az egész közösülést, amiről úgy éreztem, eleve nem is az én ötletem volt.

Szóval miután némi baráti csevegést követően, amit egymástól pár centire folytattunk le az ágyamban, feltérdelt és megmasszírozta a hátamat, akár egy amazon terapeuta, nem voltam szeretetteljes hangulatban, és a neheztelésem váladéka, akár a megdermedt borostyán, közel tizenhét évig megőrizte az érzést. Wendy abban a hitben leledzett, hogy az ismeretségünket hitvesi testi szolgáltatássá emeli, amikor pedig még volt egy hivatalos feleségem és talonban egy másik, a Tökéletes Feleség. A legszívesebben megráztam volna magam, és levetem a hátamon lovagló nedves lidércet, mégis megadtam magam az egészségszalonos ellátásnak, még ha durcásan is, hiszen nyilván tucatnyi probléma kötötte le a figyelmemet: hogy a tökéletes leendő feleségem azon a telefonon próbál elérni, amit levettünk a villáról, vagy hogy az egyik elhagyott gyerekem talán belefulladt a folyóba vagy beszakadt alatta a jég (nem világos, melyik évszakban történt ez az incidens; az emlékezőmechanizmusom valamiért tél felé hajlik, jégcsapok a tűzlétrán, csizma és vastag kesztyű Wendy elhányt ruhái között), vagy hogy elfelejtettem egy megbeszélt konzultációt a Waywardon az egyik kelekótya tanítványommal, vagy hogy esszéket kéne javítanom, vagy a könyvemen dolgozni, a drága, reménytelen, idegeimre menő könyvemen. Ugyanis amikor közösülések tekintetében summázzuk az életünket, elfelejtjük, hogy az aktust mennyire keretbe foglalják és összeszorítják kevésbé emelkedett realitások: találkozók és aggodalmak, az alsóbb emeletről szálló ételszag és a gyomrunk korgása, a fény változásai és a nappal bizonytalan kényszerei, ahogy a sárguló tapétán a délután elszivárog az elveszett idő szürke bolyhába. Ennek a napnak lőttek, mondjuk, mintha egy kivégzésről méláznánk. És eközben a napszítta barna függöny mögött, az ember feje mellett a hatalmas égen (melyeket ablakbordák osztanak fel, akár a kekszet) fényes, fortyogó felhőtornyok tolonganak észrevétlenül. Nem, szerelmes találkozásaink csak visszatekintve, retrospektíven ideálisak, mentesek a kényelmetlenségtől. Ennek ellenére, amikor minden érintett fél elismeri, hogy