Az élők városa

By Nicola Lagioia

2016 márciusában két jó családból származó fiú bulit rendezett. Felhívtak magukhoz egy fiatal férfit, akinek szexért cserébe kábítószert és pénzt kínáltak, majd órákon át kínozták, végül megölték. A szörnyű hír mélyen felzaklatta az itáliai közvéleményt.  Nicola Lagioia olasz író, több sikeres regény szerzője, azonnal az ügy nyomába eredt, magyarázatot keresve arra, mi vezethette a két fiatalt szörnyű tettük elkövetéséhez. Interjúkat készített a történet főszereplőivel, dokumentumokat és tanúvallomásokat gyűjtött össze, találkozott a meggyilkolt fiú szüleivel, rokonokkal, barátokkal - sőt még levelezett is az egyik gyilkossal.  Eközben valósággal alászállt a római éjszakába, feltérképezve annak minden oldalát, a Gonosz gyökereit vizsgálva, és arra keresve a választ: milyen titkok rejtőzhetnek a hozzánk közel álló, általunk szeretett emberek mindennapjai mögött?

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: Dec 9, 2022
• ISBN: 9789631368789

Book preview

I.

Az ember asztaltársai

Róma az egyetlen közép-keleti város, amelyiknek nincs európai negyede.

Francesco Saverio Nitti

Róma bajait a túlnépesedésnek tulajdoníthatjuk. Amikor a rómaiak még csak ketten voltak, egyikük megölte a másikat.

Giulio Andreotti

*

2016. március 1-jén, egy kissé felhős napon a Colosseum kapuit éppen csak megnyitották a turisták előtt, hogy megcsodálhassák a világ talán leghíresebb műemlékromjait. Máris ezrek haladtak lépésben a jegypénztárak felé. Volt, aki megbotlott a kövekben. Volt, aki lábujjhegyre ágaskodott, hogy felmérje, milyen messze van Venus templomától. A város valósággal fortyogott a rettenetes forgalom keltette haragtól: a buszok már reggel kilenckor mozdulni sem tudtak a dugóban. Az autók lehúzott ablakain fenyegetően nyúltak ki az öklök. Az út szélén közlekedési rendőrök bírságokat szabtak ki, amelyeket soha senki sem fog befizetni.

– Ugyan… szaladj panaszra a polgármesterhez! – A négyes számú jegypénztárban ülő nő gúnyos nevetésben tört ki, kolléganőiben is derűt keltve.

Egy éltes holland turista elképedve meredt az üvegen túlra. Két hamis belépőjegyet lobogtatott a kezében – ezeket a romkert kerítése előtt állomásozó áljegyárus adta el neki nem sokkal korábban.

Ez („szaladj panaszra a polgármesterhez!")az elmúlt hetek leggyakoribb mondása volt. Az önkormányzati hivatalok egyikében született, majd elterjedt a taxisok, a szállodások, a közterület-fenntartók vagy a kaparóssorsjegy-árusok körében is, akikhez – nyilvánvalóbb helyi hatóság hiányában – a turisták a végtelen számú városi zűrzavar közepette segítségért fordultak.

A holland összeráncolta a szemöldökét. Lehetséges volna, hogy az igazi hatóság, az, amelyik egyenruhát visel, gúnyolódik vele? A háta mögött egyre hangosabban morajlott a tömeg.

– A következő!

A holland turista nem mozdult.

A pénztáros rábámult, és hideg mosoly ült ki az arcára.

– Next one!1

A sorban álló turisták közül sokan töltötték az éjszakát a Monti negyed olcsó szállodáiban, kopott bed and breakfastökben, a Porta Maggiore környékén. Miközben tekintetüket az égre emelték, hogy megcsodáljanak egy-egy angyalfigurát, könnyen előfordult, hogy hasra estek, megbotolva egy teli szemeteszsákban, vagy egy helyéből kifordult útjelző táblában. A magasban a makulátlan márvány, az utcán pedig patkányok. No meg a patkányokat felfaló sirályok. A rosszul értesültek hiába vártak a buszra, mígnem aztán elindultak gyalog a Colosseum felé. Most ott voltak ők is. Morgolódhattak volna a lassan haladó sor miatt, de a halott szépség mindannyiukat lenyűgözte: a mészkőívek közül elővillanó égbolt, a kétezer éves oszlopok, Maxentius bazilikája. A ragyogásban szinte visszhangzott a fenyegetés, mintha a láthatatlan erők képesek volnának elragadni az ellenszegülőket az árnyak birodalmába. Ez a veszély magukat a helyieket teljesen hidegen hagyta.

A pénztáros már egy másik turistával foglalkozott. Csakúgy, mint a szomszédos fülkében ülő kolléganője. Tekintélyes tömeg gyűlt össze a pénztárak előtt, de láttak ők ennél rosszabbat is. Az irgalmasság éveként meghirdetett, rendkívüli szentév igencsak rosszul kezdődött. „Kudarc" – írták a pápát támadó újságok. A bűnbocsánat, a megbékélés, a vezeklés éve nem vonzott több zarándokot, mint ahányan a féktelen ivászat, a büntetlen anarchia, a felelősség alóli kibúvás évének megünneplésére érkeztek.

Az éltes holland turista kiállt a sorból. Elindult a Piazza dei Cinquecento irányába. Egy fiú lépdelt mellette. Felértek az utca szintjére, és eltűntek a leanderbokrok között.

– Huh, mi ez a bűz? – háborgott a pénztáros. A számítógép képernyőjét bámulta, közben az egérrel kattintgatott, miközben egy kínai turista várt a jegyére.

Miután ráklikkelt a „nyomtatás" ikonra, a pénztárosnő ránézett a kezére. Ekkor majdnem felugrott a rémülettől. Az egérpad mellett két vörösesbarna folt jelent meg. A nő alig pislantott egyet, máris ott volt egy harmadik folt. Aztán a billentyűzet mellett mindjárt a negyedik.

– Szűzanyám!

A kínai turista hátrahőkölt. A pénztárosnő ekkor már rémülten felugrott, és érezte, hogy eluralkodik rajta a legrosszabb érzés, amelyet ennek a városnak bármelyik lakója érezhet: lesújtott rá egy mindenki mást megkímélő, szörnyű sorscsapás. Felnézett. A cseppek a mennyezetről érkeztek. Ekkor azt csinálta, amit mindenki tenne Rómában, ha egy közhivatalban vércseppek hullnak a mennyezetről. Hívta a főnökét.

Néhány órával később a Colosseum négy pénztárából kettő már zárva volt.

– Egy döglött patkány vére – közölte a műemléki főfelügyelő.

– Egy patkányé? – döbbent meg valaki a hátsó sorokban. A tömegben többen fölnevettek.

Március 2., szerda. A sajtótájékoztatót azért hívták össze, hogy megünnepeljék a Colosseum környékén zajló helyreállítási munkálatok befejeztét. Ám egy újságíró váratlanul megkérdezte, hogyan fordulhatott elő, hogy előző nap két pénztárat is bezártak.

A műemléki főfelügyelő kénytelen volt részletekbe bocsátkozni: – Egy nagy szürke patkány beszorult a jegypénztár fölötti álmennyezet alá. Ott belefúródott egy acélhuzal, és ahogy összevissza vonaglott, nyilván azzal csak rontott a helyzetén. – A pénztárban ülő munkatárs vette észre az asztalán a vércseppeket. A pénztárakat patkánymentesítés céljából bezárták.

A patkányhelyzet a napilapok címoldalára került. Az utóbbi időben a csatornahálózatból előmászó rágcsálók jelenléte állandósult. „Patkányinvázió a Termini pályaudvar környékén; „Patkányok a Via Cavouron; „Patkányok két lépésre az Operaháztól" – harsogták. Mint ahogy azt hírül adták, a patkányok a forgalomra fittyet hányva vonultak keresztül az utcán, bemásztak a szuvenírboltokba, és megrémisztették a turistákat.

Az újságok arra is kitértek, hogy Rómában több mint hatmillió patkány él. New Yorkban és Londonban sincs hiány a rágcsálókból, csakhogy Rómában lassan már ők uralkodnak a városon.

– Ez van, amikor évekig nem működik a városvezetés – jelentette ki egy városvédő.

– A probléma gyökere a hulladékkezelésben keresendő – állította a fertőtlenítőcég alkalmazottja –, ne feledjük, hogy a patkányok az ember asztaltársai.

Rómában a hulladékkezelés éppen tragikus korszakát élte. Mindenütt szemét. A szemétszállító kocsik úgy haladtak, mintha lassított felvételben látnánk. Az utcákon hegyekben állt a bezsákolt háztartási hulladék. A Sant’Eugenio Kórház szakasszisztensei (a patkányok ott grasszáltak a kórházakban is) azt nyilatkozták a sajtónak, hogy ez már tűrhetetlen botrány, egy ekkora pofon már fel kellene hogy ébressze a várost. Sokan ugyanezt gondolták. De abban a pillanatban el is fogta őket a gyanú, hogy épp ők maguk azok, akik még mindig alszanak.

Egy hatalmas sirály szárnya terült a város fölé. A rómaiak meg megint csak felnevettek.

– Ugyan… szaladj panaszra a polgármesterhez!

Ennek a mondásnak azért lett akkora sikere, mert abban az időszakban Rómának éppen nem volt polgármestere. Az önkormányzat felügyelőségként működött. A Mondo di Mezzo („Köztes Világ") névre keresztelt törvényszéki nyomozás fenekestől felforgatta a várost. Elképesztő számú tisztségviselő, tanácsnok, notabilitás, önkormányzati vezető, közhivatalnok, valamint ügyeskedő, vállalkozó, közönséges bűnöző ellen indítottak peres eljárást. És amilyent még nem látott a világ: római pápából viszont kettő volt.

Az ehhez hasonlóan zavaros időkben esik meg, hogy Róma lakosai – egy régi szokást követve – az eget fürkészik, valamilyen jelet keresve. De 2016-ban ezt is – felhők között keresni valamilyen titkos kódot – bárki könnyen csalfa dolognak gondolhatta.

Március 4-én, pénteken követték el a gyilkosságot.

Másnap Rómára özönvízszerű eső zúdult.

Március 6-án, vasárnap, az egész heti munka után, Mario Angelucci a kanapén hevert, és tévét nézett.

Ötvennégy éves, sovány, kopaszodó férfi volt. Egy helyi rádiócsatornánál dolgozott. Munkája során szerzett tapasztalata érzékennyé tette a hangok iránt. Amikor a stúdióban ült a keverőasztalnál, nem volt szüksége arra, hogy a bemondó szövegére figyeljen: hallotta a rádióban elhangzó beszéd „kódáját", ujját a fekete gombhoz közelítette, és a szünet fél másodperccel azután beállt, hogy a beszélő elhallgatott.

Mario átkapcsolt egy másik csatornára. Bosszúsan fújt egyet, fészkelődve a kanapé párnái között. Valami nyugtalanította, amit az előbb hallott. Nem figyelt eléggé a szavakra, de érezte, hogy valami fontos volt. A Rai 1-en2 ismét felfigyelt rá. A hírolvasó közölte, hogy Róma egyik peremkerületében különös kegyetlenséggel megöltek egy huszonéves fiút.

A kamera egy narancssárga épületet mutatott, amely jól látszott a tél végi, kopasz fák ágai közt. Mario Angelucci kimeresztette a szemét. A gyilkosságot Rómában követték el, és ő római. Az eset a Collatino és a Colli Aniene városrész környékén történt, és ő épp ott lakik. De mily különös: a tévében kívülről mutatták ugyanazt az ablakot, amelyet ő kitárhatott volna belülről, elég lett volna felállnia, és odamenni hozzá. Angeluccit élete egyik legfurcsább érzése kerítette hatalmába. Úgy érezte magát, mintha Isten szeme figyelne rá. És legtöbbször mi történik, ha Isten éppen rád szegezi a szemét?

– Via Igino Giordani 2.

Annak igazolására, hogy Angelucci nem bolondult meg, a hírolvasó éppen akkor ejtette ki a száján az ő lakcímét. Gyorsan felpattant, és fürge léptekkel elindult az előszoba felé. A szíve hevesen vert. A fia húszéves volt, előző nap este látta utoljára. Ő és a felesége éppen csak elköszöntek tőle, amikor elment otthonról, és azt már nem is hallották, hogy hazajött-e. Szombat este. A hétnek az a napja, amikor a fiatalok általában bajba kerülnek.

Angelucci végigment az előszobán. Felrántotta az ajtót. Áporodott, kellemetlen szag csapta meg az orrát. Aztán a villanyfény bevilágította a szobát. Törülközők, képregények, gombóccá gyűrt zoknik, egy tekercs vécépapír. Angelucci észrevette az ágyról lelógó takarót, amely alatt akármi történhetett, az ágyon pedig meglátott egy százkilencven centis, nagydarab, éktelenül horkoló vadállatot.

Egy héttel később, amikor Olaszországban mindenki csak a gyilkosságról beszélt, Mario Angelucci a kollégáival tárgyalta meg a történteket.

– Hát, fiúk, ez rosszabb volt, mint valami szörnyű pánikroham. Mintha egy lidércnyomásos filmet néztem volna.

A rádiós kollégák azt kérdezték tőle, hogyan gondolhatta, hogy a fia belekeveredett abba a dologba.

– Most mit mondjak erre, magam se tudom.

Az újságok megírták, hogy a gyilkosságot egy tizedik emeleti lakásban követték el.

– Ismered a lakókat? – kérdezte Angeluccitól az egyik kolléga.

– Jó napot, jó estét. Legfeljebb ennyi – felelte.

– De amikor elfogott a pánik, mit hittél, hogy a fiad az áldozat, vagy a gyilkos?

– Éntőlem akármelyik is lehetett. Ebben a városban minden megtörténhet.

Ekkor Angelucci képén, akinek beesett arca és keskeny ajka mindig kissé komorrá tették az ábrázatát, fenséges mosoly terült szét. A megkönnyebbülésé. Megkönnyebbült, mert megúszta, nem ő lett a célpont. Hiszen senki sem tudja előre, kire szegeződik a Szem, és igaz ugyan, hogy bizonyos tragédiák százezer közül csak egyvalakit sújtanak, annak az egy szerencsétlennek mindenképpen léteznie kell: az ő esetében aztán megtörik az az illúzió – ami mások esetében sértetlenül megmarad –, hogy bizonyos dolgok velünk sosem történhetnek meg.

Március 6-án 13 óra 30-kor Mario Angelucci tudta, hogy a családja nincs veszélyben.

Néhány órával később, a város másik részén, Andrea Florita ügyvédet valaki felhívta telefonon. Florita negyvennégy éves volt. A szikár alkatú, nyílt, intelligens tekintetű férfi, számos kollégájához hasonlóan, a Prati negyedben bérelt irodát. A városban a hatalom és a szépség egyenlő arányban oszlottak meg a Tevere két partján. A jobb oldalon a császári fórumok, a Quirinale és a köztársasági elnöki palota. A másik oldalon a törvényszékek, a Rai, a Sixtus-kápolna. Ezt a vasárnapot Florita a fiával töltötte. („A fiam még kicsi. Ha vele vagyok, nem kapcsolom be a tévét. Amikor az a telefonhívás érkezett, fogalmam sem volt a történtekről.")

A vonal másik végén egy felnőtt férfi hangja szólalt meg:

– Jó estét, ügyvéd úr, Giuseppe Varani vagyok. A fiamat meggyilkolták.

Florita ügyvéd csak késő este fogta fel, hogy az utóbbi évek egyik legnagyobb port kavaró ügyében lett a sértett védőügyvédje. Miután beszélt Varanival, hazafelé menet az utcán találkozott egy ismerősével, aki megkérdezte tőle, mit gondol a gyilkosságról, még mielőtt az ügyvéd meg tudta volna neki mondani, hogy kicsoda is az új ügyfele.

Mindenki a gyilkossággal kapcsolatos véleményekre volt kíváncsi. És főleg valamennyien el akarták mondani a magukét. Néhány óra leforgása alatt Rómában a bűntény a leggyakoribb beszédtémává vált. Erről értekeztek a taxisok a Termini pályaudvar előtt, a Piazza Bologna kávézóiban a pultosok, a Monti és a Testaccio negyedben a fiatalokból álló bandák – arról nem is szólva, ami az otthonokban zajlott. Apák veszekedtek a fiaikkal. Anyák tettek szemrehányást a férjüknek a túl engedékeny, vagy épp ellenkezőleg, a túl szigorú nevelés miatt.

„Olvastad? „Hallottad? „Láttad, mi történt?"

„Horror Róma külvárosában. Egy huszonhárom éves fiút több órán át tartó kínzás után meggyilkoltak egy lakásban, a Collatino negyedben. A bűntény oka ismeretlen." – La Repubblica, 2016. március 6.

Március 5-én, szombaton Manuel Foffo, nem sokkal reggel hét után, kilépett a lakásából.

Az anyjával, a bátyjával, Robertóval és az anyai nagyszüleivel volt találkozója. A nap nagyon szomorúnak ígérkezett: meghalt a nagybátyja, Rodolfo. Először a Gemelli Kórházba mennek, ott van ugyanis felravatalozva, onnan pedig irány Bagnoli del Trigno, az a kis molisei falu, ahonnan a nagybátyja származott, és ahol a temetés lesz.

Rodolfo Manuel és Roberto anyjának, Danielának volt a bátyja. Rákban halt meg, ötvenöt évesen. A szerdáról csütörtökre virradó éjszakát Daniela a kórházban töltötte a beteg mellett. Roberto ment érte hajnali fél négykor, és kocsival hazavitte. Amint hazaért, Daniela leült a konyhában, és csak gubbasztott ott némán; körülvette a magány, a ház pedig felidézte az emlékeket. Aztán lefeküdt. Néhány órával később megszólalt a telefon. Megint a fia volt az, Roberto. – Rodolfo bácsi állapota kritikussá vált – mondta.

Ekkor Daniela asszony felhúzta a cipőjét, felvette a kabátját, és megint elindult otthonról. Most idős szüleihez ment, akik a szemközti házban laktak. Fel kellett őket készíteni a legrosszabbra. Még ugyanannak a napnak az estéjén kénytelen lesz saját maga is megtapasztalni – már amennyire egy anyát erre fel lehet készíteni –, hogy a rossz híreknek, amelyeket az ember a saját gyermekeiről kaphat, nincs határa.

Manuel lement a házuk elé. Erős testalkatú fiatalember volt. Magas termetű, a halántékánál enyhén kopaszodó, az arcát pedig meghatározhatatlan – borostának túl sűrű, szakállnak túl ritka – szőrzet keretezte. Ránézésre többnek nézett ki huszonkilenc évesnél (pedig azt csak a hónap végén tölti majd be), és bár aznap reggel a dagadt arcával, a szeme alatti karikákkal elég megviseltnek tűnt, az első, amire az anyja felfigyelt, a nadrágja volt. Egy világos, tépett farmer. Nem éppen ideális öltözet egy temetéshez. Az viszont mindig zavarba ejtő tud lenni, hogy az anyák mi miatt találják helytelennek a gyerekeik döntését.

– Mondtam neki, hogy vegyen fel valami mást, mert Bagnoliban hideg lesz – mesélte az asszony a rendőröknek.

Manuel bólintott, visszament a házba, és pár perccel később egy másik nadrágban tért vissza. Ez is farmer volt, de nem tépett.

– Nem tudom, hogy a saját lakásában cserélte-e át, vagy nálam. Ott tartom a tiszta ruháit.

Daniela a kilencedik emeleten lakott, Manuel pedig a tizediken. Pallotto asszonynak volt kulcsa a fia lakásához, rendszeresen feljárt takarítani. Főleg olyankor, amikor Manuel arra használta a lakást, hogy „feljöjjön hozzá egy barátnője". Természetesen Manuel fiú barátokat is fogadott. Anyja mindig ott volt a háttérben, ha segíteni kellett. Rendet rakni a szobákban. Felmosni a padlót. Ezeket a tevékenységeket Manuel ki nem állhatta. Mosógépe sem volt, mindig az anyja mosott rá.

Daniela asszony ránézett az órára. Nemsokára itt lesz Roberto, beülteti őket a kocsiba, és maguk mögött hagyják a fákat, a virágágyásokat és a templomot, valamint a nagy, narancssárga házat, amelyben – anélkül, hogy Manuelen kívül bárkinek is sejtelme lett volna róla – ott volt az, ami örökre megváltoztatja az életüket.

Valamikor az egész Foffo család: anya, apa és a két fiú együtt éltek a kilencedik emeleten. Amikor Roberto betöltötte a tizennyolcat, felköltözhetett a tizedik emeleti lakásba. Néhány évvel később a szülők házassága megromlott, elváltak, az apa, Valter pedig elköltözött otthonról. Aztán elment Roberto is, megnősült, már két gyerekük van. Manuel átköltözött a fenti lakásba.

Valternek éttermei voltak a Collatino városrészben, azonkívül egy gépjármű-ügyintézéssel foglalkozó cége is, sok ügyféllel a környékről. Roberto ott dolgozott az apja mellett. Nem volt egyszerű dolog mindenre figyelni. Ha valaki nem született gazdagnak, a vállalkozólét Olaszországban annyit jelent, mint állandó aggodalomban élni. Éjszakánként nem alszol. Elég egy elhibázott lépés, és mindennek lőttek. De Valter Foffónál nem ez volt a helyzet. Ő és Roberto keményen dolgoztak, nem ijedtek meg a nehézségektől, és amikor lehetőségük akadt rá, nem tagadtak meg maguktól egy kis jutalmat. Jól öltöztek, és szép autókkal jártak.

7.30-kor Roberto Foffo megérkezett a Via Igino Giordanira. Leparkolt a ház előtt. Daniela asszony és a nagyszülők beültek a hátsó ülésre, Manuel előre, a bátyja mellé. Elindultak. Fél óra múlva átmentek a Ponte di Tor di Quintón; alattuk lustán, sötéten folyt a Tevere.

Roberto figyelmesen vezetett. Manuelnek arra kellett vigyáznia, hogy el ne aludjon. Két testvér. Mindig volt abban valami zavarba ejtő, ha az ember egymás mellett látta őket. Attól eltekintve, hogy a korkülönbség megmagyaráz minden más differenciát, az ember mindig képes észrevenni az egy vérből valók közt is azt az eltérést, ami az élet csatáiban az egyiket győztessé teszi, a másikat meg a vesztes szerepére ítéli.

Roberto négy évvel volt idősebb Manuelnél. A Luiss magánegyetemen diplomázott pénzügy és biztosítási ismeretek szakon. Dolgozott, családos ember volt. Manuel levelezőn tanult jogot. Az érzelmi kapcsolatai kuszák voltak, nem nagyon lehetett tudni, mivel is tölti a napjait. Most mindannyian azért ültek Roberto autójában, hogy elkísérjék utolsó útjára egy rokonukat, aki most hunyt el, és még ez a banális tevékenység – egy autó kormányát fogni – sem lett volna felcserélhető a két testvér között. Manuelnek ittas vezetés miatt bevonták a jogosítványát: a túlzott alkoholfogyasztáson kívül Xanax és Rivotril nyomait is megtalálták a vérében. No de ki ne szedne manapság benzodiazepinalapú szereket?

Az igazán kényes téma a munka volt.

– Mivel foglalkozol?

Róma olyan város, amelyik bizonyos kérdésekben jól tűri a ködösítést. Ám egy bizonyos szinten túl a jóindulat gúnyba megy át. Így hát Manuel, valahányszor a munkája felől kérdezgették, arra érezhetett késztetést, hogy az egyes szám első személyt találékony módon használja.

– Vendéglátóhelyeket viszek a családommal együtt. Azonkívül digitális projektekkel is foglalkozom. Egy startupot tervezek indítani.

Amikor ugyanezt a kérdést a bátyjának tették fel, ez volt a válasz:

– Manuel csak enni jár az éttermünkbe. Odavan a marketingért, rengeteget olvas, időnként támad tőle egy-egy ötlete, de ténylegesen nem dolgozik semmit.

Valter, amikor a kisebbik fiáról beszélt, a jellemvonásait igyekezett kidomborítani. („Rendes fiú, jól nevelt, nagyon szelíd, visszahúzódó. Az iskolában soha nem veszekedett senkivel.) Ugyancsak az apja szerint Manuel „nagyon intelligens, „rendes életet él, szomjazik a kultúrára („képes két könyvet is venni, és egy éjszaka alatt elolvasni), de sosem mutatott különösebb érdeklődést a gépjármű-ügyintézéssel foglalkozó cégük iránt, amelyik biztosíthatta volna a jövőjét („megpróbáltam őt bevonni, ahogy Robertót is, de nem jártam sikerrel). A fiú lelkesen járt marketing- és informatikai tanfolyamokra („én fizettem a tandíjat), és az utóbbi hónapokban tényleg intenzíven dolgozott a startupprojektjén. A Nemzeti Olimpiai Bizottság számára készített egy projektet, amelynek köszönhetően – mondja Valter – „bekövetkezhetett volna nála a fordulat. De a projektjével – tette hozzá – „nem aratott sikert.

„Bekövetkezhetett volna nála a fordulat. Nem aratott sikert."

Amikor az apák így beszélnek a fiúgyermekükről, sosem világos, hogy dicsérni vagy befeketíteni akarják őket, netán alávetni őket a megaláztatás el nem ítélhető gyakorlatának, ami a túlságos dicsérettel jár.

De a Manuellel kapcsolatos legfurcsább kijelentés az anyja szájából hangzott el: – Manuel nem mondja meg nekem, hogy dolgozni jár-e az étterembe, vagy nem. Azt sem tudom, pontosan milyen is a kapcsolata az apjával.

Miután keresztülmegy az ember a Via della Pineta Sacchettin, feltűnik a Gemelli Kórház hatalmas épülettömbje.

Roberto leparkolt. Mind az öten kiszálltak az autóból, és bementek a kórházi épületegyüttes kapuján.

Manuel járás közben húzta a lábát. Érezte, hogy a bátyja figyeli. Két nappal korábban – Roberto szerint úgy reggel hét óra felé lehetett, Manuel számára pedig egy zavaros idővonal valamelyik pontja – Roberto kapott egy enyhén szólva abszurd sms-t. Az üzenetben Manuel arra kérte, hogy menjen oda hozzá. Mézesmadzagként egy transznemű nőt meg kokaint ígért neki. „Ciao, Roberto, felugrasz hozzám? Megismerkedtem egy transszal. Van egy kis »fehér havunk« is" – így az sms.

Az üzenet a tartalmán kívül már csak a szóhasználata miatt is furcsa volt. Roberto nem zárta ki, hogy Manuel időnként egy kicsit ne drogozott volna, azt viszont valószerűtlennek tartotta, hogy transzneműekkel érintkezne, abban meg biztos volt, hogy sosem használta volna a „fehér hó" szót a kokainra utalva. Valóban ő írta? Lehet, hogy Manuel valami semmirekellővel töltötte az éjszakát, és kitalálták, hogy szórakoznak egy kicsit az ismerőseikkel, akiknek másnap korán kell kelniük, mert munkába mennek. Most ővele is szórakoznak? Roberto dühében felhívta Manuelt, pár másodpercig ordítozott vele a telefonban, aztán elküldte a francba, és nem is hagyta, hogy a testvére magyarázkodjon.

Daniela asszony is egy elég különös epizódról számolt be egy nappal korábbról. Este fél tíz körül Manuel felhívta:

– Mama, negyedóra múlva egy barátommal ott vagyok nálad a kocsikulcsért.

Az, hogy Manuel egy szabálysértés részesévé akarja tenni, felbosszantotta Danielát. No, és ki ez a barát? – Tőlem ugyan nem kapod meg a kulcsot – felelte. A bátyja, Rodolfo meghalt, pont elég baja volt az asszonynak. – Mindenesetre – közölte Daniela a rendőrökkel – a fiam kérése annyira abszurdnak látszott, hogy a végén az egész beszélgetés szinte ártatlan viccelődésként tűnt a szememben. – Daniela asszony rendíthetetlen volt. Manuel nem erősködött tovább.

Manuel – bátyja szigorú és anyja feloldozó tekintetével kísérve – belépett a ravatalozóhelyiségbe. A feloldozás is csak elítélés. A behúzott vállak tanúskodnak a harcról, amelyet az élet egyes pillanataiban vívunk azért, hogy megakadályozzuk: az identitásunkat – vagy azt, amit annak vélünk – összezavarja a mások által rólunk kialakított, hamis kép.

Manuel előrement a rokonok közt, és odalépett a nagybátyja koporsójához. Miközben állt és nézte a halottat, megfogadta magában, hogy még aznap estig elszánja magát. Tudni. Tudni, miközben a többiek nem sejtenek semmit. Ez újfajta érzés volt számára. Manuel tudta, amikor anyja szólt neki, hogy vegyen fel másik nadrágot, tudta, miközben ott ült a bátyja mellett a kocsiban, és tudta most, a ravatalozóhelyiségben. Tudta azt, amiről a többieknek fogalmuk sincs. Eddig ahhoz volt szokva, hogy mások döntenek helyette – most ő dönthetett. Néhány szó. Csak ki kell ejtenie őket, és mindannyiuk élete felborul.

De aztán alighogy eljöttek a kórházból, Manuel mégsem mondott semmit. Fáradt volt, zavart, és csak ment Roberto után a kocsihoz. Megvárták anyjukat és a nagyszülőket, az autó pedig elindult.

A temetés kora délután volt. A kocsi rátért a Via Flaminiára. Úgy száz kilométer után majd megállnak. A San Vittore-kijáratnál fognak találkozni Valterral. A férfi és Daniela között feszült volt a viszony, még jogi csatározás is folyt közöttük. Ennek ellenére Valter úgy döntött, hogy részt vesz volt sógora temetésén.

Súlyos, esőtől terhes felhők gyülekeztek a horizonton. Elhaladtak a Torre Spaccata és a Cinecittà mellett. Az út két oldalán a Róma környéki gazdaságok legelői sorakoztak. Manuel elaludt.

– Add át a helyed nagypapának, úgy jobban elférünk.

Bátyja egy órával később ébresztette. Madárcsicsergést hallott. Egy autóspihenő parkolójában, a kávézó előtt álltak. Pár perc múlva megérkezett az apjuk. Látták, ahogy leír egy félkört a kocsijával, mielőtt leparkol, aztán kinyitotta az autó ajtaját. Valter Foffónak elég volt megjelennie, hogy a családtagjai mind rá figyeljenek. Manuel átadta a helyét a nagypapának, és elindult az apja kocsija felé.

Alighogy beült, a fiú úgy érezte, mintha megrázta volna az áram. Vannak apák és fiúk, akik között akkor is viharos feszültség támad, ha éppen nem történt semmi. Hát még akkor, ha valamelyikük úgy gondolja, hogy a másik nem tiszteli eléggé! Ebben az esetben Valter vélte így. Manuel azt hitte, tudja, miért. Valter nem szól semmit, indított.

Pár perccel később az autópályán haladtak. Valter időnként odapislantott a fiára, aztán a saját frizurájára a visszapillantó tükörben. Jó kinézetű hatvanas volt. Ősz haj, húsos ajkak, az orra, amilyen egy konzulé lehetett az ókori Rómában. Aznap fekete öltönyt viselt fehér inggel, csíkos nyakkendővel. Így, ránézésre, amilyen elegánsnak és ápoltnak tűnt, nehéz volt elképzelni, milyen stressz gyötörte. A munkája nem sok nyugalmat hagyott neki, a családja még kevesebbet. Végül elszánta magát, és megszólalt:

– Megmondanád, mi történt?

Valter mindenkinek úgy beszélt a fiáról, mint egy zárkózott fiúról, aki képtelen hazudni. De amikor a maga valójában ott állt előtte, mindaz, ami a kívülállók szemében fontos morális értéket képviselhetett, más színben tűnt fel. Az őszinteség gyengeséget jelenthetett, a diszkréció szándékos elhallgatást.

– Szabad tudnom, hová tűntél?

Egész előző nap egyfolytában hívta telefonon, de egy büdös szót sem kapott válaszként. Mint mindig, most is azért kereste a fiát, hogy szívességet tegyen neki: esedékes volt egy tanfolyam díjának a befizetése, amelyre Manuel beiratkozott, és az apjának adatokra volt szüksége az átutaláshoz.

Manuel szótlanul ült az apja melletti ülésen. A szeme be volt dagadva. Ez nem kerülte el az apja figyelmét, és amint meglátta fiát a parkolóban, tudta, hogy valami nincs rendben. A fiú furcsa volt. Az a valaki, aki Manuel szerint a világon a leginkább félreértette őt, az egyetlen ember volt, aki megsejtette: a fia aznap nagyobb problémát fog okozni, mint a nagybácsi halála.

– Szóval? Egy csomószor hívtalak. Miért nem vetted fel?

Manuel estig adott magának határidőt, hogy megszólaljon, de amikor az apja faggatni kezdte, képes volt kiszedni belőle mindent.

– Szóval, mit csináltál? Ittál? Leittad magad? Manuel!

– Drogoztam, papa, kokainnal.

Elhaladtak egy tejüzem mellett, aztán egy napellenzőket gyártó telep mellett. Nyárfák magányos kis csoportja állt a délutáni napfényben. Valter túltette magát azon a zsibbadt állapoton, amelybe a fia szavai lökték.

– Mi az, hogy kokain?! – A hangja dühös volt. – Hogy süllyedhettél ilyen mélyre?

A közhelyek időnként segíthetnek.

– Papa, ami azt illeti, még annál is mélyebbre süllyedtem.

Valter most már végképp kutyaszorítóban érezte magát. Meglehetősen naiv kérdés hagyta el a száját: – Mi lehet még a kokainnál is lejjebb?

– Megöltünk egy embert.

Az autó haladt tovább a főúton. Elmentek egy benzinkút mellett, átmentek egy völgyhídon, aztán feltűnt egy, a környékbeli vállalkozóknak reklámfelületet kínáló óriásplakát.

– Mi az, hogy megöltünk?

Valtert mintha fejbe verték volna, úgy megdöbbent. Hitetlenkedett, érezte, hogy valami felgyullad a gyomrában – de a kapott ütés nem akadályozta meg abban, hogy ösztönösen menekülő útvonalat keressen. A többes szám. Még egy személy jelenléte kisebbíthette, ha nem is zárhatta ki teljesen a fia felelősségét. Érezte, hogy mind gyorsabban ver a szíve. Kapaszkodókat keresett a káoszban, a szörnyű bonyodalomban, a teljes képtelenségben, amelybe – ezt másodpercről másodpercre egyre jobban érezte – valósággal belehajították. Így aztán először arra gondolt, hogy valami utcai balhé lehetett. Manuel ivott, ez máskor is megtörtént. Annak ellenére, hogy bevonták a jogosítványát, talán ittasan ült volánhoz. Igen, ez történhetett. Manuel óriási baromságot csinált. Már ha tényleg ő ült a volánnál.

– Papa, nem közlekedési balesetről van szó.

– Akkor… hogy történt ez az… emberölés?

– Azt hiszem, késszúrással. Meg kalapácsütésekkel.

Valter az utat figyelte, hogy biztos lehessen benne, hogy még ott van, ép elmével, ugyanazon a bolygón, ahol reggel felébredt. Kívülről hallotta a saját hangját, miközben megkérdezte Manueltől a tettestársa nevét.

– Marcónak hívják. Vagy kétszer találkoztam vele életemben.

– És mikor történt ez az egész?

– Nem emlékszem – felelte Manuel –, két vagy négy-öt napja.

Két vagy négy-öt napja?

Hogyhogy nem tudja? Vagy lehet, hogy ez az egész valami idióta vicc? Az apák és fiaik közötti értetlenség végtelen skáláján – amely egyes fiúkban azt a meggyőződést kelti, hogy megsértették őket, már ha nem egyenesen helyrehozhatatlan kár érte őket az apjuk azon egyszerű okból bevetett tettei miatt, hogy embert faragjanak belőlük – létezhet ilyen abszurd bosszú? Ezt a képtelen történetet Manuel egyszerűen csak azért találta ki, hogy büntesse őt olyan bűnökért, amelyeket még az a pszichológus is nehezen akasztott volna a nyakába, akihez egyszer Valter elküldte?

Valter ekkor megkérdezte a fiától, hogy hívják az áldozatot.

Manuel azt felelte: – Nem tudom. – A szeme könnyes volt.

Valter erre azt tudakolta, hol van az az ember, akiről a fia azt állítja, hogy megölte.

Manuel ezt tudta. – Otthon – közölte. A holttest a Via Igino Giordanin lévő lakásában van.

Roberto Foffo hallotta, hogy csörög a telefonja. Ránézett a kijelzőre, és látta, hogy az apja hívja az előtte haladó autóból. Néhány kilométerre voltak Bagnoli del Trignótól.

– Roberto, légy szíves, állj félre!

Apja hangjában volt valami nagyon különös. Miután letette a telefont, Roberto látta, hogy Valter lassít, majd megáll az út szélén.

– De hát mi történt? – kérdezte Daniela asszony.

Engedelmeskedve egy olyan törvénynek, amely szerint ő és az apja szavak nélkül is megértik egymást, Roberto nem magyarázkodott. Ő is megállt a leállósávban, és kiszállt az autóból.

Odament az apjához.

Valter intett egyet, és ők ketten odébb mentek. Amikor meggyőződött róla, hogy senki sem hallhatja őket, Valter megszólalt:

– Egy halott van a lakásunkban.

– Micsoda? – Roberto kimeresztette a szemét.

Valter igyekezett megőrizni a nyugalmát, és közben vázolta a helyzetet. Előadta, hogy állítólag egy ismeretlen holttest van a Via Igino Giordanin lévő lakásban, és hogy a lehető leghamarabb vissza kell menniük Rómába, majd hozzátette, lehet, hogy gyilkosság történt. Végül kibökte, ki a feltételezett gyilkos.

Roberto az első pillanatban megkönnyebbült.

– Ugyan, apa, Manuel egy csomó marhaságot összehord.

Manuel pszichológushoz járt, kedélyhullámzásban szenvedett. Roberto emiatt hitte azt abban a pillanatban, hogy az öccse olyan gyilkossággal vádolja magát, amit nem is követett el.

– Meglátod, hogy egy szó sem igaz az egészből. Ki tudja, mi történt valójában?!

Valter egyre idegesebb lett. Ami Manuel furcsaságait illeti, valamennyi közül a legfontosabbat nem szabad figyelmen kívül hagyni. – Ne felejtsd el, hogy az öcséd mindig igazat mond – jelentette ki. A parkoló autó felé intett. Manuel csak ott állt tétlenül, néhány lépésre a szalagkorláttól.

– Beszélj vele! – mondta Valter.

Amikor Roberto visszament az apjához, már egészen másként festett az arca. Sápadt volt, megviselt. – Apa – szólalt meg –, lehet, hogy tényleg történt valami.

Egy olyan világban, amelyről azt tartjuk, hogy túlságosan is materiális alapokon nyugszik, nehezen hisszük el, hogy a szó még mindig őrzi mágikus erejét. A Manuel szájából elhangzó, néhány egyszerű mondat mégis valósággal lidércnyomásba taszította őket. Kétszáz kilométerre voltak az otthonuktól, egy leállósávban. Akármelyik pillanatban elhaladhatott mellettük a halottszállító autó a nagybátyjuk holttestével. Csípős szél fújt. Manuel pár perce azt állította magáról, hogy megölt egy embert… És néhány lépésnyire tőlük ott volt a feltételezett gyilkos nagyapja, nagyanyja, anyja anélkül, hogy fogalmuk lett volna az egészről.

Attól a pillanattól fogva Daniela asszony emlékei összemosódnak. Egyfelől, ahogy ott álltak a kocsival az út szélén, megértette, hogy valami nyugtalanító dolog történt. Másfelől, az igazság – amikor aznap este felfedték előtte – ellentétes irányban kezdett el működni benne: eltorzította a részleteket, összekuszálta az emlékezetét és az események kronológiáját.

– Amikor megérkeztünk a temetés színhelyére, csak arra emlékszem, hogy bementem a templomba – mesélte a rendőröknek –, nem is tudom, hogy ők is bejöttek-e. Mármint Valter és a két fiam. Roberto egyszer csak megszólalt: Anya, mi nem maradunk sokáig. Vissza kell mennünk Rómába, sajnálom. Ezen megrökönyödtem. Nem értettem, miért kell elmenniük, azt gondoltam, hogy legalább a temetőbe kijönnek velünk. De nem.

Valter és Roberto teljesen kizárták Danielát a probléma kezeléséből. Amikor a gyászmise véget ért, Valter odament a volt felesége unokatestvéreihez, átadta nekik a kocsikulcsot, és megkérte őket, hogy vigyék majd haza Danielát. Valami problémát említett nekik, amit sürgősen meg kell oldani. Előre nem látható dolog. Aztán ő, Manuel és Roberto beültek Roberto autójába, és visszaindultak Rómába. Rátértek a főútra, és másfél óra múlva már az autósztrádán hajtottak. Roberto nyomta a gázt. Előttük ismét ott hevert az esőverte Róma.

Amikor úgy tűnik, minden elveszett, mindig van egy ügyvéd, akit fel lehet hívni.

Michele Andreanónak három jól menő