Hajnali beszélgetések Lukits Milossal

By Nagy Endre

Schöpflin Aladár: HAJNALI BESZÉLGETÉSEK LUKITS MILOSSAL
Nagy Endre könyve - Genius-kiadás

Aki ismeri Nagy Endrét, az tudja, hogy a színpadon és az íróasztalon kívül is mindig azt csinálja, amivel hírnevét és népszerûségét szerezte: konferál. Akármilyen társaságban, ha átveszi a szót, akármilyen témáról, azonnal magától ömlik belõle a konferánsz, sorra pattognak ki belõle az ötletek, mindig készre formálva, ösztönszerû ökonomiával, közvetlenül, találóan, mindig azzal érve el a hatást, hogy nem érezni hatásra számítottságukat. Okossága, irónikus derüje, fesztelensége mindig meg tudja nyerni a figyelõket, lényébõl valami szimpátia árad, amely kedvessé, kellemessé teszi körülötte a levegõt s fel tud frissíteni bármily bágyadt társaságot. Szerencsés ember, nincs nála különbség hivatás és magán-passzió, mesterség és pihenés között, azzal szórakozik, ami a kenyere és azzal keresi kenyerét, ami szórakozása. Ha akármilyen beszélgetését klubban, kávéházban, vonaton, privát-társaságban lesztenografálnák, elolvasva is kész konferánsz volna mindegyik.

Ez fordítva is így van. ha írását elmondaná, ahogy az új könyvében található arckép-vázlatok egyikét-másikát fel is olvasta Nyugat-estéken Budapesten és vidéken, - ezek legfeljebb abban különböznének élõszóval való beszélgetéseitõl, hogy valamivel kötöttebb a formájuk. Nem tudok senkit, akinek írása annyira azonos volna a beszélgetésével. Teljesen közvetlen és friss, nyoma sincs benne a szándékoltságnak, nem érezteti semmivel, hogy amit ír, az irodalom, másvalami, mint az élõbeszéd. A mondatai fínoman vannak modulálva, az ötletei célba találnak, de akkor is ilyenek, ha csak elmondja õket. Az írásában épúgy nincs betanultság, mint a társalgásában. Igazán biztos az ember benne, hogy írás közben magától jön belõle szó, ötlet, epigramma, anekdota. Mikszáth mondta egyszer, hogy nem író az, akinek a tolla nem diktál. Ha Nagy Endre emlékezéseit olvasom, mindig azt érzem, hogy a tolla diktálta neki azt, amit elmond.

Jókairól van egy hosszabb «beszélgetése». Tulajdonképen Lukits Milos beszél; tudjuk, hogy ez alatt a dalmata hangzású álnév alatt a nekünk, akik ismertük, feledhetetlen Cholnoky Viktor értendõ. Nem lehet megállapítani, bizonyára maga Nagy Endre se tudná megállapítani, mi ezekbõl a megállapításokból csakugyan Cholnokyé és mi az övé, - a kettõ nyilván összeolvadt az emlékezetben. Mind a ketten Jókai igézete alatt éltek, mert mind a ketten az írói mûvészet csúcspontjának érezték azt, ami Jókai lényege: az elbeszélnitudás ritka és rejtelmes adományát. Ezzel szemben úgy érezték, semmit sem jelent mindaz az ellenvetés, akármennyire igaz, amit a Gyulai-iskola felhozott Jókai ellen. A karakterei igazság nélkül valók, írásmódja sokszor hanyag, mindenféle más emberi és írói hibája van, de a fantáziája valódi csoda, mesélni tüneményesen tud, tehát lángész. A lángésznek pedig nincs hibája, minden foltja semmis a napfényéhez képest. A mai fiatalabb nemzedék talán már nem is érti ezt a Jókai-imádatot. Nagy Endre írása dokumentum arról, hogy a régebbiek, akik még érezték az élõ Jókai személyes varázsát, a legnagyobb hatást, amit író valaha elért Magyarországon, minek és milyennek látták õt. A beszélgetések egyes részei leköthetik az irodalom-kutató figyelmét is, mint például az a párhuzam Jókai és Balzac között, amely megmagyarázza, mért lett Jókaiból az, ami. De még mást is mondanak ezek a beszélgetések. Megmutatnak valamit abból a szellembõl, amely még a háború elõtti évtizedben is megvolt az írók között, amikor egész éjszakákat el tudtak beszélgetni irodalmi dolgokról; egymás írásairól, ideáljaikról és rajongani tudtak egy kedvükre való íróért. Furcsa, cigarettafüstös, alkoholos éjszakák voltak ezek, de akik átvirrasztották, azokban még volt hit az irodalomban.

Móricz Zsigmond és elhúnyt felesége, Bródy Sándor, Ujházy Ede, Eötvös Károly, Gárdonyi Géza alakjainak frissen odavetett, elmés sziluettképei is feltünnek Nagy Endre könyvében. Biztos sz

• Language: Magyar
• Publisher: eClassic
• Release date: Dec 4, 2017
• ISBN: 9786155381263

Book preview

Nagy Endre

HAJNALI BESZÉLGETÉSEK LUKITS MILOSSAL

Az 1930-as Genius kiadás alapján a szöveget gondozta

Serf András

v1.1

ISBN 978-615-5381-26-3

© 2017 eClassic

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet, illetve annak részeit a kiadó előzetes írásos engedélye nélkül tilos reprodukálni, adatrögzítő rendszerben tárolni, bármilyen formában vagy eszközzel – elektronikus vagy más módon – közölni.

Hajnali beszélgetések Lukits Milossal

Címoldal

ELŐSZÓ

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

18.

19.

20.

21.

22.

23.

24.

25.

EXPRESSZIONISTA ARCKÉP BRÓDY SÁNDORRÓL

MÓRICZ ZSIGMOND ARCKÉPE

MÓRICZ ZSIGMONDNÉ JANKA

KONFERANSZ EGY SZIGORÚ SZERKESZTŐRŐL

KONFERANSZ EGY SZÍNDARAB ELEIBE

NYÍLT LEVÉL SZOMORY DEZSŐHÖZ

ARCKÉP EÖTVÖS KÁROLYRÓL

UJHÁZI EDE ARCKÉPE

GÁRDONYI GÉZA TRAGÉDIÁJA

ELŐSZÓ

Íróasztalom fiókjainak zsúfolt tartalmában vájkáltam valami után. Az én íróasztalom fiókjai nem a Múlt rendbe szedett múzeuma, hanem inkább hasonlítanak a menekült rémület lim-lomjához, amelyet az elhagyott házban felejtett. Aminthogy – most már látom – egyebet se tettem világéletemben, csak folyton magam elől menekültem, és úgy elkotortam mindent magam mögött, mint a macska a piszkát. Az én számomra a megérkezés mindig csalódás volt, és a csalódás mindig újabb elindulás. »Egyszer talán«: ez az a szénacsomó, amely folyton csalogat előre, és az a sejtésem, hogy nagyon sokan vagyunk, akiknek ez az egyetlen lehetséges életformája. Véres tragédia, hogy az ember cselekedeteit nem a szándék szabja meg, hanem a tudás. Az ember akaratát szerzett ízlés, megismerések, megfontolások irányítják, de a tudása megmásíthatatlan, kegyetlen természeti adottság, és az elért eredmények föllebbezhetetlen ítéletek, amelyek ellen lehet fogcsikorgatva lázadozni, de vitatkozni meddő ostobaság.

És, sajnos, az ember a múltjától menekülni úgyse tud. Mint ahogy a lavina mentül tovább hempereg, annál több tapad hozzá, az embert életútjában egyre növeli a múltja. Hála szent Bergsonnak, ma már tudom, hogy ez a múlt úgy énemmé sajátosodik, hogy éppúgy nem érezhetem, mint a hajam növését, de irtózom a papírdarabkáktól, följegyzésektől, könyveimtől, elhasznált tárgyaktól és az Évolution créatrice műhelyének egyéb hulladék-forgácsaitól. Nem a műgond, hanem a szabadulni-vágyás gyömöszöltette hát vélem mind e haszontalan holmit fiókjaimba. Vagy talán tudatalatti meggondolások késztettek arra, hogy összegyűjtsem az önkínzásnak e műszereit arra az időre, amikor az élet már csak rendkívüli fájások útján tud beszélgetni elfásult idegeimmel. Rendes ember számára ez volna a legszebb autodafé, amelyen a múltjával együtt hamvad el. Sehol sem érzem annyira az elcsüggesztő mulandóságot, mint a múzeumokban. Bronzok, kövek, föstött vásznak málladozó semmiségek; maradandó, elmúlhatatlan csak egy van: a buborék, amely a menő hajót követi.

Fiókjaimban vájkálva találtam rá egy füzetre. Egyszerű vékony irka, amilyet iskolás gyerekek szoktak használni. Csúnya, macskakaparásos írással volt tele. Csak belenéztem, és egyszerre eszembe jutott, hogyan keletkeztek ez írások. Reggel felé, amint hazatértem a József körúti bodegából hónapos-szobámba, valami kamaszos rajongás arra késztetett, hogy azon frissiben leírjam mindazt, amit spriccerezés közben Lukits Milossal beszélgettem. Egyetlen erényem, a szerénység, amely a lustaságnak legmegbízhatóbb kórjele, megóvott attól, hogy a magam szavait is megörökítsem. De – emlékszem – iparkodtam Lukits beszédét híven megörökíteni, bárha most már nem tudom egész biztosan, hogy a mondatokat az ő spriccerei vagy az enyimek kuszálták-e össze.

Akkoriban Lukitsnak Jókai volt a vesszőparipája, de e hórihorgas, fantasztikus körvonalú Garabonciás alatt a vesszőparipa szárnyas sárkánnyá elevenedett, amely legszívesebben a maga titokzatos birodalmába cipelgette lovagját.

Ez előszó siralmasan céljatévesztett lenne, ha az olvasó holmi rendszeres esztétikai tanulmányt keresne ez írásokban. Szeszélyesen egymásba torlódó megjegyzések ezek, és ha itt-ott a mondatok szövésén az én szegény háziiparom jeleit ismerik meg, már most irtózva tiltakozom a hamisítás vádja ellen. Egyszerűen hivatkozom az álmos reggeli órákra, amelyekben ez írások papírra vetődtek, és még inkább annak a hajnali bodegának furcsa légkörére, amely a délibáboknak, hallucinációknak kövér melegágya. Mi sem gyakoribb ilyenkor, mint hogy az ember egyszer csak a maga hangjától megdöbben, mintha valami távoli idegen hang szólana rá. A szeszben lakó játékos dzsinnek szeretik a hangokat összekevergetni, és a szegény íróember a legkönnyebb prédája e pajkos tréfálkozásoknak. Sőt, mennél termőbb talaj az író lelke, annál hamarabb gyökeret ver benne mindenféle dugvány, beléje tévedt idegen mag.

Van nekem egy nagyszerű íróbarátom, aki egyszer írt egy kis darabot a kabarém számára. Nekem nem tetszett, és mert a darabra sürgős szükségem volt, átírtam magam. De úgy átírtam, hogy egyetlen szó se maradt benne az eredetiből. És egy napon váratlanul a barátom betoppant a próbára. Bennem elhűlt a vér az ijedségtől, hogy mit fog szólni, ha meglátja ezt az embertelen gaz hamisítást. Összegubbaszkodtam egy sarokban, és nem mertem a közelébe kerülni. Csak úgy lopva lestem feléje rejtekhelyemről. Ő figyelmesen nézte a próbát, aztán vagy tíz perc múlva szelíden közbeszólt:

– Megálljunk! Azt hiszem, ebből a mondatból kihagytak valamit!

Én pedig büszke voltam, mint az a szegény ember, aki arról értesül, hogy gyermekének keresztapaságát a walesi herceg vállalta.

1.

– Dugd ide azt a poros füledet, hadd súgom bele a nagy titkot, amit senkinek se mondtam még el. A világ legnagyobb író-zsenije Jókai Mór. Hiszen te tudod, hogy az én bibliám Shakespeare, de ha Shakespeare a próféta, Jókai maga az Adonáj, a héber Elohim, akit egyisten létére azért szólítottak többes számban, mert a többi, apróbb isten mind benne foglaltatik, mint ahogy Tisza Kálmánban benne volt valamennyi szolgabíró. Hogy ezt miért nem tudja más senki sem e honban? Hát honnan tudhatták volna, amikor itt volt köztünk elevenen ható valóság, reggelenkint olvashatták a megnyilatkozásait a kávéjuk mellé? Írt gyöngéd szerelmi regényt folytatásban, politikai vezércikket, vicces versköszöntőket, színházi persziflázst, gyerekmesét, – naponta szétadagolta magát a család mindenféle nemű és korú rétege számára. Honnan gondolhatták volna a mi pogány szittyáink, hogy aki ennyire jó, ennyire szelíd, közlékeny, hozzáférhető, – az egy isten?

Mert ládd-e, nekem Mózesben is az imponált a legjobban, hogy amikor a Hóreb-hegyen meglátta azt az égő csipkebokrot, rögtön ráismert belőle a maga istenére. Biztos, hogy azt a kis tüzet sokan láthatták őelőtte is. Láthatták derék, józan gazdaemberek, és azt mondogathatták: – Nini, pásztortűz! Biztos, hogy lopott bürgéből főzik a tokányt az imposztorok! – Láthatták rajongó esztéták, akik elragadtatva mondták: – A zord sziklatömbökön egy ilyen vörös fénypont, pompás hangulat! – Láthatták fegyelmezett lelkű rendészek, akik a szemöldöküket összeráncolva mormoghatták: – Ej, azok a gaz cserkészfiúk tüzet raktak az erdőben, holott ez szigorúan büntettetik; jó volna bírságot sózni a nyakukba! – Láthatták tömött agyú tudósok, akik az állukat fogva hümmöghették: – Ez a tűz nem is tűz, hanem csak a magnetikus polarizáció légköri sugártörésének optikai tüneménye; legközelebb bemegyek az egyetemi könyvtárba, és tüzetesebb tanulmány tárgyává teszem azt. – Sőt, a legtöbben lehettek, akik látták, anélkül hogy tudomásul vették volna, hisz az a tűz oly messze volt, és az ő útjuk annyira keskeny és annyira megszabott.

És ezeknek ugyan akár meg is szólalhatott az a csipkebokor, nagy sikere azzal se lehetett. Még nagy eset, ha akadt olyan, aki fidélis jókedvvel visszakurjongott neki: – Hahó, szervusz, pajtás, hahó! – Többen voltak, akik mogorván dörmöghették: – Micsoda éretlen kamasz-tempó, így ráijeszteni a jámbor sétáló polgárságra! – De a legtöbben amint meghallották a mennyei hangot, elfordították a fejüket, megszaporították a léptüket, és rosszkedvűen gondolhatták magukban: – No hiszen, ha én minden énekes koldus előtt megállanék, sose lennék kész az üzleti dolgaimmal! – Micsoda brazíliai őserdőnek kellene egyetlen lánggal kilobbannia, micsoda mennydörgésnek kellene hiper-shakespeaere-i szavakkal megszólalnia, hogy ezeket a bárgyú lelkeket meghökkentse!

Mózes volt az egyetlen próféta, akinek elég volt egy kigyulladt szerény tüskebokor, néhány egyszerű emberi szó, hogy ráismerjen a maga istenére.

Most hát megsúgom neked a nagy titkot. Jókai az Adonáj, és én vagyok a Mózese.

2.

Nekem beszélsz Péterfy Jenőről, te tacskó? Te még akkor valahol a heringszagú Ugocsában bigéztél, amikor én már Péterfy könyveivel dupláztam rá a mindennapos luminál-adagomra. A kikristályosodott tanár. A tanárok tanára. Egyszer egy kirakatban láttam egy tetszetős butéliát, szép aranyszínű, gusztusos folyadék volt benne. Megnéztem a vinyettáját, ez volt rajta: »Az ecetek királya«. Inkább lett volna hordár a borok közt, akkor talán szóba álltam volna véle.

Péterfy Jókairól írván, azzal kezdi, hogy: »Mindenekelőtt is lássuk főhőseinek jellemképét...« Előszedi hát azt a szerencsétlen Berend Ivánt, összeméri Thackeray, Sterne, Dickens, Flaubert teremtményeivel, levetkőzteti, fölvágja a hasát, bebizonyítja, hogy e viviszekcióval semmiféle kegyetlenséget se követett el, mert nem eleven embert boncolt, hanem csak néhány szegényes srófra járó ember-masinát. Jupiteri tobzódással élvezi ki a maga fölényes igazát, és szinte látom,