Emmanuel életének egy évszaka

By Marie-Claire Blais

A regény egy 20. század eleji québeci nagycsalád mindennapjait mutatja be. A fűtetlen házban a gyerekek úgy élik túl a kemény kanadai telet, ahogy tudják, ivásba, homoszexualitásba menekülve. Az erőszakos, analfabéta apa számára nem fontos a tanulás. „Fő, hogy (a gyerek) tudjon tehenet fejni és fát vágni”.
A halál gyakori vendég a családban, csecsemők halnak meg, kamaszok lesznek öngyilkosok. A rendkívül tehetséges, ám tüdőbeteg Sovány Jean noviciátusba kerül, ami „az a különös kert, amelyben, mint másutt is, szárukat egymásba fonva nőnek a bűn és az erény bájos növényei”, és ott éri a halál.
Öccse, a Hetedik, nem tudván szabadulni lopási kényszerétől, iskola helyett csavargással és üzleteléssel tölti idejét.
Húga, Héloïse Sovány Jean jóslatának megfelelően a zárdából a bordélyházba kerül.
Az újszülött Emmanuel túlélte a telet. „… már nem fázott. A nap ragyogóan sütött. Nyugodt melegség keringett az ereiben, miközben nagyanyja ringatta. Emmanuel kijött a sötétségből.”
A regényt egy tucat nyelvre lefordították, filmre adaptálták, 1966-ban Médicis és Jean-Hamelin díjjal jutalmazták.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Apr 30, 2021
• ISBN: 9789632638584

Book preview

fordítása

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Nánássy Viktória

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

Forrás

Une saison dans la vie d’Emmanuel

Éditions du Jour, Montréal, 1965

© Marie-Claire Blais, John C. Goodwin & Associés – Montréal – Canada

© Károly Judit, 2019

© Napkút Kiadó, 2019

ISBN 978 963 263 858 4

Első fejezet

A szobát Antoinette nagyanya két lába uralta. Olyan nyugodtak és alattomosak voltak e lábak, mint két földön fekvő állat, szinte meg se rezdültek a magas szárú fekete cipőben, mégis mindig készek voltak rá, hogy talpra álljanak: a sokévi mezei munkától meggyötört (a kisfiú, aki először nyitotta ki szemét a reggel porában, még nem látta e lábakat, még nem ismerte a lábszáron, a gyapjúharisnya alatt rejtőző sebet, a dagadt bokát a cipőfűző és a bőr börtönében), nemes és ájtatos (nem mentek-e télen minden reggel templomba?), eleven lábak voltak, melyek annak, aki egyszer is látta őket, örökre a tekintély és a türelem komor képeként vésődtek emlékezetébe.

Emmanuel egy téli reggelen csöndben megszületett, s hallgatta nagyanyja hangját. A hatalmas termetű, fensőbbséges asszony mintha a karosszékéből irányította volna a világot. – Ne ordíts már, mit nyűgösködsz? Anyád visszament a földekre. Hallgass, amíg haza nem jön. Jaj, milyen önző, rossz gyerek is vagy te, hogy máris így felmérgesítesz! – A gyerek az anyját hívta. – Nagyon rosszkor születtél, soha nem voltunk ilyen szegények, mindenkire nehéz idők járnak, háború van, éhínség, meg aztán te vagy a tizenhatodik… – Halkan sopánkodott, s a derekára kötött szürke rózsafüzért morzsolgatta. – Én meg reumás vagyok, de ez senkit sem érdekel. Én is szenvedek. És utálom az újszülötteket, olyanok, mint a rovarok a porban. Te is olyan leszel, mint a többi, faragatlan, kegyetlen és elkeseredett… Eszedbe se jut az a sok vesződség, amit nekem okozol, mindennel nekem kell törődnöm, a neveddel, a keresztelőddel…

A házban hideg volt. A gyereket arcok vették körül, emberi alakok jelentek meg. A kisfiú nézte, de még nem ismerte fel őket. Antoinette nagyanya olyan hatalmas termetű volt, hogy nem látta egészben. Félt. Összehúzta magát, bezárult, mint a kagyló. – Elég legyen – mondta az öregasszony –, nyisd ki a szemed, nézz körül, itt vagyok, és itt én parancsolok! Nézz meg jól, ebben a házban egyedül nekem van tekintélyem. Én lakom az illatos szobában, az én ágyam alatt vannak a szappanok… Ma sok időnk lesz, semmi sem sürget.

Nagyanyának széles mellkasa volt, a gyerek nem látta a lábát a nehéz szoknyák alatt, de elképzelte a száraz karókat, az érzéketlen térdeket. Milyen furcsa ruhadarabokba bugyolálta az öregasszony hidegtől borzongó testét!

A gyerek szerette volna gyenge kis ökleit a térdére tenni, hozzábújni, ölében menedéket találni, mert felfedezte, hogy nagyanyja olyan sovány a fehérneműhegyek, a durva alsószoknyák alatt, hogy első ízben nem félt tőle. Ezek a gyapjú ruhadarabok még jobban elválasztották attól a jéghideg melltől, amely elé az öregasszony egy-egy nyugtalan vagy tiltó mozdulattal odakapta a kezét; ha az ember e nehéz ruhákba szorított test felé tartott, mintha valami szunnyadó fiatalsághoz közeledett volna, ahhoz a hajdani, büszke vágyhoz, amit semmi sem csillapított – a gyerek úgy szeretett volna aludni az öregasszonyon, mint egy meleg folyóban, szeretett volna megpihenni a szívén. De nagyanyja azzal a kézmozdulattal hárította el Emmanuel közeledését, amellyel hajdan visszautasította a szerelmet s büntette meg a férfi vágyát.

– Istenem, megint egy fiú, mi lesz velünk? – De azonnal megnyugodott. – Erős vagyok, gyermekem. Rám bízhatod az életedet. Számíthatsz rám.

* * *

A gyerek hallgatta nagyanyját. Hangja monoton, bús dalként ringatta. Az öregasszony kendőjébe bugyolálta a kisfiút, nem simogatta, inkább csak belemerítette ebbe a kelme- és illatfürdőbe. A gyerek visszatartotta a lélegzetét. Nagyanyja olykor akaratlanul megkarmolta begörbített ujjaival, megrázta a levegőben, és a gyerek ismét az anyját hívta. – Rossz természeted van – mondta az öregasszony türelmetlenül. A gyerek az anyja melléről álmodott, ami majd csillapítja szomjúságát és háborgását.

– Anyád dolgozik, mint rendesen – mondta Antoinette nagyanya. – Olyan nap ez is, mint a többi. De te csak magadra gondolsz. Nekem is van dolgom. Az újszülöttek piszkosak. Undorítóak. De látod, jó vagyok hozzád, megmosdatlak, gondozlak, és te leszel az első, aki majd örülni fog a halálomnak…

De Antoinette nagyanya halhatatlannak hitte magát. Egész diadalittas személye Emmanuel szemében is halhatatlan volt, s ő ámulattal nézte.

– Hiába sírsz, gyermekem, senki sem hallja. Hamar meg fogod tanulni, hogy egyedül vagy a világon. És te is félni fogsz.

A napsugarak besütöttek az ablakon. A távolban a táj elmosódott, elérhetetlen volt. Emmanuel hangokat, lépteket hallott maga körül. Reszketett a hidegtől, miközben nagyanyja mosdatta, több ízben is szinte belefojtotta a jéghideg vízbe. – Így ni – mondta az öregasszony –, kész is vagy. Nincs mitől tartanod. Itt vagyok, az ember mindenhez hozzászokik, majd meglátod.

A nagyanya mosolygott. A gyerek tiszteletben akarta tartani a csöndet, nem mert többé nyöszörögni, hirtelen úgy tűnt neki, hogy már rég megszokta a hideget, az éhséget, sőt, talán még a reménytelenséget is. A hideg takarók alatt, a hideg szobában hirtelen különös türelem töltötte el. Rájött, hogy a gyötrelemnek nem lesz vége, de elfogadta az életet. Nagyanya az ablaknál állva szinte vidáman kiáltott fel:

– Itt vannak! Hallom, hogy jönnek fel a lépcsőn, hallgasd csak a hangjukat! Itt vannak mindnyájan, az unokák, a gyerekek, az unokatestvérek, unokaöcsök és unokahúgok, az ember azt hinné, betemette őket a hó iskolába menet, vagy már évek óta halottak, de még mindig itt vannak, az asztalok alatt, az ágyak alatt, csillogó szemmel bámulnak rám a sötétben. Azt várják, hogy cukrot adjak nekik. Mindig itt vannak néhányan a karosszékem, a hintaszékem körül, amikor este álomba ringatom magam.

Vihognak, játszanak a cipőfűzőmmel. Folyton ezzel a bolond vihogással üldöznek, ezzel az esdeklő és álszent pillantással, elhessentem őket, mint a legyeket, de visszajönnek, belém ragadnak, mint a pióca, és felfalnak…

De Antoinette nagyanya bámulatosan megzabolázta ezt a lábánál zajongó gyerekáradatot. Honnan jöttek? Az éjszakai sötétségből bukkantak elő? Szaguk, hangjuk csengése olyan volt, mint az övé, az ágy körül másztak, s a szegénység ismerős szaga áradt belőlük.

– Elég legyen – mondta Antoinette nagyanya –, többé a hangotokat sem akarom hallani, kotródjatok mindannyian, bújjatok vissza az ágy alá! Tűnjetek el, látni sem akarlak benneteket! Istenem, micsoda szag!

De néhány botütéssel együtt szétosztotta köztük a cukordarabkákat is, amiket tátott szájjal, a türelmetlenségtől és az éhségtől lihegve vártak, a csokoládédarabokat, s mindazt a ragacsos kincset, amit összegyűjtött, és ami most szoknyáiból, dölyfös ruhaderekából előkerült. – Menjetek, menjetek! – mondta.

És parancsoló kézmozdulattal elhessentette őket. Emmanuel később látni fogja, amint ugyanígy járkál a tyúkok, nyulak és tehenek között, átkokat szórva mentében, vagy felvesz egy sárba pottyant, síró gyereket. A lépcső felé terelte – mindig odadobva nekik pár darab cukrot, amit ők vaktában elkaptak – a gyerek- és állatsereget, de ők később ismét előbújnak majd titokzatos rejtekhelyükről, és újra kaparásznak az ajtón, hogy cukrot kunyeráljanak a nagyanyjuktól…

* * *

Itt az anyja. Felismeri. Még nem indul felé. A gyerek azt hihetné, hogy sorsára hagyta. Felismeri szomorú arcát, görnyedt vállát. Az anyja mintha nem is emlékezne rá, hogy aznap reggel életet adott neki. Fázik. Emmanuel látja, hogy két kezét görcsösen a sajtárra szorítja. – Itt van – mondja Antoinette nagyanya –, éhes, egész nap sírt. – Az anyja hallgat. Mindig is hallgatni fog. A kisfiú fivérei közül néhányan hazajöttek az iskolából, havas csizmájukat az ajtóhoz verik. – Gyertek! – mondja a nagyanya, s amikor elhaladnak a lámpa alatt, kicsit megcsapkodja őket a botja végével. A távolban a nap még vöröslik a dombok mögött.

– És a Hetedik? Mit csináltatok a Hetedikkel? Amíg én élek, iskolába fogtok járni!

Anyja dereka mintha vastagabbá válna, amikor lehajol, hogy letegye a második sajtárt.

– Ha elgondolom, hogy megint elvesztették a Hetediket a hóban… – mondja Antoinette nagyanya.

A sajtár csordultig teli. Apró tejcsöppek folynak a padlón a lámpa fénysugaraiban. Antoinette nagyanya szidalmaz, szemrehányásokat tesz, néha pofon vág egy éppen eléje kerülő durva arcot.

– Megköszönhetnétek nekem! Ha én nem volnék, soha nem mennétek iskolába, mi?

– Nagyanya – szól egy férfihang a konyha mélyéről –, minek az az iskola…

A férfi hangja csak dünnyögés. Elnémul, elenyészik. Az anya a falnak támaszkodva áll némán, fejét kissé oldalra billenti. Talán alszik. Ruhája szétnyílt egyik sápadt, megereszkedett mellén. Fiai csöndesen nézik, ők is azt várják, hogy leszálljon a dombra a sötétség.

– Kemény tél van – mondja a férfi kezét dörzsölve a tűzhely fölött –, de talán a tavasz jó lesz.

Leveszi hótól átázott ruháit. Egy székre teszi őket a tűz mellé száradni. Lehúzza vastag cipőjét, harisnyáját. A nedves ruhaneműk szaga elárasztja a házat.

A gyerek mindent kiszívott az anyja melléből, mohó szájával az összes tejet megitta, és most úgy tesz, mintha aludna.

– Árvaházak is vannak – mondja a férfihang.

– Én jobban szeretem a noviciátust – feleli Antoinette nagyanya. – Nem kerül semmibe, és ott jól ráncba szedik őket.

– Nem értem, mi szükségük van tanulásra –