Védtelenül

By Kati Hiekkapelto

Észak. Késő délelőttbe nyúló komor éjszakák, fénytelen nappalok Milyen környezet lehetne ennél alkalmasabb a gyilkosságokra, a holttestek eltüntetésére?

A viszonylag nyugodalmas finn város hirtelen brutális gyilkosságokra és kábítószeres leszámolásokra ébred. Vajon van-e a zord télnek is szerepe az erőszakos halálesetekben vagy a küzdelmekkel teli lét feladásában, a sokkoló végső megoldásokban? Legfőképpen pedig: milyen szánalmas motiváció vezethet egy önmagából kivetkezett gyilkost? Ezt kell kiderítenie a vajdasági magyar származású nyomozónak, Fekete Annának és társainak. És Anna persze ezúttal sem vall kudarcot...

De ez még nem minden. Az írónő igazságérzete, empátiája, társadalomkritikus hangvétele megint átüt az izgalmas történet kommersz burkán. Neki az is fontos, hogyan keveredik ebbe a mészárlós rémálomba egy szerencsétlen, kitaszított menekült, aki előtt az utolsó sorompó is lecsapódott. Akit a biztos halálba küld vissza a lelketlen bürokrácia. A drogos bandaháborúk, a kicsinyes emberi haszonlesésből fakadó tragédiák háttere előtt a humánumot, az együttérzést, a nyílt emberi arcot és szívet keresi. És bár ritkán találja meg, még mindig hisz benne. Hát ezért szeretjük Kati Hiekkapeltót.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Jun 14, 2016
• ISBN: 9789632935690

Book preview

cover.jpg

KATI HIEKKAPELTO

Védtelenül

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

Copyright © Kati Hiekkapelto

Hungarian translation © G. Bogár Edit, 2016

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-293-569-0

Robertnek, Ilonának és Ainónak

Forró szél fújt a hegyszorosban, maga előtt hajtva az afgán határvidék kiszámíthatatlan fenyegetését. A levegő vibrált a nap izzásában, minden hangtalan volt. A horizonton előbukkant egy folt, amely gyorsan növekedni kezdett. Egy autó. Terepjáró, tele emberekkel. A platón a szuronyos puskacsövek, a gyilkos Moszin-Nagantok és Kalasnyikovok mintegy a férfiak sziluettjének meghosszabbításaiként meredtek az ég felé, melyet elhomályosított a kocsi által felvert sűrű por és homok. A terepjáró teljes sebességgel közeledett, a platón most már a férfiak között meg lehetett különböztetni egy kisebb, fekete, némiképp megroggyant alakot is. A kocsi fékezett. Két puskás férfi leugrott, egyikük kinyújtotta a kezét, és lesegítette a burkába öltözött nőt a platóról. A nő óvatosan megigazította a kendőjét, a szemét takaró hálót, nem is nézett körbe, csak követte a fegyvereseket a fehérre vakolt épületbe.

Külügyminisztérium

Pakisztán: utazási információk

Erőszakos cselekmények és terrortámadások előfordulhatnak az egész országban, elsősorban az Afganisztánhoz közeli határvidékeken. Ha nem feltétlenül szükséges, ne utazzanak az országba.

Pakisztánban a helyzet továbbra is kiegyensúlyozatlan, erőszakra számítani lehet az ország bármely pontján, előre nem látható politikai, gazdasági, társadalmi vagy vallási okokból.

Karacsiban, Pesavarban, Lahorban, Iszlámábádban, Kvettában és más nagyobb városokban a terrortámadások, zavargások és erőszakos cselekmények, valamint tüntetések kirobbanása továbbra is fenyegető veszélyt jelent. A kockázat különösen nagy az afgán határvidéken, ahová egyáltalán nem ajánlott utazni. Az erőszak Karacsiban is megsokszorozódott az utóbbi időben. Az országban mindenhol ajánlott különös éberséget és óvatosságot tanúsítani.

Ajánlott elkerülni mindennemű utazást az ország északnyugati részének törzsi területeire (a Fata területeket is beleértve a Haibár-hágóra, valamint Pesavarba és a Szvat-völgybe), ezenkívül Beludzsisztán tartományba.

Pakisztánban az istenkáromlást szigorú törvény bünteti, melynek megszegését akár halálos ítélet is követheti.

1.

Sammy pontosan úgy és éppen azon az útvonalon érkezett Finnországba, mint a mohó nyugat-európai vénáknak szánt, de neki magának is olyannyira ismerős heroin: sűrű kipufogógázt okádó kamionba rejtőzve, a végtelenbe nyúló Oroszországon át, illegálisan. A heroin folytatta útját, Sammy maradt.

Menedékért folyamodott, beköltözött a befogadóközpontba, megpróbálta elfelejteni a heroint, ami valamelyest sikerült is neki; aztán várt két évet, négy hónapot és egy hetet. Kiutasítási határozatot kapott, és illegalitásba vonult. Az utcára. Rátalált a Subutexre, egy ópiumszármazékot tartalmazó fájdalomcsillapítóra.

Sammy homlokán hideg verejték gyöngyözött, és a fejfájás is orvul közelített. Megszámolta a pénzét: a gyülekezet humanitárius gyorssegélyéből származó nyomorúságos bankjegy meg pár eurónyi apró. Ebből azért kijön valami. Aztán könnyebb lesz elgondolkodni azon, honnan juthatna még többhöz. Furcsa módon pénz mindig csurrant-cseppent valahonnan, ha képes volt keresni. Üvegeket gyűjtött. Feketén dolgozott egy pizzériában, takarított és a tulajok ügyeit intézte. Szerencsére saját magát nem kellett túl sokszor árulnia, és valódi bűncselekményekbe sem kellett belekeverednie. Egyáltalán nem volt bűnöző. Utálta azokat, akik időseket fosztanak ki. Betörnek mások otthonába. Azt utálta a legjobban. A másik ember otthona érinthetetlen. Az otthon – az otthon. Ott biztonságban kell lenni. Ha biztonságban lehetett volna a saját otthonában, semmi ilyesmi nem történt volna sohasem. Tanult volna, és tervezte volna jövőbeli karrierjét. Vasárnaponként templomba járna, és vizslatná a lányt, akit már kinéztek neki. A lány szép lenne. Sűrű, ívelt szempillái árnyékot vonnának az arccsontja fölé, amint megérezné magán Sammy tekintetét és szégyenlősen lesütné a szemét, majd halvány mosoly futna át érzékeny arcán. Tavasz lenne. Odakint csak madárdal hallatszana, meleg volna, és az otthoni völgy ezer és ezer gyümölcsfája mind virágba borulna.

Dermesztő szél fújt keresztül Sammy ruháin. A jeges föld csúszós volt és egyenetlen, nehezen lépkedett rajta. Déltájban a nap már adott némi meleget. A külvárosban lézengett, folyton-folyvást becsukta a szemét, fejét az ég felé emelte, érezte a meleg érintését az arcán; de esténként a tél irgalmatlanul visszatámadt, és a fagy egyre csípősebb lett. Az üdvhadsereg bolhapiacán szerzett bélelt dzseki nem volt elég vastag. A réteges öltözködésről Sammy még csak nem is hallott. Két hónapja volt az utcán, és egész idő alatt fázott. Hát sose ér véget a tél és a hideg? Hol aludjon a következő éjjel?

De legelőször is szerezni kell Subut. Bupit. Texet. Drága gyermeknek sok neve van. Az egyik finnórán átvették a finn szólásokat, és kerestek hozzájuk megfelelőket a saját anyanyelvükből. Sammy nem emlékezett, mondanak-e valami hasonlót otthon; a tanár barátságosan noszogatta, hátha eszébe jut. Azóta mintha egy örökkévalóság telt volna el.

Sammy gyalogosan útnak indult Leppioja felé. Ott lakott egy ismerős díler. Finn srác, ő maga is szerhasználó, vele egykorú. Sammy nem kedvelte különösebben Makét, volt benne valami kemény és robbanásra kész, az együttes alkohol- és drogfogyasztásból eredő őrültség, ami félelmet keltett. De Makénak szinte mindig volt anyaga. Talán kaphat egy kis árengedményt. Talán ott maradhat éjszakára. A fejfájás erősödött. Sammy megszaporázta a lépteit. A lakónegyed messze volt. Pár emeletes ház meg itt-ott elszórt sorházak az erdő közepén. Egyáltalán nem tipikus drogos környék. Még egy kirabolni való Siwa szupermarket sincs. A csend megfelelt neki, a városközpontban valamiért sokkal inkább tartott attól, hogy elkapják, mint a város más részein, habár tudta, hogy jobban felkelti az emberek figyelmét olyan területeken, ahol bevándorlókat nemigen látni. A város nagyobb lakótelepei, Rajapuro, Koivuharju meg Vaarala voltak a legjobbak. Ott mozgott az anyag. Meg az ismerősök. Honfitársak is. A külvárosi lakótelepeken teljesen el tudott tűnni, és a maguk módján azok is csendesek voltak. Leppioja nem volt nagy. Lehet, hogy a kecó Make szüleinek lakása volt, és megengedték a fiuknak, hogy ott lakjon. De Sammy nem keresett magyarázatot, miért éppen ott. Meg arra sem, hogy Makét miért nem lakoltatták ki eddig.

A kapu persze zárva volt. Nem tudott előre szólni Makénak, hogy jön, mert nem volt mobilja. Ez igencsak megnehezítette az anyag beszerzését, de Sammy akár fölösleges bonyodalmakat is vállalt, csak hogy ne keveredjen bele a rendőrség kábítószeres nyomozásába; ettől jobban félt, mint attól, hogy elfogy a Subu. Egyetlen rossz hívás vagy üzenet, és máris nyomot hagy a rendőrség biztonsági gépezetében, mint a nyúl tappancsa a puha hóban. Megtanulta felismerni a nyulak nyomát. Sok volt belőlük éjszaka a városban, ami Sammy szemében csak egy vacak kis erdei irtásterületnek tűnt, mintha csak a szibériai tajga peremén járna. Ott, ahonnan ő származott, több mint egymillióan laknak. Amellett, hogy a készülék és a SIM-kártya folytonos cseréje sokba került, volt még egy kockázata: a vásárlás. Sammy nem akarta megmutatni az arcát olyan helyen, ahol biztonsági kamera működött. Most mégis vállalta a kockázatot. A kapuban várakozott. Esetleg jön valaki, és akkor be tud osonni. Igyekezett nyugodt maradni, de feszülten pillantgatott körbe. Meglátta valaki? A másik alacsony, emeletes ház kissé távolabb állt. A két épület között néhány sűrű fenyő és dérlepte bokor, egy kis játszótér meg a jeges föld. A pár lámpa nem tudta bevilágítani az egész udvart. Az emberek még ébren voltak, de a kivilágított lakásokból nem látszik az udvar. Sammyt mégsem rejtették el az árnyak. A lépcsőház bejárata fölötti vakító, kocka alakú lámpa olyan volt, mint valami reflektor. A fénye Sammy meleg-sötét bőrét kékes árnyalatúnak mutatta. Úgy érezte magát, mintha színpadon lenne, és ideges lett. Az előző adag óta már túl sok idő telt el. Próbált uralkodni a szerhasználatán, csak annyit lőtt magának, hogy kibírja a félelmet és a hideg éjszakákat. Rögtön le is áll, amint a dolgok helyrejönnek. Könnyű lesz, mert nem volt kemény függő. Most viszont érezte, hogy rájön a remegés. Olyan iszonyú hideg volt! Kedve lett volna betörni a kapu üvegét. Kiabálni. Be kellett jutnia. Makétól megkönnyebbülést kapna. Ekkor a lépcsőházban kigyulladt a villany. Sammy kiegyenesedett, pár lépést tett hátrafelé, és megpróbált szinte észrevétlen maradni, miközben barátságos arckifejezést vett fel, bár tudta, hogy ez igazából fölösleges. Ő itt sohase olvad bele az elsuhanó tömegbe, nem lesz része az üdvözítően egyforma kinézetű rózsaszínű masszának: fekete szeme és sötét bőre elkerülhetetlenül, tövisként szúrja a finnek szemét. Éppen ezért volt fontos, hogy legalább barátságosnak látsszon. Egy magafajta embertől a fenyegetés legkisebb jele is arra sarkallta az ittenieket, hogy fogják szépen a telefont, és kihívják a hatóságot.

Egy férfi jött. Nem túl öreg, de nem is túl fiatal. A finnek korát olyan nehéz megbecsülni. Elég jól öltözöttnek látszott. Hosszú, sötét színű gyapjúkabátot és kalapot viselt. Mégsem hatott úgy, mint aki különösebben gazdag. A ruhái régiek voltak. Sammy olyan régóta tanulmányozta az embereket, igazából egész életében, hogy már megtanulta kiszagolni a pénzt. És a kedvességet. És a veszélyt. Most veszélyt szimatolt. Amikor a férfi kinyitotta a kaput, Sammy mosolyt erőltetett az arcára, és belépett, mint aki éppen akkor ért oda, és keresi a zsebében a kulcsot, pedig a félelemtől a torkában dobogott a szíve. Pont jól jött ki. Nagyon jó estét. Isten áldása legyen rajtad és egész családodon. Valamit kellett volna mondani, ha tudott volna. Megelégedett a mosollyal, és remélte, hogy nem látszik a remegése. A férfi végigmérte. Érdes hangot mondott valamit. Sammy ujjával felfelé mutatott, és úgy mosolygott, mint egy idióta. A férfi a kapuban maradt, gyanakodva bámult rá. Sammy észrevette, hogy a férfi habozik. A veszélyérzet szertefoszlott. Megint felfelé mutatott a lépcsőházba, és ki merte mondani: „friend". A férfi felnézett a lépcsőre, ahol éppen kialudt a fény. Mint akit a sötétség lök meg, szélesen kitárta a kaput, és nagy léptekkel eltűnt, hátra se nézve. Sammy beosont a sötét folyosóra.

Vilho Karppinen fáradt volt. Egész este szörnyű rosszul érezte magát, és többször elaludt a tévé mellett. Kényszerítette magát, hogy átmenjen az ágyba, most viszont nem tudott elaludni, mert valahonnan pokoli dübörgés hallatszott. Dallamokat nem tudott kivenni, de a basszus dübögése olyan erős volt, hogy úgy érezte, a ház szerkezetéből az ágy lábán át egyenesen a fülébe hatol. Mintha az egész ágy rázkódna. A zaj időnként elhalkult, akkor Vilho majdnem elaludt, de aztán megint rákezdett, és elűzte az álmot. Volt már ilyen korábban is. Vilho arra várt, hogy a zajongó kap valami figyelmeztetést, de ez nyilvánvalóan nem történt meg. A hangoskodás folytatódott, ha nem is minden este, de időnként mégis. Senki mást nem zavart? Az istenverte kölykök zajonghatnak és lármázhatnak egész éjjel anélkül, hogy bárki közbeavatkozna. De ennek most vége lesz. Odamegy, és ráveszi őket, hogy állítsák le a dübögést, amit még csak zenének se lehet nevezni. Ha nem hajlandók rá, kihívja a rendőrséget. Reggel rögtön bejelentést tesz a gondnoknál. Ezeket a zajongó majmokat kilakoltatják, és ő megint békésen átaludhatja az éjszakát. Szüksége van egy kis alvásra, ehhez idős emberként joga van.

Vilho óvatosan felült az ágy szélén, és érezte, hogy szédül, zsong a feje. Majd csillapodik, gondolta, és felállt, kicsoszogott az előszobába, nyögve felvette a papucsát. Hogy lett ilyen erőtlen és mikor? Két-három évvel ezelőtt még síelt a hétvégi házánál. Vagy az már régebben volt? Egy szál pizsamában kiment a lépcsőházba, résnyire nyitva hagyta az ajtót, fel sem kapcsolta a világítást; hallgatózott, honnan jön a dübörgés. Egy emelettel lejjebbről hallatszott. Biztosan a szélső lakás, ahol valami nyikhaj lakik. Vilho nem ismerte a lakót, de néhányszor látta a folyosón. A fiatalember sosem köszönt, és nem nézett a szemébe. Ellenszenves kölyök. De legalább ugyanabban a lépcsőházban, gondolta Vilho elégedetten, nem kell visszamenni a kabátért.

Vilho lement a lépcsőn az első emeletre, és bátran becsöngetett. Az ajtó kinyílt, és egy pillanat alatt berántották. Az ököl a pizsamája mellrészéhez feszült, olyan erősen szorította a szövetet, hogy az belevágott a hátába.

– Mi a faszt settenkedik itt ez a vénember?

A siheder egészen az arcába húzta Vilhót, aki megérezte az alkohol szagát; életében először látta a szomszédja szemét, a pupillái olyanok voltak, mint kis fekete pontok. Tudta, hogy hibát követett el. Egyenesen a rendőrséget kellett volna hívni, és nem megjátszani a hőst. Olykor elfelejtette a korát, akármennyire is szédült, és akármennyire is elhagyta az ereje, még ha a tükörből valami idegen, szürke, összeaszott arc nézett is rá.

– Le lehetne halkítani a zenét? – kérdezte Vilho. – Aludnom kellene, csak ennyi.

– Egy faszt, hallgatni akarjuk – mondta a fiú, és elkezdte berángatni Vilhót a nappaliba. Vilho próbált ellenállni. Szédült. Igyekezett szétfeszíteni a fiú ökölbe zárt ujjait, de semmire sem ment a fiatal erővel szemben, ami még vegyszeres támogatást is kapott. Vilho megpróbált ütni, de a saját ökle olyan volt, mint a fűtőtesten kiszárított bőrkesztyű. Haszontalan gombóc. Nevetséges. A kaotikus nappali közepén a fiú lazított a fogásán. Vilho levegő után kapkodott. Látta, hogy a kanapén egy másik fiú is ül. Sötét bőrű. Kedves, bágyatag szeme van. Egy cseppet sem félelmetes. Talán kikecmereg ebből valahogy.

– Nem akarok én semmi rosszat – mondta Vilho. – Gondoltam, szólok, hogy zavar a zene, mert itt lakom pont eggyel feljebb.

– Pofa be, madárijesztő! A rohadt múmia azt hiszi, ő valami nagyúr a házban! Folyton mások után leskelődik. Basszus, soha nincs az embernek nyugalma, mikor ilyen rohadt kukkolók járnak a sarkában.

A kanapén ülő fickó erőtlen hangon mondott valamit. Vilho nem értett belőle egy szót sem, de érezte, hogy megegyezésre törekszik. Rendben lesz. Épp megfordult volna, hogy elmenjen. Ebben a pillanatban a szédülés szökőárszerűen támadt rá, a lába kiszaladt alóla. Vilho belekapaszkodott a fiúba, aki dühösen felordított, és ököllel az arcába csapott. Vilho elesett. Beverte a fejét az asztal szélébe. A vér a nappali bűzlő szőnyegére fröccsent, egy üres injekcióstű és egy sörösdoboz közé.

– A rohadt életbe, kinyírtam – mondta a fiú, és felröhögött. Vilho tudata elhomályosult, de még látta, ahogy a fiú eleinte szórakozva bámult rá, aztán elkomolyodott. Aztán igyekezett óvatosan kitapintani Vilho pulzusát, de nem találta.

– He’s fucking dead – üvöltötte a fiú a kanapén ülőnek. – We have to do something. Get up you fucking nigger, move your stinky ass, we have to do something and fast!{1}

2.

A reggel még sötét volt. Fekete Anna főhadnagy riadtan ébredt, valami utálatos álmot látott, de már nem emlékezett, mi volt az. Verejtékétől nyirkos lett az ágynemű. Anna a forró zuhany alá állt, aztán teát főzött a változatosság kedvéért, mivel a munkahelyén éppen eleget kávéznak. Teáját kortyolgatva átfutotta a reggeli újságot, hallgatta az ébredező ház zajait. A szomszéd is éppen zuhanyozott, a vízvezeték morajlott a falban. Valahonnan egy koppanás hallatszott. Anna azon morfondírozott, hogy senkit sem ismer a szomszédai közül. A lépcsőházban a szembejövők kellő távolságból köszöntek egymásnak, de hogy kik is ők, mivel foglalkoznak, milyen álmaik, örömeik és fájdalmaik vannak, arról Anna semmit sem tudott. Még a levélbedobó-nyílások fölé írt neveket se tudta a megfelelő arcokhoz társítani. Ez így meg is felelt Annának. Nem vágyott közösségi életre, nem akart részt venni az udvari kalákákban, sem pedig a lakógyűléseken, amelyeket a társasház épületében rendeztek. Anna szerint a közösségi élet egy túlértékelt mítosz. Azok sóvárognak utána, akiknek nincs róla semmi saját tapasztalatuk. Mások kíméletlen megfigyelése, az emberek személyes ügyeibe való beavatkozás és az egyéni szabadság gyakran erőszakos formát is öltő korlátozása nyugaton érzelmes gondoskodásnak és törődésnek tűnt, és úgy vélték, ennek hiányából fakad a társadalom minden szociális problémája. Annát ez bosszantotta. Nem is túl régen Finnországban is az volt az emberek legnagyobb gondja, hogy mit gondolnak és mondanak mások, a szomszédok és a rokonok; amikor az emberek hagyták, hogy az életük a közösség elvárásainak megfelelően alakuljon, és féltek, hogy nem fogadják el őket – félelmükben pedig elfogadták a kívülről rájuk kényszerített szabályokat. Vajon mennyien szenvedtek emiatt lelkük legmélyén egész életükben? Hát ide akarunk visszatérni? Ha Ákos hazatérne Szerbiába, vajon a korábbinál boldogtalanabb és iszákosabb lenne? – latolgatta magában Anna. Ezért maradt a testvére Finnországban?

Anna rápillantott az órára, szűk farmerbe és laza kapucnis felsőbe öltözött, elhatározta, hogy a fagyos idő ellenére is biciklivel megy dolgozni, és vastag, bélelt kabátot vett fel, meg sapkát és kesztyűt. Őrültségnek tűnt ez a sok helyi ember által gyakorolt szokás, hogy télen-nyáron biciklivel járnak, a vékony kerékre támaszkodva dacolnak a dermesztő faggyal és az életveszélyessé jegesedett utakkal. Otthon megdöbbennének, ha tudnák. De megtanulta élvezni a téli kerékpározást. Rendes szöges gumik odalent és bukósisak odafent, így a hó nemigen lassította a haladást. Jót tett, hogy egy kis oxigénhez juthat a munkanap kezdete előtt, hogy felébresztheti álomtól merev tagjait.

– Anna, úgy tűnik, különleges feladatot kapott – mondta Pertti Virkkunen alezredes a rendőrkapitányságon, az erőszakos bűncselekmények osztályának reggeli eligazításán.

– Tényleg? Mit?

Esko Niemi kitöltötte a harmadik csésze kávéját. Sari Jokikokko-Pennanen kacskaringós vonalakat rajzolt a jegyzettömbje szélére, és szendvicset majszolt, Nils Näkkäläjärvi pedig teát ivott. Virkkunen arckifejezésén feszültség látszott.

– Van egy magyar lány a fogdában.

– Hoppá! Mit csinált?

– Az ügyet kezdetben valószínűleg a közlekedésbiztonság súlyos veszélyeztetéseként és gondatlanságból elkövetett emberölésként fogjuk kezelni. Tegnap éjjel elgázolt egy férfit.

– Ajjaj! Részeg volt?

– Nem.

– Akkor drogozott?

– A járőri gyorstesztek szerint legalábbis nem. A vérmintát természetesen elküldtük alaposabb vizsgálatra.

– Gyorshajtás?

– Még nem tudjuk. Mindenesetre a lány egyáltalán nem tud finnül, angolul is elég gyengén, tehát az lesz a legjobb, ha maga hallgatja ki.

– Hát persze!

Az izgalomtól Anna könnyű bizsergést érzett a gyomra tájékán. Magyar lány. Kihallgatás magyarul. Meg tudja egyáltalán csinálni? Hogy is mondják? Sértett? És gondatlanságból elkövetett emberölés? Anyanyelvében olyan sok szó volt, ami nem jutott eszébe, vagy amit soha nem is hallott. Honnan szerezze meg az összes szükséges szakkifejezést? Az anyjának van jogász ismerőse. Talán kapcsolatba kellene lépni vele.

– Na, induljon végre, nem tarthatjuk a lányt egy örökkévalóságig a fogdában!

– Micsoda? Most azonnal?

– Azonnal.

– Ki volt a halott férfi? Hol történt a baleset? Mikor? Nem mehetek oda teljesen tudatlanul.

– Múlt éjjel, közvetlenül éjfél után a városból kifelé vezető úton, a Kangassara lakónegyed közelében, szóval egészen a város határán. Az áldozat egy idős férfi. Csak pizsama volt rajta. Még nem ismerjük a személyazonosságát. Sari elkezdhet utánajárni, bejelentették-e valahol egy ilyen férfi eltűnését. Itt vannak a helyszínelők felvételei.

Anna az asztalon szétterített képeket nézte. A holttest és a szétfröccsent vér visszataszító látványt nyújtott, soha nem tudna hozzászokni. De mégis mi lenne rosszabb: annyira belefásulni az erőszakba és a szétroncsolódott emberi holttestekbe, hogy ezek látványa ne váltson ki semmiféle érzelmet, vagy szorongani minden alkalommal?

– Nincs esetleg egy öregek otthona ott Kangassara felé? Lehet, hogy a bácsi onnan bóklászott el.

– Lehet. Elég sűrűn előfordul ilyesmi. De nem gyakran végzik egy autó kerekei alatt.

– Előbb fagynak meg – mondta Sari.

Esko végig csendben maradt. Mindenki észrevette bevörösödött szemefehérjét és a kávéscsésze finom remegését a kezében, de senki nem tett megjegyzést, még Virkkunen sem. Talán Esko nyugdíjba vonulásának idejét számolgatta, és arra jutott, hogy ami késő, az késő. Ráadásul Esko ellátta a munkáját, nemigen ment betegállományba, bár senki nem értette, hogy volt mindez lehetséges ilyen súlyos és nyilvánvaló ivászat mellett. Az embereknek talán egész egyszerűen kell a pia, gondolta magában Anna. Hogy éljenek. Vagy hogy gyorsabban meghaljanak. Hogy elviselhetőbbé tegyék a halálvárást. Hogy tompítsák a fájdalmat. Vagy épp inspirációt kapjanak az unalmas életvitelükhöz. Hogy felemelkedjenek. Hogy színt vigyenek a hétköznapokba. Hogy felszabaduljanak. Vagy elpusztítsák magukat. Nem lehet mindenki csúcsformában lévő, egészségmániás sportoló. Szükség van iszákosokra, kövérekre és depressziósokra, hogy meglegyenek a statisztikák és a rossz példák, amiktől félni lehet. A pia ehhez is megfelelő anyag, a pusztulással fenyegetőzéshez.

Vajon mi lehet Ákossal, tűnődött Anna, mivel tudta, a testvére legalább egy hétig ivott egyfolytában.

– Remek, hogy tolmács nélkül meg tudjuk oldani – mondta Virkkunen. – Felhívom a fiúkat odafent, hogy hozzák a magyar lányt a kihallgatószobába.

– Jó reggelt, Fekete Anna vagyok – mutatkozott be Anna magyarul.

– Farkas Gabriella, kezét csókolom – hangzott a fiatal nő formális válasza, és Anna zavarba jött. Soha senki nem köszönt neki így. Kezét csókolom. Az öregeknek mondják ezt. Vagy az egyértelműen magasabb rangú, nagy becsben tartott személyeknek. És most először szembesült vele, hogy hivatása gyakorlása közben ő maga is ilyen. Magasabb rangú. A hatalom gyakorlója. Mindenben hatalma van a másik ember fölött. Na jó, természetesen nem mindenben, a törvények és rendeletek szerencsére védik az egyén jogait, és meghatározzák az illetékességének határait, de ebben a szituációban, mint a munkája során sok egyéb helyzetben is, a hatalom mérlege az ő oldalára billent. Egy egyszerű köszönés, amelyet ő maga is természetesen használ anélkül, hogy különösebben figyelne rá, amikor otthon van, és az idősebb rokonokkal találkozik, egyszerre leleplezte, ami korábban sosem jutott eszébe. A szavak ereje – gondolta. Az anyanyelv és a megértés kapcsolata. Hány dolgot rejtettek el előtte még mindig az anyanyelviség hiányának szavai?

Anna észrevette, hogy Gabriella vár. Azzal kezdte, hogy elmondta, amit az esetről már tudott, és megkérdezte, helyesek-e az információi. Gabriella bólintott.

– Hová ment?

– Kangassarába. Ott lakom. Bébiszitter vagyok egy családnál.

– Mennyi ideje bébiszitterkedik?

– Kicsit több mint tíz hónapja.

– Egyéves szerződése van?

– Igen.

– Hová valósi?

– Budapesti vagyok. És te?

– Én vajdasági magyar vagyok, Magyarkanizsáról.

– Aha. Nekem vannak barátaim Erdélyben, de a Vajdaságban soha nem jártam. Mennyi ideje él Finnországban?

– Gyerekkorom óta. Megegyezhetnénk abban, hogy most én teszek fel kérdéseket? – Anna igyekezett barátságos hangot megütni.

– Jaj, persze, elnézést. Már tíz hónapja nem beszéltem magyarul, csak Skype-on – felelt Gabriella zavartan.

– Ismerem az érzést. De térjünk a tárgyra! Honnan jött?

– Az egyetemről. Vagyis pontosabban a kollégiumból, egy buliról.

– A szonda mégis nulla százalék alkoholt mutatott.

– Igen, ha vezetni kell, nem iszom. De egyébként se sokat.

– Fogyasztott valami egyebet?

– Nem. De zenét hallgattam.

– Hát az azért nem tilos.

– Totálisan arra figyeltem. Magyar népzene volt – mondta Gabriella halkan.

– Mondja el a saját szavaival a lehető legpontosabban, mi is történt.

Gabriella megdermedt. Látszott, hogy visszafojtja a könnyeit, nem nézett többé Annára, hanem valahová a messzeségbe, és szaggatottan vette a levegőt. Aztán szorongva, sírással küszködve elmondta, hogyan vette észre az úton fekvő férfit, de az autó nem engedelmeskedett, csak ment tovább; egy örökkévalóságnak tűnt, pedig valójában nemigen telhetett el több, legfeljebb egy vagy két másodperc, a férfi egyre közelebb és közelebb volt, ő pedig semmit sem tudott tenni. Elmondta, hogyan reccsent meg a férfitest, amikor az autó beleütközött. És hogyan vesztette el egy pillanatra az uralmát a kocsi fölött. Jobban félt a saját halálától, mint a másikétól.

– Börtönbe kerülök? – kérdezte Gabriella most már tényleg sírva.

– Először meg kell állapítanunk, milyen sebességgel haladt. Ha nem történt gyorshajtás, akkor valószínűleg nem lesz baja. Természetesen figyelembe kell venni, hogy a törvény szerint a jármű sebességét mindig az időjárási körülményeknek megfelelően kell megválasztani. Tegnap éjjel pedig csúszós idő volt.

– Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen útviszonyok közt vezessek, de azt mondták, hogy a kocsin téli gumik vannak.

– Kié az autó?

– A házigazdámék második kocsija. Használhatom saját célra. Hazakerülök egyszer még? Nézze, milyen vagyok! Csak magam miatt aggódom még mindig.

– A nyomozás és az esetleges peres eljárás idejére feltehetőleg Finnországban kell maradnia. Majd tisztázzuk ezeket a dolgokat, ha pontosan tudjuk, milyen… vádat emelnek, vagy lesz-e vádemelés egyáltalán.

Annának egy pillanatig keresnie kellett a „vádemelés" szót. Kellene szereznem egy jogi szaknyelvi alapművet otthonról – gondolta. Nem tudom megmondani még azt sem, hogy a közlekedésbiztonság súlyos veszélyeztetésével gyanúsítják, a büdös fene, a legrosszabb esetben hivatali mulasztást követek el. Tolmácsot kellett volna kérni. És egyúttal elismerni mindenki előtt, hogy nem ismerem a saját anyanyelvemet.

– Szerencsére elég öreg volt – szakította félbe Gabriella Anna gondolatait. – Ha gyerek lett volna, nem bírnám ki. Megölném magam.

– Hát igen – válaszolt Anna. – Szerencsére nem gyerek volt. Tehát a férfi már az úton feküdt, amikor először meglátta.

– Igen.

– Szóval nem gyalogolt, mondjuk, az úton.

– Nem. Feküdt. Először nem is fogtam fel, hogy ember. Csak valami sötét kupacnak látszott. Kavicshalomnak vagy ilyesminek. Szemeteszsáknak.

– Mozgott?

– Nem tudom. Valószínűleg nem. Legalábbis nem emlékszem, hogy mozgott volna.

– Arra emlékszik, hogy milyen volt a férfi testhelyzete, mielőtt elgázolta?

– Nem. Szörnyű volt. Olyan valószerűtlen. Csak azt fogtam fel, hogy közeleg, és hogy ember. Várjon csak! Mintha az oldalán feküdt volna. Úgy tűnik, hogy láttam az arcát, ahogy egyenesen a szemembe néz. De minden bizonnyal rosszul emlékszem, vagy csak képzelődöm.