Kalüpszó

By Ingar Johnsrud

Fredrik Beier főfelügyelő élete széthullani látszik: öngyilkossági kísérlet gyanújával kórházba kerül, majd a munkahelyi pszichológussal igyekszik feltérképezni azt a bizonyos éjszakát. Hiába. Nem emlékszik semmire. Mi történhetett a kocsmában töltött este után? Miért viselkedik furcsán a társa, talán egy titkot őriz, és miért szabotálja az éppen folyó nyomozásukat? Mintha fantomot, fantomokat üldöznének két összefonódó gyilkossági ügyben. Az egyik áldozatot kegyetlenül megkínozták, a másik halálát véletlen balesetnek álcázták, és úgy tűnik, a szálak messzire vezetnek: a hírszerzésig, egy agyontitkolt katonai akcióig. És egy olyan felfedezésig, amely mindent megváltoztathat: egy már nem létező vírus szedi újra az áldozatait. Egy vírus, ami 1980 óta most először támad megint, napjaink Norvégiájában. Beier így már nem csak az emlékeiért harcol - azért is küzdenie kell, hogy minden belső és külső fenyegetést legyőzve megmenthessen másokat, megmenthesse az övéit.

Ingar Johnsrud a krimiírás nagymestere: a skandináv bűnügyi regények legjobb tulajdonságait ötvözi fordulatos, megdöbbentően kemény, mégis nagyon emberi világot ábrázoló thrillerében, amely méltó folytatása az előző, Követők című kötetének.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Jul 18, 2017
• ISBN: 9789634520122

Book preview

cover.jpg

INGAR JOHNSRUD

Kalüpszó

INGAR JOHNSRUD

Kalüpszó

img1.jpg

A mű eredeti címe

Kalypso

Copyright © Ingar Johnsrud 2016

Published by agreement with Salomonsson Agency.

Hungarian translation © Vaskó Ildikó

© General Press Könyvkiadó, 2017

img2.jpg

 A mű fodítását a NORLA támogatta.

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

VASKÓ ILDIKÓ

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 452 012 2

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Minden alkalommal, amikor egy új kezelés vagy oltóanyag került valahol napvilágra, rohantunk vissza a laboratóriumainkba, és megpróbáltuk kitalálni, hogyan győzhetnénk le a hatásait.

Részlet a Biohazard (Biológiai kockázat) című könyvből, amelynek szer­zője, Ken Alibek, a Szovjetunió titkos biológiai fegyverkezési programjának, a Biopreparatnak volt az igazgatóhelyettese.

ELSŐ RÉSZ

1. fejezet

Oslo, nyolc évvel korábban

Ez történik minden nyáron. Néhány napra olyan trópusi hőség telepszik az egész országra, hogy a levegő is remegni kezd. Az aszfalt olajat izzad magából, a villamos testektől bűzlik, a norvégok elfelejtik, hol élnek, és átkozzák a hőséget.

Télen aztán kiegyenlítődik a számla.

Olyan hideg volt, hogy az egyenruha dzsekijének bőrbetétje nyikorgott, amikor Fredrik Beier felemelte a karját, és ­bekopogott az ajtón. A sárga színű, fából épült ház ablakai mögött széles függönyök takarták a belátást. Galgebergi gerendaház volt azokból az időkből, amikor a várost még Kristianiának hívták, és csatornában folyt végig az utcákon a szennyvíz. De a kéményből füst szállt fel. A sikítozás fél órával ezelőtt megszűnt, magyarázták a szomszédok.

A nyomozó vetett egy pillantást a háta mögé. A kollégáját, Andreas Figuerast látta a válla felett.

A deres szemüvege az orrára csúszott, és a bajuszán megolvadtak a jégcseppek, amikor Fredrik megnyalta a szája szélét. A lakás a kerületi családvédelmi szolgálathoz tartozott, egy orosz nő élt ott a fiával. A férfi, akitől elmenekültek, a fiú apja. Gyógyszerész volt, a neve pedig Peder Rasmussen.

Nem egy olyan név, amelyikre sokáig emlékszik az ember.

A kissrác, aki ajtót nyitott, nem tűnt még iskolásnak sem, de Fredrik tudta, hogy nyolcéves. Amikor felemelte a fejét, hogy szemügyre vegye a sötétbe burkolózó folyosót, meleg gőz csapta meg.

Andreas egy pillanatra láthatta az alakot a gyerekszoba keskeny ajtónyílásában. Minden bizonnyal észrevette a revolvert a férfi kezében, és megértette, hogy a sötét folt az ingén vér. Hogy a gőz a fürdőszobából jön, ahol zubog a víz. De Fredrik nem látott semmit sem. A pára belepte a szemüvege lencséit, és amikor a kezét az arcához emelte, egy erős ököl ragadta meg a kabátgallérjánál fogva, és beráncigálta az előszobába. Andreas tapogatózó keze eltűnt a válla felett, Fredrik homlokára pedig egy pisztolymarkolattal mértek ütést, amelytől térdre rogyott.

Egy ajtó becsapódott, még hallotta a nyöszörgő, ijedt fiú zihálását, majd a falak összeomlottak.

Nedvesség. A homlokát nyirkos hártya borította. Végighúzódott a nyakán, ott, ahol az egyenruha inge megfeszült, le egészen a hátán. A lába is csuromvizes volt a bélelt téli csizmában. Elhaló zihálással levegő után kapkodott, de csak a sötét anyagot szívta a szájába, a szövetzsákban, amit a fejére húztak. A klausztrofóbia kezdett elhatalmasodni rajta. Megpróbálta elrúgni magát, de a lábát összekötötték, és a két öklét is, feszesen a háta mögé rögzítve. A szőnyeg merev szálai szúrták az ujjait.

Kinyújtózott, megfeszítette a testét, és a hátával hidat formált, és ugyan szinte teljesen elsötétedett előtte minden, de sikerült összeszednie magát. Elnézni a tűzvörös villanások mellett, amelyek a szeme előtt cikáztak, számolni, lassan számolni, lélegzetet visszatartani, lélegezni, visszatartani a lélegzetet, majd ismét kilélegezni. Várni.

A markolat nyele a haja vonalánál találhatta el, mert onnan jött a nyilallás. Amikor nyugodtan feküdt, először felerősödött a görcs, majd enyhült a koponya szorítása. A tüdeje megtelt levegővel, visszanyerte uralmát a lélegzetén, uralmát a testén és az elméjén. A pulzusa csökkent.

Fredrik figyelt. Egy fásult dúdolás és a vízsugár hangja a zománcozott acéllemezen. Felismerte a dallamot. A Popeye.

– I’m Popeye the Sailor Man, I’m Popeye the Sailor Man. Hmm mmm mmm hmm. I’m Popeye the Sailor Man. Tuttut!

Tudatosodott benne, hogy az előszobában fekszik, és a támadója a fürdőszobában tartózkodik. A csuklóját ragacsosnak érezte, és megdermedt. Csak nem vágta meg egy késsel? És akkor bevillant. A lázas ficánkolásban minden izomszálát megfeszítette, és a ragasztószalag meglazult. A nedvesség érintkezésbe lépett a ragasztóval, amely ragadóssá és engedelmesebbé vált. Óvatosan elkezdte a két kezét egymáshoz dörzsölni.

– Apa? Most már azt hiszem, jönnek.

A vékony hang az előszoba másik végéből jött. A kisfiú az ajtónál állhatott.

– Tütűt! – brummogott a férfihang. – Húzz el innen!

Fredrik hirtelen mozgást észlelt a padlón, majd ülő helyzetbe fordították. A férfi megvetette a lábát Fredrik két oldalán, a fejéről lerángatta a zsákot, és neki erőlködnie kellett, hogy átláthasson a vércseppes szemüvegén.

Jóságos ég!

Peder Rasmussen gyógyszerész idősebb volt nála, keménykötésű, a válla és a nyaka bivalyerős. Az ing, amelyet lehúzott magáról, és a mellkasa csupa vér. Lovagló ülésben ült Fredrik combjára. Sötét, zselétől merev haja volt, sanda szeme. Az ínye széléről egy csepp vér szivárgott a metszőfog és szemfog között, olyan erővel szoríthatta össze a fogait, hogy a hús pattanásig feszült. Fojtogató erővel markolta Fredrik ingének gallérját, miközben a másik kezében lévő pisztolyával hadonászott.

Fredrik hátát a bejárati ajtónak támasztva ült. De felfogta, hogy történik valami a függönyök mögött, mert Rasmussen szeme ide-oda villogott.

– Szétloccsantom a fejét a disznónak! – üvöltötte. – Ha csak hozzáérnek az ajtóhoz, szétlövöm a koponyáját!

Érezte a pisztoly csövét a homlokához szorítva. Az izzadság szagát, a nehézkes fújtatást és a borsmentát. Először látta meg a férfi üres tekintetét. Fredrik kereste annak az entellektüelnek a pillantását, aki állítólag Peder Rasmussen egykor volt. Nyoma sem maradt. Csak a tiszta őrület látszódott.

A nyelve hegye a vércseppre csúszott a szájában, és rózsaszín hártyát vont a szemfogára. Beszippantotta a vér ízét, mielőtt azt sziszegte volna:

– Tényleg megteszem. Rohadtul szétdurrantom az agyad a kibaszott picsák elé, ha nem kotródnak innen a francba.

– Apa... a keze...

– Peder Rasmussen! – hallatszott egy hang odakintről. – Pe­der Rasmussen!

Egy tizedmásodpercnyi tétovázás. Most kellett cselekednie. Csak az Isten tudja, mit művelt volna ez az őrült, ha felfogja, hogy a keze kiszabadult. Fredrik minden erejével hátrafeszítette a felsőtestét, és a pisztolyt tartó kéz felé csapott. Eltalálta a támadója csuklóját, és a fegyver a falnak csapódott. Fredrik megragadta a gazember fejét, és maga felé húzta.

– Most! – ordította. – Fegyvertelen. Behatolni!

A férfi homloka eltalálta Fredriket az orra felett, megrepedt egy ér, de Fredrik tartotta a fickót, a fogával a másik után kapkodott, ökölbe szorított kezével a férfi füleit püfölte, a gégefőjét karmolászta, majd beleharapott. Véríz.

A csörömpölés az ajtó felől, amelyet egy faltörő kos segítségével téptek fel, távolinak tűnt. Nem így a hang. Nem az a vékony, megszeppent fiúhang.

– Állj! Vagy lövök.

A jeges fuvallat nem kintről jött. A gyomrából tört fel. A Peder Rasmussen torka körüli szorítás, amelybe Fredrik szinte belemerevedett, engedni kezdett. A szája elmozdult. A fejét hátrahajtotta. Vért köpött. A rajta fekvő bestia rá ­bámult.

Köztük és a bejárat között imbolygott a kisfiú. Összezárt lábakkal és felemelt kezekkel. Az apró kezek hófehéren szorították a pisztoly markolatát. Közvetlenül az ajtónál három rendőr állt a készenléti egységtől. Andreas is ott volt, egyenruhája alól kidudorodott a golyóálló mellény.

– Megállunk – mondta az egyik rendőr. Higgadtan. Hihetetlenül higgadtan.

– Visszavonulunk, fiúk. Ne lőjetek! Csak nyugodtan. Nem fogunk bántani senkit.

Nemrég erőteljes mozgás volt befelé. Most visszavonultak a rendőrök, csendben, körültekintően, óvatosan.

– Lődd le a rohadékokat! Lődd le őket!

A szörnyeteg felüvöltött. Az őrület és a hányadék sikolya.

– Ne...

– Apa...

– Lőj!

2. fejezet

Napjainkban

Az ősszel megjött az eső is, az esővel a szél, és a széllel a falevelek.

Mégsem hagyta abba. A toprongyos féleszű csak botorkált ott lenn a sírkövek között, és gereblyézett. Belefúrta a szerszáma kicsorbult fogait a barna avarba. Aztán kézzel letépdeste róluk a leveleket, hogy begyűjtse egy szemeteszsákba, amelyet magával cipelt.

– Szánalmas – motyogta a Mikael Morenius nevű ember.

Az aranyosan fénylő csikk sercegett, amikor a járdára hullott. Mikael rátaposott, és bosszankodva állapította meg, hogy a nedvesség átjárta a bőrcipőjét.

A lépések mögötte a parkolón keresztül rövidek voltak, és vontatottak, és súlyos köhögési rohamok szakították meg. Mikael hátrafordult a jövevény felé. Egy idősebb, tagbaszakadt fickó, aki az egyik kocsi tetejének támaszkodott, egy rozoga kék Fiatnak, és a felköhögött váladékot egy zsebkendőbe köpte. Mikael megvárta, amíg a hörgés csillapodik, majd odament a férfihoz. Kinyújtotta felé a kezét.

A férfi csak bámult rá. Majd megragadta Mikael élettelen kezét. Aztán beültek a hófehér BMW-be.

– Basszus – nyögte az öreg rekedtesen, és az orra elé tartotta a zsebkendőjét, miközben az ablak gombja után matatott. – Szörnyű büdös van itt – folytatta. Erősen hallatszott az orosz akcentusa.

– Rá szoktam gyújtani a kocsiban – jegyezte meg Mikael.

– Az nem zavar.

– Akkor a kiscicák.

Mikael elfordította a kulcsot egy kattanásnyira, hogy az ablak engedelmeskedjen, és lejjebb engedte. Ő maga nemigen érzett semmilyen szagot. Eltűnt még akkor, amikor az orvosok amputálták a karját. Senki sem volt képes megmagyarázni, hogy a két dolog hogyan függhet össze.

Csak egy kis résre engedte le az ablakot.

– Egy macska a motorházat használta szülőszobának. A kis szemetek beleégtek a motorblokkba – magyarázta Mikael.

Az orosz csak akkor vette elő a borítékot a belső zsebéből, amikor már kialudt a beltéri világítás.

– Tessék – mondta. – A bizonyíték, hogy az igazat mondom.

– A bizonyíték – ismételte Mikael, amikor átvette.

A művégtagjával ügyetlenül szorította meg a boríték szélét, így kicsúszott belőle a tárgy. Nehéznek tűnt, ahogy a kezében tartotta. Az ujja hegyével megdörzsölte a rubinokat. A körmével megkocogtatta a csillogó aranykeretet. Kacsaszív. Le coeur de canard.

Egy rövid ideig így ültek, és nézték a felhőket, amint tovakúsznak a horizont felett. A magányos szerzetek fáradhatatlan küzdelme az ősszel szemben. Mikael egy biccentéssel átnyújtotta a telefonját az orosznak.

– A nő várja a hívásod.

Az öreg tiszt kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt. Amíg ő beszélt, Mikael magára próbálta az ékszert. Kiegyenesedett az ülésben, hogy érezze a súlyát. A hideg fémet és a drágaköveket a mellkasán. Az aranyláncot, amely helyet talált magának a nyaki csigolyák között. Végre.

Az orosz erőteljesen köhögött, amikor beszállt a kocsiba.

– Akkor nem lehet tovább húzni-halogatni?

– Ha igaz, amit mondasz... – Mikael a fejét rázta. – Akkor sok ember életét mented meg. – A hangja hivatalosan csengett. – Tudni fogjuk, hogyan fejezhetjük ki a hálánkat.

A BMW elhúzott, és a férfi a sírok között befejezte a gereblyézést. Felemelte a szemeteszsákot, és a faleveleket a földre ürítette. Aztán belenyúlt a zsákba. Megragadta a tárgyat, amely még benne maradt. Egy jégcsákányt. Az esőcseppek ragyogtak az acélon. Amíg a Fiat zárjával ügyetlenkedett, a másik autó rendszámát ismételgette magában.

3. fejezet

Szorongásoldó. Nyugtalanító. Nyugtató. Lélegzés. Élethelyzet.

Egyetemi Klinika.

A szavak lefolynak az ablaküvegen. A párás üvegre írott betűket egymásba érő esőcseppek mosták össze: nem maradt más, mint a meztelen fakoronák Oslo szürke októberi egén. Fredrik Beier főfelügyelő megrántotta a rögzítőszalagot, amely a kötést a tarkójához erősítette, amikor vonakodva az orvos felé fordította a fejét.

– A vérminták jelentős mennyiségű szorongásoldót és fájdalomcsillapítót mutatnak. No és alkoholt. Sok alkoholt.

A doktornő ott állt az ágy mellett, és szögletes szemüvegét feltolta a homlokára. Vörös körmével végigsimította széles orrnyergét, miközben a kórlapot olvasta. Nem nézett rá.

– Most a legfontosabb az lenne az ön számára, a kezelőorvosa és az ön... – a doktornő habozott egy kicsit, és kinézett a két nőre, akik magukba roskadva ültek a széken, kint a várószobában – ...hozzátartozói számára, hogy megtaláljuk az okát, ami miatt ez a helyzet bekövetkezett. Hogy erőfeszítéseket tegyenek, hogy ne fordulhasson elő újra.

Az orra kifehéredett, ahol a körmét rányomva megdörzsölte.

– Némi információ. Az öngyilkosságról és a depresszióról. – Ezzel odatolt pár brosúrát a szemüvege alá az éjjeliszekrényen. Majd elment.

Egyszer Fredrik Beier azt hallotta, hogy maguk a betegek választhatják meg itt a klinikán, milyen legyen a fal dekorációja. Azon tűnődött, vajon kié lehetett ez a szoba előtte. Ki az, aki két vigyorgó bohóc képét választja, akik egy kötélen egyensúlyoznak egy autópálya fölött. Nyilvánvaló, valaki olyan, aki rosszabb helyzetben érezte magát, mint ő. Megpróbált viccet gyártani belőle, de a szavak meggyőződés nélkül nem sokat értek.

A nő, aki a mázolmány alatt ült, nem mosolygott. Bettina, az élettársa. Csak bámult Fredrikre. Kötött pulóverét a vállára terítette, mintha fázna, és egy kilógó szálat sodorgatott az ujjai között. A fekete haja előrehullott.

A másik nő törte meg a csendet. Alice. Fredrik volt neje. A mentősök az ő lakása előtt szedték össze a férfit. Ott feküdt. A Stolmakergate közepén, Grünerløkkán, telis-tele tömve orvossággal és alkohollal. Ott lakik a nő az új férjével, Erikkel.

– Nos... Mi történt, Fredrik? Andreas azt mesélte, úgy tűnt, minden rendben volt veled, amikor elváltatok. Megint... – Alice hangja ellágyult. – Megint Frikkről van szó, Fredrik?

Két közös gyermekük volt, nekik kettejüknek. A tizenéves Jacob és Sofia. De valaha hárman voltak. A gyász azután, hogy Frikk meghalt egy tűzesetben, határtalan volt. És ez természetes is. De nagyon sok idő telt el azóta. Tizenhárom év. Már elmúltak azok a napok, amikor Fredrik minden reggel olyan fagyott szívvel ébredt, amelyet ki kellett olvasztani. A kötözést rögzítő szalag a tarkója szőrszálait cibálta, amikor megrázta a fejét.

Mi történt valójában azon az éjszakán, mintegy két nappal ezelőtt? Nem emlékezett rá. Azaz volt, amire emlékezett. Andreasszal ismét lezártak egy gyermekmolesztálási ügyet. Egy újabb a családon belüli erőszakkal foglalkozó esetek hosszú sorában, amely az ő reszortjuk lett az Oslói Rendőr-főkapitányság erőszakos és szexuális bűncselekmények osztályán. Mint oly sokszor, aznap is nehéz szívvel hagyta el a rendőrség épületét. Elmentek bekapni valamit, és hogy meg­igyanak egy sört, ettek is, ittak is, és aztán... aztán minden összemosódik. A hangok kakofóniája, szirénák, felfoghatatlan fáradtság és harag. Zaj. Nem sikerült megkülönböztetnie a szavakat egymástól, vagy megneveznie egy érzést, egy hangulatot. Semmit azelőttről, hogy a frázisok meg nem jelentek az ablaküvegen, és magához nem tért, itt a kórházban.

– Mit mondtál a gyerekeknek?

Alice megigazította a lófarkát. Fredrik azt figyelte, mennyire különböznek, Alice és Bettina. Ahol a mostani társa karcsú volt, és sötét, ott az exe teltebb és világos. Kinézetükben és természetükben egyaránt különböztek. Bettinában volt valami csillogás. A keskeny, csábító szemek, amelyek mindig felkeltették benne a vágyat. Alice inkább... szeretetre méltó.

– Semmit – mondta Alice. – Majd később, a nap folyamán, felhívom Sofiát. És Jacob... igen, ő nem volt itthon, egy koncerten játszott a hétvégén, úgyhogy nem hiszem, hogy Bettina...

Viszketett a bőre a szárazságtól. Bettina egymáshoz dörzsölte a két kezét. Amikor Sofia elköltözött Bergenbe, hogy továbbtanuljon, Jacob, aki tizenhat éves volt, úgy döntött, az apjával szeretne lakni.

– Nem – felelte Bettina röviden. – Neked kell vele beszélned.

Felállt.

– Egyszerűen nem értem – mondta –, mi a francért mész oda, és fekszel ki az utcán, pont előtte. – Széttárta a karját, és a férfira bámult. – Mintha egy haldokló indián lennél, vagy mi.

– Jobban érezted volna magad, ha a mi lakásunk előtt halok meg? – kérdezte Fredrik.

– Igen – válaszolta Bettina.

4. fejezet

Az eső ellenére a talajt még mindig vékony hóréteg borította Bygdøy félszigetén. Kafa Ikbál a kocsi ablakán át figyelte, ahogy a fehér szín lassan semmivé válik. Már csak a latyak maradt, amely eltűnik, mielőtt az est leszáll.

A nyomozó nem sietett. Elidőzött gondolatban a királyi birtok bejáratánál vacogó őröknél, megszemlélte a Skanzen homlokzatát. Ez egy igazán különös gyűjtemény, limlomok és házak és épületek, majorok és városnegyedek, amelyeket felszedtek az alapjairól, aztán ideszállítottak. Egyszer, még iskolás korában járt itt a múzeumban, és a gondolat, amely akkor felötlött benne, most megint az eszébe jutott. Olyan fehér volt ez az ország egykor. A hó, az emberek, még az étel, amit ettek, az is fehér volt, a krumpli, a mártás, a liszt és a hal. Mikor fogják kihozni ide a kebabos bódékat? A mecseteket és a sarki töröknek a képét?

Az utat a városközponttól olyan gyorsan megtette, hogy a kocsi belseje még éppenhogy csak elkezdett melegedni, amikor a tájkép már meg is változott, lakóházak között és kisebb utakon haladt. Itt élnek néhányan az ország leggazdagabb emberei közül, akik a boldogságukat a tulajdonukban teszik láthatóvá. Találunk itt mindent: tiroli villákat a funkcionalista épületek közvetlen szomszédságában. Szteroidokon nyugvó délvidéki idill, régi pénzek patológiai tanulmánya, eszement olajmilliomosok, cinikusok és szerencsés disznók. Pasztellszínű lakosság alultáplált kutyákkal és túlméretezett járművekkel.

Egy emelkedőnél, a félsziget keleti oldalán, az út mentén állt a rendőrautó, a villák között, és ő is leparkolt mögötte. Ott üldögélt. Hallgatta az esőt, amely visszaverődött az alumíniumkarosszérián.

Felidézte az első gyilkossági esetét, miután az erőszakos bűncselekmények osztályán kezdett dolgozni. Akkor Fredrik Beiernek dolgozott. Az a magas, vékony fickó. Éles elméjű, de egyre gyakrabban gyötörték sötét gondolatok. Az elején kedvelte. Meglehetősen. De valami közéjük állt. Mostanában már ritkán látta.

Kafa végigsimította a nyakát, egészen a kulcscsontjáig. A duzzanat már elmúlt, de még mindig fájt. A pokolba is. Nem akar most ezzel foglalkozni. Most nem, mert ez az ügy különleges. Ez a haláleset az övé. Az első ügy, amelyben ő vezeti a nyomozást.

Kafa hátradobta a válla fölött hosszú, sötét haját, és felkapta az esőkabátját. Két egyenruhás rendőr várta a kapunál.

– A postásnak feltűnt, hogy valami nincs rendben – tájékoztatta az egyik, alacsony, széles vállú férfi.

Szőrös kezével a postaláda felé mutatott. Kafa hunyorgott. A nevet kifinomult írással vésték egy réztáblára. Gerda Thrane. Egy nyolcvanöt éves özvegyasszony, a villa egyetlen lakója, tudta meg az információból.

– A postás évek óta ezen a környéken dolgozik. Jelezte, amikor Thrane asszony nem vitte be az újságot. A bejárati ajtón van egy régimódi levélnyílás. Miután beszagolt a résen át, azonnal hívta a rendőrséget.

– És voltak már bent?

– Igen. Nem akármilyen látvány.

A rendőr kinyitotta neki a kaput, de Kafa inkább néhány lépést hátrált. A kezét megpihentette a csípőjén. A vörösre festett, fából épült villa egy gondozatlan borbolyasövény mögött bújt meg, meggátolva a betekintést az utcáról. Nyírfák szegélyezte út vezetett a bejárathoz. A villa magas volt, bár az ablakok elárulták, hogy aligha lehet több, mint két emelet. Nem volt feltűnő, de masszív és jól karbantartott. Arra tippelt, hogy a házból kilátás nyílik a kishajók kikötőjére az öbölben.

– Nem volt bezárva – világosította fel a rendőr, amikor Kafa megállt a bejárat előtt.

Elhervadt futórózsák kapaszkodtak egy vékony rácsba az ajtó mellett. Meg kellett volna metszeni őket a tél beállta előtt.

Az előszoba széles volt, de a lambéria és a szőtt terítők fülledt hangulatot kölcsönöztek neki. Már itt megütötte a szag az ember orrát. Kafa már nem lett rosszul tőle, de ez a bűz mindig kellemetlen érzést váltott ki belőle. Végigvibrált rajta valami. A tűzoltók nem szeretik a tüzet. De szeretik azt eloltani. Így volt ezzel ő is.

Az őszi levelek ráragadtak a csizmájára befelé jövet az úton, most, amikor lehajolt, hogy felhúzza a műanyag cipővédőt, észrevette, hogy a rendőr pillantásokat vet a fenekére. Aztán csak állt ott továbbra is, mintha köszönetet várna Kafától az eddigi segítségéért. A lány morgott valamit, majd a sötétbe bámult az ajtó savmaratott üvegein keresztül, aztán félretolta a könyökével.

Kívülről az ingatlan teljesen hétköznapinak tűnt. De a hall, ahová belépett, egészen a tetőgerincig ért fel, nyolc-kilenc méter magasságban a padlótól. A mennyezetről egy szemet gyönyörködtető csillár lógott le. A falakat széles deszkájú tíkfa borítás fedte, de az exkluzív faburkolatot görbe szögek csúfították el, amelyek félig kiálltak a falból. Százával lehettek ott. Még az ajtókba is szögeket vertek. A megfakult négyszög, téglalap és ovális formák arról árulkodtak, hogy mindegyik helyen egy kép lógott, vagy egy keret, vagy valami ilyesmi.

A rendőri munkához hozzátartozik, hogy behatolnak az emberek intimszférájába. De amikor Kafa rálépett a mélyvörös szőnyegre, amely elnyelt minden hangot és fényt, olyan érzése támadt, mintha egyfajta szentélyt készülne megzavarni. A szoba úgy nézett ki, akár egy mauzóleum. Közvetlenül előtte egy széles mahagónilépcső emelkedett, alacsony, íves karfával. Egy karzatszerű folyosóra vezetett, amely végigfutott a helyiség négy oldalán. A holttest az első pár lépcsőfokon feküdt.

Férfi volt. Módfelett túlsúlyos és vélhetőleg középkorú. Az arcvonásaiból sok mindent nem lehetett kivenni, mert a halott jó ideje ott fekhetett már. A hátán terült el, és sötétkék, piszkos melegítőalsó volt rajta. A combja, a bokája feldagadt. Egy bő ing takarta szőrtelen mellkasát és petyhüdt nyakát. Vastag, zöldesfekete mutatóujja még mindig szorította egy kerámiabögre fülét, míg maga a kávésbögre összetörve hevert mellette.

Kafa összerezzent, amikor a mögötte álló rendőr megköszörülte a torkát.

– Egy mély sebet találtunk a holttest tarkóján, ott, ahol a koponya a lépcsőfoknak ütközött.

Kafa lehajolt, hogy közelebbről megnézze. A szőke haj barnásfeketévé vált a megalvadt vértől. A bőr pedig kékessé. A férfi nem viselt cipőt, csak egy pár fekete teniszzoknit, amelyből egy megsötétedett nagylábujj állt ki az egyik lyukon.

– De ki ez tulajdonképpen? – kérdezte Kafa.

A rendőr felemelt egy átlátszó műanyag zacskót, benne egy jogosítvánnyal.

– Mikael Morenius – felelte. – A férfi neve Mikael Morenius. Megtaláltuk a jogosítványát az étkezőben a kanapé mellett.

Kafa elvette a zacskót, és a csillár felé tartotta. Tíz évvel ezelőtt állították ki, és a fényképen egy komoly, vékony, szőke hajú férfi látszódik.

– Meghízott.

– Hát igen.

– Szóval... elesett? Baleset történt? De mit keresett itt? Egy idős özvegy otthonában? És hol van a néni?

A rendőr megrázta a fejét.

– Pontosan ezért értesítettem a bűnügyi ügyeletet. Thrane asszony nincs itt.

5. fejezet

Nappal Fredrik Krőzust sétáltatta. Esténként kiosont a konyhába, felkapott egy széket, és leült a folyosón Jacob szobája előtt. A fejét a falhoz támasztotta, kinyújtóztatta a lemerevedett bal térdét, és figyelmesen hallgatott. Két hét telt el azóta, hogy elhagyhatta a kórházat.

Krőzus Bettina kutyája. Ideges típus, ahhoz képest, hogy spániel. Gyakori hasmenés és szemrehányó tekintet. Szomorú szemek, szokta Bettina kijavítani, mielőtt feltolja Fredrik nagy, fémkeretes szemüvegét a hajtövéig, megsimogatja a bajuszát, és azt mondja:

– Mint a tiéd.

Úgy sejtette, Brahmsot játszik, de nem volt benne biztos. Mielőtt a fia odaköltözött volna hozzájuk, Fredrik azt hitte, hogy a brácsa csak egy hobbi. Hasonlóan a saját fiatalkori lelkesedéséhez a klarinét iránt. De ez más volt. Jacob a Benjamin Bue Zeneakadémia növendéke volt. Igazi tehetség, jelentette ki a zenetanára, és úgy ejtette ki a szót, mintha égetne. A pluszórák mindenesetre felégették az ezreseket Fredrik pénztárcájában. De amikor ott ült esténként a széken, belátta, hogy a befektetése még sincs hiába.

Nem olyan könnyű egy apa számára, hogy megmagyarázza a fiának: a mosdó feletti szekrényben újfajta antidepresszánsok vannak. Hogy egész nap otthon lébecol, mert totál részegen túladagolta magának a gyógyszereket. Tehát miközben ott ült, és hallgatta a zenét, állandóan új magyarázatokat futtatott le a fejében. De a szimulált beszélgetések végén mindig ugyanott kötött ki. Jacob megkérdezte, miért. És Fredrik nem tudott válaszolni.

Szóval aznap este egyszerűen csak felállt, és bekopogott az ajtón.

– Bizonyára eltűnődtél már azon, miért nem dolgozom.

– Nem szükséges beszélnünk erről, apu.

– Azt hiszem, mégis kellene.

Jacob megrázta dús, fekete fürtjeit.

– Mondott valamit a mama? – Fredrik mosolyogni próbált.

– Nem beszélhetnénk erről máskor? Most nincs kedvem hozzá.

– Persze, rendben. Akkor miről beszéljünk?

– Nyugodtan elmehetsz, ha akarsz.

A fiú íróasztala felett a modern tromsø-i katedrális képe lógott. A város, ahol Jacob és Sofia lakott mindaddig, amíg a mostohaapjukat ki nem nevezték igazgatónak az Oktatási Minisztériumban, vagyis mielőtt a család visszatért Oslóba. Háromszög alakú templom, üveghomlokzat és a vékony kereszt. Csak úgy világított a téli éjszakában. De a sarkában egy kis fotó volt becsúsztatva az üveg és a keret közé. Egy mosolygós, dundi lány, rasztacopfokkal és szeplőkkel.

– Ki ő?

– Senki.

– Senki?

– Csak egy lány a suliból. Irene.

– Vagy úgy – mondta Fredrik hamiskásan. – Mit játszol?

Jacob grimaszolt. Feltette a fülhallgatóját, és a kezébe vette a túl nagyra nőtt hegedűjét az ágyról.

– Egy Brahms-darab. A kíséret a fülembe szól – magyarázta az apjának, mintha az a késő középkorból került volna elő.

– Hadd halljam!

– Akkor maradj csendben – mondta Jacob, és lehunyta a szemét. Ringatózni kezdett. Majdnem egy fejjel volt alacsonyabb Fredriknél, de masszívabb, több zsír fedte a vállát, a fenekét, a hasát, a formáját inkább az anyjától örökölte. Hamarosan felnőtt, de csak hamarosan. A brácsa hangja mérgesen, türelmetlenül és brutálisan zengett.

Amikor befejezte, ülve maradt, fejhallgatóval a fején.

– Most már menj ki.

A saját hálószobájában a villany már nem égett, az ágy előtt azonban a lapos képernyős televízió a fényét a falakra és a padlóra vetítette. Kék és sárga, ugyanolyan színek, mint a tévécsatorna vitaműsorában. Körülbelül egy év telt el azóta, hogy Simon Riebe lett a miniszterelnök. Most ott állt a Konzervatív Párt vezetője, a fél szemét majdnem teljesen lehunyva, miközben a védelmi politikáról oktatta ki a politikai ellenfeleit. Amikor Fredrik elsuhant a képernyő előtt, Bettina levette a hangot. Kihívóan sóhajtott, amikor Fredrik egy szót sem szólt. A férfi fejében továbbra is a komoran gyönyörű dallam csengett, amelyet Jacob játszott. Lezavarta Krőzust az ágyról.

Elfoglalta a helyét a nő mellett, aki a szokásos módon a fejét a férfi mellkasára hajtotta. Majd kezébe vette a hímtagját. A sötét hajszálak között Fredrik homályosan látta a nő sápadt fejbőrét. A kezét Bettina karjára fektette, és gyanakvással nézett a sastetoválásra, amely mindig úgy felbosszantotta.

– Szeretnél beszélni róla? – kérdezte Bettina.

– A védelmi költségvetésről?

– Nem – felelte a nő bosszúsan.

Nem. Nem akart beszélni róla.

Bettina meglovagolta. Fredrik becsukta a szemét, de nem jött össze.

6. fejezet

Egy élettelen embrió. Rajta bőrpapucs, nedves, fehér szegélyű.

Talán a tarkón lévő kékesfekete vénák ihlették az asszociációt. Talán a magzatpóz. Akárhogy is, a holttest összepréselve feküdt a csomagtartó fedele alatt egy autóban. Jóllehet egy nagy autóban, de még a BMW sem számolt személyszállítással itt a hátsó térben.

Talán a gereblye miatt volt, amely a test mellett feküdt. Vagy csak úgy, az összes vér és a test folyadéka miatt, amely a fehér nejlonra szivárgott. Ez egy elvetélt fattyú, és Káin állt a kaparás mögött.

Káin felemelte a tenyerét. Az erek kidagadtak a kézfején. A sötétség ugyan már rég leszállt, a városi égbolt sárgán és narancsosan ragyogott az utcai lámpák és a lakóházak visszatükröződésében. A visszaverődés megszínesítette a kezét is. De csak enyhén. Itt fenn, Groruddalenban az éjszaka többnyire fekete.

Fájt az ínye a fognyaknál. A szíve kalapált a mellkasában. Előhalászott egy csomag rágógumit a szűk farmer zsebéből. A mentolnak serkentenie kell a nyáltermelést. Különös ez az egész. Az amfetamin utóhatása. Izzadt. Az ágyékánál, a hón­aljában, nyirkos volt végig a háta, a homloka. Jóllakottnak érezte magát, de közben korgott a gyomra, és szüntelenül szellentenie kellett. Hosszú, büdös fingokat. A szája kiszáradt, mintha újságpapírt rágcsált volna. Mint a datolyaszemek. Annak, aminek nedvesnek kellett volna lennie, száraz volt, és ami száraz kellett volna, hogy legyen, nedves. Mindennek az ellenkezője. A visszájára fordítva. Ez azonban nem igazán számított. Koponyákat szabdalt. Nem szavakat.

Káin erős volt, de hullákat emelgetni mindig nagyon fáradságos. Még jól emlékezett az első alkalomra. Nyár volt, a nyolcvanas években, és Káin éppen megérkezett Kragerø-be egy motoros jachton. A darálós vécé belső oldalára fel volt ragasztva egy kétezer-kilencszáznyolc grammos tömbnyi ko­kain. Kilencvenkét gramm pedig el volt rejtve Káin mentazöld Lacoste kabátjának bélésében. Az nem jutott eszébe, hogy ugyanaz a rohadék, aki búcsút intett neki Rotterdamban, Kragerø-ben is várni fogja a kikötőben. Ugyanazzal a rohadt mérleggel. Vajas Tore volt a neve, mert mindig olyan lágy volt a beszéde. Megpróbálta szétloccsantani Káin fejét egy Lugerrel. Sikerült is volna, ha nem az lett volna a helyzet, hogy a fegyverrel nem lőttek a háború óta. Vajas Tore vesztét a történelmi érdeklődésének hiánya okozta. A fegyver felrobbant a kezében, és Káin nem látott semmi okot arra, hogy annyiban hagyja a dolgot, így fogta a jacht bárszekrényének jégcsákányát, és végzett a férfival.

Ebből az incidensből Káin négy dolgot is megtanult. Először is: érdemes különbséget tenni fegyver és szuvenír között. Másodszor: a kábítószercsempészek nem igazán szeretik, ha átvágják őket. Harmadszor: általában csak egyszer próbálkozhatsz, ha el akarsz tenni valakit láb alól. És végül: a halott emberben nincs semmilyen testi harmónia. Csak ellenállás nélküli batyu, megfeszült izmok nélkül, nincsen tekintettel sem magára, sem pedig másra, amikor a bele kiürül, a torka gurgulázik, amint a tüdő összeszorul, és a belső szervek összeomlanak.

Tehát Káin jó szorosan megmarkolta a testet. Egy kar a térd alá, egy a hóna alá. Küszködött, hogy meg tudja fogni a jobb karját, a művégtagot. A szag, amely megcsapta, undorító volt, hisz a fickónak már rég a föld alatt lett volna a helye. Lent az aknában futólag megpillantott egy csövet és egy szelep kézikerekét, és amikor a test ráesett a fémre, szakadás hangja hallatszott. Az akna fedőlapját visszagurította a helyére, és amikor a lap belecsúszott az aszfalt gyűrűjébe, mint a templom órája kondult egyet. Nem igazán megszentelt föld, de Káin nem is volt vallásos ember. Ahhoz már túl régóta élt ezen a világon. „És vissza fogsz térni a porba!"{*} A halál az halál. Ez volt a tapasztalata.

Az autónál lezárta a csomagtartó tetejét. Megvárta, amíg kattan a zár. Aztán megkerülve a kocsit, az anyósülés oldalához ment, és a kezét a tetőre tette. Lehajtotta a fejét, és mély levegőt vett. A szívizmok még mindig tomboltak. Az autó ablakának visszatükröződésében látta, hogyan hullnak a nagy, nehéz pelyhek a hajára, és nedvesítik meg fénylő koponyáját, ott, ahol a tincsek már nem fedik be.

Ismét havazott. Az ősz hamarosan télbe fordul. Még szellentett néhányat, mielőtt beszállt a kocsiba.

Egyetlen hópehely sem egészen azonos a másikkal, gondolta, és ránézett a mellette ülőre.

7. fejezet

Fredrik Bettina vidám horkolására és saját sötét gondolataira ébredt. Egyedül itta meg a kávéját. Érzékelte, ahogy az antidepresszánsok fátyolszerűen rátelepszenek. Átlapozta a Dagens Næringsliv című újságot, elolvasta, mi állt benne, de nem rögzültek a hírek. Amikor hallotta a zajokat a hálószobából, odalopódzott a cipőjéhez. Egy begyakorlott mozdulattal a sétabotja után nyúlt az ajtóban, de az nem volt ott, a kordbársony zakóját már útközben, a lépcsőn lefelé kapta magára.

Tulajdonképpen már nem volt szüksége botra. Közel másfél év telt el azóta, hogy megsérült egy robbanásban az Ullevål Kórházban, annak a férfinak a szobájánál, akit letartóztattak egy maridaleni gyülekezet lemészárlása után. De a sétabotot ajándékba kapta, és tetszett neki a saját tükörképe az üzletek kirakatüvegében, amikor a Bogstadveienen sétált lefelé. Az ébenfa bot, ingatag, labdához hasonló fejével és acélvégével, egy bizonyos kortalanságot kölcsönzött neki, legalábbis ő úgy vélte. Sajnos alighanem elhagyhatta valahol, és fogalma sem volt, hol.

Most ellenben saját hosszú alakjának tükörképét látta, amint ferde lépésekben üget el otthonról. A fájó bal térde miatt alakult ki ez a jellegzetes járása. Emlék arról a napról, amikor Frikk meghalt.

A rendőr-főkapitányság szürke homlokzata egybeolvadt az égbolttal Enerhaugen fölött.

A hóból koszos latyak lett, és a város bűzlött a kipufogók szagától.

Az íróasztalon egy cédula feküdt. Fredrik megismerte a szögletes kézírást. Az üzenet sokat elárult a feladójáról: Az irodámban. Most.

Trond Anton Neme rendőrfőnök előszobájának ajtaja nyitva állt. Fredrik tudta, hogy a titkárnő még nem érkezett meg, lévén hogy a titkárnő a saját barátnője, Bettina volt. Ők ketten egy továbbképzésen találkoztak. Dugtak, mint a kutyák, mi­alatt egy minisztériumi államtitkár előadást tartott a kollégáknak a mérhető eredmények fontosságáról. Egy mérhető eredmény mindenesetre ez, hogy Fredrik most itt áll. Más oka nem lehet. A rendőrfőnöknek nem szokása betegszabadság után magához kéretni az alattvalóit. Bettina valószínűleg pletykálhatott, és Fredrik átkozta is érte.

– Beier.

A keménykötésű rendőrfőnök az ajtóban állt. Egy határozott biccentéssel beparancsolta. Neme az íróasztal előtti tárgyalószék felé mutatott. Az a fajta bútordarab, amelyben nem szabad túl kényelmesen elhelyezkedni.

– Kávét?

A nyomozó a fejét rázta. Már kiürített egy bögre feketét a folyosói automatánál.

Neme öntött magának, és előrehajolt az íróasztal fölött.

Összehúzott szemmel vizsgálgatta.

– Egészséges vagy?

Mielőtt Fredrik válaszolhatott volna, folytatta:

– Az én időmben, amikor gyakornok voltam, az Arendal melletti Tromøya rendőrőrsén teljesítettem szolgálatot. Az ottani körzeti megbízott, Scheie egy rendkívül megbízható rendőr volt. Elismert a helyi közösségben, tisztességes és tehetséges nyomozó, és kemény, ha a szükség úgy hozta. Egy becsületes ember. – Neme a hüvelykujját az álla gödrébe helyezte. – Egy nap nem jött dolgozni. Mint a legfiatalabb, engem küldtek el hozzá, az otthonába. Egy fehérre festett, kis délvidéki házban élt. Scheie nem válaszolt, amikor becsengettem az ajtón. De a víz rá volt csatlakoztatva a kerti tömlőre, és a slag be volt vezetve egy szűk résen a hálószoba ablakán át. Furcsa hang hallatszott belülről. Így betörtem az ajtót. Ott találtam meg. A hálószobában.

Olyan hosszú szünetet tartott, hogy Fredrik azon kezdett el tanakodni, nem engedte-e el véletlenül a poént a füle mellett.

– A rendőrbiztos meztelen volt – folytatta végre Neme. – Meztelen és halott. Egy kutyanyakörv fojtotta meg, amit a mennyezetre erősített. A kerti slagot pedig a hátsójába dugta.

A rendőrfőnök látta, hogy Fredrik mondana valamit, de elhárította.

– Ne kérdezz engem! Én jobban szeretem a misszionárius pózt. – Azzal lehalkította a hangját. – De még csak nem is ez volt a legrosszabb. Mert tudod, mi volt felragasztva a falra, a mennyezetre, a hálószoba minden egyes kis négyzetcenti­méterére?

Fredrik természetesen nem tudta.

– Szemek.

Neme összeszorította az állkapcsát.

– A pincében rengeteg hetilapot és magazint találtunk. A fickó kivágott minden szemet, amit csak talált, állatokét éppúgy, mint emberekét, nem számított, és kiragasztotta. – Széttárta a karját. – Ott vacsoráztam nála! A nappaliban ültem, söröztem, néztük a focimeccset!

Fredrik látta, ahogy ténylegesen beleborzong.

– Begolyózott – mondta Neme röviden. – Scheie körzeti megbízott totálisan begolyózott.

Felemelte az egyik ujját, és Fredrik felé bökött.

– De nagyon kiváló rendőr volt.

A rendőrfőnök keresztbe fonta a két karját, és hátradőlt a széles támlájú irodai székben, miközben magabiztosan nézett a másikra.

– Ugye érted, mit akarok mondani?

– Pontosan – felelte Fredrik –, a legteljesebb mértékben.

Ott ültek szótlanul, és bámultak egymásra. Néhány korty kávé után Neme megköszörülte a torkát.

– Van még valami más?

– Ha már