Túszdráma

By John Gilstrap

A többszörösen kitüntetett veterán tengerészgyalogos, Harvey Rodriguez, miután csalódott az amerikai igazságszolgáltatásban, az önkéntes száműzetést vállalva kivonult a társadalomból: hajléktalan remeteként tengeti az életét. Egy éjjel azonban olyasmi történik vele, ami véget vet addigi nyugalmának: épp a sátrában fekszik, amikor lövést hall a közeli erdőből. Hamarosan kiderül, hogy egy fiatal fiú az áldozat, s ezzel – tudtán és akaratán kívül – egy nemzetközi túszdráma szereplőjévé lép elő. Abban a meggyőződésben, hogy jó ügyet szolgál, csatlakozik Jonathan Grave túszmentő csapatához, s az események sodrában egy kolumbiai kokaintelepen köt ki. Miközben társaival mindent elkövet annak érdekében, hogy kimenekítsen onnan egy rabszolgasorban tartott gyermeket, kiderül, hogy olyan szövevényes bűnügybe keveredett, amelynek szálai egyenesen a világpolitika egyik főszereplőjéhez vezetnek. A Nathan futása szerzőjének ez a regénye sodró lendületű és sokrétű cselekményének köszönhetően kötelező olvasmány minden krimirajongó számára.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Nov 20, 2013
• ISBN: 9789636436124

Book preview

VILÁGSIKEREK

John Gilstrap

TÚSZDRÁMA

GP_felirat

A mű eredeti címe

Hostage Zero

Copyright © 2010 John Gilstrap, Inc.

All rights reserved.

Hungarian translation © Stein Antal

© General Press Könyvkiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll.

Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni.

Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

STEIN ANTAL

Szerkesztette

SIMONITS MÁRIA

A borítótervet

ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN

készítette

ISBN 978 963 643 612 4

Kiadja General Press Könyvkiadó

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő BARDI ERZSÉBET

Az e-könyv konvertálását a Content 2 Connect Kft. végezte

www.content2connect.com

co

2014

James Nelson Sudderth, az USA hadseregének nyugalmazott törzsőrmestere emlékére.

Nem könnyű igazi hősöket találni. James közéjük tartozott.

Köszönetnyilvánítás

Minden könyv a családomé, részben mert elviselnek engem, de főleg azért, mert viszonozzák a szeretetemet. Joy és Chris, ti vagytok a legjobbak.

Külön köszönetem a valóságos Brandy Giddingsnek, aki, nagylelkű hozzájárulásaként az Amerikai Szív Szövetséghez, kölcsönadta a nevét a képzeletem szülte egyik karakternek. Biztosíthatom az olvasót afelől, hogy sokkal jobb ember, mint regénybeli megfelelője.

A múltamból s jelenemből ismert hús-vér emberek kölcsönözték nevüket a regény szereplőinek, s nagyra értékelem irántam tanúsított jóindulatukat. Jacques Leger és Jerry Sjogren kifejezetten remek emberek és jó barátaim, akikre csak jó szívvel szabad gondolniuk. Semmiben sem hasonlítanak a nevüket e könyvben viselő szereplőkre. Ami pedig az igazi Doug Kramert illeti, nos, ő nem zsaru, bár ha az lenne, lefogadnám, hogy a legjobbak közé tartozna.

A regény olyan képet fest Kolumbiáról és népéről, amelyet a drámaibb hatás érdekében szándékosan másnak ábrázoltam, mint amilyen. Kolumbia a valóságban gyönyörű, egzotikus hely, ahol vendégszerető és keményen dolgozó emberek élnek. Arra kérem valamennyi dél-amerikai ismerősömet, hogy értsék meg: nem akartam ezzel rosszat.

Semmi sem történik a könyvkiadásban sok ember segítsége és támogatása nélkül. Anne Hawkins mesés ügynök és drága jó barát. Nélküle csak sodródnék. Kétség sem fér hozzá, hogy Michaela Hamilton a legjobb szerkesztő, akivel valaha dolgoztam. Nemcsak támogatóm, hanem tanácsadóm is. Neki köszönhetően sokkal jobb íróvá váltam, mint amilyen magamtól lehetnék.

1. fejezet

Harvey Rodriguez pirkadatig várt, s csak akkor merészkedett ki, hogy megnézze a holttestet. Biztos akart lenni abban, hogy a fegyveres férfiak rég eltűntek már, nehogy ő maga váljon célponttá. Az éjszaka nagyobbik részét ezért mozdulatlanul fekve töltötte a fák között a sátrában, s igyekezett láthatatlan maradni.

Ha lett volna egy csöpp esze, akkor kihasználta volna a sötétséget, hogy kimásszon innen, de valahányszor megmozdította a lábát, hogy elinduljon, lebeszélte magát róla. Az időt arra használta fel, hogy kidolgozza a stratégiáját.

Egyfelől elég hosszú ideje élt már a szabadban ahhoz, hogy mindene kifogyóban legyen. Ha a gyilkos kiürítette is a halott férfi zse­beit, maga a hulla feltehetően nem értéktelen — ha csak egy pár zoknit ér is, amely védi a lábfejét. Vagy egy karórát. Harvey tízéves Timexe egy hónappal ezelőtt csütörtököt mondott.

Másfelől ha az embernek nincsen otthona, és mások alkalmankénti önkéntelen adományaiból próbál megélni, akkor a legkevésbé sincs szüksége arra, hogy gyilkossági ügybe keveredjen. No nem mintha léteznének olyan emberek, akik kezeskednének az alibijéért. Már-már hallani vélte saját kihallgatását.

Hol volt az éjjel?

Otthon.

És az hol van?

Ahol készítek magamnak. Tegnap például Kinsale-nél az erdőben.

Ott, ahol a gyilkosság történt?

Ott, uram. Pokoli véletlen, ugye? A sátramban feküdtem, és hallottam, hogy valaki járkál az erdőben. Épp ki akartam nézni, amikor eldördült egy lövés. Gyorsan visszabújtam.

Ki hinné ezt el neki? Ám ha elmenekülne, azzal csak rontana a helyzeten. Nem volt sok ismerőse, de senki sem lehet teljesen láthatatlan. Előbb-utóbb biztosan megtalálja valaki a holttestet, és akkor a hajléktalan vándormadár lesz az első számú gyanúsított. Főleg ha a halott zokniját és karóráját viseli.

Persze, rossz ötlet volt lopni a halottól. Nem vetemedne ilyesmire.

Ha különb állampolgár lenne, akkor segítségért kiáltott volna, de igazság szerint úgy érezte, megérdemel egy kis pihenést. Éppen azért választotta ezt a táborhelyet magának, mert a semmi kellős közepén van, ahol a „segítségért kiáltás szó szerint értendő. Azt jelenti, hogy tölcsért csinálva a kezéből ismételgeti: „Segítség! Ez pedig ellentmondott annak a tervének, hogy láthatatlan marad.

A lényeg: akármi fog kisülni ebből, ennyi idő elteltével most már igazán megnézheti a halottat. Tartozik ennyivel önmagának. A pokolba is, a halott tartozik ennyivel neki, ha egyszer egész éjjel nem alhatott miatta.

Végre eljött az idő. Harvey igyekezett nesztelenül kimászni a végét járó, Coleman márkájú sátrából, majd végigpásztázta a környéket. Hideg volt az éjszaka az utóbbi néhány hét fullasztó rémálmaihoz képest, de így is érezte, hogy a nap majd megteszi a magáét: perzselőnek ígérkezett. A világnak ezen a fertályán ez megszokott. De legalább messze van már és még a tél.

Harvey Rodriguez életében a tél volt a legnehezebb időszak. Az emberek kérdezgették, miért nem megy olyan helyre, ahol nincsen tél, de igazság szerint mostanra már ízig-vérig virginiainak érezte magát. Az államnak ezen a vidékén — végig a Potomac folyó menti Northern Necken — meglehetősen enyhék a telek. Ritkán havazik, és az éjjel keletkezett jég délre szinte mindig elolvad. Hébe-hóba fordult csak elő, hogy nem fogott magának semmi ehetőt a folyóból, s még ennél is ritkábban az, hogy nem ejtett csapdába egy mókust vagy oposszumot.

Jólesőt nyújtózkodott. Szemügyre vette repedezett Adidasát, de úgy döntött, maradjon ott, ahol van. A bal cipőn kilyukadóban volt a gumitalp, és legalább még egy esős napot ki akart húzni vele. Végigpillantott a látóhatáron, miközben megigazította a sortként használt úszónadrág zsinórját. Hiába remélte, hogy szorosabbra húzhatja. A kánikula egyik velejárója: nehéz megtartani a testsúlyt.

Nagyon lassan megfordult. Hallgatózott, veszélyre utaló jeleket keresett. Elégedetten konstatálta, hogy biztonságban mozoghat, majd lekapta nagy becsben tartott FBI-pólóját az ágról, ahol éjszakára hagyta szellőzni, és belebújt.

Óvatosan haladt a magasra nőtt fűben, a csenevész bokrok között a víz, azaz a halott feltételezett helye felé. Közben a lába elé nézett. Pocsék kezdete lenne ennek a napnak, ha mezítláb belelépne valakinek a zsigereibe.

Megakadt a szeme valamin, tizenegy óra irányában. Megdermedt lépés közben, és hunyorogva kémlelt. Mozgott ott valami? Nem, nem hinné. Csak afféle megérzés volt, ami időről időre támadt benne, s tudta, hogy ki kell várnia, míg az agya feldolgozza. Semmi sem mozdult körülötte, csak a szellő, melytől lágyan ringatóztak a magas fűszálak, úgy fodrozódtak, akár a víz.

Hát akkor mi volt az?

Eszébe jutott egy kifejezés: háttér-anomália.

Arról, aki meglapulva vár — vagy holtan fekszik —, azt gondolnánk, elrejti az őt körülvevő magas fű. Ez így is lenne, ha nem létezne a háttér-anomália jelensége. Amikor minden hullámzik a szélben, anomália az a növénycsomó, amelyik mozdulatlan marad. Ebben az esetben ez még szembetűnőbb volt. Harvey jól körülhatárolható lyukat fedezett fel a hullámzó fűtengerben — ilyen keletkezne egy halott körül, akit sorsára hagytak.

Miközben közeledett felé, eszébe jutottak a lábnyomok és más terhelő bizonyítékok, amelyeket maga után hagy, de ha ezekre sor kerül, legalább megmutathatja majd, hogy a nyomok egyenesen a sátrához vezetnek. És ha már lábnyomokról van szó, egy másik csapásnak is lennie kell itt, amely az igazi gyilkoshoz visz.

Még vagy három méterre lehetett, amikor megpillantotta a kék szövetet a mozgó fűszálak között.

Egyértelműen egy halott volt az.

Lépteit lassítva közeledett felé.

— Helló... — szólalt meg. — Hé. Jól van?

A halott nem mozdult. Ha megmoccant volna, akkor Harvey biztosan összecsinálta volna magát.

Ráadásul most már az egész alakot ki tudta venni. Elállt a lélegzete, és mindkét kezét a szájára tapasztotta. Hirtelen úrrá lett rajta a rémület, összeszorult a szíve.

Harvey Rodriguez váratlanul és gondolkodás nélkül olyasmit tett, amit emlékezete szerint sok éve nem. Sírva fakadt.

2. fejezet

Július Virginiában.

Bár már lement a nap, a levegő olyan volt, akár a nedves gyapjú, amikor a két férfi kikászálódott a bérelt Chevrolet Caprice-ből, s bezárta az ajtókat. Mivel FBI-ügynököknek adták ki magukat, az ő jellegzetes egyenruhájukat viselték: fehér inget és átlósan csíkos, élénk színű selyem nyakkendőt a fantáziátlan hajszálcsíkos öltöny alatt. A kisebbiké kék volt, testesebb társáé pedig szürke.

A nagydarab férfi — anyakönyvezett nevén Brian Van de Meulebroeke, de a barátainak csak Boxers — úgy húzogatta a gallérját, mint egy kisfiú a templomban.

— Az égre esküszöm, hogy Panamában hűvösebb volt — morogta.

Jonathan Grave elmosolyodott.

— De legalább jön az ősz — jegyezte meg. Régebben, amikor a kényelmetlenséget még Istennek és az országnak hozott hazafias áldozatuk velejárójának tekintették, a két férfi több évig járta a kellemetlen szagú trópusokat, de Virginia ma a Brooks Brothers-egyenruha miatt kevésbé kellemes helynek bizonyult. A latexből készült arcprotézis csak rontott a helyzeten.

Úti céljuk mindössze fél háztömbnyire esett, és hétköznapi látványt nyújtott. A Basin börtön alacsony, vörös téglából emelt, fehér kővel szegélyezett épület volt, s úgy festett, mint egy építészhallgató rosszul sikerült házi feladata. Egy kisebbfajta általános iskolának vagy szabadidőközpontnak is nézhették.

— Sosem láttam még ilyen idétlen külsejű börtönt — jegyezte meg Boxers, megérezve, amire Jonathan gondolt.

— Vékony falak, laza biztonság! — szellemeskedett Jonathan.

FBI-álcájuk dacára a fizetőparkolóban álltak meg, mint mindenki más. Boxers bosszúsnak tűnt, miközben negyeddollárosokat keresgélt a zsebeiben, amelyeket bedobhat a parkolóórába, Jonathan pedig várt rá.

— Mi a pokolért nekem kell fizetnem? — bosszankodott Boxers. — Te vagy az, aki dúskál a pénzben.

Jonathan egy szót se szólt. Ő írta alá Boxers fizetési utalványát, ezért nem sajnálta nagydarab társát. Azt is tudta, hogy Boxers költségelszámolásában szerepelni fog ez a tétel.

— Van kérdésed a tervvel kapcsolatban? — kérdezte Jonathan, miközben már ötvenméternyire sem voltak a céltól.

— Nincsen — válaszolta Boxers. Nem volt valami bonyolult a szerepe. Körüljárja a létesítményt, felméri erősségeit és gyönge pontjait, majd megtervezi a legbiztonságosabbnak tűnő menekülési útvonalat. Az első fázisban szó sem lehet gyilkolásról, de ha szükségesnek bizonyul a nagy erejű robbanószerek gyógyászati célú alkalmazása, az is az ő reszortja lesz.

— Itt vagy, Tyúkanyó? — kérdezte Jonathan látszólag a levegőtől.

Kristálytiszta választ kapott egy hangtól a fülhallgatón át.

— Mint mindig.

A hang Venice Alexanderé volt — ő az a nő, aki adminisztratív szempontból segítette Jonathan boldogulását, s akinek különleges tehetsége volt a kibertér elektronjainak táncoltatásához az általa választott zenére. A világ különböző részein számtalan rendszergazdát és biztonsági menedzsert késztetett már csodálkozásra azzal, hogy behatolt „feltörhetetlen" adatbázisaikba.

Venice így folytatta:

— Látom a képernyőimen az egész kamerahálózatot, és már csaknem egy órája felvételt is rögzítek. Amint beléptek a bejárati ajtón, integetni fogok nektek üdvözlésképpen.

A főbejárathoz közeledve Boxers lemaradt, hogy ne kerüljön be a külső kamerák látóterébe.

— Sok szerencsét, főnök — mondta. — És szép orrot. — Azzal lelépett, hogy bejárja a helyszínt.

Jonathan fanyarul mosolygott. Jó volt az álcája, a latex kitöltötte az arcát, és annyira megnövelte az orrát, hogy nem tudná azonosítani egy arcfelismerő szoftver. Csakhogy nem volt hozzászokva. Hiába voltak közel a saját területükhöz, ez a küldetés különleges óvintézkedéseket igényelt tőle. Még kontaktlencsét is berakott magának, hogy szeme kék színét barnára változtassa.

Az üvegajtón át belépett a nyilvános portára, amely olyan hangulatú volt, mint egy hetvenes évekbeli síszállóé. Bézs színű nyers tégla uralta a falakat, oldalt vízszintes sorokba rendezve, melyek a barna járólapos padlóból kiemelkedve egészen az akusztikus falburkolattal borított mennyezetig értek.

A beléptető tiszt — Jonathan csak ezt a titulust tudta kigondolni a fickó számára — a téglalap alaprajzú helyiség távolabbi végében üldögélt. Amikor a vendég belépett, arckifejezése bosszúságról árulkodott.

— Vége a látogatási időnek — közölte.

— Persze — mondta Jonathan. A zsebébe nyúlt, elővéve viszonylag szabályszerű FBI-okmányait, s úgy érezte, mintha a recepciós számított volna az érkezésére. — Harris ügynök, FBI.

— Pont erre volt szükségem — felelte a tiszt.

— Kitalálja, kihez jöttem?

A férfi megrántotta a vállát.

— Egyetlen szövetségi bűnöző van nálunk, Jimmy Henry. Emberrablás és gyilkossági kísérlet.

—ő az — vágta rá Jonathan. Elég közel állt a férfihoz, így elolvashatta a kitűzőjét. DIANE. Remélte, hogy ez az illető vezeték-, nem pedig a keresztneve.

A tiszt követte a tekintetét.

— Ha humorizálni akar, akkor essünk túl rajta most rögtön — mondta. — Akkor fel se kell kelnem a székemről.

— Leon a nevem — hazudta Jonathan. — Ilyen névvel az ember nem viccelődik másokkal.

A férfiak összetartása. Csodálatos dolog.

— Menjen az ajtóhoz! — mondta Diane a súlyos biztonsági acélajtó felé biccentve. — Majd beengedem.

Jonathan végighaladt a Venice vizsgálódásának köszönhetően már ismert útvonalon. Alig két órával ezelőtt még a Fisherman’s Cove-i irodájukból figyelte ugyanezt a teret. Az első ajtó a biztonsági légkamrába nyílik, ahol egy mellmagasságig érő pult van. Ha nem ezen a helyen lenne, akár bárpultnak is nézhetnék.

— Szerintem csak pocsékolja az idejét — jegyezte meg Diane, belépve a légkamrába a pult másik oldalán lévő ajtón át. Benyúlt a pult alá, és kiemelt egy tégla alakú dobozt. — Adja ide, ha van magánál lőfegyver vagy bármilyen más fegyver. Jimmy Henry rögtön ügyvédet kért. Ben Johnson a képviselője. Ismeri?

— Még csak nem is hallottam róla — felelte Jonathan. Elővette a szíján lévő pisztolytokból a tizenöt lövetű, 9 milliméteres Glockot, kiejtette belőle a tölténytárat, és kinyitotta a závárt, mielőtt beletette a dobozba a fegyvert és a lőszert. Látta a falra, a mennyezet közelébe felszerelt kamerákat, de fémdetektort nem.

— Nos, ez a Ben nagyon érti a dolgát. Megmondta a srácnak, hogy tartsa a száját, ő pedig pontosan ezt teszi.

— Hm — dünnyögte Jonathan. — Beszélhetnék most vele?

— Biztos benne, hogy ezt akarja? Semmit sem használhat fel a bíróságon abból, amit mond, mivel az alkotmány V. kiegészítésére hivatkozva megtagadja az önmaga elleni vallomást.

— Akkor nincs más dolgom, mint alaposan átgondolni, hogy mit kérdezek tőle, nemde? — Jonathan azt a leereszkedő hangnemet utánozta, amelyet sok szövetségi ügynöktől hallott az évek során.

Diane felemelte a pult egyik lapját, s kinyitott egy ajtót, hogy átengedje Jonathant. A túloldalon egy újabb súlyos acélajtóval találta szembe magát. Diane lekapott egy telefont a falról, és tárcsázott egy melléket. Jonathan megjegyezte, hogy a 4272-es az, bár nem tudta, mihez kezdhetne ezzel a számmal.

— Hé, Chase, itt Bill. Beengedek egy FBI-ügynököt. A Henry gyerekkel akar beszélni.

Elhallgatott.

— Szerinted idefönt nincs óra? Nem én hívtam ide, csak úgy betoppant. Igen, persze, mindannyian, nemde?

Letette a telefont, majd elrugaszkodott, és megnyomott egy gombot a pult alatt. A zár berregett, Jonathan pedig kinyitotta az ajtót, mely egy fluoreszkáló cellablokkba nyílt. Amint átlépte a küszöböt, érezte, hogy a fogva tartottak sokévi félelme és nyomorúsága árad a vasbeton falakból. Mindegy, hogy Virginia állam vagy Szaddám Huszein építtette — az összes börtön közös jellemzője a mindent átható szenvedés.

Alig néhány lépésre tőle ott állt egy másik őr. A BATTLES név állt a kitűzőjén.

— Későn jött — mondta. — Azt hittem, maguk, FBI-osok csak nappali műszakban dolgoznak.

Jonathan kitért a társalgás elől.

— Beszélnem kell Jimmy Henryvel — közölte. — Van kihallgatószobájuk? — Olyan kérdés volt ez, amelyre már tudta a választ.

Battles elkomorodott a vendég hangjának komolyságát hallva. Egy biztonságilag megerősített helyiségre mutatott, amely a cellablokk középső folyosójának első negyedénél volt.

— Nagyra értékelném, ha idehozná őt nekem — folytatta Jonathan, és elindult a folyosón. Battles szaporázta lépteit, hogy utolérje.

— Miért ilyen sürgős? — kérdezte. — Maguk mindig szólni szoktak előre.

Jonathan elengedte a kérdést a füle mellett, és az ajtóhoz ment.

— Kapcsolja ki a hangfelvevőt arra az időre, amíg velem van.

Battles megtorpant.

— Ez itt nem szokás.

— A ma este kivétel. Mi lenne, ha mindketten azt tennénk, amit kell?

Battlesnek nem tetszett a dolog. Ezt elárulta az arckifejezése. Mindenesetre kinyitotta az ajtót, és beengedte Jonathant.

— Üljön le itt. Majd idevezetem.

Miután Jonathan belépett, becsukódott mögötte az ajtó. Az őr rá is zárta. Mintha olvasni tudna Jonathan gondolataiban, Venice megszólalt:

— Ne aggódj amiatt, hogy felveszik a hangodat. Itt van a hangvezérlésük a monitoromon. Ha mindent bekapcsolva hagynak, ki tudok törölni minden hangot, amint Henry megérkezett.

Abban a tudatban, hogy Venice látja őt, Jonathan alig észrevehető bólintással nyugtázta a hallottakat. Helyet foglalt az egyik lecsavarozott fémszéken, amelyről hiányzott a karika, ahova a foglyok bilincsét szokták rögzíteni.

Battles tíz percig vagy még annál is tovább várakoztatta. Közben észrevette a videokamerát magasan a sarokban, s az álcája dacára igyekezett nem belenézni.

Elfordult a zár, és Battles bekísérte Jimmy Henryt a helyiségbe. A tizenkilenc éves fogoly magasabb volt 180 cm-nél, és narancssárga kezeslábast viselt, melyben úgy festett, mint aki egész nap keményen dolgozott. Sötétbarna haja kócos volt az alvástól, a szeme mélyen ülő. Szemlátomást dühítette, hogy kiugrasztották az ágyból, de több esze volt annál, mintsem hogy hangot adjon tiltakozásának.

— Üljön le! — utasította Battles, a szabad székre mutatva.

Jimmy mogorván bólintott. Papucsos, láncra vert lábbal odacsoszogott a székhez, majd nehézkesen leült. Mindkét keze a béklyó derékszíjához volt bilincselve. Ha az ember nem tud letámaszkodni esés közben, nagyon is tudatában van annak, hogy mennyire törékeny az orra és a fogsora. Amint a fiú elhelyezkedett, Battles odaerősítette a láncát a székhez.

— Nem hinném, hogy szükség van erre — jegyezte meg Jonathan.

Battles mereven bámult rá, de folytatta, amit elkezdett. Amikor elkészült, így szólt:

— Dörömböljön az ajtón, ha úgy gondolja, hogy visszavihetem.

Azzal távozott, és bezárta az ajtót maga után.

Jonathan hátradőlt, összefonta a karját.

— Szóval te vagy Jimmy Henry — szólalt meg.

— Már megmondtam, hogy senkivel sem vagyok hajlandó beszélni — közölte vele Jimmy. — Nem is törvényes ilyenkor kihozni engem. Alvásmegvonásnak minősül.

— Levették a hangot — hallotta Jonathan Venice hangját a fülében. — Maguktól.

— Ezek szerint tisztában vagy a jogaiddal, ugye? — kérdezte Jonathan derűsen.

— Naná.

— Aha. Mit tudsz arról, hogy miért vagy itt?

Jimmy mereven bámulta. A hallgatás nála hallgatást jelentett.

— Jó neked — mondta Jonathan. — Szóval egész idő alatt hallgattál? Semmit sem ismertél be? — Miközben beszélt, hanghordozásával egyetértést sugallt.

Valami megváltozott Jimmy tekintetében, miközben oldalra hajtotta a fejét. Enyhült addigi ellenségessége.

— Tisztázzunk valamit — folytatta Jonathan. Előrehajolt, és karjával a hideg asztalra támaszkodott. — Először is azt szeretném, hogy értsd meg: a leggyorsabb út a halálba az, ha engem feldühítesz. Ennek a legbiztosabb módja pedig az, ha valakinek elismételsz akár csak egy szót is abból, amit most mondani fogok neked. Megértetted?

Most Jimmy tűnt jókedvűnek. Jonathan vagy három hüvelykkel alacsonyabb lehetett a fiúnál, akit most megfenyegetett, és cseppet sem tűnt félelmetesnek. Ám aminek híján volt a fizikum terén, azt pótolta tekintetének erejével.

Miközben Jimmy emésztgette a hallottakat, eltűnt a mosolya.

— Igen, rendben van, értem...

— Légy biztos benne, Jimmy! Itt nincs helye tévedésnek.

— Miféle FBI-ügynök maga?

Jonathan ismét kényelmes testtartást vett fel.

— Nos, erről van szó — mondta. — Nem vagyok FBI-ügynök. Én vagyok az a barát, akinek a létezéséről nem is tudtál eddig. Az a dolgom, hogy kivigyelek innen.

Jimmy ijedt pillantást vetett hátra, az ajtó irányába.

— Hogy érti ezt? — kérdezte, hangját suttogóra fogva.

— Azok, akiknek dolgozom, nem szeretnék, hogy kiszivárogjanak részletek arról, amit ma reggel műveltél. Így két választási lehetőség maradt. Vagy felbérelnek valakit, hogy nyírjon ki téged, vagy engem bíznak meg azzal, hogy vigyelek ki innen. A helyedben magamat választanám.

— De miért?

— Mert te voltál az egyetlen, aki elég hülye volt ahhoz, hogy elkapják. Azért vagy még most is életben, mert a javadra írják a fiatalkori ostobaságot, de az ajánlatom, hogy kiviszlek innen, már csak három másodpercig érvényes. Szóval hajlandó vagy együttműködni, vagy sem?

A fiú még egyszer hátrapillantott.

— Hogyan fogja csinálni?

— Ez az én dolgom. Nem tartozik rád. Te csak állj készen, hogy hajnali kettőkor elindulhass. És tartsd a szádat. Engem a próbálkozásért fizetnek, nem a sikerért. Ha elárulsz...

Jimmy hirtelen felélénkülve megrázta a fejét.

— Nem, dehogy. Semmiképp se tennék ilyet.

Jonathan kihasználta az időt. Még nagyobb félelmet akart kelteni a fiúban.

— Akkor jó. Kettő körül visszajövök. Ágyban kell lenned és úgy tenned, mintha aludnál. Ha felkelsz, azt vedd fel, ami most van rajtad. Ne próbálkozz saját ötletekkel! Ha itt az idő, nincs más dolgod, mint azt tenni, amit mondok. — Felállt. — Hamarosan találkozunk.

Miközben Jonathan az ajtóhoz ment, Jimmy gyorsan elmozdult a széken.

— Várjon csak. Honnan tudjam, hogy igazat mond? Honnan tudhatom, hogy biztonságban leszek, ha magával megyek?

— Sehonnan — felelte Jonathan faarccal. — De gondold végig a lehetőségeket. Emberrabló vagy, fiacskám. Ha meghal a fickó, akire rálőttél, biztosra veheted, hogy tűt vágnak a karodba.

— Én senkit se lőttem le. Az az őrült fickó tette.

Jonathan a kezét feltartva elhallgattatta.

— Hagyd csak. Nem érdekel. Most legalábbis nem. Te csak tartsd a szádat, akkor minden rendben lesz. — Dörömbölt az ajtón Battlesnek.

3. fejezet

A halott egy kisfiú volt, szakadt pizsamában. Harvey nem számított erre. A kölyök a hátán feküdt, behunyt szemmel, szája körül ragasztószalaggal. Lábai kissé ferdén hevertek, a keze pedig a hasán pihent, mintha egy temetkezési vállalkozó rakta volna oda. Harvey nem értett ugyan hozzá, de tizenhárom-tizennégy évesnek saccolta. Talán valamivel fiatalabb. Az ilyen srácok életkorát nem könnyű megmondani.

A váratlanul, a semmiből rátörő érzelemtől elsőre zavarba jött. Aztán csak emberinek találta. Épp elég halálesetet látott az évek során, s egy idő múlva, úgymond, hozzászokott. A kissrácokkal azonban más a helyzet. Ha ehhez is hozzá tud szokni az ember, akkor nincs értelme tovább élnie. Ha valaki eljut erre a szintre, akkor a társadalom már mit sem jelent a számára.

Harvey sokáig csak állt ott — valószínűleg három, négy, öt percig —, azon töprengve, hogy mitévő legyen. Egy dolog az, ha egy hozzá hasonló csavargót hagynak itt a gazban, hogy megegyék az egerészölyvek, és széthordják a rókák meg a kutyák, de ezt nem...

A fiú mellkasa megmozdult. Nem feltűnően, de mégiscsak...

Miközben közelebb hajolt hozzá, Harvey rájött, hogy tévedett. A fiú nem halt meg. Túl sok vér volt ehhez az arcában. Lekuporodott, és megfogta az egyik kezét. Meleg volt. Hevesen kalapáló szívvel négykézlábra ereszkedett a fiú vállánál, és megtapogatta a nyakát. Két ujja hegyével kitapintotta a nyaki verőeret. Arra számított, hogy gyöngén tapintható pulzust fog érezni, ám ez erős volt.

Itt valami nem stimmel. Felemelte a fiú egyik kezét, majd visszaejtette. Úgy esett le, mint egy kő. A fiú ki volt ütve. Belesve a szemhéja alá, Harvey tűhegynyi pupillát látott. Ez kábítószerre utalt.

Harvey térdeltében felegyenesedett. Ismét nyújtogatta a nyakát, hátha lát segítséget a közelben. Sehol senki. Ez valójában megkönnyebbüléssel töltötte el. Meg kell tennie a következő lépést, de bonyolult lenne kimagyarázkodnia, ha valaki erre tévedne.

Meztelenre kell vetkőztetnie a srácot.

Fegyverlövést hallott, az ég szerelmére! Nem látott sem lyukat, sem vérnyomot a pizsamán, de ez nem jelenti azt, hogy magán a fiún sincsenek. Harvey remegő kézzel kigombolta a pizsamakabátot, majd lefejtette a gyerekről. Úgy tűnt, a mellkas és a has rendben van, bár észrevett egy kisebb horzsolást a kulcscsont alatt. A fiú sovány volt, de nem látszott rajta, hogy éhezett volna.

Harvey-t is meglepte, olyan gyorsan tértek vissza a képességei. Megtapogatta a fiú hasát. Puhának és horpadtnak tűnt, nem észlelte jelét belső vérzésnek. A mája és a lépe is normális méretű.

A diagnózis hiánya egy ponton túl éppannyira nyugtalanító, mint amennyire zavarba ejtő. Harvey azon kapta magát, hogy gyorsan közeledik ehhez az állapothoz.

A kölyök csípőjéhez helyezkedve lehúzta a pizsamanadrágot a lábszáráig. Itt sem látott sérülésnyomot rajta, de azt igen, hogy már serdült, és nem volt vallását gyakorló zsidó. Harvey egyre derűlátóbb lett, mivel nem talált golyó ütötte sebet. Megemelte a kölyköt, hogy az oldalára fordítsa. Megvizsgálta a hátát, majd felsóhajtott, látva, hogy sehol sincs rajta mélyre hatoló sérülés. Ismét a hátára fektette a fiút, és visszahúzta rá a pizsamát.

Mi más jöhet még szóba? Harvey törte a fejét. Próbálta felidézni, amire a Tengerészgyalogságnál kiképezték.

Hát persze! A karja. Ha nincs rajta golyó ütötte seb, akkor leginkább a karját érdemes megvizsgálni. Amint kiszabadította a fiú balját a pizsama ujjából, megpillantott a karján egy sérülést. Az injekció helye, amellyel kiütötték a fiút, úgy festett, mint egy céltábla közepe: lila udvara volt a könyökhajlatában.

Tizenhat órával később a fiú még mindig nem tért magához. Mocorgott ugyan néhányszor, s az utóbbi pár órában motyogott is — mindkettő jó jel —, de eszméletlen maradt.

Harvey felidézte magában azoknak a szereknek a listáját, amelyek ilyen tartós hatásúak, s rájött, hogy a fiúnak nagy szerencséje van. Számolni kell ugyan a májkárosodás vagy veseelégtelenség kockázatával, de ezt csökkentette a felépülés minden egyes újabb jele.

Ahogy telt az idő, egyre kevésbé volt fontos, hogyan került a fiú ebbe az állapotba: a hangsúly átkerült a miértre. Aki eléggé dühös volt rá ahhoz, hogy kábítószeres injekciót bökjön belé, majd hagyja meghalni itt, a semmi közepén, bizonyára olyasvalaki, aki igencsak felkapná a vizet, ha megtudná, hogy kudarcot vallott. Harvey épp azt nem akarta, hogy az ilyen emberekhez köze legyen.

Ha lett volna egy csöpp esze, akkor menekült volna innen, hogy minél messzebb kerüljön a fiútól, s úgy keresett volna segítséget. Volna, volna, volna. De tény, hogy egy csöpp esze sem volt akkor. Ehelyett úgy döntött, hogy az osztályos nővér szerepét játssza: figyeli a fiú légzését és pulzusát, hogy ha valamelyik leállna, azonnal megkezdje az újraélesztését.

És ha a rosszfiúk visszajönnének, nos, az lenne csak a tökéletes befejezése egy tökéletes napnak, nemde?

Hát így meg volt lőve.

A fiú ekkor már Harvey sátrában feküdt, a hálózsákjában, a szúnyogháló alatt. Most, hogy ismét éjszaka lett, a fiú felépülése egyedül őrajta és Istenen múlott.

Harvey-nak valami azt súgta, hogy a kölyök rendbe jön, miután kialussza az egészet. És aztán mi lesz?

Hát éppen ez a kérdés, nemdebár?

Harvey már látta maga előtt a szalagcímet: HIÁNYOS ÖLTÖZÉKŰ FIÚT TALÁLT EGY HAJLÉKTALAN.

Elfelejtheti előző esti aggályait, hogy összefüggésbe hozzák egy halottal. Ha egy élő fiúval találnak rá, azzal az országos napilapok szalagcímébe kerül. Manapság az illetlenségnek már a látszata is elég ahhoz, hogy pedofíliával vádoljanak valakit. Ha egyszer ott volt, biztosan megtette. Köszöni, inkább nem kér belőle.

Akkor mi a fenét kellene most tennie? Ha elmegy a rendőrségre, azzal megváltja a jegyét a börtönbe. Még a fiú sem tanúsíthatja, hogy nem művelt vele semmiféle szörnyűséget, ezért a rendőrök automatikusan feltételeznék róla, hogy igen. És ha egyszer megfogalmazódik bennük ez a gondolat, a tények többé már nem számítanak.

Az első egy-két órában, amikor a fiú még meg se moccant, és a pupillái továbbra is tűhegynyiek voltak, Harvey vészesen közel járt ahhoz, hogy otthagyja, és segítségért menjen. De mi lett volna, ha a létfontosságú szervei közben felmondják a szolgálatot? Akkor olyan fiú holttestéhez vezette volna el a rendőröket, aki az ő sátrában halt meg.

Köszöni, de ebből sem kér.

Isten hozott a rosszabbnál rosszabb választások földjén — a főszerepben: Harvey Rodriguez.

Harvey előrébb csúszott nejlonhuzatú kempingszékén, miközben az egylángú Coleman tűzhelyre vigyázott, és felmelegítette az ebédről maradt kávét a kannában. Hogy a fiú közelében maradjon, úgy döntött, a vésztartalék tonhalkonzervet veszi elő ebédre és vacsorára is, abban reménykedve, hogy az erős, kétszer is lefőzött kávé majd kimossa a szájából a döglött hal ízét.

A fiú köhécselt.

Harvey hátrafordult. A köhögés akaratlagos cselekvés, amely az eszmélkedés magasabb szintjét feltételezi. Azt jelentette, hogy a fiú kifelé tart a kómából.

Harvey a tűzhelyen hagyta a kávét, de eloltotta a gázt, miközben felállt, és visszakúszott a sátorba. Egy öngyújtóval, melyet egy roncsautóban talált egy hónappal ezelőtt, meggyújtotta gázlámpájának egyetlen harisnyáját. Elhúzta a szúnyoghálót, és közel hajolt a fiú arcához, majd a lámpát oldalra tartva próbálta megszelídíteni a srác feje által vetett sötét árnyékokat. Látva, hogy egy kis nyál van az arcán, letörölte a hüvelykujjával.

A fiú összerezzent az érintésére.

— Hé, kölyök... ébren vagy?

Semmi.

Harvey óvatosan megfogta a fiú vállát, és megrázta.

— Hé, barátocskám, gyerünk, nyisd ki a szemed!

Megrebbent a fiú szeme.

— Ez az! Gyerünk, nyisd ki! Biztonságban vagy. Rendben vagy...

A fiú még egyszer köhögött, s közben felemelte a fejét az erőlködéstől. Már közel volt ahhoz, hogy eszméletre térjen.

Harvey most még erősebben rázta meg a vállát.

— Majdnem itt vagy már. Gyerünk! Nyisd ki a szemed! Hadd tudjam, hogy jól vagy. Szólj hozzám! Még a nevedet sem tudom.

Ráncok jelentek meg a fiú homlokán, s amikor megrándult a szája, Harvey távolabb tartotta a lámpát a szemétől.

— Hosszú napod volt, barátom — mondta Harvey. — Nyisd ki a szemed, és lépj be ismét a világba!

A fiú szeme felnyílt, bár csak pár másodperc múlva eszmélt fel. Mindkét kezét az arcához emelte, s megdörzsölte a szemét. Néhány másodpercig pontosan úgy festett, mint bármelyik gyermek, aki hosszú alvásból ébredezik, aztán teljesen magához tért. Kezét visszaejtette az oldala mellé, és rémülten hátrahőkölt, szeretett volna távolabb kerülni Harvey-tól, de nem szabadulhatott a hálózsák útvesztőjéből.

Harvey kinyújtotta a kezét, hogy megnyugtassa, de a fiú kiabálva tiltakozott az érintése ellen.

— Hagyjon békén!

Harvey úgy rántotta vissza a kezét, mintha forró kályhához ért volna.

— Segítség! — kiáltotta a fiú.

Harvey kezdett pánikba esni.

— Csitt! Maradj csöndben, kölyök!

— Segítség! Ne bántson! Engedjen el!

Kész rémálom volt. Harvey kinézett a sátor nyílásán, már-már arra számítva, hogy ott áll egy rendőr.

— Hozzád se érek, fiacskám — suttogta érdes hangon. — Jézusom, én megmentettem az életedet. Hagyjál lógva.

A fiú rugdalózni kezdett a zsákban, s minél jobban küzdött, annál jobban belegabalyodott.

— Kérem, ne bántson többé!

— Ide hallgass! — szólt rá Harvey most már hangosan, remélve, hogy így észre téríti a fiút. — Nem én vagyok az, aki bántott. Én megmentettelek. — A saját arca mellé emelte a lámpát. — Nézz rám! — folytatta. — Nem én vagyok az, aki bántott téged.

A fiú elsőre mintha nem is hallotta volna, tovább küszködött a hálózsákban, a félelemtől és a csalódottságtól egyre elszántabban. Egyszerre abbahagyta. Mintha csak most jutottak volna el hozzá Harvey szavai. Forgatta a fejét, és mogorva arccal alaposan szemügyre vette a férfi fizimiskáját.

— Itt biztonságban vagy — mondta Harvey, ismét gyöngéd hangot ütve meg.

A fiú tekintete a sátor egyik sarkából a másikba rebbent.

— Hol vannak?

— Elmentek — felelte Harvey. — Vagy húsz órával ezelőtt.

Ennek megemésztése nem volt könnyű, még tiszta fejjel sem. Figyelembe véve, hogy be volt drogozva, a fiúnak különösen nehezen ment.

— Most már biztonságban vagy — ismételte meg Harvey.

A fiú pontosan ezt szerette volna hallani, de még nem volt képes elhinni a szavak jelentését.

— Hol vagyok?

— A legközelebb a semmihez, ahová ember csak eljuthat — felelte Harvey. Amikor a fiú arca még komorabb lett erre, hozzátette: — Az erdőben. Virginiában. A Potomac folyó közelében. Azok, akik bántottak, valószínűleg azt hiszik, hogy meghaltál.

— És tényleg meghaltam?

Harvey elmosolyodott.

— Ép és egészséges vagy. Szerencsédre — mondta a kezét nyújtva. — Harvey Rodriguez. Örülök, hogy megismerhetlek.

A fiú nézte a kezét, de még jobban elhúzódott tőle.

— Hová mentek?

Harvey kinyújtva tartotta a kezét.

— Elmentek.

A fiú megrázta a fejét.

— Nem azt kérdeztem, hogy elmentek-e. Hanem hogy hová.

Harvey nevetett, és lemondott a kézfogásról.

— Jogos. Nem tudom a választ a kérdésedre.

Végiggondolta az eseményeket, amelyek a jelenhez vezettek.

— Engem kétszer annyira meglep, hogy életben találtalak, mint téged az, hogy nem haltál meg — mondta végül. Várta, hogy a fiú megeméssze ezt, majd ismét kezet nyújtott neki. — Próbáljuk meg még egyszer. Harvey Rodriguez vagyok.

A fiú elfogadta a gesztust.

— Jeremy Schuler vagyok.

Úgy tűnt, a barátságos érintés most megnyugtatón hatott rá.

— Örvendek a szerencsének, Jeremy Schuler. Éhes vagy?

Jeremy megrázta a fejét.

— Kaphatnék egy kis vizet?

Harvey töltött neki egy fém kávésbögrébe egy átalakított műanyag tejeskancsóból, s közben legyőzte magában a késztetést, hogy kérdésekkel bombázza a srácot. Azok után, amiken keresztülment, időre van szüksége, hogy eligazodjon a jelenben, még mielőtt Harvey visszarángatja a múltba. Jeremy kezébe nyomta a bögrét.

— Kortyolgasd, ne nyelj nagyokat! — figyelmeztette. — A gyomrod még nem tért magához annyira, mint te.

A fiú kortyolt és nyelt.

— Köszönöm — mondta.

— Egészségedre.

Harvey figyelte Jeremyt ivás közben, egészen addig, mígnem a fiú zavarba jött.

— Tudod mit? — szólalt meg Harvey, összecsapva a kezét. — Itt hagyom neked a lámpát, én meg megyek és összeütök valamit vacsorára. Ha meggondolod magad az evéssel kapcsolatban, bőven jut neked is.

Bár nem volt létszükséglet, hogy a fiú most rögtön egyen, előbb-utóbb szüksége lesz ételre. Harvey felkapott egy zseblámpát az éjjeliszekrényként használt gerendadarabról, odakúszott a katonaládához, amely az éléskamrájául szolgált. Elfordította a kombinációs zárat, felhajtotta a pántot, majd felnyitotta a fedelet.

Mivel öt év után Jeremy volt az első társa, szeretett volna olyat főzni, ami ízlik a srácnak. Elővett egy zacskó makarónit és sajtot, az Egyesült Államok Hadserege jóvoltából. Tavaly télen, az igazán hideg napok egyikén Harvey beadta a derekát, és egy menhelyen töltött egy éjszakát. Utálta az elvet és a tömeget is, de imponált neki a Szent Katalin-templom lelkészének nagylelkűsége, aki a hadsereg készételcsomagjait osztogatta — bárkinek, aki csak kért belőle. Nemigen lehetne kiszorítani velük egy éttermet a piacról, de egészen jóízűek voltak — és jól jöttek, ha az ember dőzsölni akart egy kicsit. Épp elkezdte forralni a vizet, amikor Jeremy megjelent a sátornyílásban.

— Kaphatok még