Az angol kém - A Moszad ügynöke és a királyi célpont

By Daniel Silva

A kiszemelt nő az angol királyi család ikonikus tagja, akit az egész világ imád szépségéért és karitatív munkájáért. Mikor nyaralás közben bomba robban a jachtján, a brit titkosszolgálat csak egy emberhez fordulhat segítségért, hogy megtalálja a merénylőt: a legendás ügynökhöz, Gabriel Allonhoz.
Gabriel célpontja Eamon Quinn, a hírhedt bombagyáros és gyilkológép, aki bárkinek kész a szolgálatába állni, aki megfizeti. Szerencsére Gabrielnek nem egyedül kell a nyomába erednie. Vele tart Christopher Keller is, a hajdani brit kommandós, aki túl jól ismeri Quinn véres keze nyomát.
Bár Gabrielnek eleinte fogalma sincs róla, valójában egy régi ellenséget üldöz, aki semmit sem szeretne jobban, mint holtan látni őt. És ha az ember a bosszúállás útjára lép, egy megrendezett halálesetnek is megvannak a maga előnyei…

• Language: Magyar
• Publisher: Vinton Kiadó Kft.
• Release date: Oct 3, 2016
• ISBN: 9789634072645

Book preview

Minden jog fenntartva. Jelen kiadvány bármely részét tilos a kiadó írásos engedélye nélkül módosítani, sokszorosítani, bármilyen elektronikus vagy gépi formában és egyéb módon közzétenni vagy terjeszteni, beleértve a fénymásolást, felvételkészítést és mindenfajta információtároló vagy -visszakereső rendszert; kivételt képez a kritikus, aki kritikájában rövid szakaszokat idézhet belőle. Ez a kiadvány a HarperCollins Publishers-szel létrejött megállapodás nyomán jelenik meg. Jelen mű kitalált történet. A nevek, személyek, helyszínek és események a szerző képzeletének termékei, vagy fiktív módon alkalmazza őket. Bármely hasonlóság élő vagy halott személlyel, üzlettel, vállalattal, eseménnyel vagy helyszínnel teljes mértékben a véletlen műve, és nem a szerző szándékát tükrözi.

§ All rights reserved. Without limiting the generality of the foregoing reservation of rights, no part of this publication may be modified, reproduced, transmitted or communicated in any form or by any means, electronic or mechanical, including photocopy, recording or any information storage and retrieval system, without the written permission of the publisher, except for a reviewer, who may quote brief passages in a review. This edition is published by arrangement with HarperCollins Publishers. This is a work of fiction. Names, characters, places and incidents are either the product of the author’s imagination or are used fictitiously, and any resemblance to actual persons, living or dead, businesses, companies, events or locales is entirely coincidental and not intended by the author.

© Daniel Silva, 2015 – Harlequin Magyarország Kft., 2016

A mű eredeti címe: The English Spy (HarperCollins Publishers LLC, New York, U.S.A.)

Magyarra fordította: Zinner Judit

Nyomtatásban megjelent: Harlequin, 2016

Átdolgozott kiadás

ISBN 978-963-407-264-5

Borítóterv: Robin Bilardello

Borító fotó: © Peter Zelei / Getty Images

A szerző fotója: © John Earle

A HarperCollins ® a Harlequin Enterprises Limited vagy a konszern leányvállalatai tulajdonában álló védjegy, amelyet mások licencia alapján használnak.

Magyarországon kiadja a Harlequin Magyarország Kft., 2016

A kiadó és a szerkesztőség címe: 1122 Budapest, Városmajor u. 11.

Felelős kiadó: dr. Bayer József

Főszerkesztő: Vaskó Beatrix

Telefon: [phone]; e-mail cím:[e-mail]

Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat:

www.harlequin.hu

Az e-book formátumot előállította:

www.bookandwalk.hu

Daniel Silva

Az angol kém

„Ha valaki kiradíroz egy ceruzajelölést, gondosan vizsgálja meg, hogy teljesen eltűnt-e a vonal. Mert ha valaminek titokban kell maradnia, az ember nem eléggé elővigyázatos."

(Graham Greene: A félelem minisztériuma)

(Fordította: Sipos Katalin)

„Elég a könnyekből, ezután csak a bosszúra gondolok."

(Mária skót királynő)

ELSŐ RÉSZ

Egy hercegné halála

1.

Gustavia, Saint-Barthélemy

Ez az egész nem történt volna meg, ha Spider Barnes nem piált volna be Eddynél két nappal az Aurora tervezett indulása előtt. Spidert tartották a legkitűnőbb hajószakácsnak az egész karibi térségben. Lobbanékony természetű, de teljességgel pótolhatatlan, egy őrült géniusz – keményített fehér kabátban és kötényben. Spider ugyanis a klasszikus iskolát képviselte. Dolgozott Párizsban, Londonban, majd New Yorkot és San Franciscót is megjárta, s tett egy szerencsétlen kitérőt Miamiba is, mielőtt felhagyott volna az éttermekkel, hogy a szabad életet válassza a tengeren. Manapság olyan nagy hajókon dolgozott, melyeket filmsztárok, rapperek, filmmogulok és nagyképű celebek szoktak bérbe venni, ha el akarják kápráztatni a barátaikat és a közönséget. Ha pedig éppen nem a tűzhely mellett állt, egy jobb bár pultját támasztotta a szárazföldön. Az Eddy’s az öt kedvenc helye közé tartozott a karibi térségben, vagy talán az egész világon. Aznap este hétkor néhány sörrel kezdte, kilenckor elszívott egy jointot a kert árnyékos részén, tízkor pedig az első pohár vaníliás rumját vette fontolóra. Szép volt a világ. Spider Barnes becsípett, és a mennyországban érezte magát.

Ám ekkor észrevette Veronicát, és az este veszélyes fordulatot vett. A lány új volt a szigeten. Egy elveszett lélek valamelyik európai országból, aki a kirándulóknak szolgált fel italokat a szomszédos lebujban. Ezzel együtt csinoska volt – mint egy ehető virág, jegyezte meg Spider egy ismeretlen ivócimborájának –, s nem kellett neki tíz másodperc, hogy belezúgjon. Megkérte a kezét, ami a kedvenc ismerkedős szövege volt, s mikor a lány elutasította az ajánlatot, felvetette, hogy akkor legalább hancúrozhatnának egyet. Ez már inkább bejött, és éjfélkor látták is kettejüket, amint bizonytalan léptekkel eltűnnek a zuhogó esőben. Ekkor, 00:03-kor látták utoljára Spider Barnest. Azon a gustaviai esős éjszakán, bőrig ázva, részegen, és újból szerelmesen.

A Nassauban bejegyzett, 154 láb hosszú motoros luxusjacht, az Aurora kapitánya Reginald Ogilvy volt, a királyi haditengerészet egykori tisztje, egy jóakaratú diktátor, aki a szabálykönyvvel, valamint az éjjeliszekrényen nagyapja King James-féle bibliájával aludt együtt. Sosem kedvelte Spider Barnest, leginkább akkor nem, mikor az nem jelent meg másnap reggel kilenckor a legénység és a személyzet rendes seregszemléjén. Ez nem mindennapi seregszemle volt, mivel az Aurora egy igen fontos vendég fogadására készült. Egyedül Ogilvy ismerte a kilétét. Azt is tudta, hogy a kíséretéhez egy csapat biztonsági ember tartozik, a hölgy maga pedig enyhén szólva is nagyon igényes. Ezért aztán a kapitány kifejezetten megrémült híres séfje távolmaradásától.

Ogilvy értesítette a helyzetről Gustavia kikötőmesterét, ő pedig riasztotta a helyi rendőrséget. Nemsokára két rendőr kopogott Veronica kis, domboldali házikójának ajtaján, de a lánynak is nyoma veszett. Ezután nekiláttak végigjárni a sziget minden olyan helyét, ahol a részegek és megtört szívűek általában ki szoktak kötni egy végigmulatott éjszaka után. Egy vörös arcú svéd a Le Selectben azt állította, reggel meghívta Spidert egy Heinekenre. Valaki más a parton látta kószálni Colombier-nél, egy meg nem erősített jelentés szerint pedig egy vigasztalhatatlan lélek, valószínűleg ő vonyított a holdnak az éjjel Toiny partjának bokrai közt.

A rendőrök híven követtek minden nyomot, majd végigkutatták a szigetet széltében-hosszában, mindhiába. Néhány perccel naplemente előtt Reginald Ogilvy tájékoztatta az Aurora legénységét, hogy Spider Barnes eltűnt, és azonnal találni kell helyette egy megfelelő embert. A legénység szétspriccelt a szigeten, s bejárta az egészet Gustavia vízparti éttermeitől kezdve a Grand Cul-de-Sac melletti öböl utolsó étkezdéjéig. Este kilencre, a lehető legváratlanabb helyen meg is találták az emberüket.

A férfi a hurrikánszezon csúcsán jött a szigetre, s telepedett le egy deszkával burkolt házikóban a partszakasz legvégén, Lorient-nál. Semmije sem volt, csak egy vállra akasztható vászonzsák, néhány agyonolvasott könyv, egy rövidhullámú rádió meg egy ócska robogó, melyet Gustaviában szerzett néhány koszos bankóért meg egy lefegyverző mosolyért. A könyvek vastagok voltak, nehezek és tudományosak, a rádió pedig olyan minőség, amit manapság már nem is látni. Késő éjjel, amikor a rozoga verandáján ült, és elemlámpája fényénél olvasott, zeneszó vegyült a pálmafák lombjának susogásába s a partot nyaldosó hullámok zajába. Főleg dzsessz és klasszikus zene, néha pedig egy kis reggae a víz túloldaláról. A férfi minden kerek órában leengedte a könyvét, s figyelmesen meghallgatta a BBC híreit. A hírek végeztével aztán megint keresett valami kedvére valót, s a pálmafák lombja meg a hullámverés ismét az ő zenéjének a ritmusára táncolt.

Először senki sem tudta, vakációzik-e, vagy átutazóban van, rejtőzködik valami elől, vagy végleges otthonának szánja a szigetet. Úgy tűnt, pénze van bőven. Mikor reggelente leugrott a pékhez megvenni a kenyerét és inni egy kávét, mindig nagylelkű borravalót adott. Délután pedig, valahányszor megállt a kis piacnál a temető mellett, hogy beszerezze a német sörét és az amerikai cigarettáját, sosem vette ki a visszajárót az automatából. Elég jól beszélt franciául, bár volt egy kis akcentusa, melyet senki sem tudott hova tenni. Spanyolul sokkal jobban tudott, ahogy azt a JoJo Burgernél dolgozó dominikai tanúsíthatta, de azt is akcentussal beszélte. A sütödés lányok ausztrálnak gondolták, a JoJo Burger-es fiú dél-afrikainak. Azok mindenütt ott vannak a karibi térségben. Mármint a dél-afrikaiak. A legtöbben rendes emberek, de néhányuk üzleti érdekeltségei több mint törvénytelennek mondhatók.

Bár a férfi napjainak nem volt formális kerete, nem nélkülözték a céltudatosságot. A sütödénél megreggelizett, Saint-Jeanban megállt az újságosnál, hogy megvegyen egy halom egynapos angol és amerikai lapot, rendszeresen edzett a parton, és olvasta a vastag, irodalmi és történelmi témájú könyveit, fején a mélyen szemébe húzott, lefelé álló karimájú vászonkalapjával. Egyszer meg kibérelt egy cethalászhajót, és egy délutánt búvárkodással töltött La Tortue szigeténél. Tétlensége azonban nem tűnt önként vállalt, élvezetes időtöltésnek, inkább olyan benyomást keltett, mintha kényszerből lopná a napot. Mint amikor egy sebesült katona a kényszerszabadságán már alig várja, hogy visszatérhessen a csatamezőre, vagy mikor egy száműzött folyton a hazájáról álmodik, bárhol is van az.

A reptéri vámos, Jean-Marc szerint Guadeloupe-ról jött érvényes venezuelai útlevéllel, melyen a különös Colin Hernandez név szerepelt. Úgy hírlett, egy angol-ír anya és egy spanyol apa rövid házasságából született. Az anya költőnek képzelte magát, az apa pedig homályos pénzügyekbe bonyolódott. Colin utálta az öreget, az anyjáról azonban úgy beszélt, mintha küszöbön állna a szentté avatása. A tárcájában hordta a fényképét. A hirtelenszőke kisfiú az asszony ölében nem hasonlított ugyan Colinra, de az idő mindenkit megváltoztat.

Az útlevele szerint harmincnyolc éves volt, ami akár igaz is lehetett, a foglalkozása pedig „üzletember", ami jelenthetett bármit. A pékségbeli lányok úgy vélték, bizonyára író, aki itt keres inspirációt. Mi mással lehetne magyarázni, hogy szinte mindig van egy könyv a hóna alatt? A piaci eladólányok azonban egy vadabb teóriával álltak elő, melynek természetesen nem volt semmi alapja, azazhogy megölt egy embert Guadeloupe szigetén, és most itt rejtőzködik Saint-Barthélemyn, amíg elül a vihar. A JoJo Burger-es dominikai, aki maga is ebben a cipőben járt, nevetségesnek találta az ötletet. Colin Hernandez, jelentette ki, csak egy lusta semmirekellő, és az apja vagyonából él, akit annyira gyűlöl. Addig marad, amíg el nem unja magát, vagy amíg el nem fogy a pénze. Akkor aztán majd továbbáll, s pár nap múlva már a nevére sem emlékszik itt senki.

Végül úgy egy hónappal az érkezése után történt némi változás a férfi napi rutinjában. Miután megebédelt a JoJo Burgernél, elment Saint-Jeanba hajat vágatni, s bozontos, fekete sörénye helyett rövidre vágott, fényesre olajozott frizurával jött ki a fodrásztól. Másnap reggel frissen borotválva jelent meg a sütödénél khaki színű nadrágban, ropogósra vasalt, fehér ingben. A szokásos reggelijét ette – habos kávét rusztikus, barna zsemlével –, és olvasgatta egy darabig az előző napi londoni The Timest. Utána pedig ahelyett, hogy visszament volna a házikójába, felült a robogójára, és bement Gustaviába. Aznap délre aztán végre kiderült, miért jött ez a Colin Hernandez nevű ember Saint-Barthélemy szigetére.

Először az előkelő, régi Carl Gustaf Hotelbe ment, de miután a főszakács megtudta, hogy nincs hivatalos szakmai végzettsége, még csak kíváncsi sem volt rá. A Maya’s tulajdonosai udvariasan elutasították, és ugyanígy tett a Wall House, az Ocean és a La Cantina vezetősége is. Próbálkozott még a La Plage-nál, de nem volt rá szükség, ahogy az Eden Rock, a Guanahani, a La Crêperie, a Le Jardin vagy a Le Grain de Sel, a Saline sós mocsaraira néző, magányos vendéglő konyháján sem. Még a La Gloriette sem volt hajlandó alkalmazni, melyet egy politikai menekült alapított.

Colint azonban mindez nem tántorította el, s szerencsét próbált a sziget olyan felfedezetlen gyöngyszemeinél is, mint a reptéri büfé, a kreol lokál az utca túloldalán, vagy a kis pizzéria a L’Oasis szupermarket parkolójában. Itt mosolygott végül rá a szerencse, mert megtudta, hogy a Le Piment séfje épp most lépett ki egy a munkaidővel és a fizetéssel kapcsolatos, régóta érlelődő vita után. Így aztán délután négyre, miután bemutatta tudását a Le Piment madárkalitkányi konyhájában, dolgozó embernek mondhatta magát. Már aznap este be is állt, s a közönség egybehangzóan az egekig magasztalta.

Nem telt sok időbe, hogy elterjedjen kulináris tehetségének a híre a kis szigeten. A Le Piment, mely korábban csak a helyi törzsközönségre számíthatott, hamarosan tele lett újonnan jött vendégekkel, akik mind a különös angol-spanyol nevű, titokzatos új séf dicséretét zengték. Ezek után már megpróbálta elcsábítani a Carl Gustaf, az Eden Rock, a Guanahani és a La Plage, de hiába. Így aztán az Aurora kapitánya, Reginald Ogilvy sem fűzött a sikerhez nagy reményeket, amikor megjelent a Le Piment-ban asztalfoglalás nélkül, Spider Barnes eltűnésének másnapján. Harminc percig kellett ácsorognia a bárpultnál, mielőtt kapott asztalt. Három előételt és három főételt rendelt, majd megkóstolván mindegyiket, kérte, hogy beszélhessen a szakáccsal. Tíz percbe is beletelt, amíg teljesülhetett a kívánsága.

– Éhes? – kérdezte a Colin Hernandez névre hallgató férfi, elnézve a kapitány tányérjait.

– Nem igazán.

– Akkor miért jött ide?

– Látni akartam, hogy maga valóban olyan jó-e, mint amilyennek mondják.

Ogilvy kezet nyújtott, és bemutatkozott a szakácsnak, elsorolta a rangját, a nevét és a hajóját. A Colin Hernandez névre hallgató férfi kérdőn felhúzta a szemöldökét.

– Az Aurora Spider Barnes hajója, nem?

– Ismeri Spidert?

– Azt hiszem, ittunk már együtt.

– Nem maga volt az egyetlen.

Ogilvy alaposan megnézte magának az előtte álló embert. Izmos, kemény, félelmetes fickónak látszott. Az angol éles szeme olyannak találta, mint aki sok viharos tengert bejárt már. Szemöldöke sötét volt, és sűrű, állkapcsa erős, határozottságot sugalló. Olyan arc, gondolta Ogilvy, amely arra termett, hogy állja az ütéseket.

– Maga venezuelai – jegyezte meg.

– Ki mondja?

– Mindenki, aki nem volt hajlandó alkalmazni, amikor munkát keresett.

Ogilvy tekintete a férfi arcáról a szemközti szék támláján nyugvó kezére esett. Nem volt rajta tetoválás, amit pozitív jelnek tartott. Szerinte a modern tetoválóművészet az öncsonkítás egyik formája volt.

– Iszik? – kérdezte.

– Nem úgy, mint Spider.

– Nős?

– Csak voltam.

– Gyerek?

– Jézusom, dehogy!

– Szenvedély?

– Coltrane és Monk.

– Ölt már embert?

– Nem emlékszem – felelte a séf mosolyogva, mire Reginald Ogilvy visszamosolygott rá.

– Azon tűnődöm, el tudnám-e csábítani innen – nézett körbe a kapitány a szerény szabadtéri vendéglőn. – Bőkezűen megfizetném, és amikor nem vagyunk vízen, rengeteg szabadideje lenne bármire, amit akkor szeret csinálni, amikor éppen nem főz.

– Mennyire bőkezűen?

– Heti kétezer.

– Spider mennyit kapott?

– Hármat – vallotta be Ogilvy némi habozás után. – De ő már két szezon óta nálam dolgozott.

– De most már nem, igaz?

Ogilvy megjátszotta a gondolkodót.

– Na jó, legyen három – mondta. – De azonnal kezdenie kell.

– Mikor hajózik ki?

– Holnap reggel.

– Ebben az esetben azt hiszem, négyet kell adnia – mondta a Colin Hernandez névre hallgató férfi.

Reginald Ogilvy, az Aurora kapitánya még egyszer végignézett az előtte lévő tányérokon, mielőtt komoran felállt az asztal mellől.

– Nyolckor – mondta. – De ne késsen el!

François, a Le Piment hirtelen haragú, marseille-i születésű tulajdonosa nem vette jó néven a hírt. Szitokáradatot zúdított a férfira a helyiek pergő nyelvén, és mindenféle megtorlással fenyegette. Majd egy meglehetősen jó minőségű bordói bor – üres – üvegét vágta az apró konyha falához, mely ezernyi apró, borostyánszín darabban hullott a földre. Később tagadta, hogy távozó szakácsát célozta volna meg vele, de Isabelle, a pincérlány, aki tanúja volt a jelenetnek, megkérdőjelezte a történetnek ezt a verzióját. Megesküdött, hogy François egyenest Monsieur Hernandez fejéhez vágta az üveget, mintha egy tőrt dobott volna feléje. Monsieur Hernandez pedig alig észrevehető, finom, gyors mozdulattal kerülte ki a repülő tárgyat. Ezután hosszú, jeges pillantást vetett még François-ra, mintha azt fontolgatná, hogyan tudná a legkönnyebben kitörni a nyakát. Majd nyugodtan levetette tiszta, fehér kötényét, és felült a robogójára.

Az este további részét házikója verandáján töltötte, és olvasott a viharlámpa fénye mellett. Minden kerek órában letette a könyvét, és meghallgatta a BBC híreit, miközben a hullámok csapdosták a partot, s a pálmafák lombja suhogott az esti szélben. Reggel úszott egyet a tengerben, hogy felfrissüljön, lezuhanyozott, felöltözött, majd becsomagolta a holmiját a vászonzsákba: a ruháit, a könyveit és a rádióját. Valamint még két dolgot, melyet La Tortue szigetén hagytak ott neki: egy 9 mm-es Sztecskin automata pisztolyt a csövére csavarozott hangtompítóval és egy 30 x 50 centis, szögletes csomagot, mely pontosan hét kilót nyomott. Gondosan a zsák közepébe illesztette, hogy könnyebb legyen cipelni.

Fél nyolckor hagyta el utoljára a lorient-i partszakaszt, és térdén a vászonzsákjával bemotorozott Gustaviába. Az Aurora ott ragyogott a kikötő végében. Tíz perccel nyolc előtt lépett a fedélzetre, majd leendő helyettese, egy vékony angol lány, aki a furcsa Amelia List névre hallgatott, a kabinjába kísérte. Ott betette a holmiját a szekrénybe – beleértve a pisztolyt és a hétkilós csomagot is –, majd magára öltötte a konyhafőnök fehér ruháját és magas nyakú tunikáját, melyet odakészítettek az ágyára. Amelia List a folyosón várt rá. Felkísérte a hajókonyhába, és megmutatta az éléskamrát, a szobányi hűtőt, valamint a borraktárt. Ott, a raktár hűvösében támadt az első izgató gondolata a ropogósra vasalt egyenruhát viselő angol lánnyal kapcsolatban. Nem is tett semmit, hogy elfojtsa. Oly sok hónapja élt már önmegtartóztatásban, hogy alig emlékezett rá, milyen érzés is megérinteni egy nő haját vagy megsimogatni meztelen mellének bőrét.

Tíz óra előtt néhány perccel jött egy felszólítás a hajó belső kommunikációs rendszerén, hogy a legénység és a személyzet minden tagja jelentkezzen a hátsó fedélzeten. A Colin Hernandez névre hallgató férfi követte Amelia Listet a fedélzetre, és mellette állt, amikor két fekete Range Rover fékezett az Aurora tatjánál. Az elsőből két kuncogó, napbarnított fiatal nő szállt ki egy fehér bőrű, ám pirospozsgás, negyvenes férfi társaságában, aki egyik kezében egy rózsaszín strandtáska fülét, a másikban egy nyitott pezsgősüveg nyakát szorongatta. A második kocsiból két atlétatermetű férfi lépett ki, majd egy pillanattal később egy nő, aki olyan lehangoltnak látszott, mint aki végzetes melankóliában szenved. Barackszínű ruhát viselt – de ennyi erővel akár meztelen is lehetett volna –, hozzá széles karimájú kalapot, mely árnyékot vetett keskeny vállára, valamint egy hatalmas napszemüveget, mely eltakarta porcelánfehér arca nagy részét. De még így is felismerte volna bárki. Elárulta a profilja, melyet olyannyira imádtak a divatfotósok és a lesifotósok, akik minden lépését követték. Aznap reggel azonban nem volt jelen egy sem. Ezúttal sikerült elkerülnie őket.

Úgy lépett az Aurora fedélzetére, mintha egy kiásott sír fölött lépne át, s egyetlen szó vagy pillantás nélkül siklott tova a felsorakozó személyzet előtt. Annyira közel haladt el a Colin Hernandez névre hallgató férfi mellett, hogy az késztetést érzett megérinteni, hogy lássa, igazi-e, nem csak egy hologram. Öt perccel később az Aurora elhagyta a kikötőt, és Saint-Barthélemy elvarázsolt szigete délre már csak egy barnászöld folt volt a horizonton. Az első fedélzeten ott süttette hibátlan bőrét a napon bikinifelső nélkül, itallal a kezében a világ leghíresebb asszonya. Egy fedélzettel lejjebb pedig tonhalsalátából, uborkából és ananászból készített étvágygerjesztő falatkákat a férfi, aki arra készült, hogy megölje őt.

2.

A Leeward-szigetek közelében

Mindenki ismerte a történetét. Még azok is, akik úgy tettek, mintha nem érdekelné őket, vagy egyenesen utálnák a világszerte kialakult kultuszát. Nem volt titok életének egyetlen piszkos részlete sem. Végtelenül félénk és végtelenül szép középosztálybeli lány volt Kentből, aki Cambridge-ig jutott, a férfi pedig maga volt Anglia jóképű és nála kissé idősebb trónörököse. Egy egyetemi vitaesten találkoztak, ahol a környezetvédelem volt a téma, és a legendák szerint a trónörökös azon nyomban beleszeretett. Hosszas udvarlás következett, csendes, diszkrét. A leendő király családja töviről hegyire átvilágíttatta a lányt, a lány családja pedig ugyanezt tette a leendő királlyal. Végül az átlagnál is pimaszabb képes újságok egyike lehozott egy fotót a párról, ahogy elhagyják Rutland hercegének éves bálját a Belvoir kastélyban. A Buckingham-palota erre kiadott egy nyilatkozatot, elismerve a nyilvánvalót, miszerint a leendő király és a középosztálybeli lány, akinek egy csepp arisztokrata vér sem csörgedezik az ereiben, együtt járnak. Egy hónappal később pedig, miután a pletykalapok már tele voltak híresztelésekkel és spekulációkkal, a Palota bejelentette a középosztálybeli lány és a leendő király tervezett házasságát.

A Szent Pál-székesegyházban házasodtak össze egy júniusi délelőttön, miközben Dél-Angliát fekete felhők borították, és szakadt az eső. Később, mikor a pár útjai már elváltak, néhány brit sajtóorgánum azt írta, hogy már ez a tény jelezte előre a kudarcot. A lány temperamentuma és neveltetése révén teljesen alkalmatlan volt arra, hogy a királyi családban éljen. A jövendő király pedig ugyanezen okból alkalmatlan volt a házasságra. Számtalan szeretőt tartott, mire a lány azzal büntette, hogy ágyába fogadta az egyik biztonsági őrét. Mikor a leendő királyt tájékoztatták a dologról, az egy távoli skót garnizonba száműzte az őrt. A kétségbeesett lány erre öngyilkosságot kísérelt meg egy marék altatóval, de berohantak vele a St. Anne Kórház sürgősségijébe. A Buckingham-palota közleményt adott ki, miszerint kiszáradt egy hirtelen jött influenzától. Mikor az újságírók megkérdezték, miért nem látogatta meg a kórházban a férje, a Palota valami programtervezési hibáról motyogott. A nyilatkozat több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt.

A lány hazatérése után a királyi családot figyelemmel kísérő sajtó számára nyilvánvalóvá vált, hogy valami nincs rendben a jövendő király gyönyörű feleségével. Ennek ellenére teljesítette kötelességét, és szült két örököst, egy fiút és egy lányt. Mindkettő koraszülöttként jött a világra, nehéz terhesség után. A herceg azzal fejezte ki a háláját, hogy visszafeküdt annak a nőnek az ágyába, akinek korábban egyszer megkérte a kezét, a hercegné pedig azzal állt bosszút, hogy világméretű népszerűségre tett szert, mely elhomályosította még a trónörökös szentnek kikiáltott anyjának a népszerűségét is. Nemes ügyeket felkarolva bejárta a világot, újságírók és fotóriporterek hada csüggött minden szaván. Mindeközben senki sem vette észre, hogy a nőn lassan egyre inkább erőt vesz az elmebaj. Végül tudtával és beleegyezésével, sőt csendes támogatásával minden napvilágra került egy róla írt könyv lapjain: férje hűtlenkedése, saját vissza-visszatérő depressziója, öngyilkossági kísérletei és táplálkozási zavara, melyet a sajtónak és a nyilvánosságnak való folytonos kitettsége okozott. A leendő király feldühödött, és maga is kiszivárogtatta a sajtóban felesége hibáit. Majd jött a kegyelemdöfés: a hercegné és kedvenc szeretője szenvedélyes telefonbeszélgetésének a lehallgatása. Addigra a királynőnél már betelt a pohár. Mivel a monarchia került veszélybe, megkérte a párt, hogy a lehető leggyorsabban váljon el. Egy hónappal később már nem voltak házasok. A Buckingham-palota minden irónia nélkül kiadta a közleményt, miszerint a hercegi pár „békében" elvált.

A hercegné megtarthatta lakosztályát a Kensington palotában, de megfosztották a „királyi fenség" címtől. A királynő felajánlott neki egy másodosztályú méltóságot jelző rangot, de ő nem fogadta el, s azontúl egyszerűen azon a néven szólíttatta magát, amellyel született. Még a királyi család őrzését biztosító SO14-hez tartozó testőreiről is lemondott, mert inkább kémnek tartotta őket, semmint olyan személyeknek, akik a biztonságáról hivatottak gondoskodni. A Palota csendben azért figyelemmel kísérte minden mozdulatát és kapcsolatát, ahogy a brit titkosszolgálat is, mely inkább csak nyűgnek, semmint fenyegetésnek tekintette a birodalomra nézve.

A nyilvánosság számára maga volt a megtestesült együttérzés. A zárt ajtók mögött azonban túl sokat ivott, s olyan emberekkel vette körül magát, akiket egy királyi tanácsadó „euroszemétnek" nevezett. Ezen a mostani úton azonban kisebb kísérete volt, mint máskor. A két napbarnított fiatal nő gyermekkori barátnője volt, a pezsgősüveget szorongató kísérője pedig Simon Hastings-Clarke, egy dúsgazdag vikomt, aki pénzzel támogatta, hogy folytatni tudja megszokott életvitelét. Ő utaztatta világszerte a magángépein, és ő fizette a testőreit. A két férfi, aki erre a karibi útra elkísérte, egy londoni biztonsági magáncég alkalmazottja volt. Mielőtt elhagyták volna Gustaviát, csak felületes vizsgálatnak vetették alá a hajót és annak személyzetét. A Colin Hernandez névre hallgató férfitól pedig csak annyit kérdeztek, hogy mi lesz ebédre.

A volt hercegné kérésére könnyű büféasztallal készültek, bár sem ő, sem a kísérői nem tanúsítottak az étel iránt valami nagy érdeklődést. Aznap délután jó sokat ittak, és süttették magukat a tűző napon az elülső fedélzeten, míg be nem kergette őket luxuskabinjukba nagy nevetések közepette a hirtelen támadt eső. Este kilencig ott is maradtak, majd elegánsan felöltözve, szépen elkészített frizurával megjelentek, mintha Somersetben mennének egy kerti partira. Koktéloztak, és ettek néhány kis szendvicset a hátsó fedélzeten, azután bevonultak a szalonba vacsorázni. Saláta volt szarvasgombás vinaigrette mártással, melyet homáros rizottó és bárányborda követett articsókával, citrommártással, egy speciális borssal és cukkinival. A volt hercegné és barátnői mennyeinek nevezték az ételeket, s ragaszkodtak ahhoz, hogy beszélhessenek a szakáccsal. Gyerekesen lelkes tapssal köszöntötték, amikor megjelent.

– Holnap estére mit készít nekünk? – kérdezte a volt hercegné.

– Az meglepetés – felelte a séf különös akcentusával.

– Nagyszerű – válaszolt a hölgy ugyanazzal a sejtelmes mosollyal, melyet a férfi már annyiszor látott a magazinok címlapján. – Szeretem a meglepetéseket.

A személyzet mindössze nyolc főből állt, ezért a szakácsnak és helyettesének a feladata volt gondoskodni a porcelánról, az evőeszközökről, az ezüstökről és a lábasokról, meg a többi főzőalkalmatosságról. Így aztán egymás mellett álldogáltak a mosogató mellett még jóval azután is, hogy a volt hercegné és a társasága visszavonult. Kezük időről időre összeért a meleg mosogatóvízben, a lány csontos csípője a férfi combjához simult. Egyszer pedig, amint egymást súrolva préselődtek össze, elhaladva a szűk helyen az abroszos szekrénykénél, a lány kemény mellbimbói szinte csíkot húztak a férfi hátába, amitől úgy érezte, mintha áram csapta volna meg, s vér tódult az ágyékába. Ki-ki egyedül vonult vissza a kabinjába, de néhány perccel később alig hallhatóan kopogtak a férfi ajtaján. A lány egyetlen hang nélkül lett az övé, mintha egy némával szeretkezett volna.

– Talán hiba volt – súgta végül a lány a fülébe, miután végeztek.

– Miért mondod ezt?

– Mert hosszú ideig fogunk együtt dolgozni.

– Nem hiszem.

– Nem akarsz itt maradni?

– Az attól függ.

– Mitől?

A férfi nem felelt. A lány a mellére tette a fejét, és lecsukódott a szeme.

– Nem alhatsz itt – mondta a férfi.

– Tudom – felelte a lány álmosan. – Csak még egy picit hadd maradjak!

A férfi sokáig feküdt mozdulatlanul, mellkasán az alvó Amelia List fejével. Alatta ringott a hajó, ő pedig részletesen végiggondolta, ami történni fog. Végül három órakor lekászálódott a fekhelyéről, s amúgy meztelenül odament a szekrényhez. Hang nélkül felvette fekete nadrágját, fekete gyapjúpulóverét és sötét, vízhatlan kabátját. Majd kivette a pontosan harmincszor ötven centis, hétkilós dobozt a csomagolópapírjából, bekötötte az áramot, majd beállította az időzítőt a detonátoron. Ezután visszatette a dobozt a szekrénybe, s épp nyúlt a pisztolyért, amikor meghallotta, hogy mögötte megmozdul a lány. Erre lassan megfordult, és rászegezte tekintetét a sötétben.

– Mi volt ez? – kérdezte Amelia.

– Aludj csak tovább!

– Valami piros fényt láttam.

– A rádióm volt.

– Miért hallgatsz hajnali háromkor rádiót?

Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, Amelia felkattintotta az éjjeli lámpát. Végignézett a fekete ruhás alakon, majd pillantása megakadt a kezében lévő hangtompítós pisztolyon. Már nyitotta a száját, hogy sikítson, de a férfi rátapasztotta a tenyerét, mielőtt hangot adhatott volna. Amelia küzdött, hogy kiszabaduljon a szorításából, mire a férfi csitítóan a fülébe súgta:

– Ne félj, drágaságom, csak kicsit fog fájni.

A lány szeme tágra nyílt a rémülettől, de a következő pillanatban a férfi már meg is rántotta a fejét balra, amivel elszakította a nyaki gerincvelőt. Finoman tartotta, amíg a lány kiszenvedett.

Reginald Ogilvy nem szokta magára vállalni az őrséget az éjszaka közepén, de híres utasának biztonsága miatti aggodalma aznap kora hajnalban felkergette a parancsnoki hídra. Egy csésze kávéval a kezében épp az időjárás-előrejelzést ellenőrizte, mikor a Colin Hernandez névre hallgató férfi megjelent a kabinokhoz vezető lépcsőn, tiszta feketébe öltözve. Ogilvy gyanakodva nézett rá, majd megkérdezte:

– Mit keres itt?

Választ nem kapott, csak két lövést a hangtompítós Sztecskinből, mely átszakította az egyenruháját és széttépte a szívét.

A kávéscsésze hangos csörömpöléssel esett a földre, a halott Ogilvy pedig nagy puffanással mellé. Gyilkosa nyugodtan odalépett az irányítópulthoz, igazított egy kicsit a hajó irányán, majd visszament a lépcsőn. A főfedélzet üres volt, a legénység egyetlen más tagja sem állt őrséget. A férfi leengedte az egyik felfújható Zodiac mentőcsónakot a sötét vízre, belemászott, s eloldotta magát a hajótól.

Gyémántfényű csillagok boltozata borult rá, amikor elsodródott tőle, s nézte, amint az Aurora kelet felé hasítja a vizet kormányos nélküli szellemhajóként. Ránézett világító számlapos karórájára, majd mikor a mutató a nullához ért, felemelte a tekintetét. Eltelt még tizenöt másodperc, ami alatt már-már arra gondolt, hogy talán elromlott a bomba. Ám ekkor hatalmas fény lobbant a horizonton: a robbanószer vakító fehér villanása, melyet egy másodlagos robbanás narancsossárgás fénye, majd a fellobbanó tűz sárga lángja követett.

A hang egy távoli égzengést idézett, majd hamarosan már csak a szelet és a hullámok locsogását lehetett hallani, amint nekiütődtek a Zodiac oldalának. A férfi egy gombnyomással beindította a farmotort, s nézte, amint az Aurora megindul a tenger feneke felé. Ekkor nyugatnak fordította a csónakot, és gázt adott.

3.

Karib-szigetek – London

A baj első jelei akkor mutatkoztak, amikor a nassaui Pegasus Global Charters jelentette, hogy az egyik hajójának, a 154 láb hosszú, Aurora nevű luxusjachtnak küldött rutinszerű üzenetére nem érkezett válasz. A Pegasus központja nyomban segítséget kért az összes kereskedelmi hajótól és magánjachttól a Leeward-szigetek környezetében, mire egy Libériában bejegyzett olajtanker legénysége perceken belül közölte, hogy szokatlan fényfelvillanást látott a térségben körülbelül hajnali 03:45-kor. Egy tartályhajó legénysége nemsokára észrevette az Aurora egyik mentőcsónakját üresen lebegni úgy száz mérfölddel Gustaviától dél-délkeletre. Ugyanakkor egy magánvitorlás mentőmellényeket és más lebegő törmeléket vett észre kissé nyugatabbra. A legrosszabbtól tartva, a Pegasus vezetősége felhívta a kingstoni brit konzulátust, és értesítette a tiszteletbeli konzult, hogy az Aurora eltűnt, minden bizonnyal megsemmisült. A vezetőség ezután megküldte az utaslistát, melyen ott szerepelt a volt hercegné neve is. „Mondják, hogy ez nem ő!" – kiáltotta hitetlenkedve a tiszteletbeli konzul, de a Pegasus vezetősége megerősítette, hogy az utas valóban a leendő király volt felesége. A konzul nyomban felhívta a feletteseit a londoni