A parfümőr

By Réti László

Mi történik akkor, ha egy különleges képesség folytán valaki olyan érzékszervét is használni tudja a munkája során, amire az emberek többsége nem képes? Kardos Gitta negyvenéves, egyedülálló üzletasszony, aki a munkájának él. Parfümőrként személyre szabott illatokat tervez egyedi megrendelésre. Ám ez csak a felszín. Munkája ennél sokkal szerteágazóbb, hiszen kifinomult szaglása segítségével olyan illatokat is érez, amiket más nem. Az illatanyagok megfelelő koncentrációjával képes mások magatartását anélkül befolyásolni, hogy az illető ennek tudatában lenne. Képes üzleti tárgyalások során valamelyik felet előnybe hozni. A test szaga alapján képes egy sportoló aktuális állapotára következtetni, s ezáltal meghatározni nyerési esélyeit egy bukméker számára. Meg tudja mondani, hogy a tárgyalási partner éppen fél, felindult, vagy szexuálisan motivált. S mindezt a szaglása segítségével. Kardos Gittát azonban egy új budapesti megrendelővel hozza össze a sors, akinek megbízását gondolkodás nélkül teljesíti, s ezzel végveszélybe sodorja saját magát és társaival alapított vállalkozását. Mire észbe kap, már többszörös gyilkosság gyanúsítottjaként üldözi a rendőrség, s ha ez nem lenne elég, több bérgyilkos is a nyomába ered. Vajon be tudja-e bizonyítani vétlenségét a gyilkosságokban? Sikerül-e kicseleznie üldözőit? Megtudja-e, hogy ki kívánta a halálát? S vajon hogyan tudja ezekhez felhasználni csodálatosan érzékeny szaglását?

• Language: Magyar
• Publisher: Laszlo Reti
• Release date: Mar 11, 2024
• ISBN: 9789631265149

Book preview

Prológus

A nő letette a kávéscsészét. A harmadik volt aznap – vagy a negyedik. Pedig még csak negyed tizenegyre járt az idő. Igaz, koffeinmenteset ivott. Placebót, ahogy szokta mondani. A számítógép képernyője idegesítően vibrált, ezért inkább elfordult, és kinézett az ablakon. A lábát feltette a párkányra, kezét megnyugtatóan pihentette a pocakján. Ötödik hónapos terhes volt, és ez már nemcsak látszott rajta, de kezdte érezni a baba súlyát is. Egyre többször meg kellett állnia, leülni, pihenni, vagy csak felpolcolni a lábát. Mint most is, a várakozás idejére.

Kopogtattak.

– Gyere!

Kivágódott az ajtó, és az osztály egyik nyomozója állt a küszöbön. Borostás volt, szeme körül karikák virítottak, és ugyanazt az inget viselte, amit a nő előző délután látott rajta. Nem csoda. Éjfélig bent körmölték az elmaradt papírmunkát, aztán meg jött a telefon, és irány a városszéli kis ház.

– Végeztetek a helyszínen? – kérdezte Kárpáti Tekla, a Budapesti Rendőr-főkapitányság őrnagya.

– Igen. Már pakolnak a fiúk. Sajnos a dokira három órát kellett várni.

Tekla megértően bólogatott. Ezen a héten egyetlen olyan rendőrorvos volt csak ügyeletben, akinek elhitte volna, ha azt mondja, ezt az embert nem felakasztották, hanem maga vetett véget az életének. Nem csoda, ha néha késik szerencsétlen.

– Meghoztátok az embert?

A nyomozó kinézett a folyosóra.

– Meg. Hozzuk be?

– Mindjárt. Milyen?

– Mit akarsz tudni?

– Mindent. Az utolsó ügyeletemet töltöm, a doki jövő héttől kiírt betegállományba. Hajnali ötkor berendeltek, azóta itt ülök, és nem tudok semmit.

– Aha – vakarta meg a fejét a kolléga.

– Egyáltalán ő volt az?

– Ő hát. Merő vér volt a ruhája. Mi öltöztettük át, hogy lefoglalhassuk azt, ami rajta volt.

– Eszköz?

– Baszd meg… Kisbalta.

– Jézusom... az áldozat… tényleg?

– Tényleg – bólintott komoran a férfi, és elsápadt. – Tényleg. Szar meló ez.

– És mit mondott? Miért?

– Nem mond semmit az az állat.

– Hogyhogy semmit?

– Tomival hoztuk be, próbáltunk beszélni vele, de egy szót sem szólt. Csak bámult ki az ablakon.

– Ugye nem…? – kezdte Kárpáti őrnagy óvatosan, de a kollégája leintette.

– Nem. Senki sem bántotta. Hozzá sem akartunk érni, de muszáj volt betenni a kocsiba.

– Értem.

– Nos? Jöhet?

– Persze. Hozzátok be.

A nyomozó kifordult a folyosóra, és odaintett a társának. Betuszkolták az irodába a férfit, és lenyomták az asztal előtt álló székre.

Tekla átcsúsztatott az asztalon egy bilincset.

– Tegyétek rá az enyémet.

A nyomozók kicserélték a karperecet, aztán várakozón pillantottak rá.

– Még valami?

– Nem tudok semmit – mondta a nyomozónő szelíden. – Csak pár szót beszéltünk. Kéne legalább egy jelentés, hogy mi történt…

– Mindjárt elmondom…

– Írásban. Az megmarad, a szó meg elszáll – mosolygott rájuk.

Morózus hangulatban voltak, és Kárpáti őrnagy nem csodálkozott rajta. Egy szemhunyást sem aludtak az éjjel.

– Meglesz. Átküldöm mailben.

A nyomozó az asztalra dobta a férfi irattárcáját, búcsút intett, majd az ajtó felé indult. A nő várakozón nézett a másikra, mire a Tamásnak nevezett kolléga elhúzta a száját, még egyszer szemügyre vette a gubbasztó alakot, és belerúgott a szék lábába. A férfi megrezzent ugyan, de csak bámult maga elé.

– Rohadj meg! – sziszegte a nyomozó. – Az ilyenek miatt találták ki a halálbüntetést.

– Tomi – szólt rá halkan Tekla. – Innentől már az enyém. Menjetek. Kell az a jelentés.

– Még csak egy tetves szót sem szól ez a vadállat!

– Menjetek!

– Nem jutsz vele semmire. Konok szemétláda…

– Tűnés!

– Jól van, na – morogta, és végre kiment az irodából.

Az őrnagy felkelt, becsukta mögöttük az ajtót, azután megkerülte az íróasztalt, és visszaült a helyére. Egy ideig tanakodott, ne húzza-e inkább közelebb a széket a fickóhoz, hogy ne tornyosuljon közöttük sáncként az íróasztal, de aztán úgy döntött, nem teszi. Nem baj, ha érzi a különbséget. Bár ahogy elnézte, most még az is komoly feladat lesz, hogy egyáltalán áttörje a hallgatás burkát.

A megbilincselt fogoly láthatóan nem ezen a világon járt éppen.

Negyvenöt év körüli, átlagos férfi volt. Szőrös, vékony, inas karja tehetetlenül lógott ki a piros csíkos póló ujjából. Csuklóján valahogy aránytalanul nagynak tűnt a bilincs. Körömágyában barnásfekete szennyeződés. Nem kellett alaposabban szemügyre venni ahhoz, hogy Kárpáti őrnagy tudja, megalvadt vért lát. A férfin kifakult farmernadrág volt, lábán edzőcipő, melyből valaki kihúzta a fűzőt.

Feljebb kúszott a nő tekintete. Borbélyért kiáltó hajzat, borosta, beesett, mély árkokkal szabdalt arc, sötét karikák a szem alatt. Még ilyen távolságból is érezte az olcsó bor szagát, ami a fogoly minden pórusából áradt.

Magába roskadtan ült, a kezén feszülő bilincsre meredt, de Tekla úgy érezte, a férfi talán nem is látja.

A nyomozónő maga elé húzta a férfi tárcáját, és átpörgette a zsebeket. Megnézte az igazolványát, és a kezébe akadt egy családi fotó. Évekkel korábban készülhetett. A szemben ülő férfit látta rajta – jól fésülten. Térdén barna hajú kislány, mellette komoly képet vágó nagyfiú, oldalán egy csinos asszony. Egy normális család – az alkohol előtt. A válság előtt.

Elfojtott egy sóhajt, és mindent visszapakolt a tárcába. Felállt, a mosdóhoz ment, és megtöltött egy poharat vízzel. A férfi elé tette az íróasztalra.

– Kér egy pohár vizet?

Nem kapott választ.

– Esetleg egy kávét?

Hagyott neki egy percet, de az semmi jelét nem adta, hogy egyáltalán hallotta volna, amit mondtak neki. A nő vállat vont, és a termoszból megtöltötte a csészéjét. Már mindegy volt, hogy négy vagy öt. Hátradőlt a széken, és bár nem dohányzott, most mégis egy cigarettát tett a szája sarkába. Nem gyújtotta meg. Máskor ebben a helyzetben megtette volna, de most ott volt a baba.

– Egy cigit?

Végre megrezdült a férfi szájának a sarka, kissé feljebb emelte a fejét, most egyenesen a nő szemébe nézett. Az megborzongott a tekintetétől. Semmi vérfagyasztó nem volt benne – csak szenvedés. Irgalmatlan szenvedés.

Átcsúsztatott egy szálat az asztalon, és mellé lökte a gyufát is. A férfi remegő kézzel elvette a cigarettát, és nagy nehezen rágyújtott. A gyufásdobozt zsebre akarta tenni, de az őrnagy megcsóválta a fejét.

– Dobja csak az asztalra.

– Nem akartam ellopni – szólalt meg rekedten a fogoly. A hangján érződött, hogy hosszú órák óta nem nyitotta ki a száját. A nyelve odatapadhatott a szájpadlásához.

– Tudom – bólintott Tekla, és a fiókba hajította a gyufát. A pohár vízre mutatott: – Nem akar mégis inni?

A férfi némi hezitálás után felemelte a poharat, és lassan megitta az egészet.

– Köszönöm.

– Nincs mit. Ha kér még, szóljon.

A tekintete nem lett tisztább, de most egyenesen a nő szemébe bámult.

– Miért csinálja ezt? – kérdezte végül.

– Mit?

– Normálisan beszél velem.

– Eddig nem szóltak magához normálisan?

– Maga nem zsaru?

– Dehogynem.

– A többiek majdnem megöltek.

– Bántották?

– Nem. Csak a szemükkel.

– Nekem nem ez a dolgom.

– Micsoda?

– Ítélkezni.

– Akkor mi a maga dolga?

– Hogy meghallgassam.

– Vallatni fog?

– Nem szokásom. Meghallgatom. Amit mond, azt meg leírom.

– Nem akarok semmit mondani – zárkózott be újra, és beleszívott a cigarettába. A hamu a szőnyegre hullott, de Tekla nem szólt rá.

A számítógép pityegett, e-mail érkezett. Kárpáti őrnagy fél szemmel odanézve megnyitotta. A nyomozók küldték meg a jelentést. Slendrián munka volt, de ez általában így szokott lenni, ha fáradt és unott embereket akarnak munkára bírni, akik lélekben már a műszak utáni sörözésen agyalnak. Átfutotta az egyoldalnyi szöveget, miközben újabb cigarettát gurított oda a férfinak. Mire végzett az olvasással, verejték ütött ki a hátán. Örült, hogy nem volt kint a helyszínen, de már előre félt attól, amikor majd meg kell néznie az ott készült fotókat. Felnézett. A férfi a semmibe révedt. A nyomozónő érezte, hogy kisiklik a kezéből, a nehezen felnyitott ajtó bezárulni készül. Váltott.

– Nem éhes?

– Nem.

– Mikor evett utoljára?

– Tegnap reggel.

– Mit?

– Rántottát.

– Mennyit?

– Négy tojásból… Miért?

– És ivott is?

– Igen. Egy felest.

– Pálinkát?

– Azt.

– Azután mit csinált?

– Szereltem a fűnyírót. Délig.

– Ebéd?

– Nem volt. Megjött a postás… – elhallgatott.

– És?

– Levelet hozott. A bíróságról.

– A felesége? – használta fel Tekla az e-mail első információját.

– Utolsó tárgyalás – bólintott.

– Hogy állt a dolog?

– A gyerekek nála maradnak, a ház eleve az övé. – Mélyről jövő sóhaj szakadt fel belőle.

– Mekkorák?

– Zolika tizenhat, Kata tíz.

– Tehát nem ebédelt? – ugrott vissza a nő az időben.

– Nem volt étvágyam.

– Ivott?

– Igen.

– Mit?

– Bort. Vagy három-négy litert… nem számoltam.

– Meddig iszogatott?

– Már sötét volt.

– Az asszony?

– Elment. Nem tudom, hol járt. Gondolom, a szeretőjénél.

– A gyerekek?

– Kata hazajött az iskolából. Tanult, megérkezett a barátnője, közben megjött Zolika is. Aztán megvacsoráztak. Kata lefeküdt, Zolika meg átment a barátnőjéhez.

– És maga?

– Ültem a verandán.

– És ivott. – Ez nem kérdés volt.

Bólintott.

– Meddig maradt ott?

– Nem tudom.

– Mikor döntötte el?

– Közben. Egyszer csak bementem. A fejsze ott volt a verandán.

– Odakészítette?

– Ott maradt. Gyújtóst vágtam.

– Felvette?

– Igen.

– Azért? – kockáztatta meg a nyomozónő a kérdést.

– Nem tudom. Talán.

– Aludt már?

Idegesen beleszívott a cigarettába. Nem szólt.

– Aludt már? – ismételte a nő nyomatékosan.

Ez a kérdés valahogy hihetetlenül fontos volt számára.

– Aludt… – Tekla hirtelen furcsa megkönnyebbülést érzett. A férfi halkan folytatta: – Aludt. Odaültem az ágya szélére. A fal felé fordulva aludt… Istenem…

– Meddig ült ott?

– Percekig... órákig… nem tudom.

– Hányszor ütött?

– Kétszer… jaj… kétszer biztosan… talán háromszor…

Csend támadt. Tekla nem akarta megzavarni. Egy perc múlva magától folytatta.

– Felkeltem. Csak néztem a vért a falon.

– Mit akart?

– Elintézni mindent.

– Zolikát is?

– Igen.

– A nejét is?

– Őt is… szerettem. Ne legyen másé.

– És miért nem folytatta?

– Elaludtam.

– Elaludt?

– Részeg voltam. Zolika keltett. Rugdalta a hátamat, és azt üvöltötte, mit tettél?! Aztán jöttek a rendőrök.

Hosszan néztek egymás szemébe.

– Most kér egy kávét?

– Ha ad.

Töltött neki egy pohárral. A fogoly nem vette el, csak nézett a nőre.

– És most?

– Szépen leírjuk, amit elmondott… Rendben?

– Rendben.

– Jól van – mondta Tekla halkan. – Próbáljon megnyugodni, és átvesszük még egyszer.

Maga elé húzta a billentyűzetet, és a képernyőn megjelent egy üres jegyzőkönyvsablon. A szeme sarkából látta, ahogy a férfi elnyomja a cigarettát. Elé lökte az egész csomagot.

– Vegyen, ha kér.

– Köszönöm… Nem vet meg?

– Lényegtelen a magánvéleményem.

– Tehát megvet.

Kárpáti őrnagy habozott. Nem akarta megtörni a varázst. Valamiért mégis úgy érezte, hazudni sem lenne jó. Ennek az embernek most nem.

– Meg – bökte ki végül.

– Akkor miért…?

– Mert tudom, hogy már megkapta a büntetését.

A férfi lehajtotta a fejét.

– Meg… Maga tudja? Maga már… volt már dolga hasonló… emberekkel?

– Volt.

– Hogy lehet ezt… hogy lehet ezt elviselni?

– Őszintén?

– Őszintén.

– Sehogy. Mindegy, mennyit fog mondani végül a bíró: maga életfogytiglant kap. Akármennyire ítélik is, sosem fog kijönni…

A fogoly hátradőlt a széken, a nyomozónő szemébe nézett, és lassan bólintott. Mindketten tudták, mit jelent ez. Tekla látta, hogy a barázdált arcon könnyek csorognak végig.

– Jaj… édes kicsi kincsem…

A férfi a kezébe temette az arcát.

Nyílt az ajtó, és az előbbi nyomozó, Tamás dugta be a fejét.

– Átveszem, Tekla. A főnök hívat.

– Frászt! Ez most fontos.

– Menj. Nem én találtam ki.

– Dehogy megyek, hacsak nem valami eget rengető dolog…

A nyomozó a háta mögé bökött az ujjával.

– Eget rengetően nagy dolog. Na, indulj! Várnak rád.

Miközben Kárpáti őrnagy végigsietett a folyosón, azon morfondírozott, mi lehet egy gyermekgyilkosságnál is eget rengetőbb…

1

Hat hónappal korábban, 2012. november

Telegdi ránézett a titkárára, és a mellette ülő két másik alakra, akiket személyesen nem ismert, csak annyi rémlett neki, hogy az egyik a sajtóosztályról, a másik a marketingről jött.

– Nos?

– Egyelőre nincs több kérdésem – vont vállat a sajtós.

Telegdi bólintott, és a vele szemben ülő három jól öltözött férfira nézett.

– Köszönjük.

Egyikük megköszörülte a torkát, és némi akcentussal megszólalt:

– Ha esetleg a prezentációnkkal kapcsolatban bármi kérdése lenne…

– Köszönjük – ismételte szárazon az üzletember. – Egyelőre ennyi.

A három öltönyös felállt. Aki az előadást tartotta, kihúzta a projektorra kapcsolt gépből a pendrive-ot, lecsukta a notebookját, majd mindannyian szótlanul kifelé indultak. Telegdi megvárta, míg becsukódik mögöttük a lakosztály párnázott ajtaja, felállt, és elgondolkodva az ablakhoz sétált. Megint nyílt az ajtó, mire odakapta a fejét, de csak a szálloda egyenruháját viselő negyvenes, fekete hajú nő lépett be. A titkár intett neki, hogy nyugodtan tegye a dolgát. Telegdi ismét az ablak felé fordult, és elmerült a panorámában. A Hotel Sofitel Budapest Chain Bridge a kilátást tekintve hű volt a nevéhez. Pazar látványt nyújtott az esti fényben úszó Lánchíd és szemben a Vár épületegyüttese, még ha a köd tompította is a kontúrokat.

A titkár a jegyzeteit rendezgette a netbookjában. Időnként szót váltott a marketingessel. A sajtós töprengve üldögélt egy fotelben, az állát vakargatta. A szálloda alkalmazottja eközben szinte láthatatlanul tette a dolgát. A tárgyalás során kiürült kávéscsészék és ásványvizes palackok egy ezüsttálcára kerültek, majd új terítéket tett fel. Az asztal közepére teli kávéskancsót állított.

Telegdi az ablaknál mélázott. Nagyapja tanyája jutott eszébe, ahol még egyetemistaként is minden nyáron a trágyát villázta a kocsira – most meg itt áll a világ tetején. Legalábbis a magyar világ tetején. Keserűen elmosolyodott. Nagyapa ezt már nem érhette meg… de talán nem is értette volna.

A szállodai alkalmazott végzett a terítéssel. A komódhoz ment, és – ahogy az ezt megelőző valamennyi tárgyalás esetében tette – kicserélte az elektromos párologtatót. A megbeszélés előtt bekészített készüléket a tálalókocsi aljába pakolta, és egy újat helyezett el a szekrényen. Kosztümje zsebéből parányi üvegcsét vett elő, és két csepp folyadékot öntött a desztillált vízhez, majd visszacsukta a fedelet, és diszkréten elindította a készüléket.

– Uraim, szolgálhatok még valamivel? 

A titkár nemet intett, mire a nő szó nélkül kitolta a kocsit, és betette maga mögött az ajtót. Telegdi összerezzent, és visszament az asztalhoz.

– Vélemény?

– Jók voltak – kezdte óvatosan a sajtós. – Technikailag minden a helyén volt.

– Működhet?

– Miért ne működhetne?

– Nem azért fizetem, Zoltán, hogy visszakérdezzen – rótta meg minden él nélkül a beosztottját Telegdi. – Szóval? Működhet?

– Igen.

– De magának nem tetszik – állította az üzletember.

– Ahogy magának sem, elnök úr. Valami hiányzik.

Telegdi egyetértően bólintott.

– Jól mondja. Végig volt valami rossz érzésem, ahogy ezeket a franciákat hallgattam. Valahogy… nem tudom megfogni. Az ösztönöm azt súgja, hogy valami nem stimmel ezzel az egésszel. Hogy az elméletük nem jó. Nem jó a filozófia, amire a kampányt építenék… érti egyáltalán, mit akarok mondani?

A sajtós és a marketinges összenézett, majd utóbbi is bekapcsolódott a társalgásba.

– Magam is ezt éreztem. Minden nagyon szép, tempós volt az előadás, de mégsem érzem a késztetést, hogy üzletet kössünk velük.

Telegdi hümmögve megdörzsölte a tenyerét, és visszament a foteljéhez.

– Nézzük meg az utolsó csapatot – utasította az embereit.

A titkár felpattant, és kinyitotta az ajtót. A folyosón ott toporgott a három öltönyös francia, akik most várakozásteljesen kapták tekintetüket az ajtó felé, de a titkár udvarias mosollyal átnézett a fejük felett, és a lifttel szemközt álldogáló társaságnak intett.

– Kérem, jöjjenek!

A másik három férfi csendben elment a franciák mellett, és besorolt az ajtón.

– A Tarynex Holding prezentációja következik, elnök úr – mondta a titkár, majd maga is leült egy fotelbe, maga elé húzta netbookját, hogy az esetlegesen szükséges jegyzeteit azonnal el tudja készíteni. – Szükségük van a projektorra, uraim?

– Nincs – válaszolt az egyik fiatalember, és hátranézett, ahol társa pillanatok alatt felállított egy flipchartot. – Inkább ezt használjuk.

Telegdi nagyvonalúan intett.

– Kezdjék, uraim.

Az előbbi fiatalember, aki a harmincas évei közepén járt, magához ragadta a szót.

– A nevem Sinkó Gábor, és én mutatom be önöknek a Tarynex Holding prezentációját. Későre jár, nem fogom sokáig rabolni az idejüket…

Telegdi magában máris adott egy jó pontot a fickónak. Ez a hatodik, egyben az utolsó bemutató volt aznap. Már rettenetesen unta, de nem tehette meg, hogy látszódjon rajta. Sok száz milliós üzletről volt szó, és nem engedhette meg magának, hogy akár a hatodik előadást is félvállról vegye. Majd holnap pihen. Ma meghozza ezt a nehéz döntést, aztán a cég alkalmazottai teszik a dolgukat. A stratégiai döntés azonban az övé. Holnap pedig irány Tihany, és csak fekszik majd órákon át a medence partján, és még a mobilt is kikapcsolja.

Azon kapta magát, hogy már a tihanyi nyaralóban járnak a gondolatai, és kiesett pár perc a fiatalember előadásából. Sajnálta, mivel valamennyi pályázó közül egyedül a Tarynex volt többségi magyar tulajdonú cég. Voltak belgák, németek, britek, egy orosz csoport, és persze az előbb látott franciák. De csak ez az egyetlen pályázó cég volt magyar. Mindegyik akarta az üzletet, ez már abból is látszott, hogy nem fogadták el Telegdi felajánlását, hogy angolul tartsák a bemutatót, hanem mindegyik úgy döntött, akár a föld alól is, de szereznek magyarul beszélő alkalmazottat, hogy az adja elő a projekttervet. Apró gesztus. Olaj a fogaskerekekre. Hogy aztán a milliók majd kárpótolják őket.

Telegdi bosszankodva vette tudomásul, hogy megint elkalandozott.

Sinkó már vagy tíz perce beszélt, de az üzletembernek fogalma sem volt, miről szónokol. Kényszerítette magát, hogy odafigyeljen. A Sinkó mögött álló flipchart tábla filctollal felfirkantott kifejezései ismerősnek tűntek. Ahogy elolvasta őket, csodálkozva vette tudomásul, hogy cége jelszavai és stratégiai alapvetései sorakoznak a hatalmas papírlapon a fiatalember sietős, nagybetűs kézírásával.

A hetvenéves Telegdi kiegyenesedett ültében, és most már figyelni kezdett. Mit akar ez a taknyos, hogy iderángatja az általa alapított Telegdi Művek Részvénytársaság kőbe vésett és sérthetetlen alapelveit, amelyekhez immár huszonkét éve tartja magát és valamennyi beosztottját.

Sinkó ebben a pillanatban szentségtörést követett el.

– Nos, ez az – mutatott szenvedélyesen a táblára. – Ez az, ami a legnagyobb akadálya a fejlődésnek!

A titkár levegőért kapkodott.

Sinkó másodpercre kiszámított előadása a csúcspontjához ért.

Vagy egy percen belül páros lábbal rúgják ki a lakosztályból, vagy…

Telegdi szóra nyitotta a száját, de a fiatalember nem állt le.

– Megmondom, mit teszünk azért, hogy a Telegdi Művek sikeres maradjon, és tovább haladva az úton növelje a profitját. Mert ugyebár, uraim, ez a végső cél: növelni kell a profitot…

Sinkó kihívóan pillantott Telegdire, mire az idős üzletember önkéntelenül bólintott. Igaza van ennek a nyavalyás kölyöknek, vont vállat gondolatban az elnök. Pontosan ez a végső célja: növelni a profitot. Ha egyszer egy üzlet csökkenni kezd, vége van. Mindig növekedni kell. Mindig. Olyan nincs, hogy stagnálás, mert az már a vég kezdete.

Sinkó felnyúlt, megragadta a flipchartra feszített és vállalati tízparancsolatként ismert szavakat tartalmazó papírt. Egyetlen lendületes mozdulattal letépte, majd gombóccá gyűrte, és Telegdi lábához hajította.

A papírlabdacs a fényes bőrcipőn landolt, majd leesett, és Telegdi bokájánál megállt.

Sinkó folytatta.

– Elsőként ezt kell kidobnunk, uraim! Az alapvetés volt a hibás. Az elmúlt húsz évben az alapvetések által szabott keretek közt folyt a munka, márpedig a keretek ma már hibásak! Eljárt felettük az idő. Ha mindig ugyanazokat a számokat adjuk össze, az eredmény is ugyanaz lesz. Változtatni kell tehát valamit az egyenleten, és meg is mondjuk, hogy mit.

A marketinges óvatosan Telegdire sandított, és nem akart hinni a szemének. Az elnök ajkán halvány mosoly játszott. A nap folyamán először.

A következő negyvenhárom perc formalitás volt. Sinkó felvázolta az új irányokat, és magyarázatával kibontotta a felfirkantott új jelszavak és mondatok értelmét és mögöttes jelentését. Amikor végzett, csend támadt a szobában.

Csak a párásító zümmögött diszkréten a komódon.

Sinkó Gábor kissé felhevülten, meglazult nyakkendővel állt a táblájánál.

Minden szem Telegdire szegeződött. Az üzletember lassan bólintott.

– A maguké.

Sinkó pislogott.

– Parancsol, Telegdi úr?

– Azt mondtam, a maguké. – Felállt, és kezet nyújtott. – Megnyerte a tenderemet, fiam.

Sinkó összeszedte magát, és kezet rázott Telegdivel. Az öregember azonban nem engedte el a kezét, hanem közelebb húzta magához az ifjú üzletembert. Kiszáradt ajkát megnyalta, mielőtt olyan halkan, hogy csak ők ketten hallják, beszélni kezdett.

– Megnyerte, de ez innentől nemcsak tengernyi pénz, hanem felelősség is. Mert az utolsó szóig számon fogom kérni, amit itt ma előadott. Az utolsó szóig. És magán fogom számonkérni, mert maga győzött meg. Nem a holdingja, nem az elnöke, hanem maga. Személyesen teszem felelőssé. Maga itt ma kidobta egy élet munkáját és elveit. Elfogadom. Változnak az idők. Megértettem. Próbáljuk meg. De ha nem úgy sikerül, ahogy azt az elmúlt órában előadta nekem, akkor magát teszem felelőssé. És megtalálom, bárhová menjen is. Megértett?

– Igen, Telegdi úr – felelte rekedten a Tarynex Holding fiatal ügyvezető igazgatója.

Sinkó remegő lábbal hagyta el az irodát, és öt perccel később a szálloda bárjában ült, ahol két kollégája felszabadultan lapogatta a hátát, és döntötték magukba a méregdrága tizennyolc éves whiskyt.

– Óriási voltál! – áradozott az egyik.

– Elképesztő volt – kontrázott a társa. – Ezt látnia kellett volna az elnöknek.

– Oké, oké, nyugi már! – csitította őket Sinkó, és legurította az italát.

Maga sem tudta elhinni, hogy sikerült. Ma este inni fog. Egész éjjel.

De még van valami, amit előbb el kell intéznie. Elnézést kért izgatott mobiltelefonálásba kezdő társaitól, és kisietett a bárból. A lifttel felment a harmadikra, és hamarosan ott állt egy szoba előtt, amit ő vett ki, de a nyitókártya nem nála volt. Halkan kopogott. Az ajtó pár pillanat múlva kinyílt, és Sinkó bement a szobába.

A nő szürke kosztümöt viselt, rövidre vágott fekete haja itt-ott csillogott a lakktól. Kékeszöld szemét leheletnyi kontúr keretezte. Sinkó már első találkozásukkor megállapította, hogy a negyvenegy éves asszony simán letagadhatna öt-hat évet a korából. A szállodai alkalmazottak ruhája, amit a nő egész délután és este viselt, miközben a tárgyalások szüneteiben a terítéket cserélte, most összehajtva hevert az ágyon lévő nyitott bőröndben. A sarokba tolt tálalókocsin és mellette az asztalkán mosatlan csészék, ásványvizes palackok, poharak és kávéskannák alkotta rendetlen halmazban két párásító készülék állt.

– Sikerült! – jelentette be sugárzó arccal Sinkó.

– Nincs ebben semmi meglepő – hűtötte le a lelkesedést az asszony, és folytatta a pakolást. A párásítókat is bedobta a kemény kis bőröndbe, aztán rácsukta a fedelet. – Ennek így kellett történnie.

– Hát… persze – dadogta leforrázottan a fiatalember.

– Elhozta? – nézett fel a nő. 

– Igen.

Sinkó elővette a telefonját, és leült az ágy szélére. A következő percben lebonyolított egy átutalást, majd odamutatta a nőnek a képernyőt.

– Huszonötezer euró átutalva. A költségei rendben vannak?

– Miféle költségek?

– A tálalókocsi, a kávé, a víz, a ruha. Ezt mind-mind be kellett szereznie.

– Profi vagyok. Ez az ár része volt.

– Ah… értem. Akkor köszönjük.

– Nincs mit.

A fiatalember megcsóválta a fejét.

– Tényleg köszönök mindent, Gitta. Maga csodálatos munkát végzett.

– Már megköszönte, Gábor. Tehetek még magáért valamit?

– Azt hiszem, a következő fontos tárgyalás előtt is keresni fogom.

– Nincs abban semmi rossz. Sokan tesznek így. Tudja az árat.

– Persze. De…

– Mi az?

– Hogy csinálta? – tört ki a fiatalemberből a kérdés.

– Ez a munkám. Ennyi. Maga felkért, én megvizsgáltam a körülményeket, és amikor nyilvánvaló volt, hogy sikerrel meg tudom csinálni, elvállaltam. A munka elvégezve, maga elégedett, én elégedett vagyok. Ezt hívják sikeres üzletnek.

– De hát, hogy csinálta?

Kardos Gitta parfümőr olyan őszinte csodálatot látott megbízója szemében, hogy nem tudta megállni, hogy ne adjon neki egy kis információt.

– Ezért kellett hostesst játszanom. Minden tárgyalás előtt kicseréltem a párásítót. Ezt a készüléket a saját terveim alapján kicsit feljavította egy szakember. Tizenötször gyorsabban teríti el a párát és azzal együtt az illatot, mint egy normál darab. Az első öt tárgyaláson olyan anyagot kevertem a vízhez, ami negatívan befolyásolta a bent lévők hangulatát. A tárgyalófelek nem érezték jól magukat, és fogalmuk sem volt, miért. A maga tárgyalásán aztán ellenkező hatással voltam a partnerére. Ez az eredménye.

– Hihetetlen – csóválta a fejét Sinkó. – Mit tett bele?

– Hiába is mondanám magának. Én éveken át tanultam, és ide is egy speciális vegyületet kevertem ki. Minden szituáció és ember más és más, még ha vannak is nagy vonalakban követhető fő szabályok. A lényeg a koncentrációban rejlik. Az ingerküszöb alá való beállításban. Telegdi sosem fogja megtudni, miért nem voltak szimpatikusak a tárgyalópartnerek prezentációi az első öt esetben, és miért nyűgözte le a magáé. A tudatosság szintje alatt manipuláltam.

– De hogy képes erre?

– Ez a munkám, kedves Gábor.

– Ez hatalom, Gitta.

A nő felkapta a retikült, és a kerekeire állított bőröndöt maga után húzva az ajtó felé indult. A válla felett szólt vissza.

– Igaza van, Gábor. Tényleg hatalom.

Lement a lifttel a garázsba, beült muzeális értékű fekete Citroën DS-ébe, és kihajtott az utcára. Hamar elért a Corvin sétányra, és negyedórával később már nyitotta is emeleti apartmanját.

Felkattintotta a világítást, és az előszobai asztalra dobta a táskáját. Cipőjét akkurátusan a szekrénybe tette, azután mezítláb bement a nappaliba, töltött egy italt, és leült a hófehér bőrkanapéra.

A lakás személytelen volt és csendes. Egy darabig csak nézelődött, szemügyre vette az ismerős tárgyakat. A vázákat is a lakással együtt bérelte, egyetlen személyes tárgyat sem hozott magával. Még egy fotót sem. Felsóhajtott. Tekintete a telefonjára esett. Felemelte, kikeresett egy számot a menüből, és megnyomta a hívásgombot. Legalább Margit nénivel jó lenne most pár szót váltani, gondolta, de a hangposta géphangja válaszolt.

Hát persze. Margit néni már alszik, nyilván kikapcsolta a telefonját.

Lassan végiggörgette a telefonkönyvet, de egyetlen nevet sem talált, amelynek a tulajdonosa örült volna, ha ilyen késői órán megcsörgeti. Szája sarkánál megfeszült egy izom, és csüggedten a csupa üveg és króm asztalra tette a telefont. Úgy döntött, inkább letusol. A fürdőszobába ment, és letépte a celofánt egy fogkeféről. Ahogy a tubust kereste a polcon, tekintete találkozott a tükörképével. Mereven bámulta magát egy percen át, akkurátusan szemügyre véve a parányi ráncokat, a nagy szemét, a keskeny orrát. Végül szomorúan ledobta a fogkefét.

– Cseszheted a hatalmadat, Gitta – sóhajtott.

2

2013. április

Szürke Porsche Boxster a külső sávban haladt az Erzsébet körúton a Nyugati pályaudvar felé. A férfi ráérősen vezetett, közben a nőket figyelte, akik a sűrű tavaszi esőben lehajtott fejjel siettek a dolgukra, a kopogó cipők torz tükörképe kirajzolódott a nedves járdán. Egyik sem pillantott a grafitszínű, lapos sportkocsi felé, inkább kendővel fedték arcukat a metsző szélben, vagy éppen gallérjukba fúrták leszegett állukat. Tamási Frank elmorzsolt egy szitkot a foga között. Nem azért vette a kocsit, hogy aztán senki se foglalkozzon vele. Jobbra indexelt a Szófia utcánál, és felpörgette a motort, ahogy egy karcsú lábszárat látott elvillanni egy kabát széle alatt, de a nő ügyet sem vetett a kocsira.

A Porsche bekanyarodott az utcába, és lassan gurult a vásárcsarnokig. Kicsit továbbment, majd leparkolt az első üres helyre. Tamási kiszállt, és a bár felé igyekezett. A pincelejárat meredek lépcsőjén füst és meleg hullámzott felfelé. Annak ellenére, hogy a dohányzási tilalom már egy ideje életbe lépett, itt senki sem foglalkozott ilyesmivel. A szabály egyszerű volt, de működött. Aki akart, rágyújtott – viszont fizette a tulaj helyett a büntetést. Persze csak abban az esetben, ha valami tudatlan ellenőr merészelte megbírságolni a bárt. Ezek aztán soha többé nem jöttek újra. Vannak helyek, amik így működnek, és ez éppen ilyen volt.

Tamási leért a lépcsőn, odaintett a pultnál könyöklő csaposnak, aki a szemközti falra függesztett tévén a sportcsatornát figyelte. A pasas rávigyorgott, és egy poharat vett elő.

– A szokásosat?

– Persze – bólintott Tamási, és mire a pulthoz ért, már készült az itala. Egyujjnyi gin, három deci szóda. Mint mindig.

– Kösz. Itt van már?

– Aha. Hátul ült le.

Fogta a poharat, és a hátsó helyiség felé indult. Az üzletember külsejű férfi már ott üldögélt a marhabőrrel bevont padok egyikén, és kólát szopogatott. Idegesnek tűnt, láthatóan nem érezte jól magát ezen a helyen. Tamásinak eszébe jutott, hogy Temesvári minden bizonnyal azon töri a fejét, hogy ha végeztek, azonnal tisztítóba viszi a drága öltönyt, mert a hely füstös levegője beeszi magát a szövetbe.

Tamási kezet fogott az idegesen feszengő férfival, és leült vele szemközt az asztalhoz.

– Helló.

– Megcsinálta?

– De udvariatlanok vagyunk – mosolygott Frank, és belekortyolt az italába.

– Nem jópofizni jöttem. Drága az időm.

– Ahogy az enyém is. Itt a pénz?

– Megcsinálta?

– Meg – adta meg magát Tamási.

Temesvári Áron egy kicsit megkönnyebbült.

– Mesélje el, hogyan!

– Minek? Magának az a lényeg, hogy…

– Hadd döntsem el én, hogy nekem mi a lényeg, bassza meg! – csattant fel az üzletember. – Mesélje el, hogyan csinálta!

Tamási összehúzta a szemét. Jókötésű, erős testalkatú, száznyolcvan magas férfi volt, aki haját tüskére vágatta, és állandóan gondosan nyírt borostával mutatkozott, hogy harminchárom événél idősebbnek tűnjék. Fekete zakójához viselt egyszerű fehér pólója alatt kirajzolódtak kemény izmai. Érezte, hogy ereiben áramlani kezd az adrenalin. Legszívesebben szájon verte volna ezt a nagyképű amatőrt, de nem tehette, hiszen az még nem fizette meg a munkáját. Volt már, hogy eljárt a keze, most nem akarta ezt kockáztatni. Ellazította a farmernadrág alatt megfeszült combizmait, és kényelmesen hátradőlt.

– A maga kulcsával mentem be. A hálószobát és a nappalit bekameráztam. A hálóban az ágy fölötti polcon kicseréltem egy könyvet, és a mikrokamerát a gerincébe fúrt lyukban helyeztem el. Ha érdekli, a Lady Chatterley szeretője a könyv – engedett meg magának némi élcet Frank. – A nappaliban a tévé feletti festmény bal felső sarkában dugtam el a kamerát. Maga ugyan nem mondta, de körbejártam a lakást és a vendégszobát is bedrótoztam. Az ajtófélfa felett rögzítettem a cuccot. Mindegyiket kipróbáltam. A továbbítóegység a gázóraszekrénybe került. Megnéztem a matricát, két és fél hónapja olvasták le, tehát senki sem fogja nyitogatni háromnegyed éven át.

– Helyes – bólintott Temesvári.

– Itt van a kód – tolt át az asztalon egy cédulát Tamási. – A netes elérhetőséget tudja, ha ezt a jelszót beüti, mindhárom kamera képét látni fogja. A hálószobai és a nappaliban lévő alkalmas közelítésre is, a harmadik nem.

– Miért nem?

– Maga eleve csak kettőt akart, ezért kettőt vittem magammal. A lakásban aztán láttam, hogy még egy kell, mert a vendégszoba is adja magát egy félrekefélésre. Grátisz felszereltem a saját készletemből egy régebbit, de az ennyivel kevesebbet tud.

– Értem. Mennyi volt a cucc?

Újabb papírlap csúszott át az asztalon.

– Ez a számla a vásárlásról. Nem a maga cége nevére szól, ne féljen. Gondolom, úgysem akarta elszámolni. Csak a látszat kedvéért kértem, ilyen eszközöket senki sem vesz csak úgy blokk ellenében. Anyagárként annyit kérek, amennyi a számlán van.

– És a maga kamerája?

– Mondtam. Benne van a munkadíjamban.

– A pasasról mit tud? – váltott témát Temesvári, miközben eltette a számlát.

Tamási fejből sorolta az adatokat.

– Negyvenhárom éves, orvos. A felesége a rendelésen ismerte meg, amikor elment rákszűrésre. Fél éve dugnak. A neje úgy tudja, maga egész hétvégén Münchenben van. Ma délutánra beszélték meg, hogy a doki átmegy hozzá. Szerintem úgy öttől érdemes moziznia.

Temesvári arca megfeszült. A