Wendigo

By Zoltan Szeman

A wendigo (windigo) az észak-amerikai natív törzsek mitikus szörnyalakja. A legendák szerint, a wendigo valamikor ember volt, de éhínség idején egy gonosz szellem sugallatára társai ellen fordult. A gonosz szellem könnyedén megszállta a kannibál testét, eltorzította, óriási szörnyeteggé változtatta. A wendigo különleges tulajdonságokkal, emberfeletti erővel, gyorsasággal bír és étvágya az emberhúsra csillapíthatatlan…

 

1917. Kanada. Valahol Saskatchewan tartomány északi részén.

Az ifjú Jim Davis azt hitte, megütötte a főnyereményt, mikor megörökölte nagybátyja farmját. Ám a közeli városka kanadai francia nagybirtokosa, Pierre Dubois már szemet vetett a fiatalember földjeire, és minden aljasságra hajlandó, hogy Jimet elüldözze a környékről. A fiatal farmer egyetlen segítsége Törött Kés, a váratlanul felbukkanó ojibwe indián.

Ám az indián megérkezését követően elszaporodnak a környéken a véres, brutális gyilkosságok és rejtélyes eltűnések. A helyi rendőr Jimet és Törött Kést gyanúsítja. A két barátnak szöknie kell a hamis vádak elől.

Egy szakasz sokat próbált lovasrendőr ered a menekülők nyomába, de a végeláthatatlan erdőben döbbennek rá: egy nem evilági szörnyeteg vadászik mindannyiukra.

Utolsó reményük egy messzi északon élő cree varázsló, aki talán képes elbánni a wendigóval.

Megkezdődik a versenyfutás életre-halálra…

• Language: Magyar
• Publisher: Zoltan Szeman
• Release date: Apr 2, 2019

Book preview

Képgaléria

Előszó

Wendigo (windigo):

Az észak-amerikai indián törzsek mitikus, emberevő szörnyalakja. A legendák szerint, a wendigo valamikor ember volt, de éhínség idején egy gonosz szellem sugallatára a társai ellen fordult, kannibállá vált. Így a gonosz szellem könnyedén megszállhatta az emberevő testét, hogy azt többé soha ne is hagyja el…

Az indián tábortüzek körül – különösen a Nagy Tavak vidékén – úgy mesélik, a szörny emberfeletti erővel és sebességgel bír. Bár teste valamelyest megőrizte az emberi formáját, de farkasra emlékeztető fején szarvakat hord, szeme, mint az izzó faszén. Hegyes fogaival, borotvaéles karmaival pillanatok alatt képes szétmarcangolni a zsákmányát. Kiváló hallása, szaglása és látása félelmetes, halálos éjszakai vadásszá teszik a wendigót.

A történetek szerint a wendigo képes bármilyen emberi hangot utánozni. Sokszor így csalja el az áldozatát a társaitól, hogy az erdő mélyén megölje és megegye. A rémet nem zavarja a szélsőséges időjárás, meg sem kottyan neki még a legzordabb hóvihar sem.

A wendigo, nem úgy, mint más ragadozók, akármennyit eszik, soha nem lakik jól. Étvágya az emberhúsra csillapíthatatlan…

Prológus

Kanada, Északnyugati területek, 1911.

A tipiben lobogó tüzecske alig valami meleget, még kevesebb fényt adott. Hosszú Toll elgémberedett tagokkal kucorgott a vállára terített farkasbunda alatt, és elkeseredve hallgatta az odakint süvítő jeges szelet. Hamarosan elfogy a fa. Ki kellene mennie egy újabb adagért, ha nem akarja, hogy felesége és két kislánya megfagyjanak.

A gondolat még szinte meg sem fogant a fejében, már el is vetette az ötletet. Nem érzett izmaiban semmi erőt, nemhogy hóviharral dacolni, fát gyűjteni… Ha legalább lenne mit enniük! Huszonegy napja, hogy elrágták az utolsó darab húst. Hosszú Toll hiába volt ügyes harcos, kiváló vadász, a sok napja tomboló vihar elől még az állatok is elbújtak. Hal sincs. A tó túl messze, a felszínét vastag hó és jég fedi…

Keserűséggel teli szívvel figyelte asszonyát és gyermekeit. Végre, alszanak, legalább addig sem éheznek…

Óvatosan megmozdult, megszédült. Mézédes, álnok hang csendült fel a fejében:

„Meghalsz, harcos! Értelmetlen, fájdalmas elmúlásod lesz, őseid nem várnak majd téged odaát…"

– Nem! Életben maradunk! A vihar holnapra elül!

„Még ha így is lesz, mi történik majd? Hiszen már járni sem vagy képes! Enned kell! Enned kell!"

– Hallgass! Nincs mit enni! – suttogta Hosszú Toll.

„Már hogyne lenne! Ott van, alig karnyújtásnyira tőled! Hús! Sok hús!"

Az indián tenyerébe temette az arcát.

– Takarodj a fejemből, gonosz szellem! Keress más áldozatot!

„Én téged kedvellek, Hosszú Toll! Csak téged! Nem akarom, hogy meghalj! Ott a hús melletted! Csak három gyors mozdulat! Fel sem ébrednek! Nem fog nekik fájni…"

– Nem! Nem! Nem! – nyögte a harcos.

A férfi gyomra kínzó görcsbe rándult az étel gondolatára.

„Jó vadász vagy, tudsz bánni a késsel, nem is veszik észre, mikor érnek a Boldog Vadászmezőkre! Mikor felébrednek, már soha többé nem kell éhezniük, fázniuk. Hiszen ezzel segítesz nekik, megrövidíted a szenvedéseiket, te pedig ehetsz végre! Húst ehetsz! Csupán három mozdulat!"

Hosszú Toll elméje eltompult, tagjaiba hirtelen erő költözött.

– Nem, ezt csak egy gonosz szellem teszi! Menj innen! – nyöszörögte a férfi.

„Nem megyek! Veled maradok az idők végezetéig! Most fogd meg a kést! Úgy! Jóleső érzés, igaz? Menj, szerezd meg a húst! Mind a tiéd, mind, mind…"

Az asszony egy pillanatra felébredt, és rémülten látta meg a fölé hajló férje fekete szemében az őrület lángjait. Felkiáltani már nem volt sem ereje, sem ideje. A harcos gyors, gyakorlott mozdulattal tövig döfte a nő szívébe a hideg pengét.

Első rész

Kanada, Sasketchewan tartomány, 1917.

A júliusi nap fénye megcsillant a magasra emelt fejszén, majd a lezúgó fém egyetlen, hatalmas reccsenéssel hasította ketté a tönkre helyezett fahasábot. Jim még ingujjra vetkőzve is izzadt, nagyot fújva törölte meg gyöngyöző homlokát.

– Valaki jön. Waabiskiiwed…

Jim dühösen felmordult, tekintetét a földúton közeledő porfelhőre szegezve hátraszólt a mögé lépő alaknak.

– Angolul, Törött Kés! Angolul! Nem beszélem az ojibwét!

Az indián – magas, hosszúhajú férfi – megrázta a fejét.

– Ennyit még te is értesz a népem nyelvéből, Jim. Fehér ember közeledik.

– Ezt én is látom. A tieid aligha vezetnek automobilt.

Szótlanul figyelték a farmudvarra begördülő Fordot. A motor egy utolsó hördüléssel elhallgatott, és a poros T-modellből városi ruhás, idősebb férfi kászálódott ki. Keménykalapját igazgatva óvatosan közelebb lépett a némán ácsorgó pároshoz.

– Jó reggelt, Mr. Davis! Michael Braddock vagyok, az Első Kanadai Bankot képviselem…

Jim mogorván biccentett. Ha a férfi a banktól jött, akkor az csak rossz híreket jelenthet. A rossz hírek hozója pedig nem tartozott a szívesen látott vendégek körébe.

– ’ggelt! – vágott a tisztviselő szavába Jim. – Most éppen mit akarnak? Már befizettem a havi részletet!

A látogató zakója belső zsebéből hivatalosnak tűnő, enyhén gyűrött borítékot húzott elő.

– Igen, tudom, Mr. Davis, de ez a levél talán jobban megmagyarázza. Kutya meleg van! Kérhetnék egy pohár vizet?

– Szolgálja ki magát! – intett Jim az udvar szélén álló vályúval egybeépített karos kútra.

Braddock tett két lépést a mutatott irányba, majd bizonytalanul megtorpant.

– Nem látok poharat.

A fiatal farmer csupán szeme villanásával jelzett az indiánnak. Törött Kés megfordult, besietett a házba, majd hamarosan ónbögrével a kezében tért vissza. Braddock hálás mosollyal ragadta meg a poharat, és már iszkolt is a kút felé.

Ezalatt Jim kibontotta a levelet, majd elkomoruló arccal olvasta a sorokat. A szemébe csorgó izzadságtól és a növekvő dühétől néha összefolytak előtte a betűk.

„Kelt 1917. július 10, Green Lake, Saskatchewan… Fizetési feltételek módosítása… az emelt összeg…"

– Maga tudja, mi áll a levélben? – tartotta a papírlapot a vályútól visszatérő Braddock orra alá.

A tisztviselő zavartan lekapta a drótkeretes szemüvegét. Zsebkendőjét előrángatva törölgetni kezdte a lencséket, miközben igyekezett kerülni Jim tekintetét.

– Igen, Mr. Davis. A levél az ok, amiért engem küldött a bank, és nem a szokásos postai kézbesítés útján…

– Akkor, ha már itt van, elmagyarázná, mi a fene folyik itt? – csattant fel Jim. A levelet Braddock lába elé dobta a porba. Idegesen beletúrt barna, rövidre nyírt hajába, és várakozóan pillantott a tisztviselőre.

– Nos, röviden szólva, a háborús helyzetből adódóan a bank kockázatai megnőttek, így a maga földjeit terhelő tartozásokat magasabb kamatszázalékba sorolták. Ez azt jelenti, hogy pár dollárral több lesz a havi visszafizetendő alap, illetve a kamat.

– Pár dollárral? Ember, ez piszok sok! Honnan a fenéből teremtsek elő ennyi pénzt? És mi ez baromság a háborús helyzettel? A háború Európában dúl, nem Kanada határainál!

– Nézze, Mr. Davis, megértem, de én csak a munkámat végzem. Nem én hozom a döntéseket.

– Na persze! Mi is a maga munkája? Vérszívás?

– Nem, Mr. Davis! Jelenleg azt a feladatomat teljesítem, hogy kézbesítem ezt a levelet. Valamint felbecsülöm az ingatlanját és a földjeit.

– Mit csinál? – hökkent meg a fiatal farmer.

– A bank biztosítékot szeretne, arra az esetre, ha probléma lenne a jelzálog visszafizetésével.

– Aha! Szóval azt akarja tudni, ha nem fizetek, a farmom elég értékes-e, hogy fedezze a kölcsönt. Törött Kés! Hozd a puskámat!

Az indián vigyorogva elügetett az épület irányába.

– Nana, Mr. Davis! Nincs szükség agresszív viselkedésre! – lépett hátra Braddock ijedten. Nagy igyekezetében megbotlott, egyensúlyát vesztve egyenesen egy félig száradt lótrágyakupacba huppant.

– Hol van már az a puska?! – kiáltott Jim a ház felé.

– De, Mr. Davis…

– Takarodjon innen, Braddock! A részleteket továbbra is fizetni fogom, de ha meglátom a földjeim környékén szaglászni, a fenekébe eresztek egy adag madársörétet! Megértette?

A banktisztviselő rémülten tápászkodott fel, majd egy atlétát meghazudtoló fürgeséggel iramodott az autó felé.

Jim gonosz mosollyal figyelte, amint a Ford a rögös úton nagy bakugrásokkal, sebesen távolodik a farmház udvarától.

– Akkor mégsem lövünk? – hangzott fel Törött Kés dörmögése.

A farmer társa üres kezére pillantott.

– Még ha akarnék se tudnék. Hol a puska?

– A helyén. Az ajtó mellett a kampón – felelte nyugodtan az indián.

– Nem azt mondtam, hogy hozd a fegyvert?

– Mondtad. De én tudtam, a waabiskiiwed úgyis elmenekül, nincs szükség a puskára. Ha mégis hoztam volna, akkor lehet, utána lősz, akkor pedig baj lesz. Jönne a rendőrség, nyomozás lenne, és az neked nem hiányzik. Meg nekem sem.

Jim elképedve meredt az enyhén mandulavágású szemű indiánra, majd legyintett.

– Már amúgy is mindegy. Túl messze van, csak pocsékolnám a lőszert. De legközelebb, ha azt mondom, csinálj valamit, akkor tedd is meg, különben…

Törött Kés megcsóválta a fejét, kettős varkocsba font hosszú, fekete haja a vállát verdeste.

– Nagy a hangod, de tudom, nem harapsz. Nincs benned elég bátorság.

– Úgy? Akkor viszont bátorkodj oda az istállóhoz és hordd ki Villám alól a szalmát! Már tegnap megígérted!

– Meg is tartom a szavam, de azt nem mondtam, mikor… – csillantak gunyoros szikrák az indián fekete szemében.

– Használhatatlan alak vagy! Csak tudnám, minek tartalak?

– Nem vagyok a szolgád, hát nem tartasz. Amúgy meg, senki más nem hajlandó neked dolgozni, így nem sok választásod maradt.

– Ne is említsd, mert felforr a vérem! Az a rohadék békazabáló Dubois! Miatta van ez az egész! Biztos vagyok benne, ő szabadította a bankot is a nyakunkra. Csak tudnám, mi a fenének kellenek neki az én földjeim?

Pierre Dubois a környék leggazdagabb emberének számított. Az elmúlt öt évben sorra vásárolta fel a környező területeket, és csupán pár nyakas farmer maradt, akik makacsul megtagadták a földjeik eladását. Jim birtoka a többiekéhez képest jelentéktelenül aprónak számított. Ráadásul földjeinek több mint a felét még erdő borította, amit először ki kell irtani, hogy használható legyen. Kötött ugyan szerződést egy kis fafeldolgozó céggel, akik vállalták a munkát, de alighogy nekiláttak, két munkásuk nyomtalanul eltűnt az erdőben. Pár napig, amolyan tessék-lássék módon keresték őket, de nem akadtak a nyomukra. Mayborne tizedes, Őfelsége Északnyugati Lovasrendőrségének enyhén alkoholista tagja, Little Rock egyetlen rendőre, ezzel lezártnak tekintette az esetet.

– Elkapta őket egy medve, vagy csak elegük lett, és csendben leléptek – vont vállat a törvény embere, mikor Jim ellovagolt Little Rockba, hogy személyesen beszéljen vele. A keszeg, nagybajuszú férfi nem volt hajlandó tovább foglalkozni az üggyel. Annyira nem, hogy a közöttük egyre jobban elmérgesedő vita végén még azt is kilátásba helyezte Jimnek, békebontásért lecsukja pár napra, ha nem takarodik az irodájából.

A favágók is morogtak, és ostoba, babonás pletykákat kezdtek el terjeszteni. Addig-addig hergelték egymást holmi fák között élő gyilkos rémről, amíg végül megtagadták a munkát, így a cég kénytelen volt felbontani Jimmel a szerződést.

– Még hogy szörnyeteg! Az a szemétláda Dubois! Biztosan az ő keze van a dologban! – dühöngött magában Jim.

Írt néhány levelet a távolabbi fafeldolgozó cégeknek is, de azok olyan árajánlatokat tettek, amit a fiatal farmer nem engedhetett meg magának. Két év telt el, de azóta sem vállalta senki a Davis-földeken burjánzó erdő irtását. Márpedig az erdőben nem lehet vetni, nem nő más, csak bokrok, így hasznot sem hoz. Az elmúlt hat év alatt, amióta megörökölte a farmot a nagybátyjától, már vagy ezerszer kívánta, törött volna el a keze, mielőtt aláírta a hagyatéki papírokat. A rókaképű ügyvéd valahogy elfelejtette említeni: jókora jelzálog terheli a földeket. Mint ahogy azt sem közölte vele, a birtok jó része használhatatlan erdős, enyhén ingoványos terület.

De a kollégái a vasútnál telebeszélték Jim fejét, hogy mennyivel jobb saját földet birtokolni, gazdálkodni, mint egész nap a kalapácsot emelgetni, meggörbült sínszakaszokat cserélni. Így még akkor is aláírta volna a papírokat, ha maga a kénkőszagú Lucifer tolja az orra alá…

Az egyszerű, mindössze három szobából álló deszkaházra ráfért volna már a felújítás. Pergő, fehérnek már csak nyomokban nevezhető festéke és enyhén megroggyant teteje kétségessé tette, kibír-e még egy telet a házikó. Az utolsó kemény hideg idők után a heves esőkkel beköszöntő tavasz csak tovább rombolta a lassan szétkorhadó falakat, padlódeszkákat.

„Erre sincs pénz… Semmire sincs pénz!"

Jim elnézett a háztól alig pár lépésnyire ringó búzamező felett, tekintete megállapodott a majd’ egy mérföldre kezdődő erdő szélső fáinak vonalán. A ragyogó kék égbolt és a fehéren bodorodó bárányfelhők ellenére is sötét hangulat szállta meg.

„Nyavalyás fák! – gondolta. „Ha ti nem lennétek, mostanra talán visszafizethettem volna a tartozás felét, vagy akár többet is!

Ha eladja Dubois-nak a földet, a kapott összeggel visszaköltözhetett volna Winnipegbe, de a francia származású mágnás minden évben felezte a kínált összeget. Tudta jól, Jim nyaka körül szorul a kölcsön-dollárokból font hurok, és ezt arcátlanul ki is használta. Kora tavasszal a fiatal farmer összefutott Dubois-val Little Rockban, és a gazdag, pohos férfi újabb ajánlatára Jimből kitört a keserű nevetés.

– Mr. Dubois, ez még a vonatjegyre is alig lenne elég, amivel visszamehetnék Winnipegbe.

– C’est la vie, mon ami… – vigyorgott rá szemtelenül a kanadai francia.

Jimet egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy a vastag aranyláncon fityegő órájával matató dagadt alakra vesse magát. Végül csak nagyot nyelt és köszönés nélkül magára hagyta a férfit.

– Ne legyen bolond, Davis! Fogadja el az ajánlatom, mert még egy-két év, és maga könyörög majd nekem, hogy vegyem meg a földjeit! – kiáltott utána Dubois.

Amit Jim a legbosszantóbbnak tartott, hogy a férfinak igaza volt.

A tavalyi termést is alig sikerült betakarítani, mert csupán fél tucat segédmunkást tudott fogadni. Nem futotta több ember bérére. A malom tulajdonosa, a kancsal Gillmore, a fejét csóválta, mikor Jim terménnyel megpakolt szekereit meglátta. Pergette tömpe ujjai között a kalászból kimarkolt szemeket, és sóhajtozva, sajnálkozva mondott egy árat a gabonára. Jim elsápadt, majd gyors fejszámolással megállapította, ha kifizeti a munkásokat, a bankot és pótolja a cserére szoruló farmeszközöket, gyakorlatilag egyetlen centje sem marad. Vitatkozott egy sort Gillmore-ral, de az csak hajtogatta, hogy aprók, rossz minőségűek a szemek, és nem adhat értük többet. Jim csak sejtette, a malomtulajdonos, akár a környék majd’ minden jelentősebb embere, Dubois zsebében van.

Kénytelen-kelletlen elfogadta a pénzt, szélnek eresztette a munkásokat, majd dühöngve hazament.

Nagy sóhajjal rázta le magáról az emlékeket, miközben ismét megragadta a fejszét. Az indián figyelte egy kicsit, majd letelepedett a favágó tönk mellett álló felfordított vödörre.

– Jim, mikorra szerzel embereket? Már régen el kellett volna kezdenünk az aratást…

– Mikor váltál földművessé? – vágta bele dühösen a farmer a fejszét a tőkébe. – Azt hiszed, én nem tudom? Talán két ember háromnapi bérét ki tudom fizetni, de ennyi idő alatt a felét sem aratjuk le a termésnek. Holnap reggel megint lemegyek Little Rockba, hátha akad valaki, aki beszáll az aratásba búzáért cserébe…

Törött kés megcsóválta a fejét.

– Nem lesz ez így jó. Ha nincs búza, nincs pénz. Ha nincs pénz, a prémeket majd olyan dolgokra kell becserélni, amit egyébként megvennél, ha…

– Ha nem hagyod abba, behúzok egyet! Nem elég, hogy a bank a nyakamon liheg, még te is huhukolsz itt nekem, mint valami halálmadár? Holnap szerzek embereket! Téma lezárva!

Nem szerzett. Hiába lovagolt le a kisvárosba, a kocsmában őgyelgő pár alak fintorogva húzta el a száját, mikor megpróbálta őket felbérelni. Greg Hutchins, a kocsmáros magához intette az elkeseredett Jimet. Kilöttyintett