Ezer halál

By Jack London

Mindnyájan ​ismerjük őt, gondolnánk. Hiszen sokan már gyermekkorukban találkoznak olyan köteteivel, mint A vadon szava, A beszélő kutya vagy Az éneklő kutya, a Tengeri farkas, az Északi odüsszeia vagy az Aranyásók Alaszkában. Esetleg ezek filmváltozataival. De valóban ismerjük-e a sokoldalú író minden arcát?
Mert London keze alól a realista emberi drámák, valóságban gyökerező kalandregények mellett kerültek ki fantasztikus művek is, meglepően nagy számban. Elég A Vaspata disztópikus társadalomrajzára gondolni, az Ádám előtt hősére, aki az ősvilágba álmodja vissza magát, esetleg a Kóbor csillag kozmikus látomására.
E kötet a szerző kevéssé ismert fantasztikus novellái közül válogat, és a témák a lehető legváltozatosabbak: az emberiséget elpusztító világjárvány; a saját fián könyörtelen kísérleteket végző őrült tudós; a csillagok közül érkezett tárgy, amit a tudatlan bennszülöttek istenként tisztelnek, de üzenetét fel nem foghatják. Találkozhatunk még többek közt a terrorizmus riasztó víziójával, a biológiai hadviselés rémképével, a láthatatlanság titkával, fiatalító szérummal és gyilkos sugárfegyverrel is.
A modern SF szinte minden kelléke felvonul ezekben az írásokban, amelyek hiába születtek 100 évvel ezelőtt, a mai olvasók számára is páratlan izgalmakat tartogatnak.

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 7, 2020
• ISBN: 9786155628634

Jack London

Jack London was born in San Francisco on January 12th 1876, the unwanted child of a spiritualist mother and astrologer father. He was raised by Virginia Prentiss, a former slave, before rejoining his mother and her new husband, John London. Largely self-educated, the teenage Jack made money stealing oysters and working on a schooner before briefly studying at the University of Berkeley in 1896. He left to join the Klondike Gold Rush a year later, a phenomenon that would go on to form the background of his literary masterpieces, The Call of the Wild (1903) and White Fang (1906). Alongside his novel writing London dabbled in war reportage, agriculture and politics. He was married twice and had two daughters from his first marriage. London died in 1916 from complications of numerous chronic illnesses.

Book preview

A fordítás alapját képező kiadás:

The Collected Science Fiction and Fantasy of Jack London, Vols. 1-3

Leonaur, 2005

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

Fordította:

Drippey Dániel, Fedina Lídia, F. Nagy Piroska, Hidy Mátyás, J. Magyar Nelly, Kollárik Péter, Nágel Tünde, Németh Attila, Sárpátki Ádám, Szente Mihály, Tamás Dénes, Utasi Péter, Varga Csaba Béla

Válogatta:

Németh Attila

Szerkesztette:

Cs. Fehér Katalin

Korrektor:

Athén Melitta

Borító:

Sallai Péter

ISBN 978 615 5628 63 4

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© Hungarian translation 2014, Drippey Dániel, Fedina Lídia, F. Nagy Piroska, Hidy Mátyás, J. Magyar Nelly, Kollárik Péter, Nágel Tünde, Németh Attila, Sárpátki Ádám, Szente Mihály, Tamás Dénes, Utasi Péter, Varga Csaba Béla

© Hungarian edition 2014, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

EZER HALÁL

NAGYJÁBÓL egy órája lehettem már a vízben, átfagyva, kimerülten, jobb lábikrámban rettenetes görccsel, és úgy tűnt, utolsót harangoztak nekem. Hasztalan próbáltam küzdeni az apály erőteljes sodrásával, csak figyelhettem, ahogy a parti fények őrjítő menetben elsorjáznak előttem, de immár feladtam a hadakozást, és keserűen gondoltam eltékozolt életemre, amely hamarosan véget ér.

Szerencsémre jóféle angol anyagból gyúrtak, ám szüleim bankszámlájának mérete messze meghaladta abbéli tudásukat, hogyan kell felnevelni egy gyermeket. Így aztán, noha ezüstkanállal a számban születtem, az otthon meghitt légköre ismeretlen maradt számomra. Atyám, egy igen tanult ember és ünnepelt régiségkereskedő, nem törődött családjával, hiszen valósággal rabul ejtették dolgozószobájában végzett, elvont tanulmányai; mindeközben anyám, akinek sokkalta emlékezetesebb volt szépsége, mint józan gondolkodása, az általa frekventált társaság hízelgéseiben lubickolt elégedetten. Én magam kijártam a jómódú angol fiúktól elvárható elemi és magasabb iskolákat, s ahogy az évek szálltával megnövekedett testi erőm, és felfedeztem a szenvedélyek világát, szüleim egyszeriben rádöbbentek, hogy halhatatlan lélekkel rendelkezem, s ennek megfelelően hozzáláttak megzabolázásomhoz. Csakhogy addigra már elkéstek; elkövettem a legvadabb és legarcátlanabb ostobaságot mind közül, minek következtében családom kitagadott, a felháborodott társadalom pedig kiközösített. Egyszeriben ott találtam magam egy Ausztráliába tartó hajó első osztályú utasaként, zsebemben ezer fonttal, amelyet atyámtól kaptam ama kijelentés kíséretében, miszerint sem látni nem óhajt többé, sem további pénzekkel támogatni.

Azóta egyetlen hosszú kóborlás volt az életem – a távoli Kelet és a messzi Nyugat, az Arktikum és az Antarktikum között –, mígnem ügyes kezű tengerészként, férfiasságom teljében itt végeztem be fuldokolva, a San Francisco-öbölben, egy katasztrofálisan sikeres szökési kísérlet eredményeképpen, mellyel hajómról akartam megszabadulni.

Jobb lábamat összerántotta a görcs, egész testem haláltusában vonaglott. Az enyhe szellő borzolta, kiszámíthatatlanul csapkodó hullámok gyakorta a számba fröccsentek, majd le a torkomon, és én semmit nem tehettem ez ellen. Noha egyelőre sikerült a felszínen maradnom, mozdulataim gépiesek voltak, s határán álltam annak, hogy elveszítsem eszméletemet. Halványan megragadt emlékezetemben, amint elsodródom a védőgát mellett, és egy, a torkolatban fölfelé haladó gőzös jobb oldali jelzőfényét is megpillantottam még, majd minden elfeketedett előttem.

* * *

Először a rovarvilág halk zümmögését hallottam meg, és arcomat egy tavaszi reggel balzsamos levegője cirógatta. Fokozatosan minden egyre ritmikusabbá vált körülöttem, s a puha pulzálásra testem is válaszolt. A nyári tenger ölelt gyengéd kebelére, álomittas élvezettel emelkedtem-süllyedtem együtt a sustorgó habokkal. Azután a pulzálás erőteljesebb lett, a zümmögés hangosabb, a hullámok magasabbak és vadabbak – hirtelen már egy viharos tenger dobált vízkarjaival. Iszonytató kín zárt a markába. Ragyogó, fel-felvillanó fényszikrák hatoltak rézsút a tudatomba; fülemben haragos óceán bömbölt; majd egy megfoghatatlan valami váratlan pendülésére egyszeriben felébredtem.

A jelenet, melyben találtam magam, nagyon különös volt. Egyetlen pillantással felmértem, hogy valószínűleg egy elegáns jacht kabinjának padlóján fekszem, a lehető legkényelmetlenebb testhelyzetben. Mindkét oldalamon egy-egy sötét bőrű, furcsa öltözékű alak térdelt, és úgy rángatták a karomat föl-le, akárha pumpa volna. Hiába ismerkedtem meg már a bennszülöttek legtöbb fajtájával, ezeknek nem tudtam rájönni a származására. Egy, a fejemhez erősített szerkezet látszólag légzőszerveimet kötötte össze egy géppel, amelyet mindjárt részletesebben leírok. Betömött orrlikaim arra kényszerítettek, hogy szájon át szedjem a levegőt. Látásom ugyan nem volt a legélesebb, mégis megfigyelhettem két locsolócsőszerű, ám más anyagból készült vezetéket, melyek a számból jöttek ki, majd szétváltak. Az első hirtelen ért véget, mellettem a padlón; a második számos hurkot vetett, azután becsatlakozott abba a gépbe, amit megígértem már, hogy leírok.

Mielőtt életem zátonyra futott volna, nem keveset foglalkoztam a tudományokkal, így behatóan ismertem egy laboratórium berendezését és eszköztárát is. E tudással felvértezve vettem szemügyre a szóban forgó gépet. Nagyobbrészt üvegből állt, és az az egyszerű fajta volt, amit kísérleti célokra alkalmaznak. Egy vízzel telt edényt légkamra vett körül, amelyhez függőleges cső csatlakozott, tetején egy gömbbel. Ez utóbbi közepén nyomásmérő látszott. A csőben víz mozgott föl és le, a ki- és belégzés ritmusát követve, ennek hatása ért el hozzám a gumicsövön keresztül. E gép, valamint a két ember, akik oly lendületesen pumpáltak két karommal, érték el együttes erővel, hogy levegő jusson szervezetembe, mellkasom emelkedjen és süllyedjen, tüdőm kitáguljon és összehúzódjon. A légzés mesterséges formáját, úgy véltem, mindaddig gyakorolják rajtam, míg a természetet rá nem lehet venni, hogy folytassa elrendelt munkáját.

Amint kinyitottam a szemem, a fejemre, számra és orromra erősített szerkezetet eltávolították. Háromujjnyi tömény brandy lehajtása után föltápászkodtam, hogy köszönetet mondjak megmentőmnek, és egyszerre… atyámmal találtam szembe magam. Mivel azonban hosszú éveket éltem le az életveszély árnyékában, megtanultam uralkodni magamon, és vártam, fölismer-e engem. Nem ismert; nem látott bennem mást, mint szökött tengerészt, és akképp viselkedett is velem.

Miután a feketék gondjaira bízott, hozzálátott az újraélesztésem során papírra vetett jegyzeteinek rendezéséhez. Én nekiestem az elém rakott, bőséges ételadagnak, fönt a fedélzeten meg nagy lármázás vette kezdetét. A matrózok dalolásából, a csigák nyikorgásából és a kötélzet ropogásából arra következtettem, hogy indulni készülünk. Micsoda tréfa! Kihajózom zárkózott atyámmal a Csendes-óceán nyílt vizére! Miközben azonban magamban kuncogtam, nem sejtettem, hogy ez a tréfa milyen rosszul fog elsülni. Pedig ha tudtam volna, inkább visszavetem magamat a mocskos habok közé, ahonnan csupán nemrég menekültem meg.

Nem engedtek föl a fedélzetre, míg el nem tűntek a láthatáron a Farallon-szigetek és az utolsó révkalauzhajók is. Méltányoltam atyám előrelátását, és szívből meg is köszöntem neki a magam nyers matrózmodorában. Nem gyaníthattam, hogy sötét céljai vannak velem, ezért titkolja jelenlétem a legénységen kívül mindenki más elől. Röviden elmesélte, hogyan mentettek meg tengerészei, és biztosított róla, ő hálás nekem mindezért, mert érkezésem nagyon is kapóra jött. Megalkotott ugyanis egy berendezést bizonyos biológiai jelenségeket érintő elmélet igazolására, és alig várta a lehetőséget, hogy kipróbálhassa.

– Ön minden kétséget kizáróan bizonyította teóriámat – mondta, majd egy sóhajjal hozzátette: –, ám egyelőre mindössze a vízbe fúlás különleges esetére alkalmazva.

Azonban, mintegy kárpótlást kínálva szenvedésemért, kétfontos emelést ajánlott korábbi béremre, ha vele tartok hajóútján. Én ezt akkor nagyvonalúnak éreztem, elvégre látható szüksége nem volt rám. Várakozásaimmal ellentétben nem a legénységi szálláson kvártélyoztak el, hanem egy kényelmes luxuskabint kaptam, és a kapitány asztalánál étkezhettem. Úgy érezte, nem vagyok közönséges matróz, és én igyekeztem megerősíteni ebbéli meggyőződésében. Rögtönzött kitalációkból olyan múltat építettem magamnak, amely magyarázatot adott neveltetésemre és jelen helyzetemre, ugyanakkor próbáltam szimpátiát ébreszteni atyámban. Hamarosan már tudományok iránti vonzódásomat taglaltam, ő pedig biztosított róla, nagyra tartja beállítottságomat. Asszisztense lettem, ennek megfelelő, újabb emelkedéssel bérezésemben, sőt nemsokára bizalmasává fogadott, és megosztotta velem elméleteit, melyektől magam is egészen fellelkesültem.

A napok gyorsan szálltak, mivel új tanulmányaim rendkívül érdekeltek, és a nappali órákat atyám jól felszerelt könyvtárában töltöttem, vagy terveit hallgattam, és segédkeztem a laboratóriumi munkákban. Sajnos sok csábító kísérletről le kellett mondanunk, mivel egy dülöngélő hajó nem alkalmas terep a precíziós mérésekhez. Atyám azonban megígérte, hogy a csodás laboratórium, amely felé tartunk, mindenért kárpótol majd. Mint mondta, tulajdonába került ugyanis egy feltérképezetlen déltengeri sziget, melyet kutatóparadicsommá alakított.

Csakhogy nem sok időt tölthettünk a szigeten, mielőtt ráébredtem volna, micsoda slamasztikába kerültem valójában. Mielőtt azonban hozzákezdenék a különös események leírásához, röviden vázolnom kell az okokat, melyek e páratlanul rettenetes élményekhez végül elvezettek.

Életének késői szakaszában atyám hátat fordított az antikvitások dohos bájainak, és a biológia összefoglaló név alatt megbúvó, izgalmasabb rejtélyeknek szentelte figyelmét. Mivel ifjúkorában betéve megtanulta az alapokat, most sebesen rágta át magát a magasabb szintű kutatások dokumentációin, egészen a tudomány aktuális állásáig, majd egyszeriben az ismeretlen senkiföldjén találta magát. Elhatározta, hogy meghódítja e felderítetlen területek egy részét, és az eseményeknek ezen a pontján botlott belém. Éles eszem lévén, már ha elhiszik nekem, egykettőre magamévá tettem elméleteit és gondolkodásmódját, csaknem olyan őrültté válva közben, mint ő. De nem kéne efféléket mondanom, elvégre a később elért bámulatos eredmények éppenséggel atyám józanságát igazolták. Maradjunk annyiban, hogy nála hidegvérűbb és kegyetlenebb lényt soha életemben nem láttam.

Miután megbirkózott a fiziológia és a pszichológia kettős rejtélyével, atyám egy hatalmas, új terület határára érkezett, melynek jobb megértése érdekében tanulmányozni kezdte a magasabb szintű szerves kémiát, a patológiát, a toxikológiát, továbbá más tudományágakat és alágakat, amelyek kapcsolódhattak úttörő hipotéziséhez. Kezdve azzal a felvetéssel, hogy az életképesség ideiglenes és tartós megszűnését a protoplazma bizonyos alkotóelemeinek és vegyületeinek megalvadása idézi elő, elkülönítette ezen anyagokat, és számtalan különféle kísérletnek vetette alá őket. Mivel az életképesség ideiglenes megszűnése egy szervezetben kómát idéz elő, tartós megszűnése pedig halált, atyám azt tűzte ki célul maga elé, hogy a protoplazma alvadását lelassítsa, megelőzze, sőt még a szilárdulás legextrémebb állapotából is visszafordítsa. Más szóval, félretéve a szakzsargont, azt állította, hogy a halál, amennyiben nem erőszakos, és egyetlen szerv sem szenved súlyos sérülést, csupán az életképesség felfüggesztését jelenti, vagyis efféle esetekben a megfelelő eszközök használatával elérhető annak helyreállítása. Elképzelése pedig a következő volt: fölfedezni a metódust – és gyakorlati kísérletek útján bizonyítani hatékonyságát – az olyan szervezetek megreparálására, amelyekből látszólag eltávozott az élet. Természetesen fölismerte a vállalkozás hiábavalóságát azokban az esetekben, amikor a bomlás már megkezdődött. Vagyis olyan szervezetekre volt szüksége, melyekben egy pillanattal, egy órával vagy egy nappal korábban még dübörgött az élet. A maga durva módján az én esetem igazolta elméletét. Én ugyanis valóban megfulladtam, valóban meghaltam már, amikor kihalászott a San Francisco-öböl vizéből – de az élet szikráját újralobbantotta bennem aeroterápiás berendezése, ahogy elnevezte a készüléket.

És most térjünk rá engem érintő sötét elképzeléseire. Először is demonstrálta előttem, mennyire a markában tart. Elküldte jachtját egy évre, csupán két fekete bőrű szolgáját tartva maga mellett, akik valósággal istenítették őt. Azután kimerítően ismertette elméletét, és felvázolta bizonyítékszerzési módszerét, végül pedig azt a rémítő bejelentést tette, hogy engem szán kísérletei alanyául.

Számos kétségbeejtő helyzetben néztem már farkasszemet a halállal, és vetettem számot életemmel, de ilyen kutyaszorítóban nem voltam még soha. Esküszöm, nem vagyok gyáva, annak lehetősége azonban, hogy a lét és nemlét mezsgyéjén lépjek át újra meg újra, a rettegés magvát ültette szívembe. Időt kértem, amit atyám meg is adott, ám ugyanakkor biztosított, hogy csak egyféleképpen dönthetek: alá kell vetnem magam akaratának. Menekülés a szigetről szóba sem jöhetett, öngyilkosságra pedig gondolni sem szerettem volna, bár a rám váró sorsnál még az is jobbnak tűnt; egyetlen lehetőségnek az látszott, ha elpusztítom fogvatartóimat. Utóbbit azonban szinte lehetetlenné tették atyám óvintézkedései. Folyamatos megfigyelés alatt álltam, még álmomban is őrzött egyik vagy másik fekete.

Mivel hiába esedeztem, kijelentettem, majd bizonyítottam is, hogy a fia vagyok. Ez volt az utolsó ütőkártyám, minden reménységemet belévetettem. Ő azonban hajthatatlan maradt, mintha nem is atyám volna, hanem valami tudományos gépezet. Eltöprengtem, hogyan vehette feleségül anyámat, és hogyan nemzhetett engem, hiszen az érzelmeknek a legapróbb morzsáját sem láttam benne. Az értelem jelentett számára mindent, az olyan fogalmakat, mint a szerelem vagy a másokban támasztott szimpátia, nem ismerte, legfeljebb jellemhibák formájában, amelyeket mindenáron le kell küzdeni. Közölte hát velem, hogy ő adott nekem életet, ezért nincs is más jogosultabb nála, aki elvehetné azt tőlem. Neki, mint elmondta, mégsem ez a vágya; csupán alkalmanként kívánta kölcsönvenni, hogy az előre megállapodott időben pontosan visszaszolgáltassa. Természetesen nem zárhatta ki a balesetek előfordulását, de ez ügyben kénytelen leszek a gondviselés kegyére hagyatkozni, mert az embernek több nem áll hatalmában.

A biztosabb siker érdekében a lehető legjobb kondícióba akart hozni, úgy diétáztatott és edzett hát, mint egy világbajnok atlétát a mindent eldöntő verseny előtt. Mit tehettem volna? Ha már úgyis át kell esnem ezen a megpróbáltatáson, tegyem csúcsformában. Pihenési időszakaimban atyám megengedte, hogy segédkezzek neki az apparátus összeállításában különböző kiegészítő kísérletek elvégzéséhez. Elképzelhetik, mekkora lelkesedéssel vettem részt ezekben a munkákban. Mindent ugyanolyan jól elsajátítottam, mint ő, és többször is elégedetten láthattam saját javaslataimat átültetve a gyakorlatba. Ilyen esetekben komoran mosolyogtam, tudatában annak, hogy saját temetésemet készítem elő.

Kezdetben toxikológiai kísérleteknek vetett alá. Amikor minden készen állt, jókora adag sztrichninnel megmérgezett, majd hagyott holtan heverni mintegy húsz órán át. Ez idő alatt testem az életnek semmiféle jelét nem mutatta, a legapróbbat sem. A verejtékezés és a vérkeringés leállt; igazán rémisztőnek azonban azt éreztem, hogy míg a protoplazmikus alvadás folytatódott, én mindvégig öntudatomnál maradtam, és így valamennyi szörnyű részletet a legaprólékosabban megfigyelhettem.

Az apparátus, amelynek vissza kellett hoznia engem az életbe, egy légmentesen lezárható kamra volt, elég nagy, hogy magába fogadhassa testem. A mechanizmus is egyszerű – néhány szelep, egy forgótengely indítókarral és egy elektromotor. Működés közben a kamra levegője felváltva sűrűsödött és ritkult, tüdőmet így bírván mesterséges légzésre a korábban alkalmazott csöves eljárás nélkül. Testem ugyan mozdulatlan volt, és legjobb tudomásom szerint akár a bomlása is megindulhatott már, mégis felfogtam minden történést a környezetemben. Tudatában voltam, ahogy a kamrába helyeznek, és noha érzékszerveim megbénultak, éreztem, amikor belém fecskendezték az alvadási folyamatot visszafordító szert. Azután a kamrát lezárták, és beindították a gépezetet. Idegességem leírhatatlanná nőtt; fokozatosan azonban helyreállt a vérkeringés, a különböző szervek újra végezni kezdték feladatukat, és alig egy óra elteltével már bőséges vacsorámat fogyasztottam.

Nem állíthatnám, hogy különösebb hévvel vetettem volna bele magam e kísérletekbe vagy a továbbiakba, de két sikertelen szökési próbálkozást követően érdekelni kezdett a várható végkifejlet. Ráadásul némiképp bele is fásultam a rémségekbe. Atyám nem tudott betelni sikereivel, és ahogy teltek a hónapok, spekulációi mind vadabb és vadabb tervekre ragadtatták. Sorra vettük a mérgek három nagy osztályát, az ideg- és tüdőmérgektől az irritáns anyagokig, de gondosan kerültük az ásványi eredetű szerek többségét, valamint a maró savak teljes repertoárját. A kísérletek folyamán egészen hozzászoktam a halálhoz, és egy baleset kellett ahhoz, hogy egyre növekvő önbizalmam meginogjon. Az alkalommal karom néhány kisebb véredényének megnyitása után atyám azt a rettegett, nyílméregnek nevezett anyagot, a kurárét juttatta szervezetembe. Én azon nyomban elvesztettem eszméletemet, majd leállt légzésem és vérkeringésem. Kisvártatva a protoplazma megszilárdulása már olyan fokot ért el, hogy atyám föladott minden reményt. Az utolsó pillanatban azonban bevetette még egy friss felfedezését, amin akkor dolgozott, és a kedvező reakciót látva újult erővel látott munkához.

Egy légüres üvegcsőbe, mely hasonló volt a Crookes-csőhőz, de nem egészen ugyanolyan, mágneses mezőt helyezett. Amikor ebbe polarizált fény hatolt, nem a megszokott foszforeszkáló jelenség keletkezett, és nem is az atomok egyenesek által határolt területre történő kivetülése, hanem a szerkezet láthatatlan sugarakat bocsátott ki. Ezek nem különböztek lényegesen a röntgensugaraktól, de míg azok képesek voltak átlátszatlan objektumokat feltárni sűrűbb közegek belsejében, addig emezek sokkalta kifinomultabb feladatokat láttak el. Amikor atyám e sugarakkal fotografálta végig testemet, a negatívon megszámlálhatatlan elmosódó árnyékot figyelt meg, a tovább folytatódó kémiai és elektromos reakciók jeleként. Ez cáfolhatatlan bizonyíték volt arra, hogy a hullamerevség, amelyben ott hevertem, nem valódi; vagyis azok a titokzatos erők, finom kötődések, melyek lelkemet testemhez rögzítették, még mindig hatottak. A mérgek rövid idő alatt nyom nélkül felszívódtak szervezetemből, kivéve a higanyvegyületeket, amelyek napokra elvették erőmet.

Egy másik remek kísérletsorozathoz az elektromosságot vettük igénybe. Igazoltuk Tesla azon állítását, miszerint a magasfeszültség is lehet tökéletesen ártalmatlan: 100 000 voltot vezettünk át a testemen. Mivel nem lett semmi bajom, visszavettük a feszültséget 2500-ra, ami nyomban végzett is velem. Atyám ekkor odáig merészkedett, hogy három egész napig hagyott meg holt, illetve felfüggesztett életműködésű állapotomban. Négy órájába telt azután, hogy visszahozzon.

Egyszer még mindennek a tetejébe rágóizomgörcsöt is indukált; ez a halál azonban olyan fájdalmasnak bizonyult, hogy megtagadtam a további hasonló kísérletekben való részvételt. Az elmúlás legkönnyebb válfaját a fulladás nyújtotta, akár víz, akár fojtogatás, akár pedig gáz belélegzése által; ez utóbbiak közül a legkellemesebb a morfium, az ópium, a kokain és a kloroform volt.

Máskor megfulladásom után három hónapon át hűtve tárolt, a fagyás és a bomlás állapota közti senkiföldjén. Ez tudomásom nélkül történt, így később nagy riadalommal konstatáltam az idő múlását. Félni kezdtem attól, atyám mit művelhet velem, amíg holtan heverek, és aggodalmam csak tovább növelte az élveboncolás iránt mutatkozó, egyre növekvő érdeklődése. Utolsó feltámasztásomkor fölfedeztem, hogy valószínűleg fölnyithatta a mellkasomat. Noha gondosan ellátta és összeöltötte a sebet, a beavatkozás olyan komoly volt, hogy egy időre ágynak estem. Felépülésem alatt fogalmazódott meg bennem a terv, amelynek végül megmenekülésemet köszönhettem.

Miközben határtalan lelkesedést tettettem munkánk iránt, átmeneti felmentést kértem annak halálosabb része alól, amit meg is kaptam. A laboratóriumban kezdtem dolgozni, atyám pedig belemélyedt élveboncolásos kísérleteibe, amelyet a feketék által összefogdosott állatokon végzett. Jóformán meg is feledkezett rólam.

Tervemet a következő két propozícióra építettem: először is az elektrolízisre, amely a vizet gáz-összetevőire bontja elektromosság által; másodszor egy erőhatás elméleti létezésére, mely a gravitációnak mintegy fordítottja, és melyet Astor{1} „apergitás"-nak nevezett el. A tömegvonzása csupán egymáshoz húzza a tárgyakat, nem egyesíti őket; így az apergitás is csak taszítóerő. Az atomi vagy molekuláris vonzás ugyanakkor eggyé is olvasztja a részecskéket; ennek a fordítottjára, vagyis egy dezintegráló erőre lett volna szükségem, s nem is csupán felfedezésére és előállítására, hanem arra is, hogy akaratom szerint irányíthassam. Ahogy a hidrogén- és oxigénmolekulák kölcsönhatásuk folytán vízmolekulákká olvadnak össze, az elektrolízis pedig ezt a folyamatot fordítja visszájára, újfent létrehozva az eredeti gázokat, nekem egy olyan erő kellett, amely nem csupán ezt a két elemet választja szét, hanem valamennyit, bármilyen vegyületből. Ha atyámat becsalhatnám valahogy egy ilyen berendezés hatósugarába, azonnal dezintegrálódna, és részecskéi szétszóródnának a szélrózsa minden irányába.

Persze nem arról van szó, hogy ez az általam végül felfedezett erő megsemmisítette az anyagot; csupán a formát szüntette meg. És, amint azt hamarosan megtapasztaltam, a szervetlen dolgokra semmiféle hatást nem gyakorolt – a szervesekre azonban annál végzetesebbet. Ez eleinte zavarba ejtett, pedig ha nem töröm annyira a fejem, hamarabb megfejtem a rejtélyt. Mivel a szerves molekulákat több atom alkotja, mint a legösszetettebb ásványéit, előbbiek jellemzően labilisabbak, így könnyebben is roncsolják őket fizikai behatások vagy kémiai reagensek.

Két erős telephez külön erre a célra készített mágneseket kötöttem, és így igen intenzív, kettős mágneses teret gerjesztettem. Ezek egymástól távol tökéletesen ártalmatlanok lettek volna, ám egy közös pontra fókuszálva pontosan elvégezték a rájuk szabott feladatot. Miután a gyakorlatban is demonstráltam elméletemet – magam is csak hajszál híján menekültem meg a szétszóratástól –, fölállítottam a csapdát. Elrejtettem a mágneseket, úgy pozicionálva őket, hogy szobám bejárata szó szerint a túlvilág kapujává váljon, majd ágyam mellé egy gombot szereltem, hogy egy szempillantás alatt áram alá helyezhessem a szerkezetet, és végül lefeküdtem.

A feketék még mindig éberen őriztek éjjelente, éjfélkor váltva egymást. Bekapcsoltam az áramot, amint az első strázsám megérkezett. Alig nyomott el az álom, amikor éles, fémes csattanás riasztott fel. A küszöbömön ott hevert Dannek, atyám bernáthegyijének nyakörve. Őrzőm szaladt, hogy felvegye. Mintha forgószélben tűnt volna el, csak a ruhái hullottak le rendezetlen halomba. Enyhe ózonillat érződött a levegőben, de mivel az emberi test nagy részét színtelen, szagtalan hidrogén, oxigén és nitrogén képezi, távozásának semmi egyéb nyoma nem maradt. Mégis amikor kikapcsoltam az áramot, és összeszedtem a ruhákat, kis szénmaradványt találtam, mint amilyet az ősidőkben elpusztult élőlények hagytak maguk után; továbbá más porokat is, az áldozat testének elkülönült alkotóelemeit, például ként, káliumot és vasat. Újra fölállítottam a csapdát, és visszamásztam az ágyba. Éjfélkor aztán fölkeltem, eltávolítottam a második fekete maradványait, és aztán már háborítatlanul aludtam reggelig.

Atyám csikorgó hangja ébresztett, a laboratórium túlsó végéből kiáltozott nekem. Én csak kuncogtam magamban. Senki nem maradt, aki fölébresztette volna, így jócskán elaludt. Hallottam, amint közeledik szobámhoz, hogy fölkeltsen, fölültem hát az ágyban, hogy jobban láthassam átváltozását – talán a felemelkedés jobb szó lenne rá. Megtorpant a küszöbön, de aztán megtette azt a végzetes, utolsó lépést. Pff! A szél sóhajt így a fenyőfák között. Már el is tűnt. Ruhái a padlóra hullottak. Az ózon mellett ezúttal halványan megéreztem a foszfor fokhagymáéra emlékeztető szagát. A ruhák között kis porkupac hevert. Ennyi maradt belőle.

Hirtelen ismét megnyílt előttem a világ. Fogvatartóim megszűntek létezni.

Németh Attila fordítása

RATHBONE ŐRNAGY ÚJJÁSZÜLETÉSE

AZ ALKÍMIA pompás, lenyűgöző, lehetetlen álom volt, ám kimúlása előtt ágyékából egy sokkal bámulatosabb gyermek született, maga a kémia. Sokkal bámulatosabb, mert a feltevéseket tényekkel helyettesítette, és mérhetetlenül kiszélesítette az emberi eredmények világát. A valószínűséget lehetőséggé változtatta, és az elméleteiből kiindulva alakította a valót. Tudsz követni?

Dover szórakozottan gyufáért kutatott, ugyanakkor olyan terhes komolysággal figyelt engem, hogy azonnal eszembe idézte a jó öreg Frawley dokit, aki ezelőtt néhány évvel a tanárunk volt. Helyeslően bólintottam, és Dover, miután kellőképpen körbevonta magát füsttel, folytatta előadását.

– Az alkímia sok dolgot megtanított nekünk, habár nem kevés elgondolását csak az utóbbi időben értettük meg. Az Élet Elixírje abszurd ötlet, az örök fiatalság magának az élet alapjának gyűlöletes megtagadása. Csakhogy…

Dover itt bosszantó ünnepélyességgel szünetet tartott.

– Csakhogy az élet meghosszabbítása manapság túlságosan is gyakori eset ahhoz, hogy bárki megkérdőjelezze. Nem is olyan régen egy „generáció harminchárom évet jelentett, az emberi lét átlagos hosszát. Manapság a gyógyítás, a higiénia, az elosztás és a többi nagy előrelépés miatt egy „generációt harmincnégy évnek tartanak. A dédunokáink idejében ez már lehet, hogy negyven év lesz. Quien sabe? Lehet, hogy elérjük a dupláját is. Ah! – kiáltotta, észrevéve rémületemet. – Érted már, mire célzok?

– Igen – válaszoltam. – De…

– Csak semmi „de" – vágott közbe ellentmondást nem tűrően. – Ti, begyöpösödött konzervatívok mindig csak sütkéreztetek a tudomány glóriájában…

– És ugyanannyiszor ki is húztuk a pácból – vágtam vissza.

– Hátrább az agarakkal egy pillanatra, és hagyd folytatnom! Mi az élet? Schopenhauer az élethez való akarat igenléseként definiálta, ami egyébként egy filozófiai abszurdum, de ezzel most nincs dolgunk. Na mármost, mi a halál? Egyszerűen az emberi test sejtjeinek, szöveteinek, idegeinek, csontjainak és izmainak elhasználódása, elfáradása, leépülése. A sebészek nagy nehézségek árán forraszthatják csak össze az idősek törött csontjait. Miért? Mert a meggyengült, a pusztulás felé haladó csont többé képtelen visszautasítani a test természetes folyamatai által ráerőszakolt, lerakódó ásványi anyagokat. És milyen könnyen eltörik egy ilyen csont! Mégis, ha képesek lennénk a lerakódott foszfátot, kalciumot és egyéb ásványi anyagokat eltávolítani, a csont visszanyerhetné fiatalkori rugalmasságát és erejét.

Egyszerűen alkalmazzuk ezt a folyamatot változó mértékben az anatómia többi részére, és mit kapunk? Pusztán a rendszer legyengülésének késleltetését, az öregkor kijátszását, a szenilitás száműzését és a bohó fiatalság visszanyerését. Ha a tudomány meg tudta hosszabbítani a generációk életét egy évvel, nem hosszabbíthatja meg az egyénét sokkal többel?

Hogy visszatekerjük az élet óráját, hogy megfordítsuk az Idő homokóráját, és arany homokja újra peregni kezdjen – a gondolat arcátlansága lenyűgözött. Mi állíthatott volna meg minket? Ha egy évet nyerhetünk, miért ne lehetne húszat? Vagy negyvenet?

Ugyan! Épp csak mosolyogni kezdtem hiszékenységemen, amikor Dover kihúzott egy fiókot maga mellett, és kiemelt belőle egy fémdugós üvegcsét. Bevallom, maró csalódottság hasított belém, amikor megláttam a fiolában lévő nagyon is közönséges anyagot – egy testes, majdnem színtelen folyadékot, ami híján volt minden olyan ragyogó színpompának, amit az ember egy ilyen varázslatos vegyülettől vár. Szeretetteljesen, szinte már kedveskedve rázta meg, de okkult tulajdonságai nem mutatkoztak. Aztán szétnyitott egy fekete bőrtáskát, és fejével sokatmondóan egy bársonypárnán pihenő fecskendő felé intett. A Brown-Séquard-elixír, valamint Koch oltóanyaggal kapcsolatos kísérletei futottak át az agyamon. Derűs kétkedéssel mosolyodtam el, de ő, mintegy megsejtve gondolataimat, sietve így szólt:

– Nem, már jó úton jártak, de elvétették.

Kinyitotta a laboratórium egyik belső ajtaját, és felkiáltott:

– Hector! Gyere, öregfiú, gyerünk!

Hector, egy kivénhedt újfundlandi évek óta alkalmatlan volt mindenre, kivéve, hogy az ember útjába feküdjön le, mert abban viszont bámulatos sikert aratott. Képzeljék el döbbenetemet, amikor egy jól megtermett állat rontott be, akár egy forgószél, és szinte mindent felborított, amíg meg nem állapodott gazdája mellett. Dover sokatmondóan nézett rám, de nem szólt semmit.

– De ez… ez nem Hector! – kiáltottam. Nem hittem a szememnek.

Kifordította az állat fülét, és megláttam a két mély hasadékot, fiatalkorának vad, harcias napjainak emlékét azokból az időkből, amikor még a gazdája is és én is fiatalok voltunk. Tökéletesen emlékeztem a sebekre.

– Tizenhat éves és olyan virgonc, mint egy kölyökkutya – büszkélkedett sugárzó arccal Dover. – Két hónapja kísérletezem vele. Egyelőre még senki sem tud róla, de nagyot fognak nézni, amikor Hector újra szabadon futkározhat! A puszta tények azok, hogy új életet adtam az oltóanyaggal, ugyanazzal, amit a korábbi kutatók is használtak, csakhogy ők nem tudták letisztázni az összetevőket, nekem viszont sikerült. Miről is van szó? Egy állati eredetű elvonószerről, amely folyamatosan semlegesíti az öregkor hatásait úgy, hogy bármely állati szervezeten belül hat a stagnáló életsejtekre. Vegyük csak a Hectorban végbement, az oltóanyag befecskendezése által bekövetkezett anatómiai változásokat. Mindent összevetve ezeket úgy lehetne jellemezni, mint a lerakódott ásványi anyagok eltávolítását a csontokból, valamint az izomszövetek átitatását. Természetesen felmerült pár apróbb tényező, ám ezeken szintén túljutottam, bár nem kevés korábbi tesztalanyom szerencsétlen pusztulása árán. Képtelen voltam Hectoron dolgozni addig, amíg ki nem zártam a kudarc lehetőségét. Most pedig…

Dover felállt, és izgatottan sétálni kezdett fel-alá. Beletelt egy kis időbe, mire felvette befejezetlen gondolatának fonalát.

– Most pedig készen állok arra, hogy embereknek is beadjam ezt a megfiatalító szert. És javaslom, hogy először olyasvalakin dolgozzunk, aki nagyon kedves nekem…

– Nem… csak nem…? – rebegtem.

– De, Max nagybácsin. Ez az, amiért a segítségedet kértem. Felfedezést felfedezésre halmoztam, míg mostanra a megfiatalodás folyamata olyannyira felgyorsult, hogy félek saját magamtól. Ezenkívül Max nagybácsi olyan nagyon öreg, hogy a legnagyobb óvatosságra van szükség. Ennyire kritikus átalakítások egy öregkortól meggyengült szervezetben csak a legdrasztikusabb módszerekkel hozhatók létre, így tehát nagyon óvatosnak kell lennünk. Ahogy már mondtam, félek saját magamtól, és szükségem van egy másik elmére, hogy féken tartson. Érted már? Segítesz nekem?

* * *

A fenti beszélgetést barátommal, Dover Wallingforddal azért idéztem fel, hogy bemutassam, miként csöppentem bele életem egyik legfurcsább tudományos kísérletébe. A későbbi, teljesen hallatlan dolgokról még mindig nem szűnt meg beszélni és csodálkozni a falu. Lakóit pedig, mivel számukra ismeretlenek az ügy valódi részletei, mélyen felkavarták a szerencsétlen történések. Hatalmas volt az izgatottság: lenyűgöző sikerrel tartottak meg párhuzamosan három vallásos összejövetelt, sok szó esett jelekről meg ómenekről, és nem kevés, a közösségnek egyébiránt normális tagja hirdette az utolsó napok csodáinak eljövetelét. Fülük még most is türelmesen várja a Végítélet Harsonáját, és szemük felfelé tekint, hogy láthassák, amint az ég eltűnik, akár egy felgöngyölődő papírtekercs. Ami Rathbone őrnagyot, más néven Dover Max nagybácsiját illeti, nos, a falu egyik része úgy néz rá, mint egy második, halottaiból feltámadt Lázárra, olyasvalakire, aki szinte megpillantotta Istent; míg a falu másik része úgy hiszi, szövetségre lépett Luciferrel, és egy nap kénköves-pokoltüzes förgetegben tűnik majd el.

Bárhogy legyen is, álljanak most itt a tények teljes valójukban! Nem áll szándékomban azonban, hogy belemenjek az ügy részleteibe, kivéve a Rathbone őrnaggyal kapcsolatosakat. Több előre nem látott dolog is felmerült, amelyeket el kell intéznünk, mielőtt felvillanyozhatnánk a jó öreg, szunnyadó világot egy csodálatos felfedezés működő formulájával.

Aztán összehívnánk egy össznemzeti zsinatot, és az emberiség megfiatalodását a különböző kormányokhoz tartozó, hozzáértő szakértőkből álló bizottságok kezébe adnánk. És itt most megígérjük, hogy mindez éppúgy ingyenes lesz, akár a levegő, amit beszívunk, vagy a víz, amit megiszunk. Továbbá, tisztán önzetlen céljaink fényében, kérjük, hogy tiszteljék jelenlegi titkolózásunkat, és ne tegyék bántó bírálatok alanyává abban a világban, amit segíteni óhajtunk!

És most munkára! Azonnal elküldettem a holmijaimért, és beköltöztem a Dover laboratóriumával szomszédos egyik lakosztályba. Rathbone őrnagy a fiatalság tündöklő ígérete által elkápráztatva, készségesen engedett kéréseinknek. A nagyvilág számára haldoklott, ám a valóságban napról napra egyre virgoncabbá és erősebbé vált. Három hónapig csak az ügynek szenteltük magunkat – egy folyamatos veszéllyel tele ügynek, ami mégis annyira lekötötte a figyelmünket, hogy alig vettük észre az idő múlását. Visszatért a szín az őrnagy sápadt bőrébe, az izmai is megerősödtek, és részben a ráncai is eltűntek. Fiatalabb napjaiban átlagon felüli sportoló volt, és mivel szervi