Csillaghatár

By Zoltan Szeman

Immár négyszáz éve, hogy a Mindent-látó legyőzte a Földet rabigába hajtó gonoszt. Azóta nyugalom és béke honol az Ismert Világban. Az emberek szerény, egyszerű életet élnek a Mindent-látó szolgái, a Szólók vezetésével.

Mark, a fiatal ácssegéd, két nagy álmot dédelget: megkérni mestere lánya, Lenna kezét, és felvételt nyerni a faluja fegyveres őrségének soraiba.

Élete azonban hirtelen fordulatot vesz, amikor besorozzák a Mindent-látó harcosának.

Linden falvát maga mögött hagyva, Ramusba, az Ismert Világ fővárosába kerül. A kiképzése alatt rádöbben, hogy a hit színfalai mögött egy ismeretlen, idegen hatalom rejtőzik. Egy hatalom, ami bár óvja, védi a Földet és lakóit, de aki tudomást szerez a létezéséről, annak el kell tűnnie. Örökre...  

• Language: Magyar
• Publisher: Zoltan Szeman
• Release date: Feb 1, 2019

Book preview

Epilógus

Prológus

A Trident szabadkereskedelmi űrhajó hajtóműveinek akadozó dübörgése lassan elhalt, és helyét a külső akusztikus érzékelőkön át beszüremlő szélvihar sivító huhogása váltotta fel.

A pilóta elégedetten dőlt hátra az ülésben és társára pillantott.

– Mit szólsz?

– Mihez? – vonta fel a szemöldökét a rövid hajú, középkorú nő. – A sikeres leszálláshoz, az utolsókat rúgó plazmaregulátorhoz, vagy…

– A bolygóhoz! A Földhöz! – futott át a bosszúság a férfi arcán.

A nő kinézett a pilótafülke ablakán és elhúzta a száját.

– Azért nem tolonganak majd a gazdag turisták, hogy egy pillantást vethessenek erre a kies tájra. A komor viharfelhők, villámok sokasága és a csillagokig mászó sugárzásszint aligha fog idevonzani bárkit is.

– Ne azt nézd, hanem a várost!

– Mármint, ami megmaradt belőle? Hát… Fura elképzeléseid vannak a szépségről.

– Nem érted, igaz? Elegem van a hasfájós kirándulókból, meg az idióta, állandóan visítozó kölykeikből. Itt az ideje, hogy profilt váltsunk!

– Aha. Mire gondolsz?

– Amikor kinézek, tudod mit látok? Lehetőséget! Rengeteg pénzt!

– Mur, te megbolondultál! Én csupán romokat, roncsokat látok! A Föld halott! Mi a fenét keresünk mi itt? – rázta meg a fejét dühösen a nő.

– Lin, tudod mi hever a lábunk előtt? Millió és millió tonna hasznos fém. Gépek, berendezések, fegyverek, amiket meg lehet javítani és piacra lehet dobni. Ha találunk terveket, kapcsolási rajzokat, azokat is eladhatjuk!

A nő felnevetett, de a férfi szavai szöget ütöttek a fejébe.

– Várj csak! Ki a tulajdonosa a Földnek?

– Ez benne a legjobb! Senki! A háború óta lakhatatlannak minősítik, és a novusi tanács nem tart igényt a bolygóra. Pár kredit a megfelelő helyen, és máris a nevünkön lesz a Föld!

– A túlélők nem biztos, hogy szívesen látnak minket. Ráadásul jogokat is formálhatnak a bolygóra!

– Ne bolondozz, Lin! Ötven éve ért véget a háború! Ekkora sugárzásban két napig sem élné túl senki, nem hogy évekig!

– Egy nukleáris sugárzástól rogyadozó roncstemető – fintorgott Lin. – Mondjuk, ha jobban belegondolok, tényleg látok benne némi lehetőséget. Igaz, piszok sok munkánk lenne vele…

– Nos, mit mondasz?

– Üljünk neki, csináljuk meg az előzetes költségvetést, aztán majd eldöntjük, oké?

– Rendben – bólintott a férfi. – Szükségünk lesz új logóra is!

Lin elnevette magát.

– A fontossági sorrend soha nem volt az erősséged! Habár, ha eladnánk a másik két hajót, akkor minimális kölcsönnel talán vehetnénk egy használt, mobil ércfeldolgozót. Nem tudom, mennyibe kerülne orbitális pályára vontatni...

A pilóta már nem figyelt, elmélyülten nézegette a konzol fölé festett háromszögletű, szárnyas emblémát: „Murray és Lindsay, Csillagközi Utazásszervező Kft." A nő rémült kiáltása riasztotta fel az ábrándozásból.

– Azt mondtad, nincsenek túlélők! Akkor azok kik? – mutatott Lin remegő ujjal a fülke üvegén túlra.

A Trident orrától alig ötvenlépésnyire, az űrhajó erős fényszóróiba bámulva, szélcincálta rongyokat viselő emberek bambán hunyorgó kis csoportja ácsorgott.

Első rész – A csillagokon innen

1.

Mark megtorpant, majd elmosolyodott, amint a csillagfényes nyárvégi éjszaka langyos szellője meglebbentette buggyos ingét. A fuvallat enyhén nedves földszagot hozott a falu határában ringó búzamezők felől.

„Jókor jött az a kis eső – gondolta. „Még pár nap és imádkozhattunk volna a Mindent-látóhoz, hogy kímélje meg a termést, különben idén télen éhínség járná a havas utcákat.

Linden apró falvának cseréptetős házaiban lassan nyugovóra tértek az emberek. Mark rántott egyet madzaggal megkötött nadrágján és az ablakokból kiszűrődő lebbenő mécsesek fényében továbbindult a Két Macskába. Az egyetlen hely, ahol még jóval napszállta után is volt élet. Néha, kicsit túlságosan is sok.

Alig három hete egy átvonuló élelmiszerkaravánt kísérő idegenek szálltak meg a fogadóban, és bizony jócskán felöntöttek a garatra. Kötekedő, alamuszi alakoknak tűntek, hát pár helyi megpróbálta őket jobb belátásra bírni. Lindenben nem volt szokás a hangos szó, a lányokkal való erőszakoskodás meg pláne nem, de az idegenek ezt nem akarták tudomásul venni. A békétlenkedő szekereseket a falusi fiatalok sorra kihajigálták a kocsmából, majd hangosan ismét italt követeltek. Harvin, a kopaszodó, nagyhasú kocsmáros megcsóválta a fejét.

– Szép szóval is meg lehet magyarázni a dolgokat. Minek egyből ökölre kapni?

– Nem úgy van az! Te szépen kérted őket, aztán lám, mire mentél vele? – vigyorodott el Mark. – Kaptál egy nagy mokkát a szemed alá, és a lányodat úgy kellett kiszednünk az egyik nyomorult kocsis karjaiból. Inkább hálás lennél, semmint haragudnál!

– Jó, jó, ez igaz – tapogatta meg sajgó arcát a férfi. – De az asztalok, a székek…

– Már úgyis régiek voltak. A tisztességes polgárok ülepét csak a Mindent-látó akarata tartotta távol a padlótól, nem azok a rozzant bútorok.

Harvin bosszúsan legyintett.

– Vigyorogj, te nagy mafla, vigyorogj! Ha nem lennél húsz évvel fiatalabb nálam és ekkora nagydarab ember, most móresre tanítanálak!

– Ha nagyon akarod, állok elébe! De tudod, mit? Hozz inkább még egy kupa sört!

Két dárdás faluőr fordult be a sarkon. Mark ismerte mindkettőjüket, hát futó mosollyal biccentett feléjük.

– Szép jó estét, tinektek!

– Neked is, Mark. A Két Macskába tartasz?

– Hova máshova? Holnap pihenőnap, hát ideje kicsit kifújni magam.

– Aha, de ne úgy, mint a múltkor! – bólogatott a magasabbik fegyveres.

– Azért csínján azzal az itallal, Mark! Ne feledd, holnap nem az öreg Mikhel vezeti az imádságot! Nem szeretném, ha lehánynád a Felső-szólót!

– Ha nem mondod, akkor is rájöhettem volna, hogy fontos ember jön a faluba – bökött Mark a virágokkal, a Mindent-látó szent zászlaival feldíszített házakra. Nagyon jól tudta, a nyárvégi ünnepségre maga Luther Felső-szóló érkezik Lindenbe, hogy a népet imádságra, hálaadásra vezetve, megáldja a falut és annak lakóit. Maga sem tudta pontosan, miért, de tartott a szólóktól. Aranycímeres, vörös köpenyük, legtöbbször kopaszra borotvált fejük és a tekintetükben égő tűz láttán mindig bűnösnek érezte magát. Még akkor is, mikor éppen semmi nem volt a rovásán. Még szerencse, hogy nem sok szóló járta Italla tartomány útjait. A nyolcvan felé közeledő Mikhel Alsó-szólót már egész jól megszokta, de néha még az öreg is a frászt hozta rá, mikor egy csendesebb fohász után hirtelen ráförmedt az összegyűlt emberekre, és mindenféle bűnöket, no meg büntetéseket kezdett el sorolni. Nem feltételezte volna a szikkadt vénségről, hogy ennyire ki tudja ereszteni a hangját. Ha szép idő volt, akkor a templom előtti téren zajlott a heti szertartás, az imacsarnokba csak esőben és nagyon nagy hidegben engedték be őket. Gyorsan elbúcsúzott az őröktől, mert a szólók körül kószáló gondolataitól tompa nyugtalanság fogta el.

Figyelte, ahogy a csizmás, bőrpáncélos fegyveresek továbblépnek. Sisakjuk megcsillant az egyik ablakból kiszűrődő fényben.

– Hej, ha én is közétek tartozhatnék! – sóhajtott fel.

Jelentkezett ő, nem is egyszer a milíciába, de Jorge, a parancsnokuk, nevetve taszigálta ki Markot az ajtón.

– Túl fiatal vagy és meggondolatlan. Harminc év alatt senkit nem veszünk fel, hát gyere vissza három év múlva!

Hiába érvelt, hogy ő ért a bothoz és gyakorolja a kardvívást is – igaz, csupán fakarddal –, a parancsnok szürke szemében nem villant fel a könyörület.

– Sajnálom, Mark, de a szabály az szabály. Még én sem szegülhetek szembe vele. Tudom, lelkes vagy, és a szabadidődben igyekszel fejleszteni a harci tudásod, de faluőrnek lenni nem csupán annyiból áll, hogy jól bánsz a lándzsával. Megmondtam, jelentkezz, ha betöltötted a harmincat.

Szégyenszemre kullogott vissza a mesteréhez, aki éppen egy épülő csűr tetejéről figyelte az elkeseredett fiatalembert.

– Én mondtam, fiam, de nem hallgatsz rám – korholta Markot, miután az ifjú csatlakozott hozzá a tetőgerendák között. – Szekerce, gyalu és kalapács. Ez a te fegyvered, nem a dárda. Ha nagyon akarnád, pár éven belül jobb ács válhatna belőled, mint amilyen én valaha is voltam.

– Pont ez a baj, Rafael mester! Nem tudom kivetni a fejemből a sisak és a kard gondolatát.

A deresedő halántékú, nagy izmú férfi megcsóválta a fejét, majd szó nélkül magára hagyta a segédjét.

Az ivó hosszú faasztalai mellett alig pár ember ücsörgött. A durván vakolt téglafalakat és a vastag tetőgerendákat tucatnyi mécses lángja kormozta össze. Mark meglepődve pislogott körbe, intett a pult mögött álló Harvinnak, majd letelepedett a rá váró két cimborája mellé. Gorr, az alacsony, sötét hajú cipőkészítő és William, az örökké vigyori, szeplős pékinas lelkesen üdvözölték az ifjú ácsot.

– Mi ez a nagy kihaltság?

– A holnapi nagy ceremónia mindenkit józanságra késztet – morogta bele a kupájába Gorr.

– Kivéve minket, igaz-e? – vágta hátba William barátságosan a susztert.

Gorr köhögve, prüszkölve kapta el sörét az ajkaitól.

– A fene…! A bendőmben akarom tudni az italt, nem a képemen! Megdolgoztam az áráért!

– Ja, mert mi nem, ugye? Jól van, ne morogj! Meghívlak a következőre!

– Legyen inkább kettő, mert még a múltkorival is adósom vagy!

– Milyen múltkorival? – adta az ártatlant a pékinas.

– Azzal, amit még a vetéskor ígértél!

– Nem emlékszem rá...

– Persze, mert olyan részeg voltál, hogy hazafelé a Megtérés Oszlopát ölelgetve énekeltél.

– Te összekeversz valakivel! Én nem is tudok énekelni.

– Na ez már igaz! Mindenki azt hitte, bagzó macskák özönlötték el az utcát.

Mark somolyogva hallgatta a barátai vitáját, majd, hogy az ő söre is megérkezett, nagyot húzott belőle. Keserűnek találta a máskor oly üdítő italt.

– Mi van ezzel? – pillantott a kupájába. – Mintha dohos lenne…

– Tényleg? Nekem ugyanolyannak tűnik, mint máskor.

– Akkor biztos velem van a baj. Azt hiszem, igazuk van az embereknek, ha távol maradnak ma a kocsmától. Holnap nagy napunk lesz.

– Pff! Ugyan miért? Mert valami fő csuhás fog órákig untatni minket a szent történetekkel? – vont vállat Gorr.

– Elhallgass! Még a végén azt hiszik rólad, holmi hitetlen vagy!

– Nem vagyok az, mindenki jól tudja. Csak…

– Csak mi? Fogd be a szád, ha nem akarsz egy hónapig valamelyik bányában raboskodni! Ostoba! – sziszegte Mark.

– Jut eszembe! Hallottátok, hogy Lamelle-t és a feleségét lefogták az őrök? – hajolt közelebb William csillogó szemmel a társaihoz.

– Nem mondod! Miért, mit tettek?

– Állítólag valami gonosztól eredő tárgyat rejtegettek a házukban. Úgy beszélik, Lamelle éppen az új ól alapját ásta, amikor kifordult a földből az a valami. Ez a bolond meg ahelyett, hogy egyből szólt volna az őröknek, hazavitte. Megmutatta az asszonyának, aztán elrejtették.

– Na, ezért biztos nem ússza meg egy-két hónappal a bányákban.

– Azt nem tudom, de azt igen, hogy holnap Luther Felső-szóló fog felettük ítélkezni.

– Egy kis izgalom is lesz? Remek! – bólogatott Mark.

– Te ezt izgalmasnak találod? Falubelieket ítélnek majd el.

– Igaz, de a Mindent-látó törvényei egyértelműek. Aki nem tartja be, az büntetést érdemel. Törvények nélkül civilizálatlan barbárok lennénk.

– Erre iszunk! – emelte meg a sörét William.

Nagyot koppantak a kiürült fakupák az asztalon. A fiatal ács eltöprengett, ő vajon mit tenne, ha valami olyan tárgyra bukkanna, ami az ördögtől származik? A kísértés, hogy megtartsa és kifürkéssze a titkait, ugyan erős, de biztosan érezte: a félelme a büntetéstől erősebb lenne, mint az álnokság eszközének csábítása. Lehet, nem is tudná, hogy a gonosz által készített valamit tartja a kezében.

Az iskolában ugyan beléjük verték a betűvetés és számolás alapjait, de, ha bármiféle gonosz tárgy a kezébe kerülne, az ő tudása mindenképpen kevés, hogy eldöntse, mivel áll szemben. Mikhel Alsó-szóló minden évben megemlíti a beszédeiben a Múlt Világot, ahol a Sátán uralkodott és az igaz hit majdnem legyőzetett. De a hit végül győzelmet aratott, a pokol mocskos szolgáit halomra gyilkolták, a pár túlélő elmenekült. Immár négyszáz esztendeje béke, nyugalom és a Mindent-látóba vetett hit uralkodik az emberek között. A Szólók és a Segítők megtisztították a földet, az eget, a hegyeket és folyókat a gonosz hátrahagyott eszközeitől, mégis néha, nagyon ritkán ugyan, de még manapság is előkerülnek olyan tárgyak, amik a Múlt Világból származnak. Mark rápillantott a barátaira.

– Imádkozzunk, soha ne kerüljön a szemünk elé semmi ördögtől való!

– Úgy legyen! – érintették két ujjukat a homlokukhoz szinte egyszerre a cimborák.

Kakasszó és az ablak behajtott zsalugáterei mögül bekúszó utcazaj ébresztette Markot. Mestere házában kapott szállást, az asztalánál ételt, mint ahogy ez már évszázados hagyomány volt a mesterséget űzőknél. Majd, ha kiérdemli a mester címet, akkor mehet amerre lát, de addig – hacsak nem gazdagszik meg hirtelen –, de addig kénytelen Rafael úr fedele alatt élni.

Valójában nem bánta, mert így mindennap láthatta, és a fás kamra rejtekében a karjai között tarthatta Lennát, a mester leányát. Feltett szándéka volt megkérni a lány kezét, de amíg csak segédként dolgozott, esélye sem lett volna. Lenna bársonyos bőre, álmodozó barna szemei és karcsú termete miatt könnyedén kaphatott volna magának sokkal módosabb embert is, mint egy egyszerű ácssegédet. De a lány mégis Markot választotta, és bár a fiatal férfit majd szétvetette a türelmetlenség, hogy végre valóban asszonyává tegye Lennát, mégis igyekeztek titokban tartani a kapcsolatukat. Rafael mester szinte biztosan tudott kettejükről, mégis szemet hunyt felette. Talán azért, mert megbízott a lányában és Markban is, hogy nem hozzák őt és házát rossz nyelvek kereszttüzébe.

– Mark, ébresztő! A reggeli az asztalon! Mozgás, hétalvó! – dörömbölt az ajtón Meanna asszony, a mester felesége.

Az ifjú ács ekkor jött rá, hogy az utcáról beszűrődő zajok egyáltalán nem illettek a kora pitymallati órához. Lerúgta magáról a takarót, mosakodott, magára kapkodta a fehér ünneplő ingét, mellényét és miközben a cipőjét húzta, fülelt.

Úgy tűnt, az egész falu talpon van már, és mindenki az utcákon járkál. Kutyaugatást, beszélgetést, nevetést, gyereksírást, néha egy-egy dühös vagy éppen vidám kiáltást hallott odakintről.

Tükre nem volt, hát hullámos, félhosszú barna haját valamennyire rendbeszedte az ujjaival, majd a hálókamrája ajtaját kivágva sietett a ház végében kialakított konyhába.

A mester családja már az asztalnál ült, csak rá vártak.

– Elnézéseteket kérem, elaludtam.

– Észrevettük. Már megint sokáig kimaradtál? – pillantott fel Rafael a belépőre.

– Nem, két kupa után hazajöttem – rázta meg a fejét Mark –, de ma valahogy jól esett volna még aludni.

– Ülj le, álomszuszék! Apa már alig várja, hogy elmondhassa az áldást! – jegyezte meg kajánul Lenna.

– Hogy beszélsz te apádról, szemtelen… – ripakodott a lányára az asszony.

Mikor mindenki helyet foglalt, a mester lehajtott fejjel elmotyogta a szokásos fohászt.

– Mindenek felett álló, akitől az ételt, italt kapjuk, áldjuk a neved, és kérünk téged, még sok ilyen napot adj meg nekünk!

– Úgy legyen! – hangzott kórusban a válasz.

Mark hamar eltüntette a számára kiporciózott, friss cipóból, vajból és még szinte meleg tehéntejből álló egyszerű reggelit. Éppenséggel nem éhezett Rafael mesternél, de sokkal többet is képes lett volna felfalni.

Még inaskorában megjegyezte Lennának, hogy az apja igencsak fukarkodik az étellel. Balszerencséjére Rafael meghallotta a panaszt, hirtelen haragú ember lévén, azonnal ki is osztott egy nyaklevest a kölyöknek.

– Ha sokat eszel, elhízol. Ha elhízol, lusta leszel. Ha pedig lusta leszel, akkor soha nem tanulod meg a szakmát. Éhes vagy? Eredj, egyél sóskát!

Mark, aki ekkor úgy tizenegy-tizenkét éves lehetett, ki nem állhatta az édeskés ízű leveleket. Hiába nőtt egész csokrokban még az árokpartokon is, a fiú undorodott az ízétől. No meg, el is süllyedt volna szégyenében, ha valaki rajtakapja, mikor a még kecskéknek sem való növényeket tépkedi.

Az étkezések szigorú rendszer szerint történtek az ácsmester házában. Csak akkor kezdték el, amikor mindenki megjelent, és egyszerre keltek fel az asztaltól, akármikor is végeztek az étellel. Mark lopva rámosolygott Lennára, a lány szeme visszanevetett rá.

Meanna asszony, aki az ünnepségre a legszebb zöld ruháját vette fel, bosszús grimasszal figyelte a fiatalok néma párbeszédét. A nő soha nem rejtette véka alá a véleményét, miszerint Mark nem való a lányához, de mivel a mester szándékosan nem vett tudomást a szerelmesekről, így az asszony is inkább hallgatott.

Reggeli után együtt léptek ki a ragyogó napsütésben fürdő utcára. A felhőtlen, vakítóan kék ég meleg nap ígéretével feszült magasan a fejük felett. A tegnapi esőnek már nyoma sem volt. A házak között kisebb-nagyobb csoportokban az imacsarnok felé tartó emberek ruháján, arcán hamar megtelepedett a lépteik által felvert por. Mark vándoroktól hallotta, hogy néhány városban vannak lapos kövekkel borított utcák is, de Linden falu vezetői úgy döntöttek, mindez csupán kevélység és mint olyan, bűn. Az ifjú úgy sejtette, Mikhel Alsó-szóló duruzsolására határoztak így a tanácsosok.

Az egy- és kétemeletes házak közötti keskeny utcákon kényelmesen sétálgató emberek üdvözölték egymást, és Markot elfogta valami furcsa magabiztosság. Lám, még azok az emberek is, akik máskor ki nem állhatják egymást, most mégis békésen, mosolyogva osztják meg az utat. Az egyszerű vászonruha a távoli vidékek selyemszövő mestereit dicsérő inggel mily jól megfér egymással, köszönhetően a Mindent-látónak.

Nyugalmas hangulatát hirtelen, a semmiből felbukkanó kép tépte szét: lelki szemeivel egy birkacsordát látott, amint tiltakozás nélkül vonulnak a mészárszék felé.

A nyári meleg ellenére is megborzongott.

„Hajnali harmat, ez a gonosz műve! Hát még ilyenkor is jelen van, hogy megzavarja az egyszerű ember elméjét?" – gondolta ijedten.

Túl sokat nem rágódhatott a félelmein, mert elérték a főteret, ahol már legalább kétszáz férfi és nő várta izgatottan Luther Felső-szólót. Az eddigi nevetgélések elhaltak, halkan beszélgetve várták, hogy a neves férfi fellépjen a magasba törő imacsarnok előtti emelvényre. A tömeg a tér közepén felállított, gránitból faragott Megtérés Oszlopát és az azt körülvevő alacsony kőgyűrűt tisztes távolságban elkerülve ácsorgott.

A felhangzó tompa, hosszan kitartó gongszó mintha a tér minden sarkából áradt volna, majd az imacsarnok feltáruló széles ajtaján vörös köpenyes, csillogó páncélú katonák sorakoztak elő. Mark, aki fél fejjel magasodott a tömeg fölé, dobogó szívvel figyelte, amint a kivont karddal, méltóságteljesen vonuló harcosok kordont képeznek a falusiak és a szónokok pulpitusa között. A katonák szobormereven megálltak, köpenyük néha meglobbant a szellőben. Sisakjuk elfedte az arcukat, csupán a szemük villant néha a páncéllemez résein át.

A második csendülésre kilépett a két szóló a térre. Luther Felső-szóló láttán a tömeg először elcsendesedett, majd áhítatos kiáltások hangzottak fel innen-onnan.

– Áldás!

– A Mindent-látó vigyázza lépteid, Felső-szóló!

Páran megpróbáltak letérdelni, de mivel mindenki szerette volna jobban látni a neves férfit, az emberek ösztönösen tettek pár lépést előre.

Luther testőrei nekifeszültek az első sornak.

– Vissza! Emberek, lépjetek vissza! – zengett fel egy érces hang a parancsnokuk sisakja alól.

Mark nézte a vörös-arany köpenyes karcsú Felső-szólót és ismét megborzongott. A pengeéles vonású arc kortalannak tűnt. Lehetett harminc, de akár hatvanéves is. Ahogy fellépett a szónokok pulpitusára, mozgásából erő és határozottság sugárzott.

– Barátaim! Köszöntelek bennetek az egy és igaz hit nevében! A Mindent-látó legyen veletek minden nap és minden éjjel! – érintette két ujját a homlokához a Felső-szóló.

– Úgy legyen! – mormolta vissza ájtatosan a tömeg.

A fiatal ács fülében megragadt Luther mély, zengő baritonja, és még azt sem vette észre, amikor a mellette álló Lenna óvatosan, hogy a szülei ne lássák, megfogta a kezét.

Luther beszélni kezdett és Mark azon kapta magát, képtelen levenni a tekintetét a férfiról. Hipnotikus erővel bírt a hangja, mert az emberek szájtátva, szinte pislogás nélkül bámulták a Felső-szólót. Hosszú percek teltek így el, és az egybegyűltek csak akkor kezdtek el mocorogni, mikor Luther feketén csillogó, lapos tárgyat húzott elő a köpenyéből. Magasra emelte az ismeretlen holmit, hogy mindannyian jól lássák.

– Nézzétek! Íme, egyike az ördög eszközeinek, a Múlt Világ gonosz hírnöke!

Az érintéstől a lapos tárgy életre kelt, és halk, mégis éles dallammal kivilágosodott az eleje. Furcsa, színes ábrák jelentek meg rajta. A tömeg rémülten hőkölt hátra.

– Ne féljetek! Amíg a kezemben tartom, nincs ereje fölöttetek! Látjátok, milyen egyszerű, milyen szépen csillogó? Pedig, ez maga a Sátán követe! Nézzétek, mit mutat annak, aki hozzáér!

Mark és a Rafael mester családja elég közel állt, hogy a lapos felületen megjelenő meztelen férfiakat és nőket még éppen kivehessék. De még azok is, akik távolabb álltak, tisztán hallották a fertelmes, kéjes nyögéseket és sikolyokat, amiket a lapos készüléken vonagló alakok adtak ki magukból. Pár nő elájult, megbotránkozó hangok törtek fel az emberekből.

Luther egyetlen mozdulattal eltüntette a szörnyű mozgóképet és hangot.

– Ne tartsatok az ördögtől! Most nézzétek, milyen gyenge is valójában!

Letette maga elé a földre a lapos tárgyat, majd halk fohásszal, teljes erejéből rátaposott. A gonosz szerkezet csikorogva, recsegve tört darabokra.

– Látjátok? Ha hitetek erőt ad, akkor a Sátánnak esélye sincs ellenetek!

Az emberek nevettek, sírtak, egymást túlkiabálva helyeseltek, ám a Felső-szóló türelemre intette a hívőket.

– De sajnos vannak köztünk olyanok, kikben nem lobog a Mindent-látó iránti szeretet. Olyanok, akik elfordították arcukat a mi Urunktól. Mi légyen hát velük?

– Pusztuljanak!

– Halál rájuk! – szálltak az ordítások tucatjai a sorok közül.

– Úgy legyen! – mennydörögte Luther vissza a népnek.

Az imacsarnok ajtaja ismét felpattant, és négy harcos egy megkötözött párt lökdösött elő a félhomályos épületből.

– Adjatok utat a Megtérés Oszlopához! – kiáltotta a katonák parancsnoka, és harcosai egy része az engedelmesen félrehúzódó tömeg és a magas gránittüske közé vont sorfalat.

Miközben a halálravált, sápadt férfit és nőt az oszlophoz vezették, az emberek üvöltve, ordítva rázták az öklüket a pár felé.

– Takarodjatok a pokolba, sátánfattyak!

Mark fejében összezavarodtak a gondolatok. Ahogy a körülötte állók arcára nézett, a vágóhídra vonuló birkák képe helyett veszettül hörgő farkascsorda látványa tárult a szeme elé. Megdöbbenve figyelte, amint Rafael mester és asszonya is dühtől eltorzult, kivörösödött arccal szórták átkaikat az oszlophoz bilincselt házaspárra.

„De hiszen Lamelle a mester barátja! Vagy legalábbis az volt… Az asszony, Rahel, meg… Gyógyító. Tavaly télen ő hozta vissza Lennát a hidegrázásos halál mezsgyéjéről!" – támadt fel benne a gondolat.

Az egyetlen dolog, ami valamelyest megnyugtatta, hogy a kezét görcsösen szorongató Lenna nem kiabált, nem szitkozódott, csupán mészfehér arccal, összeszorított ajakkal figyelte az eseményeket.

Luther újabb, ezúttal a hit vörös és arany színeiben pompázó tárgyat vett elő a köpenyéből.

– Legyen hát a Mindent-látó a döntőbíró! Ha ártatlanok, a hajuk szála sem fog görbülni, de ha bűnösök…

A katonák parancsoka tiszteletteljes mozdulattal vette át a furcsa alakú eszközt. Leginkább kétoldalról behorpasztott gömbre emlékeztetett és nem lehetett nagyobb, mint Mark két összezárt ökle együtt. A harcos a tömeg biztatásai közepette lassan lépkedve elérte a Megtérés Oszlopa köré húzott alacsony kőgyűrűt, és óvatosan letette rá a tárgyat.

A gömböcből egyre hangosabb zümmögés tört elő, majd hirtelen zöldes villám vágódott ki, egyenesen Lamell karjába. A férfi felüvöltött fájdalmában, de hangja elveszett a téren összegyűltek vérszomjas ordításában.

– Bűnös! Bűnös!

Az első zöld villanást újabbak követték, és hol az asszonyt, hol a férjét találva el. Sikoltva, fájdalomtól zokogva könyörögtek kegyelemért, de senkinek nem esett meg rajtuk a szíve.

Mark és Lenna ösztönösen összeölelkeztek, egymásba kapaszkodtak.

– Ez borzalmas… – suttogta a lány, és már Mark mellkasába temette volna az arcát, de az ifjú megállította.

– Ne! Néznünk kell, mert azt hihetik, hogy együttérzünk Lamelle-el és Rahellel. Akkor pedig mi leszünk a következők.

A gránithoz láncolt házaspár immár élettelen teste rongybabaként lógott az oszlopnál. A gömböc egyszer csak abbahagyta a villámok szórását és békésen tűrte, hogy a parancsnok megfogja, majd visszaadja Luthernek.

– Így jár, aki a gonosszal szövetkezik! Ezt jól jegyezzétek meg! Hagyjátok a testeket, majd a madarak teszik a dolgukat! Most pedig a Mindent-látó áldásával távozzatok otthonaitokba és élvezzétek szeretteitek társaságát!

– Úgy legyen! – zúgott fel a nép.

A fiatal ács alig várta a kínos csendben elköltött ebéd végét, hogy ismét a Két Macskában ülhessen a barátaival.

Amikor a tömeg oszlani kezdett, a két fiatal ijedten ugrott ki egymás karjából, de nem elég gyorsan, hogy Rafael ne vegye őket észre.

– Ezért majd otthon számolunk! – mordult Markra, de azóta sem szólt hozzá egy szót sem. Mikor mindenki végzett az étellel, az ifjú gyorsan elköszönt, és szinte futva tette meg az utat az ivóig. William és Gorr már a fogadó elé kirakott asztalok egyikénél várt rá.

– Nehéz elszabadulni egy szép lány szoknyája mellől, ugye, barátom? – vigyorgott a hórihorgas pékinas.

– Inkább rendelj nekem italt, úgy járjon a szád. Azzal több értelem hagyja el azt az egyébként üres fejed!

– Ajjaj, az elevenedre tapintottam, igaz-e? Jól van, jól! Megyek már, hozom a sörödet…

Gorr egy darabig bámult a távolodó társuk után, majd Markhoz fordult.

– Nos?

– Nos, mi? William már születése óta ilyen félbolond, de úgy látom, tán neked is agyadra ment a meleg – fújt bosszúsan az ifjú ács.

– Mit szólsz a kivégzéshez?

– Hááát… Ha bűnösök voltak, megérdemelték.

– Akkor másképp kérdezem. Mi a nagyobb bűn: paráználkodni vagy embert ölni?

– Ez egyértelmű. Emberi életet kioltani a legnagyobb bűnök egyike.

– Lamelle-ék nem voltak gyilkosok, mégis meghaltak.

– Ne kezdd megint, Gorr! Lassan kezdek attól tartani, valami istentagadó vagy te is! Az ördög eszközét használták és rejtegették. Ez talán felér egy emberöléssel.

– Meglehet… – dünnyögte a csizmadia, de az arcán látszott, nem győzték meg a barátja szavai. – Na és az a gömb, amit a Felső-szóló használt? Honnan tudjuk, hogy az nem a Sátán masinája? Hm?

– Bolond vagy? Nem láttad a színeit? Egyébként is, ha az valami ördögi szerkezet lenne, akkor Luther nem használta volna. Ezt még te sem vitathatod.

Gorr már nem tudott válaszolni, mert William visszatért két kupa sörrel.

– A te számládra kértem – vigyorgott.

Mark csak legyintett és továbbra is Gorr komor arcát tanulmányozta. A pékinas tettetett fáradtsággal huppant le melléjük a padra.

– Micsoda nap! Magasságos! Az ember egész megszomjazik ennyi izgalomtól. Szerintem hetente lehetne kivégzés, mert így sokkal szórakoztatóbbak lennének az imádkozással töltött órák.

Két barátja olyan gyilkos tekintettel pillantott rá, hogy a szeplős fiú elvörösödött.

– Most mi van? Csupán egy ötlet volt! – hebegte William.

– Te tényleg a szórakozást láttad ebben az egészben?

– Igen. Illetve nem, mert valahol sajnáltam őket. De minek kellett nekik azzal az izével kezdeni? Miért nem jelentették? Úgy kell nekik! – váltott át védekezésből támadásba a pékinas.

Árnyék vetődött rájuk. Felkapták a fejüket és meghökkenve bámulták az asztalukhoz lépő vörös köpenyes katonákat.

– Te vagy Mark, az ácssegéd, aki Rafael mester házában lakik?

– Igen, én lennék az – nyelt nagyot Mark.

– Gyere velünk! A Felső-szóló látni kíván!

– Nem tettem semmi rosszat! – állt fel tétován az ifjú.

– Az majd elválik! Ha nem jössz, erőszakkal viszünk!

Mark látta, amint a harcosok keze a kardjuk