Maradj életben!

By Zoltan Szeman

Figyelem! A mű 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Lena Odding alig várta, hogy nagykorú legyen, és végre önálló életet élhessen. Nagy álma, hogy nem csupán a rettenetesen gazdag családját, de a Földet is elhagyja, és az alig pár évtizede felfedezett bolygóra, a Galileóra költözhessen. Az egyetlen apró gond: kizárólag az alsóbb, szegényebb néprétegekből választják ki az áttelepülőket. Lena barátnője segítségével megszervezi a saját halálát, és egy pitiáner drogos hamis személyazonosságával sikerül feljutnia a Galileo-ra tartó egyik csillaghajóra.
Ám az új élet iránti vágya hamar szertefoszlik, amikor rádöbben: rosszul tette, hogy megszökött a Földről. A kolónia korántsem az, mint amit odahaza az emberek hisznek. De a Galileóról nincs visszatérés.

Évekkel később egy rendőrhadnagy (Jason) véletlenül rájön, az Odding lány nem halt meg, és hogy valami nagyon nincs rendben a távoli kolóniával. A felfedezéséért megfenyegetik, kirúgják.

Lena apja is tudomást szerez a dologról és felbéreli a volt nyomozót, hozza vissza a lányt a Földre.

Ha még életben van...

• Language: Magyar
• Publisher: Zoltan Szeman
• Release date: Jun 19, 2019

Book preview

Veela

Prológus

2087. Valahol az észak-amerikai kontinensen.

Az elnök egy cseppet sem volt boldog. Immár sokadszor olvasta át a szöveget, fájt a feje, enyhe émelygést érzett, és a torkát szorongató keserű íz nem akart elmúlni. Hajnali fél három felé járt az idő, de nem mert több kávét inni. Úgy érezte, hevesen dobogó szíve nem bírná el a koffeint. Helyettese csendesen lépett be az irodába, és hang nélkül telepedett le az egyik kényelmes, antik stílusú fotelbe. Az elnök megdörzsölte a halántékát.

– Nos, mit szóltak hozzá?

– A trösztök képviselői feltételekkel ugyan, de elfogadták az ajánlatot. Hosszasan bizonygatták, hogy ez az egyezmény mennyire fellendíti majd a gazdaságot, majd azt ecsetelgették, hogy az élénkülő gazdaság milyen fontos lehet a közeledő választásokon. Különösen, ha szeretnénk elnyerni a trösztök anyagi támogatását a kampányhoz…

– Ezek azt hiszik, hogy nekünk tök ül a nyakunkon fej helyett! – mordult fel dühösen az elnök. – Mi hír a többi országból?

– Lassan futnak be a hírek, de eddig még mindenki elfogadta.

– Nem csoda! Senki sem akar meghalni…

– Jut eszembe, elnök úr. Van valami elképzelése arról, miként fogjuk a ránk eső részt teljesíteni?

– Nekem? Én azt hittem, erre is megvan a megfelelő osztály.

– Igaz, de minél kevesebben tudnak róla…

– Értem, értem – legyintett az elnök, majd tekintete a sarokban álló tévére tévedt. A lenémított készüléken éppen valami vetélkedőműsor volt soron. Figyelte, amint a némán tátogó, sörhasú pasas homlokán gyűlnek a verejtékcseppek. Melyik ajtót válassza? Az egyest, a kettest vagy a hármast? Melyik mögött lehet a főnyeremény?

Az elnök fejében lassan csírába szökkent a gondolat.

– Azt hiszem, találtam egy módot, hogyan lehetne problémamentesen megoldani a dolgot…

– Remek, tud már részleteket is?

– Még nem, csak ebben a pillanatban találtam ki – csóválta meg őszes fejét az elnök. – Viszont remélem, az emberiség megbocsájt majd nekünk, George….

Első rész

2114. Valahol az észak-amerikai kontinensen.

Lena Odding dühösen meredt a holo-tévén boldogan integető, egymás nyakába boruló emberek csoportjára, szájába keserű íz tolult. A győztesek mosolya feldühítette. A kép váltott, és ismét nevetgélő, mosolygó emberek jelentek meg. Ezúttal a Galileóról érkező médiaüzenetek közül válogattak a rendezők. Lena hallgatta, ahogy a kivetítőn mindenféle emberek áradoznak, hogy bár kemény az élet a kolónián, sokat és néha nehéz körülmények között kell dolgozni, de nem bánták meg az áttelepülést.

„Miért csak alsó osztályból választanak? Azt hiszik, mások nem akarják itt hagyni ezt a pöcegödör bolygót? Azt hiszik, más nem tud dolgozni, csak a csórók?" – fortyogott magában, miközben egy intéssel másik csatornára kapcsolt. Az élő koncert feldübörgő basszusa nem tudta kiverni fejéből a kacarászó szerencsések képét, akik a Galileóra utazhatnak. Tekintete nullához közeli érdeklődéssel szegeződött a teljes életnagyságban vonagló énekesre. Csatornát váltott, de az Afrikában kiújuló, kontinensszerte dúló harcok sem érdekelték.

„Márpedig én akkor sem maradok! Micsoda egy oltári szemétség! A felső osztálybeliek miért nem jelentkezhetnek a sorsolásra? Tehetek én arról, hogy apám gazdag? Nem! Biztosan van valami kiskapu!"

A ház automatikája felcsilingelt.

– Mr. Odding megérkezett!

Lena beletúrt tüsi, lila hajába, majd nagy sóhajjal kimászott kényelmes foteljéből. Apja egyik bosszantóan ódivatú ceremóniái közé tartozott, hogy hazaérkezésekor seregszemlét tart a felsorakozott családján.

„A király bevonul! Szolgák, boruljatok le uratok előtt!" – gondolta keserűen.

A külvilág felé az Odding család maga volt az élő, lélegző tökéletesség. Gazdag, befolyásos szülők, akiket a sors kiváló képességekkel rendelkező lánygyermekkel áldott meg. Amit az emberek nem láttak, hogy Miles Odding rideg zsarnokként irányította a családját. Igen, ez a pontos szó: irányította. Mindennek az ő akaratához igazodva kellett történnie, különben…

Lena tudta, hogy az apja soha nem vette volna el az anyját, ha ő nem jön. A lány születése volt talán az utolsó alkalom, amikor anyja még a sarkára állt, és nem engedett a férfi zsarolásának: azért sem vetette el a méhében növekvő kis életet. A két család nyomására ugyan Miles Odding és Andrea Forbes egybekelt, de a férfi a ceremónia óta egyfolytában olyan hidegen bánt a feleségével és lányával, mintha a beosztottjai lettek volna, nem pedig a családja. Lena úgy vélte, mindez azért, mert apja sem a házasságot, sem pedig őt nem akarta, de kénytelen volt meghajolni a szülők akarata előtt. Amit viszont a lány nem értett, hogy miért nem váltak el? Csak nemrég jött rá: a látszat fenntartásért voltak még együtt. Egy bankigazgató széke könnyen meginoghat, ha válásra kerül a sor.

Kisgyerekként még kereste apja kegyeit, de úgy ötéves korában hatalmasat csalódott benne. Igazi papírra rajzolt neki valami napocskás, házikós képet. Nyelve hegyét kidugva koncentrált a határvonalakon itt-ott azért túlszaladó színezésre, majd boldog mosollyal robbant be a férfi dolgozószobájába. Apja kelletlenül forgatta a rajzot, majd kurtán játszani küldte a csalódott kislányt. Másnap, az egyik cseléd adta vissza Lenának az összegyűrt lapot.

– Mr. Odding tévedésből majdnem kidobta.

Még csak öt éves volt, de megrohanta a bizonyosság: nem volt ott semmi tévedés. Apjának nem kellett az ő rajza. Talán mert nem volt elég jó… Nem tudta, de titokban napokig sírt.

Apja nem ment el szinte egyetlen iskolai rendezvényére sem, kivéve, amikor reprezentálni kellett. Olyankor mosolygott, ölelgette Lenát, kézen fogta a kislányt, de amint beszálltak a drága luxussiklóba és a sofőr becsukta a sötétített üvegű ajtót, a férfiről azonnal leolvadt a kedvesség máza.

Hiába panaszkodott, néha sírva, az anyjának, a nő egyre csak azt hajtogatta: az apja a maga módján szereti őket, és csak a legjobbat akarja nekik. Eleinte még elhitte. Talán, mert el akarta hinni.

Mikor Lena bekerült a magán középiskolába, új barátokra lelt, de csak azok jöhettek hozzá látogatóba, akiket az apja engedélyezett. Fiúkat például egyáltalán nem tűrt meg a lánya mellett. Tizenöt évesen, első nagy szerelmével, Roberttel is csak úgy tudott találkozni, hogy Jill falazott nekik.

Majd egy kora nyári napon rajtakapta az apját az egyik cselédlánnyal. Valójában nem lett volna szükségük emberi személyzetre, robotok is tökéletesen megtették volna. Korábban úgy vélte, csupán a rongyrázás miatt tartanak szolgákat, de aznap délután rájött, nem ez volt az egyetlen ok. Az iskolában evakuációs gyakorlatot tartottak és hamarabb hazaküldték őket. A házba belépve már elindult a szobája felé, amikor furcsa, halk nyögésekre lett figyelmes. Hallgatózott, majd dobogó szívvel megindult a hang irányába. Apja dolgozószobájának hagyományos, valódi fából készült ajtaja résnyire nyitva állt. Óvatosan bekukucskált. Az íróasztalon hanyatt fekvő meztelen cselédlány láttán elakadt a lélegzete. A fiatal nő magasra emelt lábai között az ugyancsak ruhátlan Miles Odding mozgott kéjes nyögésekkel ütemesen. Lena undorral kevert rémülettel tántorodott el az ajtótól, de a cseléd ringó kebleinek, apja meztelen testének látványa, és a gyönyörteljes nyöszörgések, sikkantások kiirthatatlanul vissza-visszatértek a gondolataiba. Napokig gyötrődött, mit tegyen. Nem merte elmondani az anyjának. Viszont akárhányszor az apjára nézett, újra és újra maga előtt látta a jelenetet. Valakinek kénytelen volt kiönteni a szívét, hát Jillre esett a választása. A lány komolyan végighallgatta, majd vállat vont.

– Megesik az ilyen. Nem kell komolyan venni.

– Nem érted? Az apám és az a nő… Szegény anyám! Micsoda szégyen, hogy a saját házukban… Megalázó, gusztustalan… – kapkodott levegő után Lena.

– Jaj, ugyan már! – legyintett Jill. – Keféltek egyet, és? Nincsen abban semmi rossz, ha jó. Te meg Rob is csináljátok, nem?

– Nem! Soha!

Jill nagy szemeket meresztett, majd elnevette magát.

– De hülye vagy! Tied a suli legjobb sráca, erre te meg kihagyod? Ha nem teszel ez ellen valamit, lecsapom a kezedről! – fenyegette meg mókásan a barátnőjét.

Lena korántsem derült jobb kedvre a beszélgetéstől, viszont az apja iránt érzett addigi undort felváltotta a düh.

„Szóval nekem nem szabad fiúkkal még szóba állni sem, míg ő…"

Két nappal később, konok bosszúvágytól fűtve odaadta magát Robnak. Mire beköszöntött az iskolaévad vége, már tucatnyi együttlétet élt át és rádöbbent, Jillnek igaza volt: tényleg nem volt benne semmi rossz, sőt… Nem igazán tudta a pontos okát, de ez csak tovább fokozta az apja iránti gyűlöletét.

Robert végzős volt, és a szülei valami távoli egyetemre küldték továbbtanulni. Nagy fogadkozásokkal búcsúztak el egymástól, de pár hét alatt megfakult az emlék. Fiúbarátok jöttek-mentek és Lena megtanult mesterien ártatlan arccal hazudni.

Ugyanakkor sokszor vérebként osont apja után a házban, különösen, amikor anyja nem volt otthon. Remélte, hogy ismét rajtakaphatja, de eltökélte, már nem torpan meg az ajtóban, mint az első alkalommal! Lett volna rá esélye, mert az apja egyre óvatlanabbá vált. A férfi talán sejtette, hogy a lánya szimatol utána, de még ha így is volt, nem érdekelte. Hamar egyértelművé vált, apja étvágya nem csupán egy lányra, egy alkalomra korlátozódott, de Lena képtelen volt összeszedni a bátorságát, hogy rájuk nyisson. Saját gyávasága még inkább feltüzelte apja iránt érzett haragját, és mire megkezdte az utolsó tanévet, tudta, egyetlen módja van, hogy a fojtogató aranykalitkából kiszabaduljon: el kell hagynia a szülői házat, azzal együtt pedig mindent és mindenkit, ami a múltjára emlékeztethetné.

A belső interkomból felcsendült az anyja hangja:

– Lena, apád hazaért! Nem akarod üdvözölni?

– Megyek már!

Kelletlenül lépett be a személyi liftbe, az átlátszó plexihenger halk zümmögéssel megindult lefelé. Fél perc múlva már a kisebbfajta teremnek is beillő nappali félrehúzódó ajtajában ácsorgott, és igyekezett nem rosszul lenni a negédes látványra. Anyja mosolyogva ölelte át a fáradtnak tűnő, ötven körüli férfit.

– Hogy telt a napod, drágám?

– Hosszú volt. Jó itthon lenni. Neked milyen napod volt, kedvesem?

Lena képtelen volt letörölni arcáról a megvetéssel kevert undort, amikor apja hozzá lépett. Miles Odding tekintete megkeményedett.

– Látom, ismét rossz hangulatban vagy.

– Miből jöttél rá?

– Csak rád kell nézni. Nem elég, hogy úgy öltözködsz, mint valami huszonegyedik századi hippi, de ez a vastag smink, ezek a kelta harcoshoz illő arcfesték csíkok…

– Olyan ruhát veszek fel, amilyet akarok. De ha nem tetszik, akár meztelenül is rohangálhatok a házban – fújt dühösen a lány.

– Kislányom… – kezdett bele csillapítóan az anyja, vesztére.

– Jobb, ha nem szólsz egy szót sem! Mindig apa pártját fogod. Csak azt felejtitek el mindketten, hogy már nagykorú vagyok!

– Technikailag az vagy, de csupán két hete töltötted be a tizennyolcat! – villant bosszúsan Mr. Odding szeme.

– Szóval szerinted éretlen vagyok?

– A törvény szerint és biológiailag felnőttnek számítasz, de…

– Ne papolj nekem a felnőttségről! Nem én henteregtem a titkárnőmmel, az összes cselédlánnyal meg a jó ég tudja még kivel! Az mennyire felnőtt dolog volt, igaz?

A férfi rövidre nyírt őszes haja éles kontúrral vált el vörösödő arcától. Lekapta a fülére erősített kommunikátort, és már éppen szóra nyitotta a száját, de a felesége megelőzte.

– Azok a dolgok már régen voltak. Megbocsájtottam Milesnak.

– De én nem! A suliban mindenki rajtam röhögött! Mindenki tudta, hogy apa félre…

– Elég! – bömbölte a férfi. Nyakán kidagadtak az erek, a zakó magasított gallérja sem tudta elrejteni egy vastag véredény lüktetését. – Takarodj a szobádba!

– Nagykorú vagyok, nem mondhatod meg, hogy mit csináljak!

– De a fizetőchipedet letilthatom, igaz?

– Csinálj, amit akarsz! – sziszegte Lena, azzal sarkon fordult és kirohant a házból. Hallotta, ahogy apja utána ordít:

– Nem mész sehova! Azonnal gyere vissza!

A régimódi, kastélyra emlékeztető épület előtt húzódó murvás területen a lány megtorpant, majd hirtelen jött gondolattól vezérelve elsietett a ház mellé épített fedett parkolóhoz. Beugrott a kis piros siklójába, a csuklóját a kontroll-laphoz érintette.

– Hozzáférés megtagadva! – vinnyogott fel a jármű géphangja.

Lena szeme elkeskenyedett, ismét a laphoz érintette a csuklóját, de az antigravitációs sikló számítógépe megint megtagadta az indítási parancsot. A lány értetlenül bámult a villogó vörös jelre.

„Kizárt, hogy a dermo-chip tönkrement volna! Apa! Te szemétláda!"

A józan észt elborító dühvel hatalmasat vágott a sikló konzoljára. Sajgó ököllel mászott ki a járműből, de kettőt sem léphetett, sziréna harsant fel a feje fölött. A szinte zuhanva ereszkedő kék-ezüst rendőrsiklóból két egyenruhás pattant ki, és azonnal fegyvert rántva, határozott, de óvatos mozdulatokkal közeledtek Lena felé.

– Kezeket a tarkóra! – ordított rá a magasabbik járőr. – Térdre!

A lány megszeppenve engedelmeskedett, ám amikor az egyik rendőr mögé került, majd durván megbilincselte, Lena magához tért a kezdeti sokkból.

– Hé! Mi a francot csinál? Nem tudja, hogy ki az apám?

A rendőrök elbizonytalanodva egymásra néztek, egyikük kézi szkennert húzott elő. Amikor a lány chipjét ellenőrizve felvillantak a járőr sisakmonitorján az adatok, a zsaru meghökkent, majd sietve deaktiválta az elektromágneses bilincseket.

– Elnézést, Odding kisasszony, de bejelentés érkezett, hogy járműlopás van folyamatban… és ugye itt találtuk magát, ebben a ruhában… és… – A zsaru szavai motyogó dadogásba fulladtak.

– Ide figyeljen, maga szerencsétlen! – csattant fel Lena. – Kié ez a sikló?

– Jelenleg Mr. Oddingé.

– És ki vagyok én?

Bár a sisak sötétített plexije elrejtette a zsaru arcát, de a hangjából, testtartásából kitűnt, szívesebben lenne bárhol máshol.

– Mr. Odding lánya.

– Pontosan! Nem csoda, hogy maguk is alsó osztályhoz tartoznak. Menjenek innen, mielőtt valami nagyon csúnyát mondok!

Lena apja komor, elégedett tekintettel a bejárati ajtóban ácsorogva intett a rendőröknek: mehetnek.

A megszégyenült fegyveresek szinte futva indultak vissza a siklójukhoz. Alig ugrott a levegőbe a zsaruk járműve, Lena csípőre tett kézzel az apja elé perdült.

– Jól szórakoztál?

A férfi megcsóválta a fejét, majd kurta pillantást vetett a sárgásszürke égboltra.

– Nem, egyáltalán nem volt vicces. De ez talán jó lecke a számodra, hogy több tiszteletet mutass irántam. Gyere be!

– Nem megyek! A chipemet letilthatod, de azt már nem szabhatod meg, mikor hova menjek!

– Chip nélkül legfeljebb sétálhatsz egyet a parkban. Nem is olyan rossz ötlet, hátha kicsit megnyugszol – fordult el a férfi, becsapva az ajtót Lena orra előtt.

A lány dühösen ácsorgott egy darabig, aztán előkotorta a kommunikátorát, és a fülére biggyesztette.

– Jill, magas prioritású hívás.

A szeme elé kúszó apró képernyő sokáig csak villódzott, majd kócos, seszínű hajú lány arca jelent meg rajta.

– Lena! Jesszus! Valami baj van?

– Összevesztem apámmal, letiltotta a chipemet. Itt állok a ház előtt és piszok mérges vagyok.

– Oké, tíz perc és érkezem.

A háttérből elégedetlen férfihang szűrődött Lena fülébe.

– Nemá’ Jill! Most akarsz elmenni? Legalább fejezzük be, amit elkezdtünk!

A kusza hajú lány elfelejtette kikapcsolni az adást, ahogy hátrébb lépett a készülékétől, láthatóvá vált ruhátlan felsőteste.

– Máskor befejezzük. Kapd magadra a nadrágod, aztán…

Lena futólag elmosolyodott, majd megszakította a kommunikációt.

„Tipikus Jill. Belevaló, rámenős és mindig tud jó tanáccsal szolgálni."

Amíg várakozott, anyja alakját pillantotta meg az egyik emeleti ablakban.

„Ha lenne benne egy cseppnyi anyai ösztön most kijönne hozzám!" – gondolta elkeseredetten. A következő pillanatban azonban eszébe jutott, talán az apja nem engedi.

„Szánalmas egy nő! Csak bólogatni és meghunyászkodni tud!" – fortyogott magában.

Nem egészen egy éve történt, amikor már nem bírta tovább, és megpróbált beszélni az anyjával. Az asszony azonban szinte ijedten csak a szokásos mantrát darálta: Miles Odding csak a javukat akarja. Lena rettenetes dühbe gurult.

– Nem érdekel, mit tesz veled a férjed? A saját házunkban aláz porig téged, anélkül, hogy te tudnál róla.

– Honnan veszed ezt az ostobaságot? Apád igenis szeret minket…

– Meg még vagy húsz másik nőt, csak őket jobban! Legalábbis ahhoz eléggé, hogy megdugja őket!

– Lena! Megtiltom, hogy ilyen hangnemben beszélj az apádról! – sápadt el az asszony.

– Hagyd már ezt a hülyeséget! Ebben a házban még a cselédek is kiröhögnek téged, mert nem látod még azt sem, ami majd kiszúrja a szemedet!

A nő megránduló arccal a lányára bámult, de hallgatott. Lena ekkor értette meg: az anyja nagyon is tisztában volt Miles Odding viselt dolgaival.

– Kislányom, ebbe jobb, ha nem avatkozol bele! Ez csak az apádra és rám tartozik.

– Tehetetlen, béna egy nőszemély vagy, tudod? Én a helyedben már régen kirúgtam volna, kivertem volna a balhét, vagy…

– Vagy mit? – támadt fel egy pillanatra az asszonyban is a düh. – Tartsak én is szeretőket? Mire lenne az jó? Kinek lenne belőle haszna? Ha kitálalok, a botrány miatt apád akár az állását is elveszítheti. Ha én is befeküdnék minden pasi alá, apádnak jó oka lenne kirúgni minket. Garantáltan elintézné, hogy egy fitying nélkül hagyjuk el ezt a házat. Na, és akkor hova mennénk? A déli körzet valamelyik nyomornegyedébe? Fogd be a szád, te kis ostoba, mert sejtelmed sincs, mi forog kockán! Azt hiszed, én nem próbáltam meg beszélni apáddal? Számtalanszor megtettem, de kinevetett, elzavart…

– Ha te nem teszel valamit, én fogok! – sziszegte Lena, azzal sarkon fordult, és magára hagyta az anyját.

Tíz perc múlva, nyaktörő kanyarral apró, kétüléses sárga sportjárgány ereszkedett le az Odding-ház előtt elnyúló murvás részre. Jill továbbra is kócosan, de már felöltözve intett a nyitott siklóból.

– Pattanj be!

Felzúgó hajtóművekkel emelkedtek fel, az Odding-ház és az azt körülvevő kéthektáros parkos terület hamarosan elmaradt mögöttük. Jill a belváros elit negyedében élt. Bár megengedhette volna magának akármelyik menő külvárosi villát, ragaszkodott a négyszobás apartmanjához.

– A kertvárosban megölne az unalom. Ott soha semmi nem történik – legyintett, amikor pár hónapja meghívta Lenát a lakásavató bulira.

„Persze, könnyű neki! A szülei kizárólagos tulajdonosai a marsi víznyerő telepeknek. Csak akkor látja őket, amikor a nyári szünetben hazautazik a Marsra. A félbolond földi nagybátyját meg piszkosul nem érdekli, mit csinál, mire költi a pénzét" – irigykedett Lena.

A gazdag negyed elszórt házait, villáit először alacsony apartmanházak, majd egyre magasabb toronyépületek váltották fel. A forgalom megsűrűsödött, de Jill alig lassítva, hajmeresztő mutatványokkal váltott sávot hol vízszintesen, hol függőlegesen.

Lena eddig csak pár alkalommal járt a belvárosban, nem volt rá szükség, hogy erre vegye az útját. A magániskola, ahol tanult, messze, a nyugati hegyek tövében állt. Bár Jillt titokban meglátogatta párszor, de apja mindig rájött. A rámenős lány is egyike volt az állandó vitatémáknak.

– Mi bajod van Jillel? Felső osztálybeli, gazdag, a családja is oké.

– Minden kosárban van legalább egy rothadt alma. A te drágalátos barátnőd pedig pontosan ilyen gyümölcs – vetette ellen az apja. – Ne barátkozz vele, mert előbb-utóbb bajba sodor az a kis…

– Kis micsoda?

– Mindegy! Ne barátkozz vele!

– Ezt nem te fogod megmondani, világos?

Az ilyen, és hasonló beszélgetések minden héten megestek az elmúlt négy évben. Lena már szinte rutinszerűen válaszolgatott, amikor a barátnő-téma szóba került. Egészen addig, amíg egyszer az apjának igaza lett.

Nem sokkal az utolsó iskolaév félideje előtt megbeszélt Jillel egy találkozót, majd ahogy leszállt az este, elkezdték végigjárni a szórakozóhelyeket. Főleg azokat, ahol a bárpult mögött ember állt, aki egy kis plusz pénzért nem foglalkozott azzal, hogy hivatalosan még nem nagykorúak. Rettenetesen berúgtak. Csupán emlékfoszlányok maradtak meg benne arról az éjszakáról: amint egy sráccal táncol, visítva ülnek egy nyitott tetejű, száguldó siklóban, egy gyanakvó tekintetű idősebb férfi, amint motelszoba-kódkártyákat nyújt át nekik.

Hajnal felé tért magához. Hasogató, zúgó fejjel, nehézkesen küszködte fel magát ülő helyzetbe. A motelszoba állólámpája halvány fényében döbbenten bámulta a mellette szuszogó két srácot és Jillt. Rémülten vette észre, nemhogy rajta, de egyikükön sincs ruha.

„Jesszusom, mit csináltam!" – rohanta meg a pánik.

A következő pillanatban felpattant a szoba ajtaja, és két megtermett, pisztolyt szorongató fickó nyomult be a helyiségbe.

– Gyerünk, taknyosok, ébresztő! Mozgás!

Lena rémülten kapta maga elé a takarót. A társaság többi tagja kómásan, még az alkohol hatása alatt, próbálta összeszedni magát.

– Mi a franc?

– Tűnjetek el innen!

– Lena! – csattant fel egy jól ismert hang az ajtóból. Miles Odding vörös arccal, gyilkos tekintettel meredt a lányára. – Kapj magadra valamit! Ezért majd otthon számolunk!

– Hé! – pattant ki az ágyból Jill, és meztelenségét egy cseppet sem szégyellve a bankár elé perdült. – Hagyja békén Lenát! Majd hazamegy, amikor jónak látja!

– Fogd be a szád! – szólt rá keményen a férfi.

– Miért, különben mit csinál velem? Megdug, mint a háztartása összes cselédjét?

Odding keze villámgyorsan mozdult. A hatalmas pofontól Jill a szőnyegre rogyott.

– Soha többé ne merj a lányom közelébe menni! Megértetted? Ti meg – fordult a dermedten figyelő srácok felé –, elfelejtitek, hogy ez az egész valaha is megtörtént, különben baj lesz!

Lena nem találta a ruháit, jobb híján egy takaróba csavarta magát. Szégyentől égő arccal követte az apját a parkolóban várakozó siklóig. Időközben megérkezett egy rendőrjárőr is. Odding egyik embere jelvényt villantott fel a páncélos, sisakos rendőrnek, majd pár fojtott szót váltottak. A járőr biccentett, bevágta magát a járművébe, majd a kék-ezüst sikló felbőgő hajtóművekkel elrugaszkodott a betonról.

– Remélem, ez jó lecke volt a számodra! – jegyezte meg a férfi már úton hazafelé.

– Mire? Hogy legközelebb biztonságosabb helyen tartsam az orgiát? – tört ki önkéntelenül Lenából.

A bankár megmoccant, a lány egy pillanatig azt hitte, megüti. Miles Odding azonban csak megdörgölte a halántékát.

– Egyszer majd megérted. Csak remélni merem, hogy nem lesz túl késő.

Jill apartmanja egy éppen véget ért, vad házibuli helyszínének tűnt, csupán a padlón heverő részeg alakok hiányoztak a képből.

– Bocs, nem vártam vendéget – grimaszolt Jill Lena elhűlt arcára pillantva.

Gyorsan lesöpört pár ruhadarabot és néhány kacatot a fotelekről, majd a bárpultból előhalászott két tisztának tűnő poharat, mindkettőt színültig töltötte tequilával.

– Először iszunk, aztán beszélünk! Csin-csin!

Lena torkát marta a méregerős ital, de jólesően melegítette a gyomrát. A harmadik korty után kitört belőle az elkeseredés.

– Elegem van! Anyám egy tehetetlen béna, aki még akkor is csak mosolygott, amikor már a sokadik nővel csalták meg. Az apám meg azt hiszi, hogy mindenki felett uralkodhat! Legszívesebben lelépnék otthonról. Nem költözhetnék ide hozzád?

– Ideiglenesen lehet róla szó, de itt keresnek majd először.

– Nagykorú vagyok…

– Tudom, de nem akarok megint arra ébredni, hogy az apád pribékjei dörömbölnek az ajtómon.

– Talán el kéne utaznom az országból.

– Vagy inkább a Földről, nem? – nevetett fel Jill. – Pénzed nincs, a chiped letiltva, hova mennél? Főleg: miből?

– Nem vagyok hülye – húzott elő Lena egy fizetőkártyát a zsebéből. – Van saját, titkos bankszámlám.

Jill szürke szeme elkeskenyedett, hümmögve bámulta az aranysárga műanyaglapot.

– Mennyire gondoltad komolyan, hogy otthagyod az őseidet?

– Teljesen!

– Nem csak a pillanat heve beszél belőled? Biztos vagy benne?

– Abszolút. Felnőtt vagyok, azt teszek, amit akarok.

– Oké… Mit szólnál a Galileóhoz?

Lena elsápadt. Sokszor gondolt az áttelepülésre, de inkább csupán, mint elérhetetlen, vissza-visszatérő álom. A gondolat, hogy elhagyja a Földet egyszerre csábította és elrémítette. Nem akart gyávának tűnni Jill szemében, hát kiutat keresve megrázta a fejét.

– Oda csak alsó osztálybelieket választanak ki. Nem is értem, miért? Friss, új világ, tiszta levegő, fák, szennyezetlen tavak, óceánok. Maga a paradicsom, míg mi itt rohadhatunk ezen az agyonmérgezett bolygón. Tök igazságtalan!

– Pedig van benne logika. Ezeknek a szerencsétleneknek itt semmijük sincs, rajtunk élősködnek. A kórházak állandóan tele vannak velük, és még az alapvető oktatásukat is a mi adónkból kell fizetni. Viszont aki egyszer elindul a Galileóra, az nem jön vissza! Utasokat csak odafelé szállítanak az űrhajók.

– Bánom is én! Ott biztos nem érne utol az apám. De ez a szegények kiváltsága – sóhajtott nagyot a lány.

– Nem feltétlenül – tűnődött el Jill. – Persze, ez attól függ, mennyi pénz van azon a kártyán.

– Valamivel több, mint kétszázezer kredit.

– A fele is elég. Rendben, ha tényleg ilyen elszánt vagy, még ma éjjel felkeressük Rufust.

– Várj! Miről is beszélünk pontosan? – ijedt meg Lena.

– Arról, hogy kis szerencsével, a következő transzporttal már úton lehetsz a Galileóra. Na, erre igyunk!

Lena eljátszott a gondolattal, ám a véglegesség megrémítette.

„Aki egyszer elindul a Galileóra, az nem tér vissza" – zakatolt agyában a gondolat. Igaz, néha, nagyon ritkán lehet hazaüzenni a családnak, barátoknak. A sok fényévnyi távolság miatt élő beszélgetésre esély sem volt. Nem mintha olyan sokat szeretett volna trécselni az anyjával, az apjával pedig egyáltalán nem, de a tudat, hogy soha többet nem látja a Földet, Jillt és azt a pár embert, akit barátjának nevezhetett, riasztóan hatott rá.

A nap már régen lenyugodott az üveg és fém felhőkarcolók mögött, a sárgás ég tintafeketévé vált, kigyúltak az első csillagok. Lena idegesen nyelte a tequilát, az alkohol kellemesen csillapította kétkedését. Míg Jill ruhát keresett a számára, egyfolytában azon tépelődött, vajon jól döntött-e? Barátnője hívására visszalépett a lakásba, majd szó nélkül felvette a kikészített ruhadarabokat.

– Ez olyan… alsó osztályos holmi – pillantott végig magán Lena.

Az öltözet fekete nadrágból, sötét, ujjatlan felsőből, valamint kopott, régmúlt időket idéző hosszú kabátféléből állt. Jill elmosolyodott.

– Ahová megyünk, ott még ez is nagyon divatosnak számít. Kész vagy?

– Igen, mindjárt, de ez a csizma izé nem akar feljönni a lábamra…

Taxit hívtak, de amikor Jill megadta a címet a robotsofőrnek, az utasinformációs kijelző felvillant.

„Nem biztonságos környék! Kérem, ellenőrizze a címet!"

– Ne akadékoskodj, pléhpofa! – mordult rá Jill. – Ez a cím, induljunk!

Lena csendben kuporgott az ülésen, és bár ezer kérdése lett volna, nem merte feltenni őket. Félt a válaszoktól, de bízott Jillben.

Alighogy a levegőbe lendült a jármű, a lány ösztönösen a fülére tapintott.

– Várj! A kommunikátorom! Ott maradt a lakásban!

– Nem lesz rá szükséged, Lena. Ne feledd, egy új élet vár rád!

– Kommunikátorra akkor is szükségem lesz!

– Majd veszel egy másikat. A régit úgysem kaphatod vissza, mert bedobtam az újrafeldogozó gépbe.

A taxi a város régi negyedeinek egyikébe vitte őket. Az ősrégi beton és téglaépületek között terjengő sötétséget csupán néhány haldokló, oszlopokon álló lámpa fénye igyekezett visszaszorítani.

– Itt nincs világító úttest… – jegyezte meg döbbenten Lena.

– Meg még egy csomó dolog, de ami neked kell, azt csak itt találjuk meg.

Ahogy kitették a lábukat a szeméttől bűzlő utcára, a sikló már iszkolt is vissza a fénylő holo-reklámokkal teli belváros irányába.

„Remek! Itt még a robotsofőr is fél!" – rémült meg Lena.

A kihalt utcán csupán pár ablakból tört elő némi fény, sportközvetítés hangjai verték fel a környék csendjét. A közeli, omladozó kapualjból pár meghatározhatatlan korú, torzonborz alak méregette a lányokat.

Jill a háztömb túlsó végéhez kormányozta a barátnőjét, majd megdöngette a szemmel láthatóan megerősített acélból készült bejárati ajtót. Baljós csend után rekedtes férfihang reccsent rájuk egy rejtett hangszóróból.

– Mit akartok?

– Rufushoz jöttünk.

– Itt nincs semmilyen Rufus! Menjetek innen!

– Oké, ha nem kell neki százezer kredit, akkor visszük máshova – lépett hátra Jill.

Az ajtó két másodperccel később hangos kattanással kinyílt, nagydarab, csupaizom pasas mérte végig őket. Bal alkarját és kezét biomechanikus alkatrésszel pótolták, Lena elszörnyedve nézte a férfi meg-megránduló gépujjait. Akárki is operálta át a fickót, pocsék munkát végzett.

– Főnök, itt van az a gazdag csaj, meg egy másik – szólt bele izomagy a kommunikátorába. – Aha… Oké, küldöm őket – fejezte be a beszélgetést, majd a lányokra pislogott. – Menjetek…

– Már jártam itt – vágott közbe Jill.

Lena megszeppenve osont el az emberhegy mellett. A hosszú, dohszagú, félhomályos folyosó után élvezet volt belépni egy jól megvilágított helyiségbe. Erős, szinte vakítóan fehér fényben ismeretlen gépek, berendezések, számítógép terminálok sorakoztak a falak mentén. A szoba közepén székké alakítható kórházi ágy állt, körülötte orvosi műszerek pihentek az állványaikon. Rufus, a negyven körüli, pocakos, erősen kopaszodó férfi, érdeklődve pillantott feléjük.

– A kismadarak százezer kreditről csiripeltek.

– Jól csipogtak a verebeid – bólintott Jill. – Új személyazonosság kellene a barátnőmnek. Alsó osztályos.

Rufus szeme elkerekedett.

– Te felső osztálybeli vagy, nem? – meredt Lenára. – Mi a francért akarsz lefelé menni a ranglétrán? Akik idejönnek, azok általában pont az ellenkezőjét szeretnék. Mit követtél el?

– Semmit! Meg akarok lépni a szüleim elől.

– Akkor ülj fel az első gépre, ami Rióba megy! Olcsóbb és egyszerűbb megoldás.

Lenában lobot vetett a dac. Nem azért jött el egészen idáig, hogy holmi pitiáner orgazda kiadja az útját.

„Hogy merészel ez a senki ellenkezni velem?" – dühöngött magában, de igyekezett visszafogni magát:

– Nem kell a pénz? Oké! Jill, menjünk innen!

– Nem kell egyből felkapni a vizet! Vállalom a melót, de ha többet tudok, esetleg jobb megoldást is javasolhatok.

– Ha van más módszer, amivel feljuthatok a Galileóra tartó hajók egyikére, akkor hallgatom!

– Ja, hogy az! Hát, arra nincs más mód – bólogatott Rufus. – Rendben, lássuk, mit is kell tennünk. Deaktiválni a chipet, aztán újrakonfigurálni egy alsó osztálybeli személyére. Lehetőleg olyanéra, aki nemrég halt meg…

A férfi életre keltett egy régi, kétdimenziós monitort, percekig böngészte, majd széles mosollyal Lenához fordult.

– Szerencséd van! Pár órája kipurcant egy nő. Ugyan két évvel idősebb nálad, de hasonlít rád. A chip módosításán túl csupán alap kozmetikai beavatkozás szükséges. Hozzácsaphatom még a genetikai marker hozzáigazítását is, de azt már nem fedezi százezer kredit. Hova tűntek a régi szép idők, amikor elég volt a szemet és az ujjlenyomatokat megváltoztatni? – sóhajtott fel látványosan a férfi.

– Ne legyél mohó, Rufus! – vonta össze a szemöldökét Jill. – Százezer, és ez fedezzen mindent, ami szükséges, hogy a barátnőm eljusson a Galileóra!

– Oké, megteszem, amit tudok – rázta meg a férfi bosszúsan a fejét. – Feküdj fel az ágyra! Altatni foglak, úgy könnyebb.

Lena segélykérően pislogott Jillre, mert ismét belemart a kétely. Rufus mintha kitalálta volna a lány gondolatát, felszikrázó tekintettel meredt Lenára.

– Túl késő, hogy meggondold magad! Ha most visszatáncolsz, Tim gondoskodik róla, hogy ne hagyjátok el élve ezt a házat.

Nem, Lena nem akart meghalni. A saját ostobasága miatt pedig egyáltalán nem. Reszketve feküdt fel a sterilnek még távolról sem mondható kórházi ágyra.

„Legrosszabb esetben pár nap után hazamegyek, és visszaoperáltatom magam. Apám piszok mérges lesz, de kit érdekel! Anyám meg… Ha éppen el tud szakadni a pohártól, biztos örül majd nekem" – jutott eszébe a megnyugtató gondolat. Az altató hatni kezdett, a lány úgy érezte, elolvad körülötte a világ.

Három órával később Lena kótyagosan, szédelgő fejjel ébredt. Jill segítségével sikerült felülnie, majd mohón kapott a felé nyújtott pohár víz után.

– Nem rossz! – pillantott végig Lenán a barátnője. – Egyáltalán nem rossz!

Rufus valahonnan kézitükröt kerített, majd csendben somolyogva várta a hatást.

Lena elképedve bámulta a tükörből visszanéző idegent. Rövid, lila frizurája helyett hosszú, fekete, egyenes hajzuhatag keretezte az arcát. A műtét előtt még barna szemei égkék színben ragyogtak, és a teste is, mintha teltebbé vált volna.

Pár perc után a férfi megelégelte a lány álmélkodását, és hagyományos papírra nyomtatott rövid szöveget nyomott Lena kezébe.

– Olvasd el figyelmesen, mostantól ez vagy. A chipedet is átkonfiguráltam, szóval, ha nem vetnek alá genetikai mintavételezésnek, senki sem jön rá az eredeti személyazonosságodra.

A lány átfutotta a szöveget, majd meghökkenten pillantott fel.

– Ez… nem jó! Ez az Olga, egy bűnöző, egy drogos… A saját nevemet sem tudom kiejteni! – rázta meg a fejét Lena. – Olga Dmitij… Dmitrijev…

– Gyakorolj! – vont vállat Rufus. – Apropó! Mivel nekem is érdekem, hogy minél hamarabb eltűnj a bolygóról, kapsz egy kis ajándékot!

Lena öltözködés közben gyanakodva figyelte, amint a férfi apró műanyagzacskót tesz az asztalra. Szerencsére a ruha, amit Jill tukmált rá az apartmanban, rugalmas anyagból készült.

– Meg fogok fulladni ebben a cuccban!

– Dehogy fogsz! Legalább kihangsúlyozza az alakod.

Rufus kéjsóvár tekintettel mérte végig Lenát, majd nagyot sóhajtva letelepedett az egyik számítógép terminál elé.

– A priuszod miatt ne aggódj, jelenleg tiszta vagy, nincs