Niobé

By Szemán Zoltán

A 22.század végére a Föld készletei már igencsak kimerülőben vannak. A nyersanyaghiányt a túlnépesedési problémák csak tetézik. A politikai és gazdasági helyzet törékeny, és minden egyes nappal a Föld egyre közelebb jut egy globális forradalomhoz. Az utolsó pillanatban az emberiség felfedez egy érintetlen, természeti kincsekben hihetetlenül gazdag bolygót, (Niobe) és azonnal el is kezdi a kolonizációt.
Amit azonban senki nem tudott, hogy a bolygón nem az emberek az első telepesek…

• Language: Magyar
• Publisher: Zoltan Szeman
• Release date: Jan 16, 2018

Book preview

Utószó

Előszó

Niobé Thébai királynője volt, aki a földkerekség legboldogabb asszonya lehetett volna, ha a kevélység nem zavarja meg az eszét, és a világ talán legszerencsétlenebb asszonyává nem teszi…

Tizennégy gyermeke volt, hét egészséges, szép fia és hét kedves, gyönyörű lánya.

Egyszer a Létó istenasszony ünnepére készülő asszonyok között járva bosszúsan így szólt hozzájuk.

– Vajon különb-e Létó énnálam? Létónak csak két gyermeke van, míg nekem tizennégy. Miért is lenne hát ő több nálam? Ne imádjátok hát őt, térjetek vissza otthonaitokba tüstént!

A jámbor asszonyok hazatértek hát, de otthon imával fordultak Létóhoz és az istenekhez, hogy bocsássanak meg Niobének a dölyfösségéért. Létó meghallotta az imákat és elpanaszolta a gyermekeinek, Apollónnak és Artemisznek, hogy Niobé mennyire megsértette őt.

Apollón és Artemisz éktelen haragra gerjedtek, hogy egy halandó többre tartja magát egy istennél, és dühükben megölték Niobé fiait. A királynő rájött, hogy isteni bosszú szállt a fejére, de még fiai kihűlő teste fölött, könnyes szemmel is így kiáltott fel.

– Azt hiszed, Létó, győztél? Még mindig több gyermekem maradt, mint ahány neked van!

De alig ejtette ki ajka a gúnyos és hivalkodó szavakat, Apollón és Artemisz megpendítették íjukat, és könyörtelen nyilaik leterítették Niobé leányait is, egyiket a másik után. A legkisebb lány testét járta át a nyílvessző utoljára, és hiába könyörgött Niobé az istenekhez, hogy legalább őt, a legkisebbet kíméljék meg, fohásza nem talált meghallgatásra.

Ezt látva Niobé arcát lassan elhagyta a vér, teste megdermedt. Szemei mozdulatlanul ültek és nem mozdult többé sem a keze, sem a lába. Teste hideg kővé vált, csak a könnyei hullottak továbbra is, szakadatlanul.

Első rész

Jason elégedetten pillantott a falba épített elektronikus naptárra. A kéken ragyogó számok azt jelezték, hogy már csak két nap van hátra az utazásig. Még két nap, és remélhetőleg örökre itthagyja a Földet, hátrahagyva a mostani életét.

Mikor jelentkezett az ügynökségnél, nem gondolta, hogy van esélye. Úgy vélte, hogy inkább mérnökök és tudósok kellenek egy ilyen küldetésre. Ki venne számításba egy ex–katonát, akit szolgálatai elismerése nélkül, fegyelmivel elbocsájtottak, és jelenleg egy épület-bontó cégnél dolgozik? De úgy érezte, meg kellett próbálnia.

Amikor két héttel később megkapta az értesítést, hogy beválasztották a következő Niobéra induló csoportba, először nem is akarta elhinni, amit lát. Elolvasta háromszor, de a szöveg nem változott. Aztán összepakolt, bár még majd három hét volt hátra a tervezett indulásig.

George, a főnöke, hatalmasat nézett, amikor másnap bejelentette, hogy leszámol.

– Nem engedhetlek el! Így is emberhiányom van, és a te szakértelmed a robbantásoknál elengedhetetlenül fontos. Ha fizetésemelést akarsz, akkor inkább mondd azt, és persze józan kereteken belül megkapod.

Jason csak mosolygott és kissé megsajnálta a köpcös, örökké zsémbeskedő, de alapjában véve vajszívű Georget.

– Sajnálom George, de ez nem a pénzről szól. Hiszed vagy sem, tényleg hálás vagyok, amiért felvettél, és az elmúlt hat évben csak jót mondhatok mind rólad, mind a fizetésről, mind a csapatról. Most viszont, egy olyan lehetőséget kaptam, ami csak nagyon keveseknek adatik meg, és ezt egyszerűen nem szalaszthatom el.

Az idegességében tollát rágcsáló főnöke még próbálta lebeszélni.

– Mi lenne, ha aludnál rá egy párat? Öregem, ha mesebeli király lennék, most felajánlanám a fele királyságomat meg a lányom kezét, de a legtöbb, amit adhatok, az antigravitációs kocsim. Ha az itt tart a cégnél, akkor vigyed, itt a kulcs!

De hogy Jason hajthatatlan maradt, félig viccelődve fenyegetődzni kezdett.

– Nem adok neked jó referenciát és akkor senki sem fog alkalmazni!

Jason felnevetett.

– Nem hiszem, hogy a Niobén sokat érnék még egy ragyogó referenciával sem. Kicsit nehézkes lenne visszaellenőrizni, úgy húsz fényév távolságból.

Erre George még jobban elsápadt, és magába roskadva huppant le a székébe.

– Azért a felmondási idődet remélem, ledolgozod? Ha esetleg ismersz valakit, aki alkalmas lenne a pozíciódra, akkor szólj. Most menj innen, te hálátlan! – szólt enerváltan és kibámult az ablakon.

Még két hétig dolgozott a cégnél, mielőtt lekerült volna a neve az öltözőbeli kis fémszekrényéről. George minden nap legalább egyszer megpróbálta maradásra bírni. Az utolsó pénteken összehívta a csapatot a kedvenc bárjukban és elbúcsúztatták Jasont. A férfi nem volt az az érzelgős típus, de amikor a többiek is sorra elmondták – ki viccesen, ki komolyan –, hogy hiányozni fog, és hogy mennyire jó volt vele együtt dolgozni, akkor összeszorult a torka. Egy kósza pillanatra megkísértette a gondolat, hogy mégis inkább maradna, de a pillanat elmúlt. Eszébe jutott, hogy a tengerészgyalogságtól bezzeg nem így búcsúztatták és ez a gondolat keserűséggel töltötte el. Tizenkét évi szolgálat után megvádolták valamivel, amit el sem követett. A parancsnokai is tudták ezt, és bizonyítékok híján, a katonai börtöntől megmenekült, de a fegyelmi tárgyaláson mégis elmarasztalták és elbocsájtották. Pontosan emlékezett az elbocsájtó határozat minden szavára... Turner, Jason Azonosító EHT22367, Hadnagy... 11 es Tengerészgyalogos Egység Parancsnoka... a mai napon, 2134 január 16.án érdemei elismerése nélkül...

George a sokadik sör és vodka után kijelentette, hogy ezek után felrakhatja a cég weboldalára, hogy a cég annyira profi, hogy még a Niobéra is elküldik a szakembereiket, ha szükséges.

Jason másnap hatalmas fejfájással ébredt, de pár No–Dolor tablettát bekapva a hasogató érzés pár perc múlva emlékké szelídült.

Azóta eltelt majdnem egy hét, és nem lelte a helyét. A Kolonizációs Bizottság orvosi vizsgálatára elment, ahol megállapították, hogy makkegészséges. Az egyik nővér nagyon megnézte magának Jasont. Ez nem volt annyira meglepő számára, mert tudta, hogy az acélszürke szemei, fekete kefehaja, 185 centis magassága és kidolgozott, izmos teste általában tetszik a nőknek. Mégis, valahogy soha, egyetlen kapcsolata sem bizonyult tartósnak. Jason úgy vélte, hogy ez leginkább a munkájának volt köszönhető. Melyik nő szeretné összekötni az életét egy olyan férfival, aki sokszor hónapokig van távol, akit akármikor hívhatnak, aki lehet, hogy soha többé nem jön haza egy akcióból? Igaz, az elmúlt hat évben már állandó és átlagosnak mondható munkája volt, de alkalmi kapcsolatokon kívül nem érezte magát késznek semmi komoly viszonyra.

Két nappal később egy utolsó pillantással elbúcsúzott a kis lakástól és zsákját a vállára kapva leballagott az épület elé. A Kolonizációs Bizottság kisbusza már várt rá. A sofőr berakta Jason csomagját a raktérbe, amíg a férfi helyet foglalt a többi utas között. Látta a feszült-izgatott arcukat, páran csendben cseverésztek. Jason kibámult az ablakon, az utcán hömpölygő emberáradatra, és amikor a kisbusz emelkedni kezdett, akkor érezte meg igazán, hogy örökre búcsúzik szinte mindentől, amit eddig ismert.

Elméletileg, tizenöt évi munka a Niobén elegendő pénzt jelentett bárkinek, hogy visszatérhessen a Földre. Ha ügyesen beosztja vagy befekteti, akkor soha többé ne is kelljen dolgoznia, de ő nem gondolkozott még ezen. Sokan a pénzért mentek, sokan kalandvágyból, de volt, aki elhivatottságból. Jason egyik kategóriába sem tartozott. Ő csak menekült, bár pontosan még ő maga sem tudta, hogy mi elől. Nem elegyedett beszélgetésbe senkivel, inkább csak figyelte az utastársait. Gondolta, lesz elég ideje még, hogy beszélgessen velük, így most inkább csak megfigyelte őket. Mind a huszonhat utas civil volt és mind többé-kevésbé fiatal férfi. Tudta, a Niobé katonai állományát másképpen toborozzák és a civilektől elkülönítve viszik a távoli bolygóra.

Az űrkikötőbe érve kitört a káosz. A személyzet megpróbálta a csoportot együtt tartan, de a bambán ácsorgó vagy éppen elkószáló, csomagjaikat újracsatolgató emberek fel sem vették, hogy az egyik alkalmazott élre állt és rikoltozva próbálja rávenni őket, hogy kövessék őt. Az egyik férfi utas egyszer csak elindult valamerre. Amikor az egyik kísérőjük megállította, akkor az utas hangosan méltatlankodni kezdett, hogy ő csak a mellékhelyiséget keresi, és ha nem akarják, hogy ő most itt, rögtön a padlóra, akkor… Erre pár másik utas is rázendített, hogy ők is meglátogatnák azt a bizonyos helyiséget. Jasonnek elege lett ebből.

– Mennyi időbe telik, amíg feljutunk az űrhajóra? – kérdezte az egyik formaruhás alkalmazottat. Az vállat vont.

– Ha a torony azonnal megadja az engedélyt, akkor fél óra. Egyébként akár két óra is lehet. De először el kéne jutnunk a kompig, legalább… – pillantott dühösen az utasokra.

Jason megköszönte, majd a még mindig rikoltozó űrkikötői kísérő mellé lépett.

– Ha nem haragszik… – szólt rá, majd a csoport felé fordulva elordította magát.

– Figyelem! Utasok a Niobéra!

Az erőteljes hangra a nyüzsgés abbamaradt, és minden fej felé fordult.

– Akinek dolga van a mellékhelyiségben, az lépjen a bal oldalamon álló kísérőnk mellé! Most gondolják meg, mert öt perc múlva nem lesz újabb csoport a WC re! Számoljon mindenki úgy, hogy vagy másfél óráig tart, mire bedokkolunk az űrhajóhoz. Aki nem akar menni, az találja meg a társát, akivel a buszon együtt ült és kettesével álljanak valami sorfélébe!

A határozott hang megtette a magáét, mert némi kavarodás után a WC-re igyekvők kis csoportja különvált, és a többiek is kialakítottak valami sornak ugyan alig nevezhető, de ezért rendezetteb formát.

Jason a mellékhelyiség-csoporthoz fordult.

– Hagyják itt a csomagjaikat, mi majd vigyázunk rájuk. Legkésőbb tíz perc múlva mindenki legyen itt, mert aki nem, az a Földön marad. Ha visszatérnek, fogják meg a csomagjaikat és álljanak a sor végére! – azzal intett az alkalmazottnak és a kis csoport hamarosan eltűnt az egyik sarok mögött.

Az előzőekben eredménytelenül ordítozó egyenruhás egy hálás vigyorral megköszönte a segítséget.

Mikor fél óra múlva mindenki elhelyezkedett az űrkompban, ami a Föld körüli pályán keringő űrhajóhoz vitte őket, az egyik fiatal férfi Jasonhoz fordult.

– Erik Singstrom vagyok, geológus és bányamérnök. Maga valami katonaféle? Már bocsánat a kérdésért, de ahogy itt a helyére rakta a népet… – az utolsó szavaknál már vigyorgott.

Jason szimpatikusnak találta a vöröshajú, szeplős férfit. Vele nagyjából egykorú lehetett, magas, de vagy harminc kilóval nyomott kevesebbet Jasonnél.

– Jason Turner vagyok, és nem vagyok katona. Épület bontási szakember vagyok, robbantási specialista.

Erik szeme csillant.

– Akkor lehet, hogy együtt fogunk dolgozni? A robbantás fontos eleme a bányászatnak, legyen szó akár külszíni, akár felszín alatti bányászatról.

Ez nem jutott még Jason eszébe, és hogy jobban belegondolt, Eriknek igaza lehetett. Mire az űrkomp nekirugaszkodott a kék égnek, ők már a különböző robbanószerek és technikák világát tárgyalták meg.

Három hét és négy nap rettentő hosszú idő, ha azt az embernek egy fémdobozban, a semmiben úszva, harminc idegennel – pláne civilekkel – kell eltölteni. Erre Jason már a harmadik napon rájött, körülbelül akkor, amikor elhagyták a Naprendszert. A közös étkezőben felszolgált színes, de egyforma ízű ételek, a panaszkodó és egymást maró utasok, az unalmas filmek, amiket esténként az étkezőben vetítettek, a csöppnyi konditerem, ahova egyszerre legfeljebb ketten fértek be, az ablaktalan, emeletes ágyakkal felszerelt kabinok mind csak erősítettek ezt az érzést. Az egyetlen dolog, ami elviselhetőbbé tette az utazást, hogy Erikkel közös kabint kaptak.

Megváltásként fogadta a hírt, amikor a kapitány közölte, pályára álltak a Niobé körül. Minden utas az étkezőbe tömörült, az egyetlen, általuk is hozzáférhető helyre, ahol volt ablak. Megilletődötten nézték az alattuk elterülő liláskékben tündöklő bolygót. A tengerek határozottan lilának tűntek innen fentről, míg a növényzettel, erdőkkel borított szárazföldek kékes színt mutattak. A hatalmas barna részek mocsarak voltak, míg a szürke területek a köves és kietlen hegységeket jelölték. Némelyik hegy teteje fehér hósapkával is büszkélkedett. Innen fentről nem emlékeztetett a Földre, és Jason sejtette, hogy odalent még ennyire sem lesz Földszerű. Ugyan, az úton átolvastatták velük az összes olyan adatot, ami csak a fedélzeten volt a Niobéról, de olvasni róla és a valóságban látni teljesen más volt.

A kapitány hangja harsant a fedélzeti hangszórókban.

– Minden utas menjen vissza a kabinjába és legyen indulásra kész harminc percen belül!

Némi tülekedéssel ugyan, de mindenkinek sikerült megtalálnia helyét a kompban és alig egy perccel később már lilásfehér felhőkön keresztül vágtattak a közeledő felszín felé.

– A lila sose volt a kedvenc színem – morogta Erik.

– Most már egy kicsit késő, hogy meggondold magad – válaszolt Jason, mire a szeplős férfi csak vágott egy grimaszt.

A hajtóművek sivítva lassítottak lebegéssé a zuhanást a leszállóhely felett, majd egy huppanással az űrkomp leült a betonra. Mielőtt kiszálltak volna, a személyzet mindenkinek a kezébe nyomott egy kisméretű maszkot, ami az orrot és a szájat fedte. Megmutatták gyorsan, hogy ellenőrizzék és cseréljék benne a szűrőt, és mindenkinek a lelkére kötötték, hogy figyeljenek a maszkba beépített kontroll fényre. Ha zöld, akkor OK, ha sárga, akkor cseréljék ki a filtert, és ha piros, akkor a maszk meghibásodott és azonnal cseréljék le. Hozzátették, hogy az épületekben nem kell maszkot viselni, hacsak nincs külön utasításba adva.

Az utasok csak tessék-lássék figyeltek, cseverésztek, a nyakukat nyújtogatták az ajtó irányába.

– De most komolyan, mintha egy csapat óvodással utaztunk volna… – motyogta Erik és Jason egy vigyorral, bólogatva egyetértett vele.

A kompból kilépve az első dolog, ami meglepte, az a lila égbolt volt. A második, hogy a repteret és a közeli épületeket rendes, Földről származó zöld pálmafák és csenevész bokrok vették körbe.

A maszk ugyan tette a dolgát, de az illatok áthatoltak rajta, ami a férfit leginkább valamiféle egzotikus fűszerre emlékeztette. A frissen érkezetteket jobbról és balról katonák laza sorfal fogta közre és a sorfal vége az egyik közeli épület ajtajáig nyúlt. Egy morcos egyenruhás lépett a csoport elé.

– Hicks hadnagy vagyok, a bázis biztonsági vezetőjének helyettese. Fogják meg a csomagjaikat és kövessenek! Ne álljanak meg, és ne bóklásszanak el! – azzal megfordult és fürge léptekkel elindult az úgy száz méterre álló alacsony épület felé. A csoport kissé lemaradva ugyan, de követte a hadnagyot.

Beterelték őket egy előadóterembe és mindenkit leültettek. A belépő egyenruhás, őszes férfit a hadnagy tisztelgéssel fogadta. A tiszt türelmesen megvárta, amíg a csoport végre elcsendesedik, majd erőteljes hangon megszólalt.

– Üdvözlöm magukat a Niobén. Jonathan Stafford őrnagy vagyok, a kolónia biztonsági főnöke. Biztos vagyok benne, hogy elolvasták már a szabályokra és a bolygóra vonatkozó összes információt, de szeretném feleleveníteni a tudásukat. Teszem ezt azért, mert a véleményem szerint nem lehet elégszer elmondani, hogy bármit is tesznek, bármilyen munkát is végeznek, bármilyen csoportba is lesznek beosztva, már nem a Földön vannak. Ez egy idegen világ és a régi, megszokott szabályok nem feltétlenül alkalmazhatóak a Niobén. Gondolom, ismerik valamennyire Afrikát és az őserdőt, ha máshonnan nem is, de természetfilmekből. Nos, a Niobén egy kicsit más a helyzet. Az itteni zebrának mérgező fullánkja van és a helyi antilopnak hegyesebbek a fogai, mint egy Nílusi krokodilnak. A legelső és legfontosabb szabály: soha ne higgyenek a szemüknek! Csak azért, mert valami szép vagy kicsi, vagy éppen aranyos és szőrős, az nem azt jelenti, hogy nem képes az emberrel pár másodperc alatt végezni. Mutatok pár példát... – azzal az előadóasztalba épített kapcsolókhoz nyúlt. A holovetítőn egy orchideára emlékeztető virág háromdimenziós képe jelent meg. Narancsvörös színei rikítottak a terem szürkeségében.

– Szép, igaz? Azonkívül, hogy szép, az illata hihetetlen bódító hatással bír. Volt már, aki elájult tőle. Mi csak morguszvirágnak hívjuk. A botanikusaink termesztik is ezeket, mert a virág kivonatának öt mililitere, ami már százszorosára van hígítva, többe kerül a Földön, mint a maguk egyhavi fizetése. Állítólag a gazdag nők bolondulnak érte. A férfiak meg tőle…

A teremben felhangzott a nevetés. Mikor az utolsó kacagás is elült az őrnagy folytatta.

– Bár maga a virág, mint olyan, nem halálos, de azt gondolom, nem kell magyaráznom, mekkora veszélyekkel jár, ha valaki a dzsungelben, vagy akár a bázison is, félbódultan ténfereg. Ebben az üvegcsében a virág felhígított kivonata van. Körbeadom, mindenki szagolja meg. Ha ezt az illatot megérzik, akkor sipirc onnan, de azonnal. A maszkok kiszűrik a legtöbb baktériumot, vírust és mérgező gázt, de illatot és feromont nem. Ezt sose felejtsék el!

Amikor Jasonhoz ért az üvegcse és gyanakodva beleszagolt, megértette, hogy miről is beszélt az őrnagy. Csodálatos, semmihez sem fogható illat csapta meg az orrát és egy pillanatra meglódult körülötte a terem.

Az elkövetkező másfél órában Stafford bemutatott számos egyéb veszélyes állatot és növényt, amikkel a legvalószínűbben találkozhatnak, ha elhagyják a bázist. Erik odasúgta Jasonnek.

– Még jó, hogy én a föld alatt fogok dolgozni…

Szerencsétlenségére az őrnagy éppen szünetet tartott a beszédben és meghallotta Erik megjegyzését.

– Ne higgye, hogy a föld alatt biztonságban lesz – azzal ismét megérintette a kapcsolótáblát és egy hangyaszerű, de annál tízezer nagyobb rovar képe jelent meg a kivetítőn. – Ismerkedjen meg új ellenségével, az ásóbogárral. Ezres nagyságrendű kolóniákban él a föld alatt és a legerősebb betont is képes átrágni. Az egyetlen, amivel nem tud megbirkózni, az a szilikon–acél. Ezért is vannak a bányafolyosók acéllapokkal védve.

A marása ugyan nem halálos, de ha mondjuk, egyszerre egy tucat csípi meg, akkor paralízist okoz. A megbénított test már táplálékot jelent nekik, mivel mindenevők. Ezek a kis nyavalyások élve falják fel, és ha azt gondolta, hogy ez a legrosszabb, akkor mutatom az ásóbogarak fő ragadozóját, ami ugyancsak a felszín alatt él és nem feltétlenül válogat abban, hogy éppen mi akad vacsorára. – A kép váltott és egy vastag, hosszú feketés féreg jelent meg, kisujjnyi méretű fogakkal a szájában. – Van még kérdése?

Erik megszégyenülten lesunyta a fejét és inkább nem válaszolt.

– Ami még nagyon fontos, hogy ha külső munkára mennek, akkor semmit, hangsúlyozom, SEMMIT, ne hozzanak be a bázisra, anélkül, hogy azt a megfelelő szakember először meg nem vizsgálta és engedélyezte, legyen az akár egy fadarab vagy egy kavics.

Azzal rátért a biztonsági témákra, mint igazolvány kártyák, amikkel mozoghatnak a területen, a kommunikációs rendszerek és hasonlók.

Újabb óra eltelt és a hallgatóságon már látszott, hogy igencsak belefáradtak a sok új információba, amikor Stafford végre megkegyelmezett nekik.

– Most elmehetnek. A szállásmester, a hallban várja már magukat és megmutatja a szobáikat. A munkabeosztásukat megtalálják a termináljaikon. Holnap reggelig szabadok, javaslom, addig tanulmányozzák át a teljes szabályzatot – bocsájtotta a hallgatóságot az útjára.

A szállásmester megmutatta nekik hol találják az ebédlőtermet a konditeremet, az orvosi részleget, eldarált pár szabályt, majd elvezette őket a szobáikhoz. Jason az ajtaja előtt elbúcsúzott Eriktől, majd belépett az új otthonába. Egyszerű, de ízlésesen berendezett szoba volt a hozzá csatolt fürdővel. Holovetítő, kommunikátor és egy hétköznapi számítógép terminál egészítette ki a felszerelést. Berakta a táskáját a szekrénybe, elnyúlt az ágyon, és bár még szerette volna átnézni a nekik szánt ismertető anyagokat, úgy aludt el, mint akit leütöttek.

Másnap reggel a számítógép negédes hangja ébresztette.

– Jó reggelt, Jason. Az idő hét óra, nyolc másodperc. Nyolc órakor jelentkezz a nehézgép csarnok vezetőjénél, John Buttlernél.

Ezt ismételgette amíg Jason rá nem szólt, hogy abbahagyhatja.

A szekrényben talált három váltás munkásruhát, rácsíptette a még tegnap megkapott igazolvány kártyáját, magához vette a személyi kommunikátort és a maszkot. Gondolkodott, hogy kell-e még vajon mást is vinnie, de aztán úgy döntött, amit nem visz, az itt marad. Legfeljebb letolják érte.

A reggelinél összefutott Erikkel, akit a logisztikára osztottak be mára. Dohogott is miatta.

– Én mérnök vagyok, nem transzport szakember. Kérdeztem, hogy mégis minek kell a logisztikára mennem, erre azt mondták, hogy azért, mert az első hónapban csak a bázison dolgozhatunk. Állítólag akklimatizálódnunk kell. Addig pedig meg kell tanulnunk mindazokat a gyakorlati dolgokat, amikre esetleg később szükségünk lehet. Hallottál már ilyenről?

Jason megvonta a vállát.

– Engem a nehézgép csarnokba osztottak be. A bontásokon

Reviews for Niobé

[Kornél Kovács · Rating: 5 out of 5 stars]

Jó könyv egyszerű történettel, kezdetben kicsit az Avatar fimre hajaz, de lesz benne csavar. Érdemes elolvasni.