Az elfeledett világ

By Szemán Zoltán

A jó és a gonosz harca folyik a világunkért. Mindkét oldal gyűjti a maga ügynökeit, de egyik sem mer a másikkal nyiltan szembeszállni. Van azonban egy harmadik erő is, amit sem a jó, sem a gonosz nem akarja, hogy az emberek tudomására jusson. A két ellenséges hatalomnak ideiglenes szövetséget kell kötnie, hogy ezt a bizonyos harmadik erőt - amit a 'Semmi' néven emlegetnek - képesek legyenek visszaszoritani az emberek világából. Mindkét oldal egy-egy ügynököt küld (David és Mary) hogy együtt fürkésszék ki az emberek között egyre terjedő Semmi terveit...  

• Language: Magyar
• Publisher: Zoltan Szeman
• Release date: Dec 14, 2017

Book preview

Epilógus

Első rész

1.

David haldoklott. Tisztán érezte, hogy már nincs sok ideje hátra, de furcsa módon maga az idő, mint olyan, elvesztette minden jelentését számára. Nem tudta volna megmondani, hogy percek, órák vagy napok teltek el azóta, hogy kihúzták az összetört autóból. Egyszerre volt nyugodt és félelemmel teli. Nem akart meghalni, de nem volt más választása. Tompán érzékelte maga körül a dolgokat. A kórházi ágyat, amin feküdt, a fényeket, szagokat. Az orvost, aki odalépett hozzá egy percre csak homályos ködbe burkolva látta.

Elméje néha már bele-belecsúszott a sötétségbe, de valami mindig visszarántotta az életbe. Néha düh fogta el, amiért már meg kell halnia, pedig alig két hónapja ünnepelte a harmincadik születésnapját.

Ő egyébként sem tehet semmiről. Csak vezetett, kényelmesen a külvárosi kis lakása felé, és azon gondolkodott, hogy ha hazaért, megnézi a délutáni meccset felvételről, egy doboz Budweiser társaságában. Amikor odáig jutott a gondolatban, hogy esetleg kettő sör is lehet abból, egy a vele ellenkező irányban haladó kamion fényszórója vágott a szemébe. Az erős fénytől ösztönösen hunyorogni kezdett. Csak az utolsó pillanatban látta meg a hatalmas krómozott hűtőrácsot, alig két méterre Fordja orra előtt. Halványan emlékezett a teherautó fékjének csikorgó hangjára is.

Utána sokáig semmi.

Lehunyt szeme előtt úgy peregtek az események, mintha egy furcsa filmet látna. Csak pár képkocka villant fel, majd a helyszín változott.

Ahogy a felborult roncsban fekszik tehetetlenül, és benzinszagot érez.

Amikor a tűzoltók erős kézi fényszórójának sugara az arcába vágott a ripityára törött ablak maradványain keresztül.

A fölé hajló mentős tekintete.

„Ha innen kikerülök, megkeresem őket és megköszönöm nekik – villant bele a gondolat, majd magában keserűen felnevetett. „Innen kikerülni? Barátocskám, te innen csak egyféleképpen kerülsz ki, és akkor már teljesen mindegy lesz.

– Ez így nem feltétlenül igaz – szólalt meg ekkor valaki.

David szeme felpattant, és két jól öltözött férfit pillantott meg, amint az ágya mellett ácsorognak és őt nézik. Koruk meghatározhatatlan volt, lehettek akár huszonöt, de ötven évesek is. Még a vonásaik is hasonlónak tűntek, akár testvérek is lehettek volna. Ami különbséget fel tudott fedezni, hogy a szőke férfi piros nyakkendőt viselt, míg fekete hajú társa szürkét hordott.

– Rendőrség? Már meghalni sem lehet nyugodtan ebben az országban?

Az ismeretlenek szinte egyszerre rázták meg a fejüket.

– Nem a rendőrségtől vagyunk. Azért jöttünk, hogy választási lehetőséget adjunk neked.

David értetlenül pislogott egy sort.

– Talán valami kísérleti gyógyszer, ami még a haldoklókat is talpra állítja? Esetleg valami hitgyülekezet? – kérdezte, majd, hogy egyikük sem felelt, különös gondolat villant agyába. – Csak nem azt akarják mondani, hogy vagy a mennyország vagy a pokol? Én nem hiszek az ilyen „jó emberek a mennybe, rossz emberek a pokolba kerülnek" blablában.

A szőke férfi halványan elmosolyodott. A társára pillantott, aki mintegy beleegyezően bólintott.

– Ne gondolkodj ilyen földhözragadt emberi fogalmakban, mint jó és rossz, mennyország vagy pokol. Inkább gondold úgy, mintha egy útelágazáshoz értél volna. Mehetsz jobbra, balra vagy egyenesen. Csak egyfelé nem mehetsz: vissza, amerről jöttél. A döntés csak rajtad áll. Egyikünk elvezethet téged jobbra, míg a másikunk balra. A harmadik utat szerintünk nem szeretnéd választani.

David elhúzta a száját. Tisztában volt vele, hogy csupán az utolsó pillanataikat élő agysejtjei játszanak vel, de belement a játékba.

– Honnan tudjam, hogy melyik a jó út? Talán, ha segítenétek egy kicsit.

– Nem mondhatjuk meg, hogy merre menj, nem adhatunk ilyen segítséget. Mint ahogy az életben sem tudod előre, milyen következményei lesznek a döntéseidnek, még ha néha úgy véled is, tisztában vagy vele. Egyet azonban elárulhatunk: ha egyenesen tovább mész, akkor eltűnsz a semmiben, és onnan nincs visszatérés.

David gyanakodva vonta össze a szemöldökét. Nem szerette a rejtélyeket, ám a kíváncsisága nem hagyta nyugodni.

– Mindenki megkapja ezt a lehetőséget a halálakor?

– Csak azok, akik nem akarnak meghalni, akik harcolnak az elmúlás ellen – felelte Piros Nyakkendő. David eltűnődött.

– Szóval én most választhatok, de anélkül, hogy tudnám, mi fog történni? Semmi propaganda szöveg? Nem hangzik igazságosnak.

A fekete hajú látogató megvonta a vállát.

– Nem, tényleg nem az, de az életed sem volt az. Miért lenne a halál más, mint az élet?

– Tételezzük fel, hogy egyikőtöket kiválasztom. Mi van, ha később meggondolom magam?

A két öltönyös alak szinte egyszerre rázta meg a fejét.

– Arra nincs lehetőség, sajnáljuk.

David keserűen felnevetett.

– Írjak alá egy szerződést, amiről fogalmam sincs, hogy mit tartalmaz? Esetleg kaphatok egy kis időt, hogy átgondolhassam a dolgot?

Szürke Nyakkendő töprengő arckifejezéssel a társára pillantott, majd kurta sóhajjal ismét a haldoklóra fordította a tekintetét.

– Az idő a mi számunkra nem létezik, de neked most még fontos. A tested nemsokára feladja, és ha addig nem döntesz, akkor csak a harmadik út vár rád.

David pár másodpercig tépelődött. Mit feleljen? Kit válasszon? Egy dologban biztos volt: nem akart meghalni és eltűnni a semmiben.

– Rendben, mit kell tennem? – remegett meg a hangja.

– Először is, kelj fel az ágyból!

Meglepődve tapasztalta, hogy ez minden probléma nélkül sikerült neki. Habozva, de elfogadta az egyik férfi kinyújtott jobbját.

2.

David halkan fütyörészve, zsebre dugott kézzel bandukolt hazafelé a munkából. Az utcákon még a délutáni csúcsforgalomban sem volt dugó. A járművek és az emberek nyugodt, egyenletes tempóban haladtak. A lemenő májusi nap aranyló fénybe burkolta a házakat.

Eszébe jutott az első nap.

Amikor megrázta Michael kezét a kórteremben, és a következő pillanatban már az alig pár sarokra található park gyepén álltak.

A fekete hajú férfi elvezette őt a számára kijelölt lakásba. Odafelé úton David értetlenül kapkodta a fejét, mert mintha ugyanabban a világba csöppent volna, mint ahol ezidáig élt. Érzett valami megmagyarázhatatlan különbséget, de nem tudta volna megmondani pontosan, mit... Akkor még nem. A járdákon emberek ballagtak, az utakon autók, buszok nyüzsögtek. A távolban felsírt egy rendőrautó szirénája.

A lakása egy modern toronyház tizenhatodik emeletén volt, alig tíz perc sétára a parktól, ahol először rácsodálkozott az új, ismeretlen világra. Az apartman nem volt túl nagy, csupán egy nappaliból és egy hálószobából állt, de világos falai, egyszerű, de ízléses berendezése azonnal belopták magukat a férfi szívébe. A modern kinézetű bútorok valahogy otthonos hangulatot varázsoltak.

Michael leültette őt az egyik fotelbe, míg ő maga a kanapéra telepedett le.

– Ez lesz az otthonod, legalábbis amíg úgy döntesz, hogy el akarsz költözni. De ha szeretnéd, akkor itt is maradhatsz, ameddig jólesik. Ruhákat találsz a szekrényben, a konyha és a fürdőszoba teljesen felszerelt. A hűtőt is feltöltöttük neked. Javaslok pár nap pihenőt, hogy kicsit megszokd az új környezetet. Már munkád is van, de akkor kezdesz, amikor akarsz. Itt a munkahelyed címe – adott át egy papírt Davidnek. – Építőmunkás leszel. Mielőtt elkezdenél tiltakozni, hogy még soha nem csináltál ilyet, hadd mondjam el: nem fogsz a munkádban sem csalódni, sem kudarcot vallani. A kulcsaid az előszobaszekrényen vannak – kelt fel, és már indult volna, de pár lépés után megtorpant. – Majdnem elfelejtettem. A tévészekrény fiókjában találsz egy kis füzetet, hasznos információkkal az újonnan érkezettek számára. Javaslom, olvasd át párszor, mielőtt kilépsz a lakásból! – Búcsút intett és már be is csukódott mögötte a bejárati ajtó.

David hápogott egy sort, majd úgy döntött, szemügyre veszi a kis birodalmát. A fürdőszobai tükörbe pillantva meglepődött a látványtól. Saját magát látta, de valahogy mégsem ő volt. Egy átlagos, barna hajú és szemű David nézett vissza rá a csillogó lapból. Az arca azonban kortalan volt, éppúgy, mint Michaelé.

– Bolond! Meghaltál! Mégis mit vártál? – nevetett fel.

Kilépett az erkélyre, és ahogy körülnézett, rájött az első furcsaságra. A levegőben nyoma sem volt a nagyvárosokra jellemző kipufogógáz, csatorna és gyorséttermek jellegzetes szagkeverékének. Szippantott még párat, majd a szobába visszalépve megkereste a prospektust, amit Michael említett. Még állva elkezdte olvasni, de már a második oldalnál érezte, hogy jobb, ha leül. Rengeteg információt talált a kis füzetben. Megtudta például, hogy nincs munkanélküliség, mindenki köteles dolgozni. Viszont, nincs pénz sem, és semmiért sem kell fizetni.

Miután végzett az olvasással, ücsörgött egy darabig, emésztette a dolgokat, majd elolvasta az egészet még egyszer, ezúttal lassabban, tüzetesebben. Magának sem ismerte volna be szívesen, de hibákat és kiskapukat keresett a szövegben. Valamit, bármit, ami arra utal, hogy van ennek az egésznek valami árnyoldala, mert túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen.

Mivel a harmadszori elolvasásra sem talált semmi kivetnivalót, kissé bosszúsan dobta le a füzetet a kanapé előtti asztalkára. Megkereste a távirányítót és bekapcsolta a tévét. Éppen valami hírműsor ment. Az előző életében automatikusan csatornát váltott volna, de akkor azonba megigézetten bámulta. Nem volt benne szó robbantásokról, gyilkosságokról, sem üzleti dolgokról. Mintha egy álmos kisvárosról szóltak volna a hírek. A kommentátor elbúcsúzott, és rövid, zengzetes dallamocskával ismeretlen sorozat kezdődött. Davidet nem igazán hozta tűzbe a boldogan nevetgélő, ölelkező szereplők sorsa, kikapcsolta a készüléket.

Hátradőlt a kényelmes karosszékben, és szemét lehunyva próbálta feldolgozni, mi is történt vele. Élte a szokásos kis életét, majd meghalt, és most megint él. Vagy ez mégsem élet?

A gondolatok viharként táncoltak a fejében, amikor is egy kép villant fel az agyában, olyan tisztán, mint még eddig tán soha.

Barna tetős, fehérre festett kertvárosi ház, ahol gyermekkorát töltötte. Apja kínos precizitással gondozott gyepe. A saját kezűleg, de elég ügyetlenül ezüst színűre festett biciklije, nekitámasztva a tornác oldalának. Látta a kerti hintaágyat, ahol édesanyja oly sokszor pihent vasárnap délutánonként. Szinte hallotta azt a jellegzetes kis nyekkenő hangot is, amit a bejárati ajtó adott ki, amikor kinyitották.

David elmosolyodott. Apja minden erőfeszítése ellenére a nyekkenés maradt. Sem olaj, sem új zsanérok nem segítettek rajta, és végül egy nap a férfi nevetve feladta.

– David, úgy látszik, az ajtó szelleme nem engedi, hogy megszüntessem ezt a hangot, hát így marad, ahogy van. Legalább elmondhatjuk, hogy különleges ajtónk van, nem igaz? – kacsintott rá az akkor még csak hatéves kisfiúra.

A kis David ijedten bámult az ajtóra.

– Szellem? Az ajtóban?

– Igen, egy jó szellem -guggolt le mellé az apja. – Tudod, aki minden alkalommal köszönt téged, amikor hazajössz, elbúcsúzik tőled, amikor elmész itthonról és jelzi, amikor idegen lép a házba.

Apja szavaira a kisfiú bizonytalanul elvigyorodott, sarkon perdült, és boldogan szaladt elmesélni édesanyjának, hogy van egy saját különleges ajtajuk, amiben egy szellem lakik…

A férfi észre sem vette mikor aludt el.

Pár napig csak sétálgatott a környéken, bement a boltokba, szóba elegyedett emberekkel. Megfigyelte, hogy senki sem rohant, látszólag mindenkinek akadt ideje egy kis tereferére. Soha nem hallott egy autót sem dudálni, nem hangzott fel fékcsikorgás, nyoma sem volt a motort bőgető ámokfutóknak. Rendőrjárőrt is csupán egyszer pillantott meg, de az is csak békésen kocogott a forgalommal, pont úgy, mint akármelyik hétköznapi autó. Már a második napon rájött még több furcsaságra, ami eleinte kissé nyugtalanította, de aztán egy vállrándítással elintézte a dolgot.

„Rómában, mint a rómaiak" – gondolta.

Az egyik ilyen meglepő dolog volt, hogy nem látott sehol gyerekeket, játszótereket, iskolákat vagy óvodákat. Csupa kortalannak tűnő felnőttel találkozott. A másik fura dolog, hogy az első este óta nem tapasztalt éhséget, szomjúságot, de még álmosságot vagy fáradtságot sem. Evett, amikor úgy érezte, ennie kell, lefeküdt, amikor úgy vélte, ideje aludni menni.

Két nappal később elment a Michael által megadott címre. Az építkezés vezető munkása nagy lelkesedéssel fogadta, és úgy örvendezett Davidnek, mintha az angol királyi pár érkezett volna látogatóba. A munkás mosolyogva körbevezette az újoncot, közben hevesen gesztikulálva magyarázott a különböző munkákról, eszközökről és gépekről. David meglepődve jött rá, hogy szinte minden, amit hallott, ismerősen csengett a számára. Mintha világéletében építkezéseken dolgozott volna…

Az első munkanapon csak egyszerűbb feladatokat kapott, homokot lapátolt, takarított. Ledolgozta a műszakját, és bár izomlázat várt másnap reggelre, de frissen, ereje teljében ébredt.

Éppen úgy, mint azóta is, minden reggel az elmúlt három hónapban.

Chris összehívta a csapatot a szokásos péntek délutáni iszogatásra. A munkavezető kérdő tekintetére Davidet elfogta a kísértés, de végül is kimentette magát. Valahogy jobban szeretett volna kicsit egyedül maradni. Kimentette magát a kollégái előtt, és elindult hazafelé.

Napok óta megmagyarázhatatlan érzés motoszkált benne. Talán ahhoz tudta volna hasonlítani, mint amikor egy verőfényes nyári napon, hirtelen gyorsan közeledő viharfelhők bukkannak fel a láthatáron.

Már közel járt a lakásához, amikor az egyik kis zsákutca végén, egy rendőrautót pillantott meg. A kocsi tetején villogtak a kék-vörös fények, a jármű ajtaja nyitva, de a rendőr maga nem látszott sehol. Igazából egy teremtett lelket sem látott a sikátorban. Eddig csupán a forgalomban közlekedő járőrkocsikat látott.

Kíváncsian elindult a gazdátlan jármű felé, gondolta, hátha szükség van a segítségére. Ahogy közeledett az utca végéhez, az eddig csupán álmosan pislogó rossz előérzete elhatalmasodott rajta, és dühös fenevadként felpattant, felüvöltött. David megtorpant, mert lelki szemei előtt egy álmából felzavart, haragos sárkány képe jelent meg. Gyorsan elhessegette a buta gondolatot, és meggyorsította lépteit. A kocsihoz érve azonban rémülten tántorodott hátra.

A sikátor hátsó fala helyén egy majd’ embermagas, fekete valami terpeszkedett, ami leginkább a fantasztikus filmekben látott fekete lyukra emlékeztette a férfit. A földön két egyenruhás lábat látott, de a rendőr felsőteste eltűnt a sötét lyukban. Ijedtségét legyűrve közelebb ugrott, megragadta a rendőr lábait. Teljes erejéből húzta, de csak annyit ért el vele, hogy a szurokszerű örvénylés hevesebbé vált, és baljós, morgó hangot hallatott.

David szinte észre sem vette, hogy visító szirénákkal újabb járőrkocsi érkezett a sikátorba. A rendőrök David mellett termettek, és immár egyesült erővel próbálták kihúzni bajba jutott társukat.

Lassan, nagyon lassan sikerült a rendőrt kihúzni, de amikor annak feje is napvilágra bukkant, a lyukból három fekete nyúlvány vágódott ki, rátekeredve mindhármuk bokájára. Az egyik rendőr ordítva előrántotta a fegyverét és rálőtt a lábát fogva tartó csápra, de a lövedékek csak elnyelődtek a fekete masszában. A másik rendőr is elkezdett tüzelni, de ő magát a lyukat célozta meg. Az egész tárat belelőtte, de hatástalan maradt. A feketeség szinte gúnyosan kavargott, jót derülve a próbálkozáson. David pánikba esett, amikor megérezte, hogy a nyúlvány ellenállhatatlan erővel elkezdi őt behúzni az örvénylő feketeségbe.

Hirtelen ismét a sárkány képe ugrott be neki, amint bömbölve tüzet okád.

Kétségbeesésében megragadta a bokájára tekeredett fekete csápot, hogy megpróbálja lefejteni magáról. Érintésére a csáp megremegett, és David elhűlve látta, hogy tenyere alól sárga fény tör elő. Amikor szorosabban megmarkolta a nyúlványt, az ismét megremegett és elengedte a bokáját. David viszont nem merte elengedni a csápot, attól félve, hogy az újból támadhat, inkább olyan szorosan markolta meg, hogy izmai már szinte begörcsöltek.

„Dögölj meg, te… akármi is vagy!" – bömbölte a fejében a sárkány.

A feketeség vergődött, és érezhetően szabadulni akart. A fény, ami eddig csak a tenyeréből áradt, már a férfi alkarját is ellepte. David zihált, homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek, de nem engedte szabadon a kétségbeesetten tekergő nyúlványt.

A gomolygó lyuk nyüszítéshez hasonló hangokat hallatott, és mintha zsugorodni kezdett volna.

David fél szemmel látta, hogy a rendőröket fogva tartó két másik csáp letekeredik az egyenruhásokról, és sebesen visszahúzódik a sötét masszába. Hirtelen ötlettől vezérelve, még mindig a csápot markolva felpattant és hátraugorva elengedte. A nyúlvány, mint kilőtt nyílvessző vágódott vissza a feketeségbe. A kavargó feketeség még mindig nyüszítve, látványosan zsugorodott, majd hamarosan nyomtalanul eltűnt. Az egyik rendőr az eszméletlen társuk mellé térdelt, míg a másik lihegve összenézett Daviddel.

Szinte egyszerre szakadt ki belőlük a kérdés.

– Mi volt ez?

– Ezt majd később megbeszéljük, most hívjatok egy mentőt! – szólalt meg hirtelen valaki a hátuk mögött.

David odakapta a fejét, és Michael tekintetével találkozott a pillantása.

Michael, miután váltott pár szót a rendőrökkel, gyorsan megvizsgálta a falat, ahol nemrég a feketeség kavargott, majd intett Davidnek, hogy kövesse. A sikátor végében egy limuzinszerű, hosszú autó várakozott. A fekete hajú férfi kinyitotta a hátsó ajtót, és betessékelte Davidet, majd maga is beült. A sofőr nem kérdezett semmit, kihajtott a sikátorból, és elindult a folyón átívelő híd irányába. Bár David bebarangolta már a környéket, a hídon túl még sosem járt.

Pár perc után már kínosnak érezte a csendet, főleg, mivel ezer kérdése volt. Megköszörülte a torkát, de Michael leintette.

– Nem itt! Majd, ha megérkeztünk.

A város lassan elmaradt mögöttük, a kocsi már erdős-mezős területen haladt, amikor is rákanyarodtak egy keskeny, de jól karbantartott mellékútra.

Hamarosan magas falhoz érkeztek, a masszív rácsokból készült kapu szinte udvariasan kinyílt a jármű közeledtére. Az út menti jegenyesor mögött kisebb-nagyobb épületek fehérlettek. A következő kanyar után a völgyben feltűnt egy lapos, hosszan elnyúló, modern épület. A lemenő nap fényei szikrákat szórva verődtek vissza a sötétített ablaküvegeken. Az épület előtti jókora parkolóban kiszálltak, majd a sofőr tovább vitte a kocsit. Davidnek feltűnt, hogy alig néhány autó áll a parkolóban.

„Ne láss mindenütt rémeket! Késő van, már biztos majdnem mindenki hazament" – gondolta.

Michael átvezette őt a kihalt recepciós helyiségen, néptelen folyosókon,