Rémteremtő

By Ronil Caine

Ha ​egy technológia lehetővé tenné, hogy valósággá változtasd a gondolataidat, mihez kezdenél? Meggazdagodnál? Illuzionistaként sztár lennél? Segítenél másoknak? Vagy eltakarítanád a szabadlábon lévő bűnözőket? Miért is ne, egy gondolat nem hagy semmilyen nyomot, nem igaz?
Dai intelligens fiatalember, aki barátjával, Artival megalkot egy gondolataikat megjelenítő gépezetet. A testet öltő gondolatok azután bármire képesek. Habár Dai a világot kívánja jobbá tenni, a drasztikus módon szaporodó titokzatos halálesetek száma az ismert bűnözők körében hamar felkelti a rendőrség figyelmét. A pszichológiai macska-egér játékban pedig annak az igazsága győz, aki a legtovább bírja a szabályok nélküli küzdelmet.
Vajon meddig tudja Dai uralni a maga teremtette szörnyeket? Vagy elméje sötét bugyrai végül őt magát is elnyelik?
Ronil Caine második regénye hozza a Lilianben megismert filmszerű, gyors ütemű történetvezetést, de mindenre rátesz még egy lapáttal. SF alapokra épülő thriller, ami az elme legsötétebb barlangjaiba kalauzolja el az olvasót, pontosabban azoknak lakóit hozza ki a felszínre.
„Úgy jó, ahogy van.”
– Lőrincz L. László a szerző első regényéről
„Letehetetlenül izgalmas.”
– 168 óra a szerző első regényéről

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 11, 2020
• ISBN: 9786155859274

Book preview

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

Szerkesztette:

Cs. Fehér Katalin

Korrektor:

Athén Melitta

Borító:

Nagy Gábor

Zelnik Péter Zénó ötlete alapján

ISBN 978-615-5859-27-4

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© Zelnik Péter Zénó, 2018

© Hungarian translation 2018, Szente Mihály

© Hungarian edition 2018, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

A szerző döntése alapján a japán nevek egységesen az angol átírás szerint szerepelnek.

(A közeljövőben)

„Az elme szörnyetegei sokkal rosszabbak azoknál, amelyek valóban léteznek."

(Christopher Paolini)

Prológus

ÉLETE UTOLSÓ nyolc percét Greg azzal tölti, hogy kezébe fog egy pohár konyakot, majd keresztülsétál hatalmas nappaliján. Kilép a teraszra, belekortyol az italba, és végignéz a kertjén. A terasz előtt közvetlenül egy amorf úszómedence fekszik, beugrókkal, lépcsővel, kis vízeséssel és masszázszuhanyokkal. Mellette napernyős nyugágyak és kis kerti asztalok, mögötte hatalmas pázsit, csinos formákra nyírt fákkal és bokrokkal.

Greg abból gazdagodott meg, hogy mások tönkrementek. Az életre vonatkozóan egyetlen szabályt hozott magának, és minden ekörül forgott: soha nem kaphatják el. Ezért aztán minden ingatlanügyletet, piramisjátékot, kölcsön és offshore manővert gondosan előkészített. Mindig tudta, kik és hogyan fogják elvinni a balhét, és hogy ő miként bújik majd ki a felelősségre vonás alól, és teszi zsebre a pénzeket. Ötvenhat éves, és eddig mindent megúszott, néhány kisebb adóhatósági bírságot leszámítva.

Akadt néhány legális üzlete is, amik elég pénzt hoztak a rezsire, de abból nem telt volna a nyitott tetejű, önjáró Bentleyre és a hidrogénhajtású luxusjachtra, ami a birtok tengerpartot érintő végén horgonyzott. „Ha van egy hajód, ami óceánvízzel megy, tiéd az óceán" – hirdette a reklám pár évvel ezelőtt. A napelemes magánrepülőről nem is beszélve. Greg uralta a vizet, a levegőt, a földet és a pénzt. A négy fő elemet, ahogy mondani szokta. Senki még csak a közelébe sem jutott, hogy nyakon csípje. Ő pedig folytatta a betétgyűjtést, a biztosítók alapítását és megszüntetését, a befektetők gátlástalan lehúzását, a hamis számlák gyártását és a manipulációkat az ingatlanokkal. De egy napon minden véget ér, még ha ezt Greg nem is látta be.

A ház ma üres. Greg barátai csak hatra jönnek át kártyázni. Kétszáz dolláros alapon játszanak Texas Hold’em cash game-et. Addig még van két óra. Bár inkább csak egy, aztán érkezik a személyzet, és hozzák az ételeket is.

Greg a medencéhez sétál, és felhörpinti a konyakját. Az ital ereje áramként tölti fel a testét. A medencébe néz, és összeráncolja a szemöldökét. Ki kell rúgnom a takarítókat – gondolja magában. – Hogy néz ki ez a víz?

A medence egyik öblében sötét folt dereng a felszín alatt. Első ránézésre egy hatalmas fekete nejlonzsáknak tűnik, amit a vízesés keltette áramlatok lebegtetnek. Greg közelebb lép, és ekkor a valami villámgyorsan kinyúl a vízből, és megragadja. Greg megrémül, a szorítás embertelenül erős. A poharát elejti, és az széttörik a kövön.

A férfi egy elhaló kiáltással zuhan a vízbe. A fekete tömeg tüskés csápokat tekert köré, de maga a támadó nem is látszik, mintha valóban csak egy nagy zsák lenne, alaktalan, szinte szétfolyik, Greg nem talál fogást rajta, de a lény erősen tartja őt. Lehúzza a víz alá, és nem ereszti. Greg küzd, tudja, hogy nem vett elég levegőt, és egyébként sem bírja sokáig a víz alatt. Talán egy perce lehet. Kétségbeesetten kaparja a formátlan karokat, próbál forgolódni, keresve a lény fejét, gyenge pontját, de mindent csak ez a kocsonyás fekete massza vesz körül. Egyre több csáp fonódik rá, majd az egész lény rátekeredik, és, bár nincs súlya, mégis lent tudja őt tartani. Greg először az eszméletét veszti el, aztán sorra állnak le a szervei az oxigénhiány miatt.

A különös lény szétfoszlik a vízben. Úgy néz ki, mintha valaki fekete tintát öntött volna a tiszta vízbe. Majd teljesen eltűnik. Semmi nem marad belőle.

Greg holtteste a felszín alatt marad, a testébe beszivárgott víz lent tartja, de csak a lába éri a csempét. Teste úgy áll a vízben, mintha esés közben kimerevítették volna a képet. Haja barna hínárként lebegi körbe a fejét. Lábánál a pohár néhány szilánkján megcsillan a napfény. Egyik cipője a víz felszínén lebeg. A kertben csend, a személyzet csak egy óra múlva érkezik.

1

MOST SIKERÜLNIE KELL! – Ez ismétlődött Dai fejében. – Mindent jól csináltunk. Ezúttal meg kell jelennie!

A két fiú egy darabig csak állt a pincében, és nézték a gépet, amit készítettek. Arcuk kékes fényben fürdött, szemükben fáradtsággal vegyes bizakodás csillogott. Kétévnyi munkát fektettek a gép megépítésébe, és eddig valahányszor kipróbálták, nem működött. Azt ők is csak sejtették, hogyan fog kinézni az, amikor működik, és tényleg a végére érnek a fejlesztésnek és építésnek. Talán majd most!

Dai digitális naplója szerint visszakereshető lenne, hogy egészen pontosan két éve, három hónapja és tizenkét napja vágtak bele Artival a munkába. Az ötlet Daitól származott, hogy fejlesszék tovább az apja és csapata által megalkotott eszközt egy új irányba, de Arti volt az, aki ezt meg is tudta építeni. Őrjítő lenne belegondolni, mennyi időt töltöttek el itt, Dai házának pincéjében tervezéssel, programozással, szereléssel és teszteléssel.

Daisuke Ayden Japánban született, japán szülők egyetlen gyermekeként. A két fiú közül ő volt a kreatív, az ötletember, a problémamegoldó. A Chicagói Egyetemen végzett, neurobiológia szakon, de előtte szerzett egy diplomát Japánban programtervező informatikusként. Mindig is a kutatás, a fejlesztés, a tervezés érdekelte leginkább, elsősorban az agy és a technológia kapcsolatai. Szabadidejében elektronikával és elméleti fizikával is foglalkozott. Messze az átlag felett számolt fejben, és kivételesen jó memóriával rendelkezett. Inkább elméleti embernek tartotta magát, főként gondolkodni szeretett, és megoldásokat találni. A gyakorlati dolgokat is megcsinálta, ha megkerülni nem tudta, de inkább meghagyta az olyanoknak, mint Arti.

Arthur Carvell Reed Chicagóban született, fél évvel korábban, mint Dai. Gyermekkorát és fiatal éveit itt töltötte, később a legfontosabb tanulmányait a Massachusettsi Műszaki Egyetemen végezte. Kettejük közül ő volt a konstruktőr. Arti hatéves kora óta hordott szemüveget, és imádta. Egész életében vékony és szálkás volt a teste, mivel sem a sport, sem az édességek nem hozták lázba. Gyerekkora óta az építés, az elektronika, az energetika és a robotika érdekelték, valamint az egyetem alatt több programnyelvet is megtanult használni.

Arti nem kísérletezett, hanem fejben tervezte meg a gépeit, eszközeit, majd összerakta a végleges, hibátlanul működő változatot. Az egyetemi feladatoknál évfolyamtársai hetekig terveztek és építettek gépeket, míg Arti egy vonalat nem húzott. Majd utolsó nap nekiállt, és megcsinálta a feladatot, elsőre. Úgy rakta össze, mintha szerelési útmutatóból dolgozna. Diplomamunkaként egy működő, tíz gigaelektronvoltos asztali részecskegyorsítót adott be az egyetemen.

Tinédzserként arról álmodozott, hogy olyan legendás feltalálóvá válik majd, mint Nikola Tesla. Nem járt messze ettől. Harmincéves korára tizenöt szabadalmat jegyeztetett be, és bár egész jól keresett a jogdíjakból, nem hozták meg azt a szakmai áttörést, amit szeretett volna elérni.

Több találmányát is lenyúlták, kikerülve a jogdíjfizetési kötelezettséget, és Arti nem az a fajta volt, aki ennek utánament volna. Ha akadt szabadideje, tervezett és épített, nem akart pereskedni. Tudta, hogy egyszer sikerül valami olyat építeni, ami az összes eddigit félresöpri, anyagilag és szakmailag is.

Albérletében temérdek kábelt, alkatrészt és szerszámot halmozott fel. Mindig több dolgon ügyködött egy időben. Sokszor előfordult, hogy ha valamiről már tudta, működni fog, be sem fejezte, hanem másba kezdett, ami nagyobb kihívást ígért. Dai szerint Arti minden második eszköze piacképes termék lehetett volna, ha nem szedi szét őket. De Artit ez nem érdekelte, csak az alkotás.

A két fiatal tudós a Chicagói Egyetem egyik buliján találkozott, ahová Arti külsősként érkezett egy közös barátjuk, Martin Kendrick meghívására. Amikor Artit bemutatták Dainak, gyorsan megtalálták a közös hangot. Kiderült, hogy mindketten különlegesen okosak, bármelyik tantárgyat könnyűnek találták, odafigyelés nélkül. Mindketten megszállottak, ha hisznek a céljukban. Dai is, és Arti is szeretik az előremutató fejlesztéseket, az elméleti fizikát, és az olyan témákat, mint a korlátlan energiaforrások, a nanorobotok, a holografikus érintőképernyők, a húrelmélet, a kvantumteleportáció, a hipertér vagy a mesterséges intelligenciák.

Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy azon a bulin elfelejtettek ismerkedni is, pedig a teremben nyüzsögtek a vizsgáikat éppen befejező, fiatal, energikus, csinosan öltözött, illatos lányok. De pont ez a megszállottság volt Artiban és Daiban, ami a közös útra terelte őket. Ha valamibe belekezdenek, nem létezik más, csak az az egy dolog.

Arti és Dai ezután jó barátok lettek, és rengeteget beszélgettek különféle lehetőségekről, amikből lassan formálódott egy gondolat, hogy építhetnének valamit közösen. Jó esélyt láttak rá, hogy sikerül valami maradandót alkotniuk. Persze elhangzott a teleport és az időgép is, de ezek a tudomány jelenlegi állása szerint csak nagyon extrém körülmények között, és úgy is csak elméleti szinten létező dolgok. Valakinek majd ezeket is meg kell csinálnia, de nem ők lesznek azok, ezt el kellett fogadniuk.

Dai egyszer csak felvetette, hogy az apja gépét kellene továbbfejleszteniük. Az már egy kész valami, amiben ő sokkal több lehetőséget látott, mint amennyit az apjáék kihoztak belőle. Dai úgy látta, a fejlesztések elakadtak, a csapat kezd kiöregedni, és túl sokat foglalkoztak a gyakorlati hasznosítással. Artinak tetszett az ötlet, de igazán akkor lelkesült fel, amikor megnézte a Tadashi Aydenék prezentációjáról készült felvételt.

Miután végiggondolták a lehetőségeket, mindketten érezték, hogy ebből lehet valami igazán nagy dolog. A számítások jó eredményeket hoztak, így aztán belevágtak. Dai apja, Tadashi Ayden mondta egyszer, hogy a sikerhez vezető legrövidebb út az, amelyiken elindulsz.

Voltak nehéz időszakok, mélypontok, de nem adták fel. Csinálták tovább, minden mást félretéve, mert hittek benne. Bíztak egymás képességeiben és saját megérzéseikben. Tartotta bennük a lelket, hogy ha sikerül, ha befejezik, és működik, akkor eljön a dicsőség is. Elismerés, pénz, szakmai szabadság. Minden.

2

DAI APJA, Tadashi Ayden korának egyik legjobb agykutatója volt. Azért költözött át a világ másik felére, Tokióból Chicagóba, hogy tudóstársaival megalkosson egy szkennert, ami képes az emberi agy valós idejű, sejtszintű vizsgálatára. Hosszas keresgélés és egyeztetés után döntöttek úgy, hogy a Science Parkban lesz kutatásuk központja.

A Science Park (teljes nevén Park of Science and Education of Chicago – Chicagói Tudomány és Oktatás Parkja), vagy ahogy az egyetemisták és programozók egymás között hívják, a Spark, Chicago déli részén, a University Park köré épült, azzal a céllal, hogy nagyobb, koncentrált teret biztosítson a tudományos életnek. A világ annyira éhezte a technológiai fejlődést, hogy hamarosan özönleni kezdtek a cégek, önfenntartó irodakomplexumokkal, és az egyetemek, ultramodern kutatólaboratóriumaikkal. Marston polgármester úgy nyilatkozott, hogy a Science Park területén „szinte érezni a levegőben a tudást".

A várostól csak szigorú feltételek mellett lehetett területeket szerezni, de a beruházók annyira lelkesek voltak, hogy mindent megtettek, csak hogy itt lehessenek. Érezték, hogy Dél-Chicagóban valami nagy dolog indult el, amiből nem akartak kimaradni. A Science Park egy modern egyetemi városrész akart lenni, de ehelyett tíz év alatt az új Szilícium-völgy lett. „A technológiai fejlődés északi fellegvára" – ahogy az egyik tavalyi cikk címe kiválóan megfogalmazta.

Tadashi Ayden és csapata a Chicagói Egyetem Orvostudományi Karának szárnyában kapott egy félemeletnyi helyet, hogy kutatólaboratóriumukat kialakíthassák. Bőven akadt támogatójuk, hiszen Ayden ekkorra már megkerülhetetlen név volt a tudományos életben. Több publikációja jelent meg szaklapokban, tankönyvekben, és kollégái egyhangúlag úgy vélték, hogy egyszer még Nobel-díjat fog kapni valamiért. Emellett tanított is az egyetemen, és néha dolgozott tudományos szakértőként könyvek és dokumentumfilmek készítőinek.

Tadashit mindenki szerény, jó humorú embernek ismerte. Egy konzervatív, japán úr volt, akinek – a sintó vallás követőjeként – egész életét a jó cselekedetek vezérelték, ezért soha nem voltak ellenségei. Felesége halála óta egyetlen célja az lett, hogy hátrahagyjon valami igazán hasznosat az emberiségnek.

Ena Ayden, Dai édesanyja egy autóbalesetben sérült meg. Kómába esett, majd két évvel később meghalt. Dai és szülei nagyon szoros kapcsolatban álltak egymással. Valódi kis szigetként léteztek a nagyvilágban, szerető és összetartó családként. Dai tizedik születésnapja után alig két hét telt el, amikor a baleset történt. Enát a zebrán ütötte el egy autó, amelyik áthajtott a piroson. A tokiói autók kilencven százaléka önvezető, elektromos autó, de ez egy ritka, kézi vezérlésű, érzékelők nélküli jármű volt. A sofőr még a tárgyalás előtt öngyilkos lett.

Amíg Ena a kórházban feküdt, Tadashi érdeklődési köre egyre inkább az agy neuronhálózatának minél pontosabb letapogatása és a gondolatok világa felé kezdett tolódni. Olyan kérdések foglalkoztatták miként lehetne elérni felesége tudatát, és hogyan lehetne kommunikálni vele. A területet régóta kutatják szerte a világon, de Tadashi elhatározta, hogy mindenkinél tovább megy.

Eredményei vegyes fogadtatásban részesültek, ezért nem is publikálta azokat, pedig kiváló tanulmányt írt a talamusz középvonali magcsoportjáról, és arról, hogyan lehet ezeket a sejteket újra rávenni, hogy impulzusokat adjanak az agykéregnek egy trauma után. Feleségét nem tudta visszahozni, de bizonyos kómában fekvő betegeket ezzel a módszerrel fel lehetne ébreszteni. Akik szélütés vagy oxigénhiány miatt kerülnek kómába, azoknak az agya nem mindig károsodik úgy, mint azoké, akik komoly koponyasérülést szenvednek. A pszichikai eredetű betegségek viszont maradéktalanul gyógyíthatók az általa leírt kezeléssel.

Mondaként keringett Tadashiról, hogy még Japánban sikerült a kómában fekvő felesége gondolatait kinyernie egy szinapszisokat figyelő és a neuronok aktivitását elemző géppel, amit ő maga épített. Hogy mik voltak ezek a képek vagy gondolatok, azokat nem árulta el senkinek, de későbbi kutatásait nagyban befolyásolták.

Mivel egész karrierje alatt akadtak, akik finanszírozták a munkáját, miközben ő maga sosem költötte szívesen a pénzét, tekintélyes vagyont gyűjtött össze. Fia számára vett egy házat Chicago északi részén, és támogatta őt anyagilag, ha kérte. De többnyire nem kérte. Dai kivételesen intelligens fiú volt, mindig megtalálta a módját, hogy pénzhez jusson, és sikeresen függetlenítette magát apjától már a húszas évei elején, amikor még egy japán egyetemen tanult. Dolgozott a professzorainak, az egyetemnek, startup cégeknek, és interneten keresztül a világ minden pontjára, ahonnan megkeresték japán–angol fordító szolgáltatását. Huszonegy évesen egy hónapig felszolgált egy kávézóban is, de csak azért, mert egy jó barátja szülei üzemeltették, és munkaerőhiánnyal küzdöttek akkoriban.

A zsenialitás nem öröklődik. Dai nem született okosabbnak, mint bárki más, de már gyerekként lenyűgözte, hogy apját milyen tisztelet övezi a tudása miatt. Istenként tekintett rá, és minden mozdulatában másolta őt. A szellemi fejlődés Dai számára a légzésnél is fontosabb lett. Mindent meg akart tanulni, mert úgy érezte, csak így szárnyalhatja túl az apját, aki majdnem mindent tud.

Dai húszéves kora óta tanít a Chicagói Egyetemen hétvégente, mellette továbbra is szívesen fordít tudományos szövegeket angolról japánra vagy vissza. Emellett gyakran megkeresték stratégiai tanácsadói feladatokkal, amivel elég jól keresett. Függetlenségére gondosan vigyázott, hogy minél több idejét tölthesse saját kutatásaival.

A pénz nem érdekelte különösebben, fontosabb volt számára, hogy alkosson valami olyat, amivel túlszárnyalhatja az apját. Tudta, milyen magasan van a léc, de bízott a tudásában és a kitartásában. Sokszor elképzelte magát, amint kint áll egy színpadon, több száz vagy akár ezer ember előtt, és megtapsolják azért, amit csinált. Amit az emberiségért tett. A világ vezető tudósai gratulálnak neki, díjat vesz át, és megköszöni mindenkinek a támogatását. Kitör apja árnyékából, és önállóan letesz valamit az asztalra, ami működik, ami bejött, és az emberek éljenzik érte. Ezt akarta elérni, semmi kevesebbet, semmi többet.

Chicagót hamar megszerette, főleg a kedves embereket és a Michigan-tavat. Megtanult vitorlázni, és gyakran kijárt a tóra bérelt hajókkal, hogy kiszellőztesse a fejét. Az öt-hat hónapig tartó telet nem tudta megszokni, de a hó még mindig szebb, mint az eső, és a hosszú tél kiváló ürügy, hogy az ember bezárkózzon az otthonába, és alkosson.

Dai mélyen ülő mandulaszemével gyakran felkeltette a lányok érdeklődését. Sportos alkatára is gondosan ügyelt. Úgy akart sikeres lenni, hogy még fiatal, és jól néz ki.

Barátsága Artival nem volt olyan szoros, mintha együtt nőttek volna fel. Viszonyukat nem testvérinek, sokkal inkább bajtársinak jellemezte volna. Egy közös cél tartotta őket együtt, a találmány, amivel majd megrengetik a világot.

A gép egyes részeit kiadták külsősöknek, akik ugyan nem tudták, mit csinálnak, de a feladatot elvégezték, amiért vagy pénzt, vagy házi dolgozatot kaptak cserébe.

A programkódok, amik a gépet vezérlik, szintén több helyen készültek, több részletben, ezeket végül Arti és Dai fűzte össze és fejezte be. Az energiaellátásról Arti generátora gondoskodott, aminek legfőbb eleme egy háromméteres részecskegyorsító volt, a gép mögött.

A mai világban, amikor a szoftverek, alkatrészek és forráskódok végtelen tárháza érhető el az interneten, csodálatos dolgok születnek garázsokban és pincékben. Ami régen csak a nagy kutatólaborok és szerverparkok segítségével valósulhatott meg, ahhoz ma elég egy otthoni számítógép is. A technológiai fejlődés egyik legnagyszerűbb eredménye, hogy minden egyre kisebb, egyre kevesebb energiát használ fel. Az új generáció pedig él is ezekkel a lehetőségekkel. Az online videomegosztó és blogoldalakat ellepték az útmutatók, tippek és trükkök. A tudás gyorsabban terjed, mint ezelőtt bármikor, és az eredmények elképesztőek. Fiatalok egy laptopon olyan filmet készítenek, ami a nagy stúdiók pár évvel ezelőtti, sokmilliós projektjeit veri kenterbe. Egyetemisták olyan drónt építenek, ami képes megbénítani akármilyen elektromos eszközt az állam bármely pontján egy felszállással, miközben a hagyományos radarok nem látják.

Artiék is sokat merítettek az internet feneketlen archívumából. Közben többször megdöbbentek, hogy a megfelelő helyeken, a megfelelő kulcsszavakkal milyen kincsekre lehet bukkanni. Kódokra, képletekre, megoldásokra, amiket csak a hadsereg és a kutatólaboratóriumok használnak, azok is titkosítva. Mégis hozzáférhető sok minden.. A rejtett anyagok mellett akadt bőven nyilvánosan elérhető, a fejlesztők által közzétett algoritmus és program is, amiket szabadon használhatott bárki.

Dai szorgalmasan vezette a tabletjén a naplóját, amibe mindent leírt, hogy később vissza tudja keresni, miként jutottak el a végeredményhez. Amennyire tudta legalábbis, mert mindent ő sem értett.

Mindketten precízen dolgoztak, és mindent gondosan elterveztek előre, a gép teljes működését mégsem látták át a végén. Mire elkészültek vele, az több lett, mint a részek együttese. Hogy mennyivel több, arra ők is csak lassan jöttek rá. Dai ezt így írta le:

Mire a munka végére értünk, már annyira bonyolult lett, hogy mi magunk sem látjuk át teljesen. Végig a célra koncentráltunk, és problémákat oldottunk meg, az átláthatóság nem volt elsődleges szempont. Ahhoz, hogy értékesíthessük a gépet, vissza kell majd fejtenünk működésének minden apró részletét az alapokig.  Pontosan kell tudnunk, mi történik a belsejében.

Sokat gondolkodtak, milyen nevet adjanak neki, de nem találtak semmi elfogadhatót, és az, hogy „gép", megfelelt nekik, és megszokták.

Lelki szemeik előtt látták a hatalmas toronyházat, ami az övék, irodákkal és laborokkal, a legfelső szinten a vezetőségi szobákkal és csúcsmodern tárgyalókkal. Tetején egy mindenhonnan látható „Ayden–Reed" felirat világít majd, büszkén hirdetve a két hatalmas elme sikeres, közös vállalkozását.

Így telt el két év. Álmodozás és munka – munka és álmodozás. Közben a gép elkészült, és most ott álltak előtte, hogy sokadszorra próbálják ki, számtalan eredménytelen kísérlet után.

3

CALVIN RAINEY nyomozó a Chicagói Rendőrség egyik civil autójának hátsó ülésén gubbasztott. Fejét lehúzva figyelte a találkozópontot, ahová a gyanúsítottat várták. Rainey sötétkék farmert és világos inget viselt, amire golyóálló mellényt vett fel. Szolgálati fegyverét a hóna alatt hordta bőrtokban, jelvényét pedig mindig az övére tűzte.

A sofőrülésen egy készenléti rendőr ült, szintén behúzott nyakkal. Markában a Glockjával, halkan majszolta a rágóját.

Az enyhe szél párás, meleg levegőt keringetett a lehúzott ablakokon. Rainey érezte, hogy izzadságcseppek mozognak a hátán.

A fickó, akit el akartak kapni, egy Adam Rutherford nevű pedofil volt. A megrontástól a filmkészítésen át a gyilkosságig mindennel megvádolták, és mindegyik tételnek gyerekek az áldozatai. A találkozási pont körül még hat civil autóban ült, összesen tizenkét rendőr. Ha Rutherford besétál a gyűrűbe, és lecsap a csalira, akkor úgy rontanak rá, mint a farkasok a sebesült őzre. Esélye sem lesz.

Rainey egy éve került a közép-chicagói nyomozói körzet parancsnoki posztjára. Negyvenegy éves, és mást sem akar, mint megoldani az ügyeket, megtisztítani az utcákat. Szenvedélye a munkája, és részben emiatt nagyon jó benne. Rainey vigyázott az egészségére, ereje teljében érezte magát, de az elmúlt tizennégy év rendőri munka, amiből kilencet terepen töltött, meglátszott rajta is. Kevés, de mély ráncát komoly tapasztalatok rajzolták.

Adam Rutherfordot egy jól bevált trükkel cserkészték be. Az egyik online fórumon, a rendőrségi pszichológus segítségével hamis profilt hoztak létre egy nem létező nyolcéves kislánynak. Ebben a kislány elmondta, a szülei nem tudnak róla, hogy netezik, és nem derülhet ki. Örült, hogy valaki beszélget vele. Elmondta, hogy egyszer majd szeretne énekesnő lenni, és táncolni videókban. Rutherford ráharapott, és megkérdezte, merre jár iskolába, hol lakik, és mikor van egyedül, mikor találkozhatnának. Édességet, beszélgetést és éneklési lehetőséget ígért neki. Aztán eljött a fordulópont, amikor Rutherford találkozót intézett.

Rainey talált egy törpe termetű kaszkadőrt, aki vállalta a csali szerepét, és beöltözött az internetes fotókról ismert kislánynak. Az álca nem lett erős, de hátulról működött. A kaszkadőr karján elrejtettek egy apró paprikaspray-t, ha rosszul sülnének el a dolgok.

Rainey úgy tudta, hogy Rutherford mindig gyalog közlekedik. Ezt mesélték azok, akik feljelentették, vagy akiket kikérdeztek korábban róla. Erre a találkozóra is gyalog várták, de Rutherford meglepte őket. Egy pillanat alatt történt az egész. Az egyik elhaladó jármű lassított a „kislány" mellett, és két erős kéz ragadta be az autóba, majd elhajtott.

Az egyik megfigyelőkocsi Rutherford után indult, mögötte egyből Raineyék. Két utcával arrébb egy másik autójuk Rutherford elé vágott, aki megpróbálta elkerülni az ütközést, és elrántotta a kormányt. Csak súrolta a lökhárítót, de az autót nem bírta megtartani. Ekkor fújta le Rutherfordot a kaszkadőr, majd gyorsan bekötötte magát a biztonsági övvel. Éppen akkor kattant az öv csatja, mikor az autó becsapódott az egyik ház falába. Rutherford eltűnt a kipattanó légzsákban.

Négyen fogtak rá pisztolyt, miközben az egyik rendőr kinyitotta a vezetőoldali ajtót. Rutherford félájultan ült a kocsiban, orrából csöpögött a vér. Rainey nem finomkodott, megragadta, és kirángatta a földre, majd rátérdelt a nyakára, míg társa megbilincselte. Egy másik rendőr kisegítette a kaszkadőrt, aki karcolás nélkül megúszta. Nem viselte meg az eset, azt mondta, egyedül is elbírt volna az emberrel.

Rainey sok ügyet oldott már meg, és rengeteg mocskos embert takarított el az utcákról, de az utóbbi időben két olyan esetet is kifogott, amiben elakadt. Az egyik egy Trevor Barabash nevű sorozatgyilkos volt, akiről tudták, hogy Chicago környékén bujkál, de sehogy sem akadtak a nyomára. A másik egy régebbi ügy, amiben egy Mori Vasquez nevű bandavezér lógott meg Rainey elől.

Rutherford elfogása már kellett a hírnevének, de a pedofil ügye végül nem úgy alakult, ahogy Rainey szerette volna.

4

DAI EGY földszintes passzívházban lakott, amibe teljes intelligens vezérlést építettek. Az épület összes funkcióját irányítani tudta a telefonjáról, és saját, belső hálózaton keresztül csatlakozott az internetre, így a ház minden szegletében egyforma térerővel működött a mobilja, még a pincében is.

A főbejárat egy tágas előszobába nyílt, ami falak és ajtók nélkül kapcsolódott a konyhához és a nappalihoz, azokat kizárólag a padlóburkolattal választva el egymástól. Jobbra a nappali volt, balra egy folyosó futott, abból nyílt jobbra egy dolgozószoba – ahol Arti is gyakran aludt, ha nem maradt ereje hazamenni –, valamint a hatalmas hálószoba, olyan franciaággyal, ami figyeli a rajta alvók minden rezdülését, és segít a lehető legkönnyebben elaludni és felébredni.

A folyosó bal oldalán a tárolóhelyiség, a vécé, majd a fürdőszoba ajtajai nyíltak, a végét pedig a pinceajtó zárta.

A pincébe vezető lépcső merőleges volt a folyosóra, majd az alján a folyosó visszafelé futott a főbejárat irányába. Ebből két helyiség nyílt, az egyik egy kisebb szoba, ahol Dai a ritkán használt dolgait, a mosógépet, a szárítót és a fő művük építéséhez fel nem használt alapanyagokat, szerszámokat tárolta, de itt kapott helyet a kazán is, ami a geotermikus hőt keringtette a fűtőrendszerben. A másik pincehelyiség egy nagyobb terem volt, ami az eredeti terveken garázs lett volna, két autónak, de végül valamiért ablaktalan szuterén lett. Dai a beköltözése előtt teljesen felújította, de nem ragaszkodott a garázshoz, és sejtette, hogy idővel jól jöhet egy nagy tároló a ház alatt. Az ablakok hiányát a professzionális világítás és a szintén első osztályú szellőzőrendszer tette jelentéktelenné. Viszont az utca felől így láthatatlan volt a pince. Dai szerint az első tulaj valami értékes dolgot tárolhatott itt lent, amiért e mellett a kialakítás mellett döntött.

A nagyobb teremben állt maga a gép, attól jobbra pedig a falnál egy hosszú asztal, rajta a számítógépekkel és laptopokkal, amik a gépet vezérelték. Ebben a helyiségben más nem lehetett, erre gondosan ügyeltek. Ami nem kellett, átvitték a másik szobába, hogy rend legyen.

A gép teste mellett, attól balra állt egy kényelmes karosszék, amit Arti szerzett be egy garázsvásáron. Restauráltatta, megtartva antik jellegét, amitől remek kontrasztot alkotott a modern berendezéssel.

Maga a gép leginkább egy felrobbantott robot kábel- és alkatrészkáoszához hasonlított. A szék felett, flexibilis tartórúdon lógott a szkenner, egy búraszerű, sűrű drótváz. A gép jobb szélén egy kis platform állt, rajta két, élére állított lemezzel, amik két köbméternyi üres teret fogtak közre.

A két fiatal tudós most szemben álltak az alkotásukkal. Úgy vélték, készen van, és végre működni fog.

Dai Artira pillantott, ő bólintott, és bekapcsolta a kamerát, aminek lencséje a széktől egészen a számítógépasztalig az egész gépet befogta. A felvétel elindult. Dai vett egy nagy lélegzetet, és a székhez lépett. Ünnepélyesen megfordult, és beleült. Fejére igazította a szkennert, amiből több vezeték is tekergett a gépbe. Dai fészkelődött egy kicsit a széken, majd kezét a karfára tette, és behunyta a szemét.

5

TADASHI AYDEN professzor és kutatócsoportjának három másik tagja széles félkörben álltak a színpadon, a Chicagói Egyetem egyik előadótermében. Arcuk ragyogott az izgatottságtól, elegáns öltönyük hibátlanul passzolt hozzájuk.

Tadashi volt a legidősebb köztük, hatvankilenc éves múlt az év elején. Dr. Isamu Okudairát Tadashi még Japánból ismerte, hét évvel fiatalabb nála, és az agykutatás egyik legnagyobb embere a világon. Harold C. Campbell professzor az ötvenkettedik életévében járt. Ő volt az az ember, aki miatt Tadashi az Egyesült Államokba jött. Úgy volt vele, ha Campbell mellé áll, nincs lehetetlen. Campbell előtt azok az ajtók is kinyílnak, amik a japán professzor előtt nem. A negyedik férfi, Adam Staskiewicz a kemény mag legfiatalabb tagja a maga negyvennégy évével. Staskiewicz gyerekkora óta Amerikában él, de Lengyelországban született. Mérnökként végzett és doktorált a Massachusettsi Technológiai Intézetben. Négyük közül ő az egyetlen, akit nem Tadashi hívott a csapatba, hanem közösen választották ki, több jelölt közül.

A nyolcszáz fős nézőtér teljesen megtelt, köszönhetően az ügyes kommunikációnak, a találmány különlegességének, de még inkább az abban rejlő hatalmas lehetőségeknek. Erre a prezentációra egyelőre csak a szakmai sajtót, a potenciális befektetőket, néhány lehetséges célfelhasználót és az érintett tudományos területek legnagyobb kutatóit engedték be, de küldött egy képviselőt a védelmi titkárság, valamint megjelent több rendőri vezető, köztük Gerald D. Price főfelügyelő is, a Chicagói Rendőrség feje. A bemutatót többször is elhalasztották, de ez csak javára vált a hírverésnek. És most