Új Pompeji

By Daniel Godfrey

A ​megújuló energiaforrások hadrendbe állításáért folytatott verseny során az egyik óriáscég véletlenül belebotlik egy forradalmi új technológiába: lehetségessé válik az anyagátvitel, méghozzá a történelmi múltból a jelen felé.
Nick Houghton, a PhD-jére készülő történészhallgató szóhoz sem jut, amikor a Novus Particles cég tanácsadói állást kínál neki. De vajon miért kell nekik egy harmadrangú egyetem nevenincs doktorandusza? És mi történhetett Nick elődjével? Nos, a barátjának, Ronnie-nak mindenre van egy meggyőzően csengő összeesküvés-elmélete. És a Novus Particles jó néhányban főszerepet játszik. Olyanokban, amelyek eltűnt emberekről szólnak.
A cég új projektje minden eddiginél nagyobb és titkosabb: élő embereket akarnak átemelni a biztos pusztulás előtt álló, római kori Pompejiből. Nick pedig fontos feladatot kaphat ebben a tervben. Ha az összeesküvés-elméletek igaznak nem bizonyulnak.
A fiatal angol szerzőben már első könyvének megjelenése után sokan Michael Crichton méltó örökösét látták. És nem véletlenül. A több szálon futó, fordulatos cselekmény úgy ragadja magával az olvasót, mint egy ókori kocsiverseny megvadult lovai… egy modern autópályán!

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 13, 2020
• ISBN: 9786155628511

Book preview

A fordítás alapját képező kiadás:

Daniel Godfrey

New Pompeii

Titan Books, 2016

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

Fordította:

Oszlánszky Zsolt

Szerkesztette:

Cs. Fehér Katalin

Korrektor:

Athén Melitta

Borító:

Burger István

Ambrus Izsák grafikájának felhasználásával

ISBN 978 615 5628 51 1

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 2016 by Daniel Godfrey

© Hungarian translation 2017, Oszlánszky Zsolt

© Hungarian edition 2018, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

Szüleimnek

„Hiszen sem a múltat, sem a jövőt el nem veszíthetjük. Hogyan is vehetné el tőlünk valaki azt, ami nem a miénk?"

(Marcus Aurelius, Róma császára)

Pompeji, Krisztus előtt 79.

Manius Calpurnius Barbatus mosoly nélkül pillantott a lányára, aki még mindig a házi oltár előtt térdepelt, s imádkozott, a szavaiból azonban mostanra már minden remény és értelem kilúgozódott. Most már ugyanazt ismételgette, s a hangok lassan teljesen elvesztették jelentésüket.

Ámbár ki tudja, talán így is meghallgatják az istenek. De nem ma. Mert ma az istenek füle annyi sirámmal és megválaszolatlan fohásszal lesz tele, hogy a lány férjének sorsa valószínűleg fikarcnyit sem számít majd az égieknek.

Ettől függetlenül továbbra is a lányát figyelte, s csak akkor fordította figyelmét a háztartása többi tagja felé, mikor elkapta Calpurnia fagyos pillantását.

Egyetlen szabadosa, de még a rabszolgái sem hagyták magára, s ha mástól nem is, ettől egy hajszálnyit mégis jobban érezte magát. Mindannyiukat személyesen válogatta ki, s úgy tűnt, jól választott. Ezek az emberek mindvégig vele maradnak majd.

Mi több, két rabszolga már neki is látott egy új falfestmény felvázolásának, annak ellenére, hogy biztosak lehettek benne, a művük már sohasem készül el.

Csodálattal adózott nekik ezért. Talán mégis megérdemelnék a szabadságot.

A mennyezetet tartó gerendák ismét panaszosan nyögtek föl, mire Barbatus fölpillantott.

A hamu eleinte könnyű volt, akár a szállingózó hópihék, s nem egy gyereket látott, akik boldog visongással játszottak a lassan térdig érő, szürke tengerben.

Még Calpurniát is magával ragadta a dolog. Talán azt gondolta, hogy ez jelzi a szűnni nem akaró rengések végét. Talán azt, hogy végre valami újdonság, amit feljegyezhet, s amiről később kedvére elmélkedhet.

Csakhogy a pelyhek idővel mind súlyosabbak lettek, s ahogy a hegy irányából közeledő felhő lassan a napot is eltakarta, a lánya is jobbnak látta bejönni a házba.

Barbatus izmai megfeszültek. Tévedett, mikor azt gondolta, hogy ez is pont olyan lesz, mint a húsz ével ezelőtti rengések.

Odakint már emberek haltak meg – az égből hulló kövek ütötték agyon őket, s a sötétség és a hamueső terített rájuk halotti leplet –, s tisztában volt vele, hogy az ő háza sem bírja már soká a tetőre és a falra nehezedő egyre nagyobb súlyt.

És akkor már az ima sem segít majd.

Valószínűleg Calpurnia is erre a következtetésre juthatott, mert egy komor grimasz kíséretében feltápászkodott. A tekintetben azonban még mindig ott volt a dac, s az apja biztosra vette, bárki is várja Calpurniát az Elízium kapujában, az az idők végezetéig megemlegeti, amit tőle kap majd.

Barbatus elmosolyodott a gondolatra, s a figyelme ismét a háza népe felé fordult. Látta a szemükben a félelmet, s azt, hogy reszketnek, de azt is tudta, hogy közülük már nem egy és nem is egyszer volt kénytelen szembenézni a halállal. Talán most is abban reménykednek, hogy az istenek a legutolsó pillanatban megkönyörülnek rajtuk.

Számukra a kocka még mindig pörgött, s bármelyik oldalára fordulhatott.

A tető még egyszer, utoljára, panaszosan megnyikordult.

– Nincs értelme félelemben élni – suttogta maga elé Barbatus. – Főleg, ha már úgyis halottak vagyunk.

1.

Kristen Chapman magához tért, és felsikoltott.

Víz tolult a szájába, az arca előtt buborékok örvénylettek, a tüdeje máris lángolt, s úgy érezte, valaki megpróbálja összenyomni az egész testét.

Mintha csak pillanatok választanák el a haláltól.

Nagyot rúgott lefelé, s a szája meg az orra az utolsó előtti másodpercben – mielőtt még felrobbant volna a tüdeje – elérték a felszínt.

A sikoly mintha percekig ott visszhangzott volna a fürdőszobában, de ezt már csak távolról és elmosódva hallotta, ahogy visszasüllyedt a víz alá. Kétségbeesetten nyúlt ki a lábával, s próbálta elérni a fürdőkád végét. A víz azonban egyre mélyebbre húzta, a lába alól mintha kisiklott volna a porcelán felszín, s már a látása is kezdett elhomályosulni…

Kipp-kopp-kopp… Kinyírlak, ribanc!

Aztán a karja végre rátalált a kád peremére, s addig küzdött, míg nem sikerült a könyöke segítségével legalább félig kiemelkednie a vízből. A tüdeje végre ismét levegővel telt meg.

A padlón jókora tócsába gyűlt a víz, a kádban pedig lassan csituló hullámok futottak egyik faltól a másikig.

Kristen nem mozdult. Egyedül volt.

Végül ismét kinyitotta a száját, de sikoly helyett most csak levegő után kapkodó nyöszörgésre futotta az erejéből. Aztán lassacskán a légzése is visszaállt a normál ritmusra.

Elaludt a fürdőkádban. Ez minden. Szükségtelen pánikolnia. A teste a megfelelő pillanatban vette át az irányítást, s a reflexei megmentették. Egyedül az agya volt az, ami még mindig valahol a történtek nyomában kullogott.

A víz már rég kihűlt. Cudarul fázott, szóval még az is lehet, hogy órákig volt a kádban.

Azonnal törölköző és fürdőköpeny után nézett, csakhogy azok nem voltak sehol.

Kellett hozzá némi idő, míg fölfogta, hogy nem egyszerűen nem voltak sehol, hanem valaki elvitte őket. Mikor bemászott a kádba, a padlóra dobta őket, hogy a keze ügyében legyenek, de ne vizezze össze őket.

És most nem voltak sehol.

Az ajtó felé kapta a fejét, ami zárva volt. Sőt, a retesz is rá volt tolva.

A fürdőszoba tényleg alig volt nagyobb egy zsebkendőnél – a kád is épp csak befért –, úgyhogy itt ugyan senki sem tudott volna elrejtőzni, de…

Lopva körülpillantott, és… igen. Egyedül volt.

Idebent. Kint azonban járt valaki. Hallotta a léptei zaját.

Lehet, hogy nem is egy ember?

Kristen megrázta a fejét, hátha nem jól hallott. Hátha csak képzelődött.

De nem. Közeledtek. Már a lépcsőn jártak.

Följönnek.

2.

Nick Houghtonnak majdnem sikerült.

Az alatt az öt röpke perc alatt, mióta befejezte a munkát, gyorsan ellenőrizte, hogy a leveles fakkja üres-e, s már indult is a Történelem Tanszék kijárata felé. Ha senki sem állítja meg, újabb öt percen belül már hazafelé robog…

De persze megállították. Pedig a keze már a kilincsen volt.

– Ráérne egy percre, Nick?

Úgyhogy mehetett vissza a fenevad gyomrába Drockley professzorral, akit fikarcnyit sem érdekelt, hogy Nick valójában ráér-e.

Mindenki azt hitte, hogy Drockley majd valamelyik tágasabb irodában rendezkedik be, de a professzor egy kisebb földszinti szobában barikádozta el magát, könyv- és dossziéhalmok labirintusában. Talán ezekkel szerette volna távol tartani a nem kívánt látogatókat, talán csak így akarta jelezni, hogy a tanszék vezetője a maga részéről szívesen távol marad a nyüzsgéstől és a kollégáktól.

Nick mosolyt erőltetett az arcára, ahogy Drockley íróasztala mellé telepedett. A professzor nagy műgonddal kezdte rendezgetni a papírjait, és továbbra is kerülte a szemkontaktust. Nicknek nem kellett hozzá sok idő, hogy megértse, a tanszékvezető kínban van, és nem tudja, mit mondjon. Vagy nagyon is tudta, csak azt nem, hogyan kezdjen bele.

Aztán Drockley egy szórólapot csúsztatott át az asztalon.

– Érdekes új kiállítás a British Museumban…

A szórólapon egy időmarta koponya fotója barnállott, s Nick álmából felébresztve is tudta, kié. Főleg, hogy máris megrendelte a jegyeket a British Museum legfontosabb nyári kiállítására.

– A Pekingi Ember – folytatta Drockley. – Be kell hogy valljam, nem hittem volna, hogy valaha is rábukkannak a csontjaira. De már a régészet sem a régi…

Nick – talán egy kicsit túlságosan is gyorsan – rábólintott.

– A kiállítást ma este nyitják meg – mondta, s automatikusan átfutotta a szórólapot, ami azonban semmi olyat nem tartalmazott, amit ne tudott volna már eddig is.

A Pekingi Ember valójában egy leletgyűjtemény összefoglaló neve volt, ami a kihalt Homo erectus több egyedének csontjaiból állt. S bár nem kifejezetten ez volt a szakterülete, a lelet újrafelfedezése Nicket is lázba hozta. Még akkor is, ha az édesapja ezt az egészet olcsó trükknek és ostoba hókuszpókusznak nevezte volna.

Meglehetősen veszedelmes olcsó trükknek és hókuszpókusznak.

– Tartsa meg nyugodtan! – legyintett Drockley, ahogy Nick vissza akarta adni a szórólapot. – Felteszem, ön is elmegy megnézni.

– Igen, pár hét múlva szándékozom. Az első pár napban úgyis dugig lesz turistákkal.

– Az édesapja tudja, hogy ön is el szándékozik menni? – hunyorított rá cinkos mosollyal a professzor.

– Még… nem beszéltünk róla – rázta meg a fejét Nick. – Nem igazán.

Drockley értett a szóból, és annyiban hagyta a dolgot.

Nick egyre türelmetlenebbül várta, hogy a professzor végre előálljon a farbával. Mert az nyilvánvaló volt, hogy nem azért kérette ide, hogy a Pekingi Emberről diskuráljanak.

Végül Drockley csak abbahagyta a papírjai rendezgetését.

– Az édesapja említette, hogy visszautasították a kutatási tervezetét.

– Nos… nem egészen – köszörülte meg a torkát Nick, de még így is olyan érzése volt, mintha valaki lenyúlt volna a torkán, és lecsavarta volna a hangerőt. – Még mindig várok… az Imperial válaszára.

– Nagy kár, hogy pillanatnyilag egyetlen szabad kutatói státuszunk sincs – folytatta Drockley, aki mintha meg sem hallotta volna a válaszát. – Csak hát manapság egyre nehezebb anyagi támogatást szerezni egy-egy kutatáshoz…

Nick bólintott, majd nagy levegőt vett.

– Úgy hallottam, hogy további megvonások lesznek.

– Sajnos igen. Úgyhogy… rá is térnék a lényegre, Nick. Ha teljes munkaidős, magasan képzett kollégáktól is meg kell válnunk, az… nos, ebben az esetben igencsak nehéz lenne magyarázatot találni rá, hogy ön mit is keres még nálunk. Mert ha egész őszinték akarunk lenni, az ön pozíciója némileg… szóval nem annyira hivatalos.

– Kvázimódó – bólintott Nick.

– Tessék? – vonta föl a szemöldökét a professzor.

– Az egyik óraadó szokott így nevezni. Kvázi-diák, kvázi-tanár.

Egy pillanatig csönd telepedett az irodára.

– Azt hiszem… mindig is jobban vonzott a kutatás, mint a tanítás.

A professzor együttérzőn bólogatott.

– Azt hiszem, ezzel majdnem mind így vagyunk, Nick. Csak hát az állami vezetés még mindig abban a hitben él, hogy az egyetemek a tanításról szólak. És abból, amit eddig láttam és tapasztaltam, azt kell hogy mondjam, ön kifejezetten jó tanár. Úgy értem, jó tanár lesz, amint majd egyszer megszerzi a megfelelő képesítést hozzá.

– Csak épp nem lelem benne örömömet.

– Lehet, de ettől függetlenül jól csinálja. És tanársegédnek lenni nem is különbözik olyan sokban a PhD-s státusztól. Kvázi, vagy sem.

– Azért… én csak megvárnám előbb az Imperial válaszát – köszörülte meg ismét a torkát Nick, ezúttal valamivel erőteljesebben. – És, ha minden kötél szakad, esetleg maradhatnék egy évet, mint önkéntes, és meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok időközben.

– Nézze, Nick – sóhajtott föl Drockley –, az apja azt szeretné, ha önt továbbra is a jelenlegi státuszában tartanánk. Márpedig az ő szava, a pillanatnyi… khm… nehézségei ellenére is még mindig sokat számít. Csak hát az emberek nagyon elégedetlenek lesznek, mikor elkezdődnek a leépítések…

Nick egy pillanatra lehunyta a szemét, és nagyot nyelt.

– Azért… köszönöm, hogy előre szólt.

A kezében szorongatott szórólapot már annyira összegyűrte, hogy csak a jobb alsó sarokban látható céges logó volt úgy-ahogy kivehető:

A Novus Particles ajánlásával UK LLP

3.

Itt-ott még akadt egy vízcsepp Kristen testén, a haja csapzottan tapadt a vállához és a hátához. S ha a víz hidegnek tűnt, a levegő egyenesen fagyos volt. Egész teste libabőrös volt, s úgy állt ott meggörnyedve, szorosan átkarolva saját magát, mintha azzal valamicske meleget mégiscsak sikerülne megőriznie.

Közben végig a kintről beszüremlő zajokra figyelt.

Súlyos léptek. Férfihangok. Ahogy fölfelé jöttek, a nő minden egyes lépcsőfoknál azt remélte, hogy most… majd most állnak meg.

De nem. És most már ott álltak a fürdőszoba ajtaja előtt.

– Biztos, hogy be volt zárva az ajtó? – kérdezte az egyikük.

– Biztos – mondta egy másik, valamivel idősebbnek tűnő hang. – Be kellett hogy törjük. A szoba üres volt.

Kristen annyira fázott, hogy kellett hozzá egy kis idő, mire felfogta a szavak jelentését.

Zárva volt. Be kellett hogy törjük.

A pillantása a fürdőszoba ajtaja felé villant. A kulcs ráfordítva, de a zárnyelv valóban tört keretben csillogott. Elég lenne… elég lenne benyomniuk, hogy…

Az ajtó abban a pillanatban megmozdult.

– A picsába! Ne!

Sikoltani akart, de a szavak torz hörgésként szakadtak föl a torkából. Érthetetlenül elnyújtva, mint egy lassított felvételen. Egy víz alatti lassított felvételen.

Két rendőr lépett be a szobába. Egy pillanat is elég volt, hogy fölmérjék a terepet, de a tekintetük mintha folyton átsiklott volna a nőn. Aztán a zárat vették szemügyre.

Kristen szólni akart – kiabálni, hogy takarodjanak ki –, de egyetlen hangot sem bírt kipréselni magából. Levegőt venni is nehezére esett, nemhogy beszélni.

Az egyik kezével a mellét próbálta eltakarni, a másikkal a szemérmét. Azok ketten azonban még mindig nem vele foglalkoztak.

– Halló!

A hangok ismét lassan, elnyújtva kúsztak elő a torkából, s ahogy dühösen megrázta a fejét, megszédült.

– Hát ez nem pont olyan, mint a cambridge-i puccparádé odalent! – bökött a fiatalabbik rendőr a virágmintás, hámló tapétára és a foltos, sárga linóleumra a padlón. – Szerintem itt a hetvenes években megállt az idő.

Az idősebb nem mondott semmit.

Mindketten magasak voltak, s annyira hasonlítottak egymásra, hogy szinte csak a kor különböztette meg őket. Az egyikük a harmincas évei elején járhatott, a másik nem sokkal a nyugdíj előtt. Mindketten rendőregyenruhát viseltek.

És egyikük sem foglalkozott a tőlük alig másfél méterre álló meztelen nővel.

Kristen hirtelen felnyögött, ahogy egy karácsonyi emlék merült föl benne. Vagy inkább három különböző karácsony összevegyülő emléke.

Múlt. Jelen. Jövő. Talán egyazon karácsony három különböző variációja.

Nagyot nyelt, s úgy fordult meg, hogy szinte azt várta, a saját testét pillantja meg a vízben lebegve. A kád azonban üres volt.

Se test, se víz.

Se víz.

Ismét a rendőrök felé fordult, és még szorosabban ölelte át magát. Más körülmények közt azt szerette volna, ha mihamarabb eltűnnek – illetve be sem jönnek a fürdőszobájába –, de most, hogy itt voltak, mindennél jobban szerette volna, ha észreveszik.

– Ugye nem nyúltál az ajtóhoz? – kérdezte a fiatalabb rendőr.

– Nem én – rázta a fejét a társa.

– A helyszínelők is azt kérdezték, hogy a fenébe volt ez bezárva. Mert magától csak úgy nem záródik be.

– Hát nem.

Ahogy a fiatalabb megfordult, Kristen önkéntelenül is hátrált egy lépést.

– A víz még a kádban volt?

– Egy kevés a padlón is akadt, de igen… biztos, hogy valaki használta a kádat. Persze mostanra már mind elpárolgott, de a dugóhoz senki sem nyúlt.

– Az ablak?

– Nézd meg magad!

A fiatalabb rendőr félrehúzta a függönyt, és kipillantott. Az ablak a főiskola belső udvarára nézett. Napközben biztosan remek kilátás nyílt innen a régi könyvtárra, de most koromsötét volt odakint.

– És a főiskolán senki sem hallott a lány felől már negyvennyolc órája?

Kristen ismét reszketni kezdett, de ezúttal nem a hidegtől.

– Kedd reggel nem jött be dolgozni – mondta az idősebb rendőr. – A portás azt mondta, hogy az ilyesmi nem volt szokatlan tőle, de az még egyszer sem történt meg, hogy ilyen sokáig nem került elő. Az eltűnést egy másik lakó jelentette délután kettőkor.

Negyvennyolc órája?

Kristen karja tehetetlenül hanyatlott le. A férfiak közvetlenül előtte álltak, de egyikük sem látta. És erre csak egyetlen lehetséges magyarázatot talált.

Ő is olvasott ilyen könyveket, és látott pár ilyen témájú filmet.

Azért nem látták, mert halott volt.

– Mivel is foglalkozott? – kérdezte a fiatalabb rendőr.

– Beágyazott.

– Úgy érted, bemászott a diákok ágyába? – vigyorodott el a fiatalabb rendőr, de a társának az arcizma se rándult.

– Kiürítette a kukákat, lecserélte a lepedőket, szólt a diákoknak, ha valami történt a kollégiumban… ilyesmi.

– Természetre milyen?

– Kacér. Egyesek szerint egy kicsit még szemtelen is.

– Barát?

– Tudtommal nincs.

– Általános az itteni kollégiumokban, hogy a személyzet is itt lakik? – kukkantott a fiatalabb rendőr a kádba.

– Manapság már nem. Akad pár szoba a portásoknak, meg ezek, amiket hagyományosan a takarítóknak tartanak fönn, de… egyre kevésbé jellemző. Túl kicsik, hogy a gazdag szülők gyerekei ilyen helyen akarjanak élni.

– Pedig nem is tűnik olyan rossznak…

– De nem is egy nagy eresztés, ha fizetni kell érte – ingatta a fejét az idősebb rendőr, és a plafonra bökött. – A lépcsőház fölött, a tetőn van a csengő. Reggel és este hétkor, reggeli és vacsoraidőben szól.

– Értem. Az itt elég hangos lehet.

– Az. Ez meg egy újabb nyavalyás bezárt ajtós rejtély! – dünnyögte az idősebb rendőr.

– Hmm?

– Ajtó bezárva, se ki, se be, a lakó mégis eltűnik.

– Ezt kívülről is be lehetett volna zárni egy darab dróttal.

– Lehet… csak nem könnyen.

– Gyakorlat kérdése. Az itteni diákoknál az efféle dolgok hagyománynak számítanak. És azok, akik itt tanulnak, jóval okosabbak az átlagnál. Ki látta utoljára a lányt?

– Egy Harold McMahon nevezetű kölyök.

4.

A levél a telefonasztalkán várt Nickre, s úgy volt odakészítve, hogy azonnal észrevegye, ahogy belép.

Megjött hát az utolsó válasz is.

Nick lassan körbejárta a levelet, de egyelőre még nem nyúlt hozzá. A bal felső sarokban jól látszott a londoni Imperial College címre.

– Most kinyitod, vagy csak nézegeted?

Nick nem fordult meg, és még csak nem is válaszolt. Az apja állt a nappaliba vezető folyosó ajtajában.

Ha hamarabb hazaért volna, legalább egyedül bonthatta volna föl a levelet. Akkor tanúk nélkül szembesülhetett volna a válasszal, de így…

Az apja még mindig ott állt, s várta, hogy felbontsa a levelet.

Nick nagyot sóhajtott. A válasz igen vagy nem lesz, de nem tudhatja, amíg nem bontja föl. Mint a rulettben. Igen vagy nem. Vörös vagy fekete.

– Az ég szerelmére, nyisd már ki!

Nick még egyszer jól megnézte magának a borítékon szereplő nevet, mielőtt a hüvelykujjával fölhasította volna a borítékot.

Igen vagy nem. Ötven százalék esély. De neki csak az egyik válaszra volt szüksége.

Az igenre.

Az apja türelmetlenül fújt egy nagyot. Már hetek óta vártak erre a levélre, s tudták, hogy Nick számára ez az utolsó szalmaszál. De ahogy felbontotta, kiderült, hogy ez is épp azt a választ tartalmazta, mint az összes többi.

Tisztelt Mr. Houghton!

Köszönettel fogadtuk és nagy érdeklődéssel olvastuk a kutatással kapcsolatban benyújtott jelentkezését, de nyilván ön is megérti, hogy ezekben a nehéz időkben kénytelenek vagyunk különösen nagy gonddal megválasztani, mely projekteket támogatjuk. Sajnálattal kell közölnünk, az ön elképzeléseit pillanatnyilag nem áll módunkban támogatni, és…

Nick nem is bajlódott vele, hogy tovább olvassa. Szó nélkül kétrét hajtotta, és visszacsúsztatta a borítékba.

Hát akkor ennyi volt. Mindenhol elutasították a jelentkezését.

Egy darabig csak állt ott szótlanul, s az olvasottakat emésztette.

– A következő körben újra jelentkezhetsz.

Az apjának nem is kellett elolvasnia a levelet. Nick tartása magáért beszélt.

– És gondolod, hogy egy év alatt teljesen megváltozik a véleményük?

– Ostobaság lenne a részükről továbbra is téged büntetni az én hibáimért.

Igen – gondolta Nick –, tényleg ostobaság lenne. De az, hogy mindenhonnan csak visszautasítást kapok, azt jelzi, hogy a brit felsőoktatás mégsem így véli.

Ez már nem is büntetés volt, hanem teljes száműzetés.

– Biztosan találunk valamiféle kiutat ebből a helyzetből – folytatta az apja, de Nick már nem is figyelt rá.

Kiballagott a konyhába, ivott egy kis vizet, aztán újratöltötte a poharát.

Hét munkainterjún volt, hét tökéletesen rá méretezett állásra jelentkezett, és hét helyről utasították el. És a rohadékok kezet fogtak vele, mosolyogtak, meghallgatták… aztán szépen a kukába dobták a jelentkezési lapját.

S tették mindezt az apja tévedései miatt.

Nick olyan erővel szorította a poharat, hogy szabályosan elfehéredtek az ujjbütykei, s az inak tisztán kirajzolódtak a kézfején. Kényszerítenie kellett magát, hogy lerakja a poharat, mielőtt dühében összeroppantaná.

Ha még bent maradt volna az egyetemen dolgozni, a szerencsekerék még mindig pörögne, és nem tudná, hogy az utolsó helyről is elutasították.

Mire bevánszorgott a nappaliba, az apja már az egyik fotelbe telepedett. Könyv is volt a kezében, de nem olvasott. Nick a szemközti fotelbe ült, de szinte azonnal úgy érezte, megőrül, ha még egy percet ebben a házban kell töltenie.

Az apja szeme furcsán csillogott az olvasólámpa fényében.

– Ma nem láttalak a könyvtárban.

Nick csak a fejét rázta. Bár nem sok értelmét látta válaszolni, a gesztus önkéntelen volt.

– Ha több időt töltenél a tanulással, már jóval előrébb tartanál a kutatás előkészítésével! – csukta be a könyvet az apja. – Azzal talán jobban lenyűgözted volna őket az interjúk során!

Szóval ez is az én hibám!

Nick szó nélkül hajtotta föl a második pohár vizet, s érezte, ahogy megállíthatatlanul megy fölfelé a vérnyomása. Mielőtt azonban valami nagyon csúnyát mondott volna, a halkan felbúgó telefonja megmentette.

Új üzenet, Ronnie-tól.

„Várlak. Most."

– Máris elmész? – kérdezte az apja, ahogy Nick föltápászkodott.

– Igen.

– Ronnie-hoz?

Háríts! – villant Nickbe. – Csak háríts!

– Csak egy kis színt hoz az életembe… – motyogta.

– Csak zűrzavart hoz az életedbe! – morogta az apja. – Ő és az idióta ötletei! Mint már mondtam, okosabb lenne csak és kizárólag a tanulmányaiddal foglalkoznod. Vagy szívesebben állnál be mellé a sorba az ingyenkonyhán?

Nick keze lassan ökölbe szorult. Hogyan zárja ki a tudatából ezt a sok baromságot?

– Esetleg mondanál valamit? – vonta föl a szemöldökét az apja.

Háríts!

– Nem.

– Pedig nagyon úgy tűnt, hogy mégiscsak az ingyenkonyhára akarsz kerülni. Talán azt gondolod, hogy tévedek? Hogy jobb munkát is tudsz keríteni, mint azt, amit az én nevem és befolyásom szerezhet neked? Úgy, ahogy Ronnie szerzett magának egy remek kis állást a diplomájával? Nem minden barát szavatossága tart ki egy életen át, Nick!

– Biztos igazad van, apa – nézett rá kifejezéstelenül Nick.

– Holnap beszélek Drockleyval. Biztos van valami, amit tehetünk!

* * *

Jóval tovább tartott átvágni Londonon, mint amire számított. Persze, ha Ronnie nemcsak annyit írt volna, hogy most várja, hanem azt is, hogy hol, biztosan hamarabb odatalált volna.

Mint kiderült, a barátja nem volt otthon, ami Nicknek egy újabb harmincperces kitérőt jelentett a Russel Square metróállomás felé.

Máskor valószínűleg berágott volna, és szépen hazamegy – de nem ma. Ma egyszerűen csak zsebre vágta a kezét, tovább várt, s a háttérbe húzódva próbálta elkerülni a gyalogosok áradatát.

Bár már kora este volt, még mindig tömegek tolongtak a jegypénztárak előtt. Volt, aki szépen kiöltözött, hogy bemenjen egy italra a belvárosba, mások feltehetően egy városnézéssel töltött nap után igyekeztek vissza a szállásukra, valami olcsó hotelbe. Nick egy darabig még figyelte őket, aztán lassan hagyta, hogy az emberár magával sodorja az utcára.

Még mindig sehol sem látta a barátját, de bízott benne, hogy nem potyára jött ide.

– Hát nem nagyon kapkodtad el!

Ronnie egy újságosstandnak támaszkodva állt, s épp egy cigarettát dugott a szájába. De nem gyújtotta meg, s beszéd közben úgy tologatta a szája egyik sarkából a másikba, mint egy fogpiszkálót.

– Már azt hittem, el sem jössz!

– Ha azt is megírtad volna, hol vársz, biztos hamarabb ideértem volna! – grimaszolt Nick.

– Szarul nézel ki, cimbora! – hajolt olyan közel Ronnie, hogy még azt is lehetett érezni, hamburgert vacsorázott.

– Úgy fest, hogy elvesztem az állásomat.

– Aha.

– Leépítések lesznek.

– Majd az apád elsimítja a dolgot.

Nick nem felelt. Igen, elég valószínű, hogy tényleg így lesz. Bár ki tudja? Az apjának azt sem sikerült elérnie, hogy Drockley elfogadja az egy szem fiacskája kutatási tervét. Pedig biztosan megpróbálta.

– Lazítanod kellene egy kicsit – folytatta Ronnie. – És nem egyfolytában azon rágódni, hogy valószínűleg mi fog történi, hanem hogy mi az, ami akár meg is történhet!

Nick lehunyta a szemét, és megdörzsölte az orrnyergét. Lehet, hogy a karrierjének hamarosan annyi. És akkor tényleg mehet az ingyenkonyhára.

– És mi a terv? – kérdezte. – Piálunk, aztán átmegyünk hozzátok, és nyomunk valami videojátékot?

Válasz helyett Ronnie két szögletes kártyát húzott elő a kabátja zsebéből. Aztán ahogy Nick szeme elkerekedett, szélesen elvigyorodott.

Két jegy volt a Pekingi Ember kiállítás megnyitójára. Újak, épek és sértetlenek. Még az emberi koponyát formázó hologramos matrica is karcolásmentes volt.

– Hol szerezted őket?

– Számít? Van még vagy húsz percünk, hogy odaérjünk, mielőtt nyitnak. Már épp eleget rinyáltál miatta, hogy szeretnéd látni, úgyhogy azt gondoltam, örülni fogsz neki.

– Igen, de…

Ronnie nyakizmai megfeszültek. Egyértelmű volt, hogy kezd kifogyni a béketűrésből.

– Oké, a jegyek egy olyan sráctól vannak, aki tartozott nekem egy szívességgel. Esküszöm, teljesen legális cucc! Amúgy meg mit számít? El akarsz menni, hogy megnézd. Én is. Úgyhogy menjünk!

– De… te is tudod, hogy én miért akarok elmenni arra a kiállításra, és… az nem a csontok miatt van.

– A hajó miatt? – ragadta meg a karját Ronnie. – Az Awa Maru miatt? Emlékszem, mit meséltél! Dugig volt lezárt ládákkal, és a hivatalos dokumentumok szerint nem egyszerűen csak a Pekingi Ember csontjait szállította 1941-ben, hanem ötmilliárd dollár értékű platina- és aranyrudat. Öt kibaszott milliárd dollár értékű nemesfémet! Úgyhogy mikor a kínaiak a hetvenes években milliókat költöttek a roncs felkutatására, mit találtak?

Nick nem válaszolt, de nem is kellett. Elvégre ez volt a kiállítás igazi csattanója. A rakomány sohasem süllyedt el a hajóval. A Novus Particles még azelőtt közbelépett, hogy a csontok egyáltalán vizesek lehettek volna.

– Semmit! – válaszolta meg ünnepélyesen a saját kérdését Ronnie. – A roncs üres volt!

Azzal diadalmasan lobogtatta meg a szórólapot.

– Akkor hol az arany?!

Nick felsóhajtott, és a jegyekért nyúlt. A sarkukban levő pecsétre eddig nem is figyelt