Mult ido

By Szemán Zoltán

Figyelem! Cselekményleírást tartalmazó szöveg!

John Andrews nyomozó őrmestert, egy általa el nem követett gyilkosság vádjával letartóztatják és nyolcvan év hibernációs börtönre ítélik, 2046-ban. Amikor a számítógép felébreszti, egy romba dőlt, halott világot talál maga körül.

A romok között bolyongva, csillagközi fejvadászok fogják el, akik az űrhajójuk műszaki hibája miatt voltak kénytelenek leszállni az elpusztult Földön.

Főhősünk tőlük tudja meg, hogy közel kétszázötven évet töltött a „fagyasztóban”, az eredetileg tervezett nyolcvan helyett. Ez idő alatt, az emberiség csaknem teljesen kipusztult, amikor egy idegen civilizáció, a Wishan, lerohanta a bolygót. A pár millió túlélőt az idegenek elhurcolták rabszolgának a saját birodalmukba. Ez a sors várna Johnra is, de ő elhatározza, ha törik, ha szakad, megszökik az orgazdától, akire a fejvadászok az eladását bízták.

 

• Language: Magyar
• Publisher: Arte Tenebrarum Könyvkiadó
• Release date: Mar 12, 2018

Book preview

Utószó

Első rész

Az ébredés

Az első dolog, ami eljutott a tudatomig, hogy rettenetesen fáztam. Fagyott, hideg ujjak markolták, cirógatták a bőrömet és képtelen voltam abbahagyni a vacogást. Agyam zsibbadt ködén át az a gondolat vágott belém, hogy csattogó fogaim mindjárt leharapják a nyelvemet. Tüdőmbe, jeges viharként ömlött be a levegő, és a hirtelen támadt köhögési ingerrel együtt, a szemhéjam is felpattant.

Egy félhomályos terem fém tetőgerendáira és alig pislákoló mennyezeti lámpáira esett a pillantásom. Megpróbáltam megmozdulni, de a végtagjaim csak ímmel-ámmal voltak hajlandóak működni.

– Persze, nyolcvan év a fagyasztóban eléggé le tudja zsibbasztani az embert – gondoltam, és a hibernációs kapszula oldalába kapaszkodva, ülő helyzetbe küzdöttem magam. Homályos látásom még tétován tántorgó agyamnál is lassabban tisztult. Néhány sípoló levegővétel után már rájöttem, itt valami nincs rendben.

Akármerre is forgattam a fejem, egy teremtett lelket sem láttam. Félhomály, a távolabbi falnál kialakított kezelőállomás jelzőfényei, a bordázott fém padló és falak bámultak rám egykedvűen.

– Hol vannak az emberek? Miért nincs itt senki? – kérdeztem magamban, bár választ nem vártam. Azt megértettem volna, ha nem egy éppen pezsgőt bontogató, csinos nő fogad. Elvégre, ez soha nem volt divat a hibernációs börtönökből szabaduló rabok esetében, de hogy még az őrök sincsenek sehol? Na ezt már végképp nem tudtam hova tenni.

Óvatosan oldalra fordultam, és lábamat a kapszula oldalán lelógatva kimásztam a börtönömből. Majdnem összeestem, amikor a járástól és állástól elszokott izmaim sikoltozva tiltakozni kezdtek a hirtelen megterhelés ellen. Imbolyogva, a hibernációs kapszulára támaszkodva, sikerült pár bizonytalan lépést tennem. Hiába nyitogattam a számat, hogy elkiáltsam magam, de rekedt károgásnál többre nem futotta a torkomtól. Ácsorogtam egy kicsit, de csak a légcserélők tompa mormogását hallottam, valahol messze magasan a fejem felett. Kezdtem enyhén kétségbe esni. Lehet, hogy elfelejtettek? Lehet, hogy még nem is járt le a kiszabott büntetésem, de valami műszaki hibánál fogva, a számítógép hamarabb kiolvasztott? Szememet erőltetve egy fémszekrényt vettem észre a sarokban, ami a formájából ítélve, öltözőszekrény lehetett. Remegő, rogyadozó lábakkal vágtam neki az alig tíz méteres távolságnak, ami a kapszulám és a fal között terült el, és szinte fellélegeztem, amikor a tenyerem nekicsapódott a rácsos, kis ajtónak. Hatalmas szerencsémre a szekrény nem volt bezárva, és egy szürke kezeslábast, nejlonba csomagolt fehérnemű készletet és egy otromba bakancsot rejtett. Igyekezve nem orra esni, magamra rángattam a ruhadarabokat és az a hülyeség jutott eszembe, hogy mi, férfiak, mindig a nőket piszkáljuk, mert lassan készülődnek. Az a sebesség, amivel sikerült meztelenségemet az overáll alá elrejteni, szerintem a világ leglassabb nőjén is kétszer túltett volna. Mire végeztem, már sokkal több erőt éreztem az izmaimban, és elkiáltottam magam.

– Hé! Van itt valaki? Halló! Felébredtem!

Hiába füleltem, nem hallottam közeledő lépteket, és a terem bejárata melletti falba épített, belső kommunikációs egység is némán kuksolt.

Tétován nézelődtem, és azon töprengtem, vajon mi történne, ha megpróbálnám kinyitni az ajtót? Mivel ez egy börtön, gondoltam, valamiféle riasztó megszólalna. Kockáztatva, hogy az esetleges szirénára berontó őrök egyből rám vetik magukat, a tolóajtóhoz bicegtem. Gyors fohásszal rátenyereltem a nyitógombra. A fekete fémlemez mechanikus sikollyal félig kinyílt, és ott megakadt. Egy pillanatra éreztem az erőlködő elektromos motorból áradó égett szagot, majd a zaj elhalt és minden újra csendbe borult. Sem sziréna, sem őrök. Kikukucskáltam az ajtó mögötti folyosóra, ahol még a teremnél is gyengébb világításban, alig pár méterre, egy liftet pillantottam meg, a rajta virító, hatalmas 35-ös számmal.

– Szóval, harmincöt emelet mélyen vagyok. Legalább ezt megtudtam – dünnyögtem és átpréseltem magam a félig nyitott ajtón. A lift mellett, elárvult őrfülke kuporgott. Szélesre tárt ajtaja – és a benne honoló sötétség – nem arról árulkodott, hogy bárki is hamarosan visszatérne erre a posztra. Hol vannak az emberek? Hova tűnt mindenki? Miért van itt ez a nyavalyás félhomály? Ezernyi kérdés, de válaszom egy sem volt.

Megnyomtam a lift hívóját. Semmi sem történt. Egyre dühösebben nyomkodtam a gombot, de az makacsul megtagadta, hogy felvillanjon. Hirtelen támadt haragomat feledve, felfedeztem a lépcsőházba vezető ajtót az őrbódé mögötti falon. Hát persze, ha tűz van vagy ilyesmi, a személyzetnek akkor is ki kell tudnia menekülni. Belöktem az ajtót és a lépcsőházban vaskos porszag fogadott. Akárhogy is tekergettem a nyakamat felfelé, a félemeleti fordulókban világító, csak vészhelyzet esetén üzemelő lámpák jelentették az egyetlen fényforrást. Nem éreztem magam késznek harmincöt emelet megmászására, de az egyre jobban eluralkodó idegességem mozgásra bírta a lábaimat. Harmincnégy, harminchárom, harminckettő…

Minden lépésem port kavart fel, és hamarosan úgy tüsszögtem és kapkodtam levegő után, mint akinek valami különösen galád influenzavírust sikerült elkapnia. A harmincadik emeleten meg kellett pihennem, hogy a mellkasomból kiugrani készülő szívemet valamelyest megnyugtassam. Közben megpróbáltam a szintre vezető ajtót, de azt a lépcsőházból nem lehetett kinyitni. Az ajtóba épített apró ablakon át csupán annyit sikerült kivennem, hogy az egész emelet sötétbe burkolózott. A csend, a sötét és a vastag por a lépcsőkön, arra engedett következtetni, hogy a börtönt magára hagyták, méghozzá nagyon régen.

Még nyolc emeletet megtettem, mielőtt újabb pihenőt rendeltem el.

– Csak lassan, nyugodtan, John. Semmi kapkodás. Nyolcvan évet vártál a fagyasztóban, hát pár percen már nem múlik semmi – motyogtam, és leültem a lépcsőre, hogy kifújjam magam. Hirtelen belém mart a felismerés: nyolcvan év! Ez azt jelenti, mindenki, akit ismertem, már szinte biztosan halott. A barátaim, az ismerőseim! Letartóztatásom előtti héten még játszottam a húgom, Jane, négyéves kislányával, aki mostanra, ha még életben is van, öregasszonnyá vénült.

Maggie-vel mindig is szerettünk volna gyereket, de valahogy nem jött össze. Újabb fájdalom-villám hasított belém. Maggie a feleségem volt, amíg azon az esős éjszakán valaki meg nem gyilkolta őt, a saját lakásunkban. Azóta eltelt nyolcvan év, bár az én számomra, mintha csak tegnap történt volna, olyan kristály tisztán emlékeztem.

2046, szeptember 14. Az éppen akkor futó ügy miatt nagy nyomás alatt voltam. A kapitány mindenáron brillírozni akart, és egyfolytában a nyakamon lihegett, hogy mutassunk már fel végre valami eredményt. A kábítószeres csoport vezető őrmestereként engem, és a csapatomat ért az a kétes megtiszteltetés, hogy a Guillard banda áldásosnak nem nevezhető tevékenységét leleplezzük, méghozzá gyorsan. Hónapokig futottunk hamis nyomokon, két beépített emberemet is holtan húztuk ki a folyóból és McNee kapitány minden áldott nap üvöltözött velem pár percet, eredményt követelve. Na igen, mert McNee polgármester akart lenni, de ehhez először meg kellett nyernie a választókat. Mi sem lett volna könnyebb ennél, ha hősként tündökölve le tudja tenni a Guillard testvérek fejét az emberek elé. Íme, a dicső rendőrkapitány, aki harcol a polgárok biztonságáért!

Azon a szeptemberi estén, csúnyán összevesztünk Maggie-vel. Igazából már arra sem emlékeztem, min is pattant ki a vita. A vitából veszekedés és szó szerint ordítozás lett, ami azzal végződött, hogy döngve csaptam be magam mögött a lakásunk ajtaját. Eredetileg a Négy Macskába akartam menni, a szokásos törzshelyünkre, hogy bedobjak egy, vagy akár több italt, és kicsit lecsillapodjak. Félúton meggondoltam magam és inkább nekivágtam a folyóparti sétánynak. A szakadó esőtől vizes beton csillogott a sétány kandeláberjeinek fényében, és pár perc alatt bőrig áztam. A hideg zuhany lehűtött és arra gondoltam, hazafelé beugrok az egyik kis éjjel-nappal nyitva tartó boltocskába a 12-ik utcában, és veszek valamit Maggie-nek. Valamit, amit békülési szándékom jeléül, olajágként, átadhatok és reméltem, hogy nem fogja hozzám vágni. A sétány és a mellette húzódó kis park kihalt volt, csak néha vágott keresztül a fákon és bokrokon egy-egy elhúzó jármű lámpájának fénykévéje. Ki lett volna olyan bolond, hogy a hideg őszi esőben sétára induljon? Talán, ha fél órát kóborolhattam a feketén hömpölygő folyó mellett, és már éppen hazafelé indultam, amikor szörnyű balsejtelem fogott el. A sétányt magam mögött hagyva, megszaporáztam a lépteimet, és mire az utcánkhoz értem, már futottam. Lihegve rontottam be a lakásba. A csend és a sötétség, ami odabent fogadott, kalapácsként vágott mellbe.

– Maggie? – szólítottam hangosan a feleségem, de nem kaptam választ. Megérintettem az előszoba villanykapcsolóját, de a lámpa nem kapcsolódott fel. Gyorsan megszabadultam esőáztatta dzsekimtől és beljebb léptem a lakásba.

– Maggie, drágám, ne haragudj… – kezdtem a bocsánatkérést a sötétbe burkolózott nappalinak. Amint ott botorkáltam, hirtelen megbotlottam valamiben és térdre estem. A nappali villanykapcsolója éppen karnyújtásnyira volt, és amikor rácsaptam, a kigyúló fényben elém táruló látványra rémülten nyögtem fel.

A feleségem ott hevert előttem a padlón, a saját vérének egyre növekvő tócsájában. Barna szeme üvegesen tekintett a plafonra, és bár azonnal tudtam, hogy már nem él, mégis fölé hajoltam, és a pulzusát kerestem a nyakán.

– Nem, nem, nem… Maggie… Nem, ez nem lehet… – nyöszörögtem. Hiába láttam már halottat, nem is egyet, életemben. Hiába temettük el csak nemrég két közeli kollégámat, az akkor más volt. Kétségbeesés, tehetetlenség, düh, fájdalom és még vagy ezer érzés váltogatta egymást bennem másodpercenként.

– Rendőrség! Kezeket fel és ne mozdulj, különben lövünk! – harsant fel mögöttem a kiáltás és én tétován fordultam a hang irányába. Véres kezeimmel ösztönösen tettem egy tétova mozdulatot, hogy a jelvényemért nyúljak. Az egyenruhás rendőrjárőr ezt félreértette, és a kiképzéséhez tartva magát, lőtt. Égető fájdalom robbant a mellkasomba és már nem éreztem, amikor a fejem a parkettát utánzó műanyag padlón koppant.

Kórházi ágyhoz bilincselve tértem magamhoz, napokkal, és két életmentő műtéttel később. Az ágyam mellett posztoló rendőr kolléga vetett rám egy pillantást és már hívta is a parancsnokát.

– Hé, ezt mire véljem? – csörrentettem meg a csuklómat az ágyhoz rögzítő bilincset.

A fiatal rendőr szorosra zárt szájjal megrázta a fejét. A csendben felbukkanó nővér szó nélkül ellenőrizte a rám kötött gépeket, majd gyorsan magunkra hagyott minket. Hamarosan maga a helyettes kerületi ügyész lépett be a szobámba és kiparancsolta az őrömet. Közölte velem: gyilkosság vádjával letartóztatásban vagyok. Én csak kapkodtam a fejem, és először azt hittem, rossz vicc az egész. Mikor az ügyvédem is megjelent, akkor döbbentem rá, bizony engem csapdába csaltak, de olyanba, amiből nem tudok kimászni. Maggie-t az én tartalék fegyveremmel ölték meg. A szomszédok hallották a veszekedést és a lövéseket. Ők hívták ki a rendőröket is. A járőr ott talált a helyszínen, véres kézzel, a halott feleségem mellett. Erőszakos behatolásnak, idegen ujjlenyomatnak, vagy bármi olyannak, ami arra utalt volna, hogy nem én követtem el a gyilkosságot, nyomát sem találták. Nem volt alibim, nem volt senki, aki igazolta volna, hogy a gyilkosság idején nem tartózkodtam otthon. Az ügyész halálbüntetést kért rám, az ügyvédem fellebbezett, és végül így kerültem nyolcvan évre a jégszekrénybe. Mielőtt még rám csukták volna a hibernációs kapszula plexi tetejét, sokat gondolkoztam, vajon ki tehette? Az ügyvédem, egy fiatal, még a karrierje elején álló nő, egyetértett velem, hogy valószínűleg a Guillard testvérek keze lehetett a dologban, de erre nem sikerült semmiféle bizonyítékot találnia.

A bíró kegyet gyakorolt, és figyelembe véve az előéletemet, eltekintett a halálbüntetéstől. A poros lépcsőházban ücsörögve már egyáltalán nem voltam benne biztos, nem lett volna-e jobb, ha az ügyvédem nem fellebbez. Eltelt nyolc évtized, és ha egyszer visszajutok a társadalomba, mihez kezdek majd? Senkim és semmim sincs. A tudásom elavult, a barátaim meghaltak. Egy maradvány voltam, egy letűnt korból származó gyilkos…

– Ebből elég, Johnny, kapd össze magad! – szóltam magamra, és keserű mosolyra húzódott a szám.

Egy láthatóan magára hagyott, föld alatti börtön lépcsőházában üldögéltem, vagy negyven évvel az után, hogy a természet törvényei szerint, meg kellett volna halnom, és saját magammal beszélgettem. Már a gondolat is őrületbe kergető volt. Nagyot nyögve feltápászkodtam és nekivágtam a lépcsők alkotta Himalájának.

Keservesen fújtatva tettem meg az utolsó pár fordulót, és még soha nem örültem ennyire az ajtón virító ’FÖLDSZINT’ táblácskának, mint akkor. Hála az égnek, ezt az ajtót belülről is lehetett nyitni, és egy tágas irodahelyiségben találtam magamat. Pontosabban, egy olyan helyiségben, ami hajdan, egy nagy, egybenyitott iroda lehetett. Az eddigi érzésem, miszerint a börtönt elhagyták, nemcsak, hogy beigazolódott, de már az okát is megtudtam. Az összes ablak betörve, apró szilánkok formájában csillogott a porlepte szőnyegen, a bútorok romjai már a szétmállás utolsó fázisában leledzettek. Amit még a kintről beszűrődő erős napfényben hunyorogva is azonnal észrevettem, hogy az épület fele hiányzik. Mintha egy hatalmas állkapocs kettéharapta volna és lenyelte volna a felét.

Elbotorkáltam a romok között addig a részig, ahol már csupán a szabad ég volt a fejem felett, és elhűlve torpantam meg. A lábam előtt, több száz méter átmérőjű kráter hevert. Körülötte, benne megcsavarodott, törött fémgerendák, összeolvadt multiplaszt falmaradványok és tonnányi olyan hulladék, amiről még találgatni sem tudtam, mi lehetett hajdanán. Rendőr voltam, nem katona, de azt még én is tudtam, ekkora pusztítást csak egy nagyon nagy erejű robbanás, vagy valami szuper erős fegyver, esetleg rakéta okozhat.

– Mi a fene történt itt? Kitört a háború, amíg én aludtam?

Visszafordultam a lépcsőház felé, és az ajtó felett utolsókat pislogó vészvilágítás elgondolkodtatott. Az első generációs iongenerátorokat még az én időmben hozták forgalomba. A mi őrsünk is kapott egyet, és a technikusok szerint, akár kétszáz évig elüzemeltek, mindenféle utántöltés vagy ion-tápcsere nélkül. A romba dőlt épület vészvilágítása azonban már alig működött. Ebből akár arra is következtethettem, hogy talán sokkal hosszabb idő telt el a lejegelésem óta, mint nyolcvan év.

Rémülten rántottam vissza a fejemet a külvilág felé. Nem akartam, még megfontolni sem, az elképzelést, hogy esetleg kétszáz évig voltam lefagyasztva. A kráteren túlra pillantva sem várt rám megkönnyebbülés, mert egy asztal lapjának simaságával vetélkedő, poros, napégette, kopár síkságot láttam, bármerre is fordítottam a fejem.

– Ez remek! A sivatag kellős közepén vagyok, egyedül, élelem, víz és fegyver nélkül – keseregtem és egyre inkább úgy éreztem, a bíró egyáltalán nem gyakorolt kegyelmet, amikor halálbüntetés helyett, a hibernációs börtönbe küldött.

Elkeseredetten ácsorogtam, és az agyam olyan üres volt, mint a hajléktalan bankszámlája.

– Na Johnny, most mihez kezdesz? Belecsöppentél a jövőbe, ahol csak romok és pusztulás várt rád. Ezzel, hogyan birkózol meg, öreg? – kérdeztem magamtól, de szinte azonnal eszembe is jutott a válasz.

Az épülettől egy porral szinte teljesen befedett út vezetett el a sivatagba, elkanyarodva a kéklő távolban derengő hegyek felé. Lehet, hogy ezt az épületet támadás érte, vagy katasztrófa sújtotta, de attól még máshol virágozhat a civilizáció. Csupán annyit kell tennem, hogy keresek valami járgányt, majd a generátorokból az utolsó szikrákat is kicsiholva, de feltöltöm, és követem az utat. Az utak általában vezetnek valahova, méghozzá, leginkább emberi településekre.

– Na hja, és hol találok itt bármiféle kocsit? – tettem fel a költői kérdést és kijáratot keresve pillantottam körbe. Az ilyen, mindentől távol eső épületeknek általában volt szolgálati parkolója, esetleg garázsa, ahol a személyzet hagyja a járműveit, a munkaidő alatt. Még ha a cég saját buszokkal vagy furgonokkal fuvarozta is a dolgozókat, akkor is kellett, hogy legyen egy-két tartalék jármű valahol a környéken. Mivel ajtót nem találtam, kimásztam az egyik kevésbé eldeformálódott ablakkereten, és elindultam az épület viszonylag maradt fala mentén. Alig fordultam be a sarkon, amikor megpillantottam egy kisebb épületet, alig ötven méterre tőlem, ami a formája alapján, akár garázs is lehetett. A nap furcsán éles fénye bántotta a szememet, és amennyire láttam, a táj minden irányban ugyanolyan vigasztalanul lapos sivatag volt. A kisebb épület szélesre tárt duplaszárnyú ajtaja láttán elfogott a gyanakvás. Csalódottságom határtalan volt, amikor a garázst első pillantásra üresnek találtam. A hátsó falnál sorakozó alkatrész és egyéb ládák között azonban volt egy nagyobbacska dolog, amit ponyva takart. Reménykedve léptem közelebb, üggyel-bajjal lerángattam a foszladozó műanyagot, és máris vigyorogtam, mint pék kutyája a friss zsemlére. Egy motort rejtett a takaró. Bár soha nem láttam ilyen típust ezelőtt, gondoltam, ez sem lehet sokkal másabb, mint amiket ismertem. Az mondjuk gyanakvással töltött el, hogy kerekek helyett, két vízszintes lapon állt. Sejtettem, hogy ez a jármű már az utcai változata lehet azoknak az antigravitációs prototípusoknak, amiket hajdanán a tévében mutattak.

A fő vezérlőt felkattintva láttam, a töltöttség alig negyven százalékos, hát megkerestem a töltőkábelt és a fali csatlakozót. Aztán hatalmasat ugrottam, amikor rákapcsoltam a motort a hálózatra.

– Kérem, válasszon töltési módot! Gyorstöltés, lassú töltés, gazdaságos töltés.

– A nénikédet ijesztgesd, te nyomorult masina! – mordultam a gépre, majd megnyomtam a gyorstöltés gombját. Nem akartam ebben a siralomvölgyben eltölteni még pár órát.

Amíg a motor magába szívta a generátorok utolsó csepp energiáit, én átnéztem a garázs felszerelését. Találtam egy, a motorhoz tartozó sisakot, de se élelmet, sem vizet nem leltem sehol. Felcsillant a szemem, amikor egy dobozra akadtam, aminek kézzel írott, kifakult jelölése szerint, térképeket tartalmazott. Ismét csalódnom kellett. A dobozban valamiféle elektronikus, átlátszó lapok voltak, amiket sehogy sem tudtam életre kelteni. Egy pillanatra megkísértett a gondolat, hogy megpróbálom ezeket is feltölteni, mert hátha csak az a baj. A tucatnyi egyforma lap közül nem tudtam, melyikre is lenne szükségem, azt pedig nem mertem megkockáztatni, hogy mindet feltöltöm, mert akkor annyival kevesebb energia jut a motornak. Úgy döntöttem, maradok az eredeti elképzelésnél, azaz követem az országutat. Ha nem lettem volna ennyire elszánt, akkor talán visszavonulót fújtam volna ezen a ponton, de választanom kellett. Vagy maradok, és itt halok éhen, szomjan, vagy elindulok, és talán eljutok valami emberlakta településig. Még turkáltam kicsit a kacatok között, amikor egy ismerős formájú tárgy akadta a kezem ügyébe: egy pisztoly. Igazi, lőporos pisztoly, nem azok a bumfordi plazmafegyverek, amiket a bebörtönzésem idején, mindenáron a rendőrök nyakába akart sózni valamelyik fegyver forgalmazó.

Bár sejtelmem sem volt, hogy a lövedékekben a lőpor még jó-e és képes lesz-e berobbanni, de, mivel találtam egy teli tartalék tárat és egy fegyverövet is, örömmel vettem magamhoz mindet. Gondoltam, ha mást nem is, legalább a biztonság illúzióját megadja.

– Töltés megszakítva. Töltöttség nyolcvanhét százalék. Kérem, csatlakoztassa a töltőkábelt! – közölte a motor számítógépe.

Hiába csatlakoztattam újra és újra a kábelt, a töltöttség nem változott. Tehát az épület generátora leállt, meghalt.

– Időben ébredtem fel. Egy-két nappal később már nem lett volna annyi szufla a rendszerben, hogy visszahozzon, akkor pedig...

Megborzongtam arra a