Függésben: Kortárs realista novellák

By Suba Zsolt, Jen Hazel, Anita Boza and 8 more

Figyelmeztetés!A mű 18 éven aluliaknak nem ajánlott!
Egzisztenciális krízisek, perifériára szorult emberek, személyes tragédiák – sorsok, melyek a maguk nyers valójában megrendítőek, életek, melyek láttán aligha mondható meg, hol húzódik a határ vétkes és áldozat között.
Tizenegy kortárs novella található a kötetben, tíz különböző szerzőtől: mind más aspektusból közelít a függőségekhez, más és más szempontból járja körül azokat. Ajánljuk ezt az antológiát mindenkinek, aki nyitott a valóság azon oldalára is, melynek láttán hajlamosak vagyunk félrefordítani a tekintetünket. Mert a nyomor, a szenvedés itt él velünk, körülöttünk – talán épp csak a lakásunk falának túlsó oldalán.
A kötet célja rávilágítani az emberekre az embertelenségben. Megmutatni, hogy van kiút, a hozzá vezető ösvény megtalálásához azonban mindannyiunkra szükség lehet. Vajon kinyújtjuk a kezünket bajba jutott embertársaink felé?

• Language: Magyar
• Publisher: NYUSZI Írói Csoport
• Release date: Oct 15, 2021

Book preview

Suba Zsolt – A Gép

Laci bácsi befűzte a láncot a kapu két szárnya közé, és rácsattintotta a lakatot is. Visszanézett a bezárt kocsma ablaka felé. Egy pillanatra megrémült, hogy égve hagyta a villanyt odabent – így november végén már délelőtt is fel kellett kapcsolnia –, de aztán a színes fények villódzásából rájött, hogy csupán a nemrég beállított, új játékgép világít.

Zoli, a tulaj szigorúan kikötötte, hogy azt soha ne áramtalanítsa, mert akkor összezavarja a programot, és még a végén kevesebb lesz a bevétel. Ezirányú aggodalma egyébként teljesen feleslegesnek bizonyult, mert Laci bácsi egyrészt azt sem tudta, hol kell kikapcsolni a masinát, másfelől a kocsma törzsvendégei szorgalmasan dobálták bele az aprót mindennap. Ráadásul ez az újfajta gép már elfogadta a papírpénzt is, nem volt véletlen hát, hogy Zoli meg az asszonya most is valami mediterrán üdülőhelyen töltötték az időt.

Laci bácsi fejét csóválva hátat fordított a fényeknek.

Gépezés. Így emelgették maguk közt ezt az újfajta szórakozást. Hamar rabul ejtett mindenkit a kocsmában. Fizetések, nyugdíjak és különféle címeken megkapott segélyek tűntek el a Gép nyílásában, a Nagy Nyeremény reményében.

Laci bácsi maga is gyakran elcsábult, de mindig úgy gondolta, még ura a helyzetnek. Kijelölt egy összeget, a napi bérét – ami nem volt túl sok, a borravalóktól függően négyszáz forint körül lehetett –, és ha azt elbukta, megállt. Ezen a reggelen is megpróbálta, mert nyitás után nem sokkal a Vöcsök, a vállalkozó – senki sem tudta, hogy ez mit is jelent pontosan, de mindig tele volt pénzzel – és folyton idétlenül vigyorgó haverja, Karesz majd húszezret beleszórt.

Laci bácsi elmélete úgy szólt, hogy ha sok kerül a Gépbe, abból mindig vissza is jön valamennyi. Egy ideig úgy tűnt, hogy ez ma is beválik, de végül, mint általában, a Gép nyert. Laci bácsi pedig szomorúan konstatálta, hogy megint ingyen dolgozott. Pedig a bajt nem is ez az időszak okozta, hanem a délutánok.

Laci bácsi megigazította a sapkáját, ráhúzta a fülére, mert kopasz feje az ősz elejétől tavasz végéig mindig fázott, és elindult hazafelé. Óvatosan lépkedett, az előző éjszakai eső hajnalban ráfagyott a járdára, és még most sem olvadt fel. Befelé jövet majdnem elvágódott párszor, és attól tartott, ha egyszer elesne, még ha meg is úszná csonttörés nélkül, akkor is kétséges lenne, hogy fel tudna-e állni. Öreg dereka már reggel, felkeléskor elkezdett fájni, és a kínzó érzés estére sem múlt el, térde pedig recsegett-ropogott a legkisebb erőkifejtésre is.

De igazából nem is volt hová sietnie, nem ment messzire. Néhány saroknyira lakott a kocsmától, ezért is vállalta el nyugdíj mellett ezt a munkát. Hajnalban nyitott, kiszolgálta a munkába indulókat a jóféle védőitalokkal, aztán délig üldögélt a pult mögött, a tévét bámulva. Addigra rendszerint már csak néhány hozzá hasonló nyugdíjas maradt az asztaloknál. Kiszolgálni sem kellett őket, órákig elvoltak egy olcsó fröccsel. Nem akartak mást, mint elmesélni egymásnak az életük fontos és kevésbé fontos történeteit – Laci bácsi kívülről ismerte valamennyit –, vagy megbeszélni az aktuális politikai eseményeket.

Délben aztán Laci bácsi kitessékelte a díszes társaságot az ajtón, bezárt, és hazaindult ebédelni. Régen Júlia, a felesége meleg étellel várta ilyenkor. De jó egy éve már, mióta az asszony meghalt, nem így volt többé. Csak a lefagyasztott kaja maradt, amit a lánya hozott minden hónap elején, gondosan kiporciózva az egész havi menüt. Laci bácsi mindig azt mondogatta neki, hogy jól főz, sokat tanult az anyjától, de az ízek mégsem az igaziak. Túl modernek.

Mire hazaért, feltámadt a szél, azzal a kellemetlen, a ruha legapróbb réseit megtaláló, gonosz fuvallattal. Laci bácsi már csak ezért is sietve tette meg az utat a kertkaputól a bejárati ajtóig. De akadt más oka is a kapkodásra: idegesen pislogott a szomszéd ház függönnyel fedett ablakai felé. Már a kilincsen volt a keze, amikor megtörtént a baj. Megcsúszott, és amíg visszanyerte az egyensúlyát, értékes pillanatokat veszített. Utolérte a szomszédasszony kiáltása.

– Ilyen későn, Lacikám? Hát már mindjárt egy óra van! Ilyenkor már rég itthon szoktál lenni!

Laci bácsi lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. A szomszéd ház nyitott ajtajában álló nő korholó tekintettel nézett rá.

– Tudom, Gizi – szabadkozott Laci bácsi kelletlenül –, csak fel kellett takarítanom, mert az öreg Kálmán bá’ maga alá vizelt.

Mióta egyedül maradt, Gizi, akit már a harmadik férje is elhagyott így nyugdíjas korára, ráakaszkodott, mint egy pióca. Laci bácsi sosem kedvelte igazán az asszonyt, az pedig, hogy Gizi a rajongásig szeretett felesége helyére akart állni, különösen felbosszantotta. Gizi mosni akart rá, pedig ő a mosógépet egyedül is el tudta indítani, majd takarítani szeretett volna nála, mire felvilágosította, hogy ismeri a porszívó működését. Aztán főzni is akart rá, de Laci bácsi inkább fogadta a lánya dobozait, mint hogy az asszonyt beengedje az otthonába. Jöttek az ártatlannak tűnő, kávézzunk együtt a teraszon felajánlkozások, pitét sütöttem kínálgatások – Lacikám, nem jössz át megkóstolni a pitémet? –, de Laci bácsi kitartott. Ám Gizi néni nem adta fel.

– Az a rozzant, vén trotty ugyan minek jár már kocsmába? – dohogott hangosan az asszony. – Pedig régen ő volt a kedvenc tanárom! Mindig olyan szépen beszélt az állatokról meg a növényekről. Most meg eszement lett belőle. Otthon kéne ülnie ilyen hideg időben, nem mászkálni, és kísérteni a Kaszást. Emlékszel, tavaly is hogy járt az öreg Géza? Tudod, a boltosnak az apja. Részegen beesett egy útszéli árokba, és ott fagyott halálra, mire reggel megtalálták.

– Autó ütötte el – mormogta inkább csak magának Laci bácsi. Türelmetlenül hallgatta a szomszédasszony szavait, alig várta már, hogy bejusson, és lerogyhasson a kedvenc foteljába.

– Rossz ilyen öregen egyedül maradni – folytatta közben Gizi néni zavartalanul. – Senkire nem számíthatsz, ha bajba kerülsz, és hát, az élet apró örömeit se tudod megosztani egy szerető társsal.

Laci bácsi bólogatott, ujjai a kilincsre fonódtak, görcsösen szorongatta a hideg fémet.

Váratlanul kutyaugatás harsant, és egy apró, fehér szőrpamacs bújt elő Gizi néni lába mellől, majd heves csaholással kirobogott a kertbe.

– Bubu! – kiáltott fel az asszony harsányan. – Jössz vissza, de azonnal!

Seprűt ragadott, és elindult a kutya után.

– Megint teleszarja a kertet nekem ez az átkozott dög! – füstölgött haragosan. – Most vittelek ki, hát hová a francba rohansz már megint?!

Menekül előled – morgott magában Laci bácsi, majd a pillanatnyi közjátékot kihasználva beosont a házába.

Amint az ajtó bezáródott mögötte, Laci bácsi megkönnyebbülten felsóhajtott. Levette cipőjét, csak úgy, lehajlás nélkül, felváltva taposta le egyiket a másik után. Már a kabátját akasztotta a helyére, amikor beszűrődött odakintről Gizi néni hangja. Először mézes-mázos, édesgető, gyere, Bubukám, majd határozott, parancsoló, Bubu! Azonnal gyere befelé!, végül pedig dühös Takarodj be a házba, te átkozott korcs!. Laci bácsi fejcsóválva lépett be a nappaliba, azon morogva, hogy ugyan minek tart az ilyen egyáltalán háziállatot. Pillantása a dohányzóasztalra esett, amelyet már vagy húsz éve nem használt dohányzásra, és szembesült a hajnali gyengesége első számú bizonyítékával.

Lehajolt érte.

A kockás füzetlapon lévő egyetlen sor még csak meg sem volt címezve, mindössze ennyi állt rajta: Eljött az idő, amikor már kevesebbet tudok adni, mint kapni. Visszadobta az asztalra, de a könnyű papírfecni lecsúszott az üveglapról, és a földre hullott. Laci bácsi legyintett, majd elindult a konyhába, különösen ügyelve arra, hogy még véletlenül se pislantson ki a hátsó kertre néző ablakon, nehogy meglássa a kettes számú bizonyítékot.

A hűtőszekrény ajtaján lévő egyetlen, tenyérnyi méretű hűtőmágnesen szeretettel simított végig, ahogy a kilincs felé nyúlt. A mágnes egy plexilap mögé zárt képet tartott, amelyen izzadt futballmezes, kócos hajú kamasz fiú emelt büszke mosollyal a magasba egy díszes serleget.

Az ajtó kinyílt, feltárva szegényes tartalmát. Egyetlen, zöld tetejű, műanyag ételtartó doboz árválkodott benne egy zöld üveges sör társaságában. Laci bácsi kényszeresen ragaszkodott a zöld üveghez a barna ellenében. Hiába győzködte Zoli, a kocsma tulaja, hogy butaság válogatni, hisz azonos gépsoron palackozzák mindkét színű üvegbe ugyanazt a sört, ő mégis különbséget tett köztük. Amikor megérkezett a heti szállítmány a kocsmába – ez rendszerint délelőtt történt, így mindig ő volt műszakban –, ki is válogatta magának egy üres rekeszbe a zöld üvegeket.

Ezek közül ragadta most meg az utolsót, aztán visszazárta ebédjét a hűtő sötétjébe. Aprókat kortyolgatva végigjárta a lakás helyiségeit. Tegnap gondosan kitakarított, elpakolt mindent, mindössze az öltönye hevert kiterítve a hálóban az ágyon. Az ágy melletti, kicsiny éjjeliszekrény legfelső fiókjából egy borítékot vett elő. Egy lapos, nagyon lapos borítékot. Belenézve látta, hogy már csak harminc darab ezerforintos bankjegy van benne. Pedig egy éve még háromszor ennyi volt. Az arcába tolult a vér.

A nappaliba visszatérve leült a kanapéra, és nagyot nyögve lehajolt a félbehagyott cetliért. Derekába éles fájdalom nyilallt a mozdulatra, még a könnye is kicsordult. A lapot végül kiterítette az asztalra, mellé rakta a borítékot, a papír fölé hajolt, és írni kezdett.

Szeretett Lányom! – rótta fel az első sor fölé. Eddig jutott, amikor megcsörrent a telefon. A vezetékes készülék a konyha és a nappali között, egy háromlábú, alacsony asztalkán berregett. Laci bácsi dohogva feltápászkodott, és odacsoszogott, hogy felvegye a kagylót.

– Papa! – szólalt meg egy élénk, vidám hang. – Végre felvetted! Már dél óta hívlak! Kéne már neked egy mobiltelefon, megőrülök, hogy az órát kell figyelnem, ha beszélni akarok az apámmal!

Laci bácsi érezte a kedves korholást a lánya hangjában, de nem állta meg, hogy ne szúrjon vissza.

– Nem kellett volna egy másik országba költöznötök, Verám, akkor simán átjöhetnél, amikor csak látni akarod az öregedet! De hát, mindig a pénz beszél!

A túloldalról hangos sóhaj hallatszott.

– Papa, ezt már megbeszéltük! Nem a pénz miatt döntöttünk így, és nem akarok erről most újra vitát nyitni. Pláne, mert jó hírem van: lehet, hogy holnap Ákos is velünk tud jönni!

Laci bácsi szája mosolyra húzódott. Automatikusan a hűtőszekrényre tapadó képre pislantott. Aztán az asztalon heverő papírra. Elkomorodott.

– Még nem száz százalék – folytatta a vonal túlsó végén a női hang. – Egy tornán vesznek részt a csapattal, és ha a ma esti meccset nem nyerik meg, kiesnek. Szóval, szurkolj nekik, hogy veszítsenek, ha látni akarod az unokádat!

Vera hangos nevetéssel zárta a mondatot.

– Tudod, hogy soha nem szurkolnék ellene! – válaszolt ingerülten Laci bácsi. – Az ő karrierje az egyetlen oka, amiért elfogadtam, hogy egyedül hagytok!

Vera hosszasan hallgatott a túloldalon, mielőtt újra megszólalt volna.

– Amikor csak meg tudom oldani, találkozunk, ne háborogj már folyton ezen! Inkább mondd csak, van valami extra kívánságod kaja ügyben? Már a nagy része megvan, de még választhatsz valamit, amit megcsinálok neked holnapra.

– Nincs semmi különös – vont vállat unottan Laci bácsi. Derekában erősödött a fájdalom, szeretett volna már visszaülni a kényelmes kanapéra. – Jó lesz, amit magatoknak főzöl.

– Hát, rendben, Papa! Most mennem kell. Vigyázz magadra, és akkor holnap találkozunk!

– Várj, Vera! – élénkült fel hirtelen Laci bácsi. – Mikor derül ki, hogy Ákos jön-e?

– Körülbelül nyolc után. Miért?

– Csak hogy úgy készüljek. – Laci bácsi zaklatott arccal nézett a dohányzóasztal felé. – Majd a pénzt is adom, tudod, ahogy ígértem! Kicsit kevesebb, mint amit terveztem…

– Mondtam, hogy erre nincs szükség! Megoldjuk valahogy! Akkor hívlak még nyolc után, Papa! De otthon legyél ám! Ha már nincs mobilod… – Vera nevetett, majd bontotta a vonalat.

Laci bácsi addig álldogált mozdulatlanul, kezében a búgó kagylót szorongatva, amíg derekából lassan, alattomosan el nem indult a fájdalom a combján keresztül mindkét lábszárába. Elbicegett a cetliért, a zsebébe gyűrte, majd a zöld dobozka tartalmát felmelegítette a mikróban és megebédelt.

A napja innentől kezdve a megszokott mederben folyt tovább. Ebéd után megitta a maradék, zöld üveges sört, elmosogatott, a műanyag dobozt berakta a többi közé, ami a hónap folyamán felgyűlt, majd végigdőlt a kanapén, és a televízió halk duruzsolása mellett álomba szenderült.

Mint mindig, most is három után ébredt fel, akkor nyitott ki megint a kocsma. A délutáni műszak várta a munkában megfáradt dolgozókat, akik ahelyett, hogy hazasiettek volna a párjuk, gyermekeik mellé, jellemzően zárásig ott iszogattak a barátaikkal.

Ébredés után Laci bácsi – eredeti terveivel ellentétben – most is útra készen állt, hogy visszatérjen a munkahelyére, ilyenkor szigorúan vendégként. A papírlap még mindig a zsebébe volt gyűrve, a háló ajtaját becsukta, hogy ne is lássa a kiterített öltönyt. De, ó, a terasz, a gyávaság hármas számú bizonyítéka! Azt semmiképp sem hagyhatta így. Elképzelte, ahogy a veje leparkol a ház előtt, kinyitják a csomagtartót, előveszik az ételhordókat, közben Ákos berohan a házba vidáman kiabálva a nagyapja nevét. Aztán, amikor egyik helyiségben sem találja, kimegy a teraszra…

Laci bácsit kiverte a hideg verejték.

Fáradt léptekkel kiment a novemberi hidegbe, és felpillantott a terasztető alatt húzódó gerendára. A majd’ háromméteres magasság elérhetetlennek tűnt. Alig pár lendítés után sikerült átdobni felette a kötelet, felrakni még viszonylag könnyű volt. Aztán csak megkötötte lent, és addig húzta, amíg a csomó a magasba nem jutott. De leszedni? Az sokkal nehezebb feladat lesz. Bár még hajnalban odakészített egy éles kést, hogy majd erre se legyen gondjuk azoknak, akik megtalálják.

De még nem akarta elvágni.