Kisbohémek

By Eimear McBride

Egy tizennyolc éves ír lány, aki nemrégiben érkezett Londonba színinövendéknek, megismerkedik egy nála jóval idősebb férfival, az ismert színésszel. A lány naiv, elbűvöli a nagyvárosi élet, a férfit azonban nem is egy démon kísérti, s félő, hogy ez mindkettejüket a vesztébe sodorja.
A Kisbohémek egyetlen évbe sűrített, megragadó beszámoló szenvedélyről és ártatlanságról, a felnőtté válás örvényeiről és szorongásairól, az érzékek felfedezéséről az 1990-es évtized Londonjának zűrzavarában. A szerző tabukat nem, csak a szerelem hatalmát ismeri.

A többnyire margón kallódó művészek, kiútkereső bohémek világában játszódó regény Eimear McBride második kötete, amelyben az írónő egy viharos kapcsolat krónikásaként kamatoztatja fergeteges mesélőkedvét és magával ragadó beszédmódját.

Fordította: N. Kiss Zsuzsa

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Nov 12, 2018
• ISBN: 9789632938509

Book preview

cover.jpg

Eimear McBride

Kisbohémek

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű

Eimear McBride: The Lesser Bohemians

Copyright © 2016, Eimear McBride

Fordította N. Kiss Zsuzsa

Hungarian translation © N. Kiss Zsuzsa, 2018

Minden jog fenntartva

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-293-850-9

Apámnak,

John McBride-nak

MEGHALLGATÁS

1994. március 12., szombat

Én itt tovább. Autók tovább. Alaplé, fénytöréssel. Feltárul a város háta. Itt lenni, mert itt csíp az élet, itt kezdődök.

Emlékezz. Húzd ki magad. Mintha az Isten nézne be rám a rácsozaton fentről, a templomból lett csarnok ablakain, lentről vénemberek. Tessék. Menjen fel a színpadra. Huzigálom a szoknyám szélét, alattam festékkontinensek, fekete hézagaikat lábujjak, sarkak, kopp, pöcc, matató ujjak koptatták évekig. Én is ugyanígy, ha. Ha kellek nekik. Kellek-e nekik? Nem kell izgulni, mondják. Akkor halljuk az elsőt. Én jövök. Be az antik levegőt, kész. Gyerünk.

Én nem is tudom, ez valami kattanás az agyban, hogy verjem hülyeségben a csajt, aki vagyok. Szó-kacsok a naptól fénylő porszemcsés levegőbe, gaztépkedés a számból, míg ő át nem jut idáig az ardeni erdőből vagy a görögöktől, hagyjuk is, ki írta ezeket a fejembe táplált sorokat. Én, erkélyek és ágyak ténykedéseiben járatlan, hagyom őt rohangászni belül, aztán kiadom a kornak.

Sőt, túl azon.

Csapdába ejtenek. Kicsit vetkőztetnek. Kérdezik, ki vagy, jaj de fiatal, miért nem nézel előbb körül a világban? A színésznek nem kell-e sok mindenfélét látnia? De én biztos vagyok benne, hogy az agyam mélyén igenis láttam. A stopperes életmínuszom ellenében – könyvek meg filmek, vágyott darabok, amikbe bevesznek, pasik, akikkel biztosan összejövök, még talán menő tűsarkúban megrohant New York-i taxik is. Mindez talán nem nyom többet a latban, mint a sötét suliszoknya-burkok a bimbózó életen, ami csak az enyém? Sőt lejjebb ásva, csak ki nem beszélve, az az idő, mikor az élet tök más volt, de én már felfogtam egy teljes világot, csak annyi volt hátra, hogy CSINÁLD? Hát nem látják rajtam ezek? Hohó, nyüzsögnek, hogy felnőttél már teljesen, de lenne szíves akkor a másodikat?

Ezt most ülve, lenn linó. Kis gondolatokat ad ki magából a csaj, jól felfogott kis együgyűségeket. A sima szoknyás hölgyemény, tenyerét tárva az áldott földnek, és bár belül magamba zárkózom, a hangom széles ívben tölti be a nagy nyugalmat. Eseng, de halkra fogja. És ezúttal jönnek velem, tetten érik a csajban, hogy én már túl vagyok ezen-azon. Föl lehet tartani magasra, nézegetni, aztán finoman visszatenni. Hát akkor hadd sodródjam a pattogzott festékű óceánon ki a partjaikra, mint a fuvallat, telve reménnyel. De ők csak Köszönöm, majd értesítjük. Ennyi? Jövő héten postázzák. Egyenesen ki a büfén át. Szóval itt a vége a meghallgatásomnak, semmin se változtathatok már.

Az útjukból elsétálok a Citybe, azaz nem is. Azt hiszem, Camden Townban kötök ki. London legombolyodik mögöttem. Kavarog a forgalom a déli verőn. Mennyi ember. Mennyi kő. Egyszerre és több utcányira. Megbirkózom vele. Belejövök az itteni életbe, mert ez itt az élet maga, és itt kezdődik el az enyém.

ELSŐ HARMADÉV

1994. szeptember 19., hétfő – december 9., péntek

La-la London Liverpool Street befutott velem a vonat. Már félúttól dzsiggel a lábam. Ezen a Stansted Expressen be egy Dairy Milket, és fel se veszem az Anglia pofájába vert salakszilánkokat. Bishop’s Stortford. Tottenham Hale. Még visszafordulhatok még visszafordulhatok. Nem bírok. Késő. London. Nézd. És az égbolt egészen téglába vált. Átevezni az aluljárón, ki az utcára, életembe se láttam ilyen emberdagályt, és – bármelyik percben – Be. Lép. Én.

Féreglyukadok. Lépcsőverszták. Új szempár vív hirdetményekkel, liftekkel, eltalálok Kentish Townba – megpofoz a szél a járókőkanyarban. De fel akkor is, mese nincs, és ott a ház. Magas fok. Fokabb, mint hittem. Az öreg ír házinéni meg már fokatlan. Idővel ilyen leszel? Nem is. Idővel ilyen leszek. Tetőtéri szabályzata egyetlen pont: szigorúan tiltva minden idegen pasi, ha én nem kamuzok, ő nem kérdez. Ó, persze, hogyne. De amint kint elpufogtak a papucsai, megrángatom a záramat. Aztán forgok kitárulkozva, faltól falig érek. Kilencven széles ágynyi szabadság. Lambériázott kéjmámor. Sávos háló a szökevénynek. Négy szinttel lejjebb a londoni utca. Kipakolok bugyit, kazettát. Hát így indul a hétvégém a honvágytalan újban. Még azután is, hogy rám izzad a fal, úgy gondolom, itt a helyem. Még mikor az előtérben a búcsúpohár-gajdolás üvöltözésbe fordul is. Még ha a vécépadlón pisa fénylik is. Megjöttem és itt a helyem.

Akkor hétvége hétfőig.

Kilenckor napkezdés. Hamvasképűre visszafogva veszem a kőfokokat, be a már fentesek közé. Nevetés, füstölés, teljes indítólendület. Dráguci! Lobogó hajköltemények. Egymás méregetése. Az egyik van szíves megmutatni a nagykönyv-vezetőt. Minden oké? Én szólítottam be a meghallgatásán, ugye? A pasi a fonnyadt ősz tincse alapján igazat beszélhet. Aha, már emlékszem. Melyik évfolyam? Harmadik, húzza az ajtógombot, indításnak előreenged. Amilyen nyúzott-nyúlott, kész szemrehányás az idegeimnek. Kösz. Nem kell idegeskedni, minden oké lesz. Na még egy pont mint a többi.

Jól ismert morajfalak, amint benn vagyok. Csak én? Nem. Kötelező. Hát nem mind arra gondolunk, milyen fejek meg kezek súrlódtak itt? A beiratkozás után milyen híres láb koptatta ezt a csigalépcsőt fel a karzatra? Fel a végébe? Kosztümállványok, deszkapadló. Fiúk jobbra. Lányok balra – egyik-másik a gyönyörű angol bőrét csupaszon villogtatja. Kihúzzák magukat egy szál csipkemelltartóban, és be nem áll a szájuk, én meg görbülök az öltözőszekrény-ajtó mögé, nehogy lássák az enyémet. Hé, tán nem azért vagyok itt, hogy levessem a testi gátlásaimat? Na? Idő van, hátra a java.

Csitt. Psszt. Gyorsan befelé. Nehogy késs, mert. És legfőképpen ne játszd az eszed. Nem lehet ennyire rémes a tag. Én úgy hallottam. De még milyen izés. Tiszta apuka – már ha az apukád a szart is kiveri belőled.

TÍZ

Na és ha kiröhög? Vagyis szerinte taknyos vagyok? Ő hívott ide, a hipnotizáltak körébe, hogy tegyem oda magam. Teszem is, és hat is rám, ahogy fel-alá járkál meg jelentőségteljesen néz meg hűházik nekünk, hogy milyen könyveket meg darabokat nem olvastunk még. Meg fűt, hogy hajtsuk el a nyárspolgár disznókat, akik az élet konyháiba rekesztenének mindőnket. Ha hagyjuk. Nem fogjuk hagyni – mi, güriző színészek meg sztárok –, itt a festékre ültetve, amit szedegetek, kotorászok. Igenis tűzálló üveg leszek futóhomok helyett. Megrostált, tüzes. Itt fogod megcsinálni azt, aki leszel. Törött tükör semmit sem ér egy toprongy társadalomnak. Amúgy nem sokat tudok az ilyesmiről. De ha kihívóan a harcba Egy Ügyért, akkor az elfutásból belefutás lesz. És a korábbiak rémtörténetesítése hanyagolja a jövőt, London hozadékát. Hát akkor dicsbúcsú a hátrahagyottaknak. Direkt rám mosolyog, mintha megjósolná rólam. Itt senki se pocsékolja az idejét, azt mondja, szigorúan a hétvégét értve azoknak, akik most jöttek el hazulról, használjanak gumit. Kész melegház tud itt lenni, nem hiányzik, hogy elkapják egymástól.

Jézus. Jézus, nem létezik, hogy ilyet mondott. Jézus, pedig mondott. Ilyet tanár Soha, se senki más. Bele a képünkbe, hogy ezt szabad. Látleletezve látok még valakit, aki nevet, pont mint én. Pedig próbál nem. Mert érettség. Ki ne fusson a bableves. Egykorúak lehetünk, úgyhogy odahellózok, bár nem szokásom. A csajszi, kunkorisarkú kökényszem, annyit kérdez, Egy tea? A büfében? Betekergőzni így. Besiklani. Emlékezni, mások nem látnak beléd úgyse. Most se épp belém.

Kabaré a csajszi, köröket fut. Csúcs, amilyen vicces. És jó, hogy lett haverság. Egy mellé, aki mellett be az órára. Hát, nyeregbe a naphoz, énfelvonultatás. Mi a neved? Hová való vagy? Közel laksz? Utálom így bejelenteni magam, de új jövők, új koordináták, terítem a lapjaim. Nem nagy szám, nem nagy szám, csak én. Távolról sem egzotikum, spanyolok meg görögök is vannak. Az első dánom életemben. Ausztrál lányok. Se fehér, se ír. Szóval Anglia északi csücskéből? Én csak egy tengeren jöttem át. Szóval beszélsz franciául? Nahát. Perfekt? Bárcsak csúsztathatnám a hasonlóságot, na de. Kezdődik az óra. Gyerünk.

Éjjel az ágyon sajog mindenem, míg előre megjósolom az egész harmadévet. Ki mellé üljek? Kinek a padjához baktassak? Hol vagyok a mezőnyben, vagy hova sorolhatnék? A kis pisisekhez, naná. De ha én vagyok a legkisebb? Na? Nem a hotdogováló egyetemista brancshoz tartozom. Se a csak el az irodából kijelentkező bejelentkezőkhöz. Se az összes színpadok és előadások enciklopédistáihoz. Se a modellkedésből lakbér figura. Se az otthonról jön a zseton. Nem. Nem tudok hova állni. Én vagyok a hunyó a legjobb szándékok mellett, és nem is nagyon izgat, mert A Faszt beilleszkedés – ámbár nem tiltakoznék egy nagyobb löket szokványabb élvezet ellen. De legalább bekerültem, nem lesem csak, sat. Vízi halacskák, tengeri halacskák, mélyből fel egy-két-hár meddig ugorhatnák?

NAPOKBAN

Lelki szemed előtt a Chalk Farm megálló, onnan elgyalogolsz ide. Mint ma reggel. Pont úgy. Felidézed, mit láttál, hallottál. Forgalom. Madárdal. Buszkipufogó. Figyelsz minden apró részletre, és ha nem jut eszedbe semmi, kezded elölről. Világos? Oké? Jó. Rajta:

Én, örök magányos. Én. Belépek. Kezemben jegy. Lift. Emlékezetlift. Vizes beton. Dzsuvás kő. Emlékezetlift. Sorállás. Bankautomata. Utca széle. Cél. Busz. Kéregető. Vissza. Nem. Lift a Kéregetés tilos tábláig. Fülbe utcalárma. Taxidroszt. Keresztbe nézek. Üdvhadseregközpont meg még. Lift. Marlon Brando Macsók és macák meg még. Pub neve. Pub neve. Fordulsz, nézed. Modor meg Én. Nézd a. Mit? Nézd a. City. City. Fú, baszki. Semmi, baszki. Elölről.

Hát, így halad az idő, lassú forgásokkal kifelé. Az először az életben felé – ujjaidra vigyázz. És a fejem kókadozik lusta gyűrűzésében, mert kezd lehúzni a nehézkedés. Átnyomulni egy másik szemig, az énemnek, nem-magától-értetődő énemnek csiszolt gyöngyök világáig. Egyetlen zihálás nélkül. Ez az a hely, ahol eltüntetem a nyomaim, ahol a tojáshéjamra, zumm, lerántják a rolót. Jaj istenkém, hogy te milyen fiatal vagy. A legfiatalabb. Az évfolyamunkon a legfiatalabb. Mint a Babilonban bűntelen, habár kap rendesen az én, naiv. Mégiscsak megpörkölhetem a szárnyaim mások hasonló meséin – a sajátom okos, elég okos tartani a távolságot – , tanulok egy kis létezésmódot. Húzni el pörgős pénteken. Társaság, társaság, mindegy ki vagy. Beslisszolni a klikkekbe – noha a magtól idegenül –, Enterprise meg Crown meg Fiddler’s Elbow klub, a ráérős dumájukon pirítgatom magam, bár nekem egérfogó néha, iskolai kamurizsa, amit én nem teljesen és minek – Wiggins, mi vagyunk a fejek, fejek a seggünkig, te meg csak te vagy – , na de. Merítkezem, akárhogy is. Cigarettával rikítok. Elázok pár korsótól, tátom ki a szám, dől rajta a kimondhatatlan trutymó. Röhögés is rengeteg, mintha tényleg. Talán világiasodom, azt hiszem. Azt remélem. Arra biztos jó, hogy vagány és fitt legyek, bármi jön. Felelsz vagy Mersz, na? A csaj nevet, hogy Mersz! Mutass bimbót. Bimbót? Tessék! Látatlanul érlelődök a hajsátor alatt, mikor a csaj néz hűvösen és mutatja gúnyosan. Most te jössz, írecske. Felelsz, harákolom, híven a vetkőzésiszonyomhoz. A pasi mérlegel, vár, míg leég a cigim, aztán, Az elsőnél… nagyon véreztél? Leseggelés, leseggelés. Eléggé. Na, rögtön gondoltam, a csaj nevetése megment, a hazugságomat benyalták, folytatják egymás cukkolását. Zárórakor, Hozzám, így a csaj, mindenki.

És kovácsolódik a banda nála, totál elázva, szájtépés, sőt csak ráadunk, ahogy a csövön kifér a pertlit oldó éjszakában. Nem szállok be a brigádba, hogy Baszki! De menő kecód van! meg Apád mit . Átadom magam az elegáns szobája igézetének – vázában fehér tulipánok. Meg a szakzsargonnak, ami csak félig áll össze nekem, külön dolgoztatja az agyamat. Ússz, ússz, még tán besiklasz a jelek szerinti közös életükbe. Az elvem tehát, hogy ha felajánlják, csatlakozom. Hamupilinkélés, ahogy körbejár a spangli. És sörösüvegek ping!-je. Ilyen-olyan borvégek. A csaj új kazettája elszabadul, és elszabadul a fecsegés. Felszínre jönnek sztorik. Kilazul a láb. Másodévi süketelés, Majd leesik neked is; szétrúgnak, de összerakni azt már nem. Dekonstruálnak, mondják, nem hazudnak. Ezektől fodrozódik az agyam, aztán – meglepetés – kettéválik, és a szoba forogni kezd. Nagyon tetszős kedves nyomuló. Nyugi! Valaki segítsen neki. Jobb, ha kimész kicsit. Jobb tényleg, még valaki? Van.

Botorkálok a csaj párkányáig, hűlök a csillagokba. Vegyél egy mélyet. Veszek. Úgy is van. Dörgölöm a szőnyegtömegnyomorban tiport ujjaimat. Zsongós a csaj szobája így kintről. Pattogzik a torkom, au, de a forgás lassul. Jobban vagy? Kicsit. Karunk libabőrös. Kevés benn a levegő, megfog. Bólintok. De az állam a tenyerében. Én. Álltenyerelten. Kifogtam. Állam tenyérben. Fejet hátra, ó Scarlett. Katt! Számon száj. Szám magától enged be csókot csók után. Csínján a csávóval. Bor a ráncban. Csukladozok kicsit, térdem elárul. Térdek. Össze. Térdek. És csók meg még más. Búgó nyelvétől a test egyszerre Nem! Bocs és Nem és A kurva életbe! A testem leereszt. Jól vagy? Jól. Bocs. Nem, részemről bocs. Csak totál részeg vagy mi. Átbasztam. Jövök azzal, hogy mennem kell. Miattam nem kell. Nem nem. Én nem. Sarkamban. Ki a csaj utcája végéig. Bocs és Jóccakát és nem megy.

Hülye szar gátlás. Szentségelek bele a forgalomba, a tülkölésbe. Hát miért nem? Jézusisten. Ez szinte ott se volt. Még most is miben más neked, mint egy fagyalsövény? Egy száj meg egy akadály. És te megdöglesz azért, hogy lazább baba lehess. Bebuktad az első dobásnál. Jaj, majd legközelebb, billen vissza az önalázás. Nemsokára feloldódsz a városi pezsgésben, végső soron, emlékeztetem magam, holnap is van nap.

MÁS

Reggel cidri. Piac. Lekapcsolt én hajnalban. Egyik lábam szemétben. Másik Camdenbe. Ragacsos tésztát szipkázok ebédre, már nem fülelek madarat. Néha azért magányos ez a furakodás a hordában. Elemzem az összes feltételezett barátkozást féltékenyen. Jogos tartózkodás, de nekem minden olyan messzi, és olyan makacsnak érzem ezt a világot.

Fürdővíz mázába héttől nyolcig. Csepegtetős pillanatok a tegnapi vörösbarna tévedés helyrehozása végett. Álmaimban légiessé, boltívmagassá változom. Könnyedség, vicc, hűvösség, ész, égbe ívelő szemöldök – nem ázom itt a dzsuva alatt. Nem rikácsol a házinéni, Elhasználta az összes meleg vizemet! meg Kell ennyit mosnia egy szál magára? Az attól függ, ordítom vissza. Csak semmi attól függ, hallja! A fetrengő disznó nem fogyaszt ennyit. És eszembe Átkapcs. franc rappelem szétvetett térdek csat tű koszmorzsoló ujjak lefolyógurgula ping az ázott padlóra Csak se

GYERE VISSZA

FORDULJ vissza

Ide a múlt fogadalomtalan peremvidékéről

Várd ki várd ki nőcisebb változatod és tudd, felvirrad még az ő napja

HETEK

Úgy telik-múlik. Minden nap. Órákon át útpályák nyitogatása, hogy merre indulhatnék. Tessék, az osztrigáitok, fiúk, lányok. Tessék, a gyöngyvilágaitok. Eszembe idézem, míg a porban gubbasztok. Harisnyanadrágot húzok. Matracon nyújtózom. Forró itallal hajlongok a kő lépcsőfokon, ahol a had a szendéket lyuggatja. A csaj odahúz egy padot. Cigi? Hálásan mellé telepszek, de azt kívánom, bár volnék kevesebb test és sokkalta több levegő. Mégis, tán nem ez a legalkalmasabb hely, hogy kiderüljön: bugyit soha, csakis tangát, ha nem lapos a hasad, mérgezett az egész világ, és igazi színésznő sajtot a világért se. Tényleg? Tényleg, az isten áldjon meg, tééényleeeeg. Nem is tudtam. De legalább egyre kevésbé bűzlik rólam az újonc. Most este a nyújtástól sajgó énem kiegyengetve távolabbi jövőket bűvölök a mennyezet repedéseiből – diadalmas technikolorban –, a nyájas jelen tartozását. Akarom, remélem, megálmodom. Remek életem lesz, ha eljön. Ha igazam lesz. Ha megcsináltam magam. Ha lesz. Ha magam…

Reggelre vissza a nappal fekete-fehér fricskájához – torkom kapar, de már tudom, először egy cigit. Ha a földhözragadt napkezdet berekeszt is azokba az álmokba, hamar utolérem a modernebb énemet. Letüdőzöm. Kifújom. Cserepes szám nyalogatom. Engedélyezem könnyelmű testtájaim futó mustráját. Olykor-olykor kicsit megenyhülök. Emlékeztetem magam, hogy itt vagyok, elgondolom, hova nem mehetek. Mi más lehetnék? Ráadásul lenn az utcán, míg a molynép az ágyig kavar, rám vár valaki. A barátnőm, és szombat van.

A sétányon rejtélyes bőrömből sandítok a Kentish Townon át beszivárgó járókelőkre. Hasonszőrűek vagy bennszülöttek? Még nem bírom megállapítani. London olyan abszolút, hogy mind jövevények vagyunk – ámbár ma reggel elmaradnak a könyökök.

Reggelt! Ott van a jegyautomatánál, az arcán mosolyok hasítanak, a szemünk máris pletyizik. Mi volt az éjjel? Lassan fordul a lábfeje. Kiásom a tárcám, szedem a pénzeket a galacsinból. És katt. Jegy. Na, mondasz valamit? Szemdüllesztés, Náálam aaaludt. Jajistenem! Belepusztulok a szüzességembe, felrobbanok, hogy ő már túl van rajta. Meddig kérdezősködhetek, nehogy, nehogy. Kullancs. Kivel? Na ne. Miért ne? Megjött, futás! Hajrá, le a lépcsőn. Be a záródó ajtón. Lihegve le az ülésre. Akkor most mondod? Név nélkül, na jó. Szét ne furdaljon. Én, Folytasd. No, megcsókolta a pasi a Fiddlersben, ő felvitte magához, aztán meg aztán meg. Juj. Dugás részletezve. Billegős ágy, felrúgott pohár, ő egész idő alatt a borfoltot dörgölte a sarkával. És ami még rosszabb – égés –, a szomszédból verték a falat. Várakozásteljesen nevet. Azt hiszi, vágom. Hát én is nevetek és nem vallom be. Csinálj úgy, mintha ez lenne normális, szörnyülködj a faszin, ahogy belefér, Nem mondod, állomásokon át, míg már beáll a torkunk. A nagyzolásával takarom az összes alapvető nemtudásaimat. Még a Na is elég hozzá. Na? És te? Már be? Nem. Hogy én? Nem. Éles kanyar, vissza a korábbi pasimizériáihoz, ezzel az újjal bizti mind kivédve. Miután így kivágtam magam szűz létemre, nem állok meg, hajrá, további részletekért szívózok, szóval elbődült, hogy Jézus!, mikor Megálló. Gyerünk. Kiszállás, Barbican.

Elöl Társnő a szembeszélbe, ököllel kapkodja a haját. Elpislogom a kormot át a hídon a sarkában. Tégla, tornyok. Mocsok, festék. Ehhez semmi fogódzó eddigi életokulásomból. Alámerülve is csak fel és fel. Társnő kijelenti, hogy de rusnya, szerintem egyáltalán nem. Szerintem metropolisz.

Hagyjuk, megjöttünk a Művészethez. Nála a jegyek, nálam a művészettől reményeim szerint megperzselődő szív. De az ofè vállrándítása befogja a számat, letérképezem a járását. Blazírt a szobroknál. A tárlók üvegéhez közel hajol. A festmények előtt általában nagyjából azonos ideig áll. Én meg koppintok róla, és ha a sűrű tömegben már alig fér át a művészet, én bezúzok hozzá. Fűtögetem. Éreznék, de inkább agyalok, vacillálok, hogy ez helytelen-e. – Elvégre Isten szép szűze vagyok galériavonalon is. Dzsigg a nyomában, dzsigg végig a sorokon. De csak mikor befordul valahol, kezd élénkülni a művészet. Előbb csak részecskék – szétpattant oldalvarrások – szájadzanak át nemenyém testekbe. Aztán fölpörögnek anarchikus fenségbe. Aztán kijegecesednek másik szemmé, amellyel nem bírok rendesen fókuszálni. Élesíts, élesíts, élesíts, sziszegi, majd én megtanítlak nézni, veled is maradok aztán, üresen tátongtatom a kredenced és pároztatlak a magánnyal. NE. Hátat fordítok, el a képtől. Korai és távoli még látni. Csak attól van, hogy túl rég fekszem egyedül ebben a testben. Kellene valaki mellém feküdni benne. Úgy lesz. Úgy akarom. Legyen végre. Mikor? Jaj, az istenért, nem lehet mindent egyszerre. Hátrapisszeg, belém bök, Tisztára ilyen volt a farka. Kifelé nyögök, befelé nyerítek. Gyerünk innen, gyerünk, igyunk egy kávét. Megdöglök, ha nem gyújthatok rá.

Felrózsásodva irány Camden, röhögünk egyenes adásban, megyünk vissza sülni Londonnal. Földönjáróbban, mint dagályos nézésű barbárai, élénkebben, mint Modern Vándorai. Nem épp kataklizma ez a barátkozás, de pillanatnyilag pont elég a Világvégéhez.

Hol voltak ettől az eddigi szombatjaim. Battyogás az önkibe meg önkénteskedni a gondozóba. Piac, ha van zsozsóm – McDonald’s, ha le vagyok égve. Szövegtanulási roham lanyhulása cigibe, Szolzsenyicin-szamárfülezésbe az ágyamon. Házinéni-lakói tea, káposzta fél hatkor. Rászabadulás a tévéjére kilences hazajöttéig. Vagy ez, vagy fent gyúrni, nyújtani az időt, hogy teljesen magára feszüljön – nem lehet a végtelenségig, mert az már letör. Az már a szakadék széle, veszélyes. Szürkületig bámulni a fények hálóernyőjét. Mikor kifogynak az elemek és behal a walkman. Várakozni a porlasztható idő mögött, pici fájdalom. Csak egy-egy korty. Alig valamit. Szinte már szép rózsaszín szirmok a bőrömön az elnyomott cigik. Csokrok belőle, a sípcsontnál a legélénkebbek, de gabalyodnak föl a csípőmig. Fogódzókötél a magányos órák átgázolásához, leszalámizza az általam ismert összes többi eltereléseket. De ma este hagyom azt a kertet, Ide süssetek, kimozdultam barátnővel.

Kispöcs-órák múlva csontig elázva Társnő imádókat gyűjt. A lobonca aranyának takarásában magamban füvezek, csak tűzért dugom ki. Kösz! vagy Már ég! Csoporttárs, tisztázza ő olyan folyékony lazasággal, hogy szívesen pacsmagolnám a térdhajlatomba. Vevők a lankatagságára. Vevő vagyok én is, én is az ő vicces haháit választanám a saját hülye furcsa Na, nem meglepő. Ehhez még, hogy a részeg szemem megint magába néz, de a művészetről visszacsapódva agyagszerűbb nyavalygásba: nem eléggé lapos has kontra ordító hiányok. Ne csüggedj, aranyom, semmi se biztos, húz az egyik. Na és ha már mégis? Jaj, te, szól rám ő, hát bodorítok egy mosolyt. Rejtett mélységek, ő tataroz, én összeszedem magam, hogy több készséget mutassak a helyiséggel való kölcsönhatásra. Beüt a siker Odass! Hova? Krapekok tőlünk. Tényleg? Tényleg! és – van benne nyomás – lenget nekik. Bólintanak, poharak fel és jönnek át. Hölgyeim! Uraim! Jézusisten, fülszinttől fölfelé minden gondolatom a szex. Ha választanom kellene, hát melyiket? Gőzöm sincs, de Bökj rá!, így a sértett-szűz görcs a testemben, úgyhogy talán lesz itt valami. Bökj rá, hogy olyan lehess már, aki mindig elsőnek bökhet. Hát jól van, akkor tanulmányozd a készletet, melyiket szeresd. Őt. A meghallgatásomról. Mellétrafa. Helyből. De attól, hogy rájövök, miért, ezzel semmi baj, direkt izgi jóslatokba bocsátkozni, az asztaltúlvégről látom Társnőt meg hapsit diszkrét adásszünetben. Csavaros célzás, csak úgy odatartott pakli cigi. Társnő becélozza a másik krapekot, ez meg Társnő nyakát bámulja. Vágni lehet a füstöt, de le sem tagadhatnák a szálat. Tehát ezzel volt Társnő az éjjel, ránduló szája áthúzza a korábbi zrikálásokat. Társnő bírja a krapekot, a krapek őt? Meg nem mondom. Vakfoltomra vetül az összes pasival együtt, gondolom. Mi ment át rá Társnő testéből? Milyen meztelenül? Titkukba nyomulok, hidegre szorulok a testtelen szememmel.

Kiszalad a számon, bazmeg, nem érzem a lábamat, szökdelek ide-oda. Pisilni kell? Nem, csak kivan a lábam. Hagyd abba, rám jön tőled az inger. Bocs. Baszódj meg, a lábamon állsz. Baszódj meg te. Hagyd már békén. Nem érdekes, indulok haza. Ne, maradj még. Nem, kikészültem. Akkor én is veled. Nem, maradj veszteg. Figyu, páran úgyis szedelőzködünk már, miért nem húzzuk el a csíkot együtt?

Több korsóval belocsolva siklom ki Társnő vezényletével. Édes Trará a hátramaradó udvartartásnak. Az utcai sokadalmon súrlódik át a csoportunk. Négy-hat fő. Sodratom magam. Részemről vége az estének, de Társnőnek korántsem. Le is vesz a részegségéből, mert mellette ott a pasi. Igaz ez? Miért, kérdem? Hiába húzza félre a pia az énparavánokat, csak feszélyez az egyszemélyes közönség én, nekem nincs más, mint exkluzív bemutató, ahogy élvezkednek ketten. Továbbra is a jóbarát játszmát adják. Nem érnek egymáshoz. Mi az oka? Hiszen ha nekem. Hiszen ha valaki. Kuss, csak az van, hogy te jobban beszívtál, nem vagy formában, mint ezek. Társnő kapujánál leteszem a fegyvert. Jóéjt-puszi. Remek nap, jól érezted magad? Aha. Fölugrik hozzám, szóval adhatok kölcsön. Hogyne. Ők föl a teljes értékű háló felé, én és a maradék Kentish Townba vesszük az irányt.

Hazakísérjelek? Kösz, nem kell, tök jól vagyok. Bedöntöttél párat. Te is. És? És? Higgadj le, séta. Itt az ősz. Hogy mi van? Hideg van, nem gondolod? Totál eláztál, azt gondolom. Hát nem vagy egy lovag, hogy így kimondod. Hölgyem, totál elázott. Na, így mindjárt szebb. Igaz. Mint a segg, de nem bántok, be itt az Anglers Lane-en. Kirakatüveg a képemnél szétvicceli az agyam. Bepiált Aliz át az tükröződésen, krapek meg cseveg, cseveg, cseveg, mint a színházban. Ó, de remek nem is lenni, csak így magunk közt, mint egy szülinapi bulin. Mankó-térd, bot-térd. Erre-arra, össze-szét. Szemem felakad magasabbra jóval az egyensúlyi szintnél. Föllátok messze egész a csillagokba, a világ meg hadd inogjon. Ácsi, be ne törd a fejed. Ilyen estét, ilyen kóválygást minden napra. A te utcád? Igen. Kéz a derekamon. Kapurács. Retikül. Kulcs a záramban. Latolgatom valahol, hogy ez a pasi se rosszabb a többinél, az összes drótomnak Nyekk. Megosztani a teret. Még egyszer megosztani. Bejössz? Kösz, most inkább nem. Szemem vissza fel az égre. Jól jön. Máskor esetleg? így a hapsi. Nem, mondom. A házinénim ki is rúgna, sakálrészeg vagyok, nem beszámítható, kösz a kíséretet. Semmi baj. Jó éjt. Érintetlenül. Már gyalogol el az utcában. Volnék és vagyok érintetlen egyelőre. Nem ügy. Csak semmi pánik. Érintetlenül az ágyba. Jól fog esni. Nem mintha a pasiknak leesne.

Nem mintha vasárnap lenne. Ennyit nem ér a vasárnap.

Hétfő. Összes szemekből, hogy tudják? Társnőéből, bár humor? Mindenki diccsel túl a sarkon, ahol én elakadtam? A legszarabb, hogy hapsikám megkérdezi, Minden rendben? meg Baszki, mit vedeltél te össze szombat este? Hazudok foggal-körömmel, hogy Semmi bajom meg Bocs, elfelejtettem enni. Ne izgasd magad, meg kellett szakadni rajtad, azt se tudtad, hol vagy, mondja. Én meg a halálát kívánom. Meg a magamét, de e mélyről fakadó kívánságok egyike sem teljesül, meg nem is őszinték.

Párjelenetet választani. Huszadik századi legjavából. Két jelenet minden órán, vagyis max. tizenöt percesek. Tűzzék ki a listát a táblára. Két hét múlva kezdünk, úgyhogy készületlenségre nincs pardon.

Társnő bólint. Én is. Ötlet? Nincs. Kérdezzem meg a nagy Őmet? A kidet? Hisz tudod – hasmars le a klotyóba szerelemharapásos nyakhoz szabott visongásra. Úristen, de jó pasi, és harmadéves, szóval ismeri a dörgést, és ma reggelig nálam, képzelheted, állni alig bírok! Rúzs a csempén és fenn a falon Ribi! Jó, tudom, de belezúgtam, és lehet, hogy a nagy Ő. Bíbor bal mellbe-bumm bentről mindjárt. Pletyinek jó, barátságnak