Jégvágó

By Centuri

Centauri, a „titokzatos író nem az Államokban él, első regénye mégis egy hamisítatlan, modern amerikai nagyregény. Hátborzongató balesetek, merényletek, agyműtétek, kocsmázások, válságok, és szerelmi csalódások jelölik ki az ifjú Dan Coolbirth útját, hogy aztán a nálánál jóval idősebb Angelicával folytatott románcát egy kettős gyilkosság szakítsa meg. Ekkor elkezdődik a road movie, Dan Kaliforniából észak felé, Montanába menekül, ahol a vad szépségű és különös képességekkel megáldott indiánlány, Téa keresztezi az útját.
Szinte filmszerűen áll össze egy extravagáns, őrült, mégis sok szempontból fájóan átlagos család története, miközben számos jellegzetes és felejthetetlen figura bukkan föl, áttételesen pedig fontos szereplőkké lépnek elő olyan írók, mint Salinger vagy Melville, sőt fény derül arra is, hogy mi köti össze a famíliát Jack Londonnal. Dan, a maga kamaszos módján, durva kritikával illeti a világot, főként a szüleit - még az imádott nagyit is, aki lökött barátai segítségével igyekszik „tökös gyereket faragni belőle -, ugyanakkor remek humora van. Azt viszont nehéz eldönteni: Dan útja a múltba visz, vagy egy olyan világba, ahol élő ember még nem járt.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Jan 31, 2014
• ISBN: 9789631431506

Book preview

cover.jpg

CENTAURI

Jégvágó

CENTAURI

Jégvágó

MAGVETŐ

BUDAPEST

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

Budapest

© Centauri, 2013

Felelős szerkesztő: Király Levente

A borítót a szerző ötlete alapján Pintér József tervezte

A könyben kb. 20 sornyi jelöletlen idézet olvasható J. D. Salinger Zabhegyezőjéből

ISBN 978-963-14-3150-6

elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

1.

Ember! Ha kíváncsi vagy, elmondom: reménytelenül pocsék minden, de erősen érzem, hogy hamarosan valami zsírúj történik; olyasmi, amit el sem képzelhetek. Nem titok, mióta az eszemet tudom, áll a levegő körülöttem, mégis lefogadom, hogy záros határidőn belül tótágast áll velem a világ. Ne kérdezd, hogy az jó lesz vagy rossz, gőzöm sincs. Egy biztos: per pillanat ultraszar a helyzet. A napokban már csak olvastam. Egész éjjel, megállás és evés nélkül, csak brunyálni jártam az udvarra; ez már – ha élne még – Coolbirth nagyinak is betenne; kicsapna az utcára, vagy kipingálná magát és lerángatna a Destinationbe, hogy inkább dobjunk be két felest.

Basszus! Annyit olvasok, hogy elalvás előtt fekete karikák hulahoppoznak előttem; hajnal felé beleszédülök a hányingerbe; nem azért olvasok ennyit, mert nincs jobb dolgom, hanem mert egyelőre nem tehetek semmit; köztünk szólva az is a pakliban van, hogy nemsokára bedobom a törölközőt; addig is rém nagy blamázsokról szóló könyveket falok. Persze, vannak, akik azt állítják:

Minden rosszban van valami jó

– de ha tudni akarod, a rossz olyan, amiben semmi jó nincs. Attól rossz, hogy nincs jó benne. Nem? Hogy mégis van, csak azok hajtogatják, akik megjátsszák magukat, és azt hiszik, hogy az ilyen sommás baromságoktól okosabbnak tűnnek, meg olyanoknak, akik pozitívan állnak hozzá az élethez, de valójában sehogy sem állnak hozzá, csak másokat szajkóznak; így megy ez, így száll a hülyeség apáról fiúra, figyeld csak meg – és ez rém hervasztó. Egyesek óránként böfögnek ilyeneket, mint például Kazimir vagy Dick.

Egész gyűjteményem van utálatos szólásokból. Pozitívan állni hozzá az élethez? Micsoda hülyeség, mintha az élet Galván-elméleti dilemma volna, mintha Faraday és Edison fröccsözne.

Hányszor hallom ezt is:

A pénz nem boldogít.

Te hallottad már? Lefogadom: aki ezt mondja, még egyszer sem váltott vissza üres üveget, csak a szél lengeti a pofáját. Tudod, mit? Ha megint ezt hallom valakitől, az arcába vágom:

– Akkor adj egy kis kölest! Ne légy smucig, mi az neked, az a néhány százas? Én ezerből ellébecolok fél évig is, neked meg az sem tűnik fel, ha fél millával vág meg a könyvelőd. Vegasban a te kontódra zsugázik az üzlettársad, még a sofőröd is a te lóvédból kurvázik. Talán sejted is, hogy aki csak teheti, megvág téged, a titkárod havonta pár ezerrel, a kubai bejárónő napi két szappannal. Gondolom, mindez belefér, az üzletpolitika része ez is, más kérdés, hogy időnként a nejedet is a pizzafutár dugja. Fel sem tűnik? Tele a hűtő, ott rohad a tofu, akkor minek – mihelyst tárgyalni mész – pizza? Ez vajon melyik rubrika a főkönyvben? A körötted élőket csakis a lecsurranó izgatja, és most azt mondod, hogy sajnálod tőlem azt a néhány százast, hogy kipróbálhassam, boldoggá tesz-e a pénzed legalább pár órára? Hogy végre annyi waffelt ehessek, amennyi csak belém fér, és te ezt tagadod meg tőlem? Ó, te kis rohadt, álszent, fehér geci, hogy akkor inkább fogtad volna be a pofád!

Klassz volna egy tőzsdegurut így kiosztani. Jó lenne addig üvölteni, míg a pupillája kútgyűrűvé tágul, hogy akár bele is ugorhatok, mint a Superman, merészen, fejjel előre, a szemén át bele az idióta agyába, mint Keanu Reeves a Mátrixban Smith ügynök gyomrába, csak azért, hogy belülről, mint latrinában a szart, totál összekavarjam.

Persze tudom: nem lenne hozzá merszem. Hiába spannolt állandóan és hurcolt a nagyi kocsmáról kocsmára, majrés vagyok, ez a szomorú igazság. Nem beszari, csak majrés. Ha egyszer lázadás robbanna ki Oaklandben, tudod, mi lenne a szerepem? Én törölném fehér ronggyal a port a barikádról. Amúgy is, minek ordítanék, ha egyszer tudom: egy centtől sem válik meg az ilyen.

Oké. Most, hogy nincs – se sok, se kevés –, valóban nem a pénz boldogít. Per pillanat inkább a könyvek. Más kérdés, hogy azokat is pénzért vettem, kivéve, amit Goblin, a barátom küldött. De az istenit! Ő is perkált érte.

Egyébként olvasok akkor is, ha jól megy a szekér. Szeretem a könyveket. Tényleg. Több oka is lehet ennek. Az egyik a genetika. Lassan már mindenről a DNS tehet. Gogol? Hol van az már, amikor a köpenyéből bújtunk elő? Egyre inkább úgy tűnik, hogy Mendel páter cukorborsójából pattantunk ki mindannyian.

Különösen feltűnő ez a családomnál. Mondhatnám, hogy a nagyi faragott belőlem könyvmolyt, de ez nem ilyen egyszerű. Coolbirth nagyi valójában a fater féltestvére, csak épp huszonöt évvel idősebb nála. Mivel az őseim csak rohangáltak, akár a mérgezett egér és rám nem maradt idejük, ezért végül is inkább ő nevelt, így aztán a könyvfüggőségemben lehet némi része, ennek ellenére talán mégsem az ő személye a döntő, ugyanis apai nagyapám, John Coolbirth – akit csak tataként emlegetett a család – szintén könyvekkel foglalatoskodott, könyvkötő volt, később nyomdász. Állítólag ő nyomtatta 1951-ben a Zabhegyezőt, bár Goblin szerint a Zabhegyezőt New Yorkban adták ki. De ami még durvább, az ő anyja, az első Ina Coolbirth, a dédanyám is könyvtáros volt. Ha jól számolom, ez legalább négy nemzedék. Akár egy orvos-dinasztia – és egy sincs, aki ne lett volna bibliofil. Nincs az a neveltetés, ami képes fenntartani több mint száz évig a könyv imádatát, ez már a génekről szól, ember! Ki tudja? Talán Gutenberg leszármazottja az egész família.

Ne gondold, hogy könnyű volt átlátnom mindezt, 2009 óta viszont abszolút képben vagyok. A nagyi és apám is abban az évben patkoltak el. Egy hetvenkilenc éves öreglányról és egy ötvenhárom éves férfiról beszélek. Anyám meg két évvel korábban egyszerűen faképnél hagyott.

– Nem bírom tovább egy légtérben a nagyival. Felnőttél, Dan. Apád pedig, isten bocsássa meg, hogy ezt mondom, de egy zombi. Egyszer megérted majd, mire gondolok. Itt van nektek Angelica, rám itt semmi szükség.

Azzal – se csók, se ölelés, se ígéret – az ajtó melletti fogasra, Roosevelt képe mellé akasztotta a lakáskulcsot, és kisétált az életünkből. A faternak még egy cetlit sem hagyott. Így aztán 2007-től hárman maradtunk a házban.

Apám állandóan robotolt, a nagyi meg egész nap a városban csavargott. Esténként élet költözhetett volna a kéglibe, tíz felé azért a nagyi is beesett, többnyire elkent rúzzsal, kissé spiccesen, időnként fiatal barátnője, Angelica Warren hozta haza taxival. Néha Angelica is nálunk vacsorázott, így-úgy, de majdnem minden este összeverődtünk pár órára, mégis ugyanolyan csönd volt, mint délelőttönként. Mintha ott sem lennénk.

Régen az ilyen estéken kezdődött a szokásos, rém hervasztó műsor.

– Jaj, Ina, ittál megint – mondta anyám.

– Igen. Legalább nyolc Bloody Maryt. És akkor mi van?

– Nem gondolod, hogy Dannek nem ezt kellene látnia?

– Édes lányom, ha nem tűnt volna föl, Dan elmúlt húsz, kész férfi lehetne, ha többet foglalkoznátok vele. Te is közelebbről ismernéd a fiadat, ha önismereti csoportok helyett legalább hétvégén itthon lennél. És persze Johnnak sem kellene motelnak tekinteni a házat.

– Vacsorázhatnék egyszer nyugodtan? – dörmögte fater, de csak magának, míg nekem felfordult a gyomrom. Végül elhúztam a pecómba, és csak akkor jöttem elő, ha már mindenki aludt.

Hihetetlen, de miután anyám lelécelt, az esték csöndje jobban zavart, mint azelőtt a cirkuszolás. Jobb, ha egyszer – legalább egyszer! – a fater kifakad és két pirítós között, minden bevezető nélkül felordít:

– Hogy rohadna meg anyád! – és ropogtathatja tovább a kenyeret, kanalazhatja tök nyugodtan a két és fél perces tojást. Nagyi is mondhatta volna bölcs nemtörődömséggel:

– Rá se ránts, fiam! Jobb ez így.

De nem szóltak semmit, és ez kikészített. Úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Talán ők megkönnyebbültek anyám távozása után, viszont nem gondolhatták, hogy ez nekem is szuper. Végtére is ő szült engem, hát nem olyan egyszerű az, ha a szemem láttára sétál ki a bejárati ajtón. Tényleg! A fasz ki van attól, hogy nálunk pont úgy lépnek ki és be az anyák meg apák az ajtókon, ahogy anyám tette. Mintha forgóajtót szereltek volna az összes családra. Négy generáció alatt én voltam az első, aki mindkét szülőjét ismerte. Ez durva – szerintem.

Ezzel együtt is, hogy anyám elment élni világát, kevésbé fájt, mint két évvel később a fater és a nagyi halála. De azért azt a kussolást elviselhetetlennek gondoltam. Tudod, miért? Mintha anyám rinyált volna a konyhában:

– Azt hiszitek, jobb lenne nélkülem? Azt hiszitek, hogy megálltok a lábatokon? Hát akkor tessék! Egyétek meg, amit főztetek.

És amikor hetekig csak molyoltunk, tisztára úgy tűnt, hogy fővünk a saját levünkben, anyámnak pedig igaza volt: nélküle rosszabb, és a távozása büntetés, talán még a nagyinak is. Nagyon úgy festett, hogy ráfaragtunk. Tudod, miért? Mert anyám akarta így. Azt akarta, hogy fussunk jégre. És mi? Megtettük neki. A kussolásunkkal. Legalább pár napig dühönghettünk volna. Persze fos voltam én is: álltam az ajtóban, bevert az eső az előszobába, tök nyugodtan néztem végig, hogyan akasztja a kulcsot a fogasra, még a görgős koffert is kihúztam a taxihoz, ahelyett, hogy ráüvöltöttem volna:

– Elmész te a picsába!

A taxi két percre sem volt hajlandó megállni a ház előtt a tilosban, két sarokkal arrébb parkolt, csúszott az út, sár bugyogott a csatornából, anyám előttem tipegett az ernyő alatt, én meg, mint a pudli, lépésről lépésre követtem, nyomorultul csattogva a kofferral. És nem szóltam egy szót sem. Koffer hátra, anyám előre, ajtó be – buff! –, kocsi el. Rám se nézett.

Aligha tudod elképzelni, mekkora csönd támad egy olyan házban, ahonnan aztán a nagyi katapultál és egy hónap múlva az apád is. Aligha tudod elképzelni, milyen kibaszott csönd támad benned. Ha elmondanám, te is begolyóznál.

Mihez kezdhettem? Még olvasni sem maradt kedv. Csak lapozgattam a kurva sok megörökölt könyvet. Aztán váratlanul azon kaptam magam, hogy a családi iratokat pakolgatom. Hamar rájöttem, hogy semmit sem értek, semmi sincs a helyén – és mire kitavaszodott, felrajzoltam a családfámat egy mikulásvirágos csomagolópapírra.

2009 óta tudom, hogy Phineas Gage-t, a New England-i művezetőt leszámítva, minden egy másik Ina Coolbirthszel, a dédanyámmal kezdődött, valószínűleg 1895 táján. Ez az asszony, az egész família alapítómatrónája igencsak belevaló nő lehetett, és mit ad isten, szintén könyvtáros volt, méghozzá pontosan ugyanott, a Webster úti könyvtárban, ahol a nagyi is. A dédi fia, idősebb John Coolbirth, vagyis a tata nemcsak abban a bizonyos könyvtárban töltötte a kölyökkorát, hanem ott is született. Zárás után olyan hirtelen tört rá a fájás dédanyámra, hogy menten összecsuklott, s csak akkor tápászkodott fel ismét, miután az útikönyvblokk alatt megszülte a tatát.

Talán nem tök mindegy, hol születünk. A többség kórházban. Jézus egy farmon. Tata meg – speciális eset – könyvtárban. Hiába faggatták dédanyámat „Józsefről", mélyen hallgatott. Lehetett bárki: a pedellus, a postás, a Szentlélek vagy az egyik Rockefeller, esetleg John L. Davie képviselő, aki Krőzusként támogatta magánvagyonából a Webster Könyvtárat, és véletlenül se, mondjuk, az Üdvhadsereget. Mivel dédanyám vénlány volt, a tata pedig zabigyerek, ott éltek továbbra is, meglehetősen sokáig. Nagyapám tehát azon a könyvtári hajópadlón tanult meg mászni, ahonnan nem sokkal korábban Coolbirth dédanyám felmosta a magzatvizet. A jelek szerint a tata nem esett fejre, de az biztos, hogy kölyökkorában jó párszor legyintette meg egy-egy nagyregény. Nem csoda, hogy bibliofil lett. Ennek köszönhetően nagyjából kétszáz olyan kötetet örökölt tőle apám – apámtól pedig én –, amiről azt sem tudni, milyen nyelven írták.

Goblin szerint a nagyi hagyatékában még eltűnt Arisztotelész-irat is akad. Ha ez igaz, egy életre megoldódna minden gondom. Tudod, mennyit érne? Mintha egy Tizianót vagy Rembrandtot találnál a sufniban. Nehéz eldönteni, Goblin ugratott-e. Nem hiszem. Először is: nem egy humorherold, nem mintha egy klasszika-filológia bojtárnak nem lehetne humora. Másodszor: korábban ismerte meg a nagyit, mint engem, szóval ki tudja, mi mindent tudott meg régen. Szerinte a második világháborúban sok cucc kelt lábra Európában. Olyan, addig rejtegetett műkincsek is felbukkantak, amikről addig senki sem tudott. Festmények, bélyegek, térképek, kódexek kerültek elő a legváratlanabb helyekről, padlásokról és pincékből. Ezek egy részét elrabolták a nácik, másik részét a ruszkik, aztán a nácik lerabolták a ruszkikat, később a ruszkik rabolták le a nácikat, amikor pedig mi is beszálltunk, visszaraboltunk mindenkitől mindent, hogy mindenkinek mindent visszaadhassunk, csak épp a végén valahogy pár holmi mégis nálunk maradt. Végül is elképzelhető, hogy abban a káoszban olyasmi is az Államokba került, amiről azelőtt senki sem tudott; más kérdés, miként landolt volna bármi is pont a nagyinál? Szóval egyszer hozzáértővel kell átnézetni az örökségét, mert én nem találtam semmi különöset, illetve csak egy pisztolyt, amiről nem tudtam eldönteni, hogy apámé volt-e vagy a nagyié.

Coolbirth nagyapa több szempontból is dédanyám oldalvizén hajózott. Először is könyvkötészetből élt, később nyomdát alapított, de ami még érdekesebb: harmincnégy éves korában, 1930-ban, a lehető legrosszabbkor, a gazdasági világválság mélypontján felcsinált valakit, aki viszont, mint a kámfor, eltűnt. Az otthagyott kölyök volt a nagyi, akit nagyapám dédanyám után Inának nevezett. A dédi hetvenkét évesen már csak abban segíthetett, hogy az unokájára, a kis Inára vigyáz, míg nagyapám összekaparja a betevőt.

A nagyiék istenítették Rooseveltet, még a képe is kint van az előszobafalon, mivel a tata neki köszönhetően maradt talpon a válságban. A New Deal idején a Közmunkaügyi Hivatal nagy építkezéseket indított. Akkor lettünk kis híján Nem York-iak, mivel elsőként a New York-i LaGuardia reptér építéséhez toboroztak melósokat. Nagyapám viszont hezitált. Elhagyni a Nyugatot? Azért az mégiscsak túlzás! Aztán majdnem Los Angeles-iek lettünk, mivel másodjára a Griffith Obszervatórium építését hirdették meg. Nagyapa örült, hisz Los Angeles kis túlzással majdnem a szomszéd város, és már pakolt is. Úgy tervezte, ha megcsípi a melót, akár dédanyám is utánaköltözhet. Kiballagott hajnalban a vasútállomásra, karján a csecsemővel, és amint a peronon ácsorog, jön egy férfi, aki meg San Franciscóba toboroz munkásokat szintén a hivatal megbízásából, mivel a Golden Gate híd ötven éve dédelgetett tervét is leporolták. Nagyapám boldogan szaladt a férfi után, perceken belül a listára került, hazasietett a kofferrel, nagyit leadta a dédinél, és még aznap munkába állt. Délután már a pilon alapjánál lapátolt, javában talicskázott, másnapra pedig bekapta az első ínhüvelygyulladást. Maradtunk hát friszkóiak.

Becsületére legyen mondva, nyomdász létére a legdurvább fizikai munkát végezte és odaadóan nevelte a nagyit. De arról sem tett le, hogy asszonyt kerítsen. Nem tudni, mi hibádzott, de piszok későn talált hozzáillő nőt, akkor a nagyi elmúlt huszonnégy, és már dolgozott. Azért tehát nem kellett asszony, hogy a kislányt pátyolgassa valaki. Mégis, 1954-ben felbukkant Jessica Vernieu, aki 1955-ben megszülte apámat. Nagyapámra rájárt a rúd. Épp elengedhette a lánya kezét, épp boldog házasságban élhetett volna, végre normális körülmények között, hisz a visszavásárolt nyomda remekül prosperált, mire Jessica Vernieu belehalt a szülésbe. Ez már sok volt. A tata összeroppant.

Figyeld meg: hiába állsz talpra hétszer, végül mégis megszívod. Ha fejre állsz és végigszarod magad, akkor is. És New Deal meg Woodstock is csak egyszer van. Nagyapa valójában nem volt annyira ramaty helyzetben, mint látszott. Igaz, már ötvenöt éves volt, és megint rámaradt egy rajkó, de a lánya betöltötte a huszonötöt. Talán a dolgok makacs ismétlődése vágta tönkre, talán tényleg bejött neki ez a Jessica? Ki tudja? Mindenesetre búskomor lett és álmatlanság gyötörte.

Egy napon odaállt a lánya elé:

– Téged felneveltelek. Most te következel. Neveld fel helyettem az öcsédet – és azzal a kezébe nyomta a csecsemőt.

Ezután túladott a konjunktúrában szépen felfuttatott nyomdán, részvényekbe fektette a lét, és áttelepült a kanadai határhoz, Montanába. De hiába menekült, a végzet ott is utolérte. Talán a lelkiismeret sem hagyta nyugton, végtére is az a nagy igazság, hogy lepasszolta apámat, aztán elpucolt, talán hogy a nagyi véletlenül se szerválhassa vissza. A nagyi szerint a továbbiakban nem tett semmi említésre méltót, csak vedelt és olvasott; míg a látása engedte, néha vadászott; végül hetvennégy évesen eltűnt a Flathead-tónál. Ez egy bazinagy víz Montana nyugati részén, és rohadt sötét rengeteg veszi körül. A legtöbb vén csóka magától lesz agyalágyult, tök ok nélkül kolbászol el a nagyvilágba, de a tata esete nem ilyen snassz. Annyira nem, hogy érdemes jó nagyot ugrani visszafelé az időben.

2.

Nagyapa sorsa jóval korábban dőlt el, valószínűleg már 1848-ban, New Englandben. Egy robbanás során a Phineas Gage nevű, jóravaló pali burájába beleállt egy ménkő nagy vasrúd. Az arcán ment be és a sityakján bukkant ki. Akkortájt nem számított újdonságnak a gőzgép, de még gyakoriak voltak a kazánrobbanások. Nem tudom, pontosan mi a szar durrant el Phineas feje mellett, talán egy mozdony, mindenesetre nagyot szólhatott, mert a cső úgy lőtte át a fejét, mint a puskagolyó. Phineas az egyik pillanatban még arról tárgyalt, hány tonna szenet hozassanak Lethbridge-ből, a másikban pedig, akár a sóbálvány, mozdulatlanul állt a füstben, bekormozott képpel, olyan bárgyún, mintha csak tortával vágta volna képen Chaplin, a fejében meg egy másfél colos, hatvan centi hosszú kazáncső. Sebészi pontossággal, hézagmentesen haladt át rajta, még a vér sem szivárgott. Pár napig így ült mozdulatlanul, csak pillázott a nagy és komoly bociszemével és időről-időre megkérdezte:

– Mi történt?

Azt sem tudták, mit mondjanak neki.

Közeledett a nap, amikor Phineas a sokkból apránként feleszmél és megtapogatja az állát:

– Borotválkoznom kell – mondja, és végre feláll, imbolyogva indul a fürdőbe, a többiek a körmük rágják, mi lesz, ha a cső elakad a félfán, de nem! Phineas csont nélkül lép át az ajtón, aztán előveszi a pamacsot, lerakja a mosdó szélére, megnyitja a csapot, felnéz, és akkor, barátom, magától is rájön, hogy egy rohadt nagy durunggal a fejében ücsörög három napja. Ezért nem volt kedve felállni, aludni és enni, ezért itatták csőrös pohárból és ezért volt minden olyan fura, az egész világ olyan, mintha sosem látta volna így, élő, egyenes adásban. Vagy épp fordítva: mintha a világ magazinokból lenne – egész ügyesen – összeollózva.

Ritka, de nem egyedüli eset. Hasonlót láttam én is, méghozzá itt, San Franciscóban. Gyerekkoromban minden nyáron felbukkant a Cliff House alatti parton a Pablo nevű tengeri pelikán. Jó pár pelikán ücsörög tavasztól az öböl környékén, de Pablo igazán különös jószág volt. Olyan látványosság, mint tavalyig a Fisherman’s Wharf környékén az őrült sok fóka. Az egyik tavaszon nyílvesszővel a testében tért vissza Kaliforniába. A vessző a begye alatt, majdnem a hasában tűnt el, s valami fondorlat folytán, végighaladva a nyakában a csőre alatt bukkant elő. Emiatt Pablót messziről is felismerhette bárki, nem a vessző, hanem szokatlan, sasszézó röpmódja miatt. Az okosok azt is kinyomozták, hogy a teleket Paraguayban tölti, közelebbről a Paraguay és a Pilcomayo folyók vidékén, mivel a testében hordott vesszővel kizárólag az arrafelé portyázó guaikuru indiánok vadásznak.

A San Francisco Chronicle mindig beszámolt Pablo útjairól. Nagy életművész, nagy vándor volt az öreg gödény, tucatszor is eltűnt és megkerült egyetlen év alatt. Hol Mexikóból, hol Floridából kaptunk róla hírt, Los Angeles és San Francisco között meg épp hetente ingázott. De bármennyit csavargott is, alapvetően a miénk, egyértelműen friscói gödény volt.

A természetvédők minden lépését figyelték. Sokan sajnálkoztak amiatt, hogy pár nélkül, magányosan él. Bizonyos idő elteltével néhány túlbuzgó zöldpárti a fejébe vette, hogy segítenek a hátrányos helyzetű Pablón, kioperálják belőle a vesszőt, s így ismét a nyugati part népes pelikánkolóniájának teljes értékű tagja lehet. Medencét állítottak fel a Cliff House sziklafala alatt, ott, ahol szép hosszan futnak ki a fövenyre a Csendes-óceán hullámai, ott, ahol a hófehér étterem ablakából bárki kényelmesen figyelheti az eseményeket. A medence a nap minden órájában halakkal várta a mindig éhes Pablót. Két nappal később a vendégek és a türelmesen kávézó firkászok legnagyobb örömére megfogták, felvitték a Cliff House-hoz, és kordonnal tartva távol a bámészkodókat eltávolították belőle a vesszőt – amibe Pablo másnap belehalt. Ezek után kitömték, visszadugták belé a vesszőt és kiállították a California Academy of Sciences múzeumban.

Phineas fejéből is kirántották a kazáncsövet, de ellentétben Pablóval, ő ezt is megúszta. Azt kell mondjam, jobb lett volna, ha fűbe harap. Neki is, és még sok ezer embernek.

Hollófekete kefehaja és rövidre nyírt bajuszkája volt, enyhén sárga bőre és szurokfekete szeme. A tekintetéből életerő, humor és – hiszed vagy sem – szeretet sugárzott. Ám miután a világ csodálkozására kibányászták a kobakjából a rudat, odalett Phineas minden varázsa, tökre elsötétült, és már kurvára nem sugárzott belőle semmi. Teljesen begőzölt. Úgy káromkodott, akár egy csapos; agresszív, kötekedő, közönséges és hőzöngő lett, igazi istencsapása. Gyűlölködve nézett mindenre. Phineas Gage a kazáncsőtől sötét gazemberré vált.

Ez önmagában még nem lett volna végzetes nagyapámra nézve, csakhogy Gage-nek volt egy törékeny, Deonna nevű, katolikus asszonykája. Amúgy is ijedős, sápkóros, szőke nő volt, és most egyszerre két dologtól is berosált. Először: az ura jámbor és belevaló csávóként caplatott el a melóba, viszont turbó-Néróként tért vissza. Akkora seggfej lett, hogy hozzá hasonlót az egész környék nem látott az elmúlt huszonötezer évben. Másodszor: Deonnát nem csupán kicserélt férje, hanem a puszta jelenség is blokkolta. Korábban semmi rosszal nem találkozott. Legmegrázóbb emléke az volt, amikor nagyböjt második vasárnapján Félibien atya kezéből kiugrott az ostya – pattant az oltáron, koppant a padon, szökkent kettőt még a kőpadlón is, mire az akkor már négykézláb vágtató páter megcsípte. Deonna meg? Mivel az első sorban ült, még a víz is kiverte, átsuhant az agyán, hogy talán a lépcsőn is legurul, és végül neki kell elkapni! De szabad azt neki egyáltalán? Csak úgy, hipp-hopp, megragadni Krisztus testét? Szemben a nagyböjti brettlivel, Deonna most azt látta: vannak ennél jóval borzalmasabb pillanatok is. Egy koszos kazáncső is hozhat olyan változást, amit száz zsolozsma sem töröl el. Deonna ott találta magát a pokol kapujában, a szarufa fölött pedig ez állt:

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.

Talán még ez sem lett volna elég, hogy a tatának alávágjon, csakhogy a nyiszlett asszonykának azt tanácsolta Félibien: lépjen olajra, még mielőtt nagyobb baj nem történik. Ebből is látszik, hogy ez a Félibien buzgó pap létére mégiscsak felvilágosult tag volt. Csakhogy Deonna örök frigyre lépett a Római Katolikus Anyaszentegyház rítusa szerint. Ettől még persze felránthatta volna a nyúlcipőt, valószínűleg Phineas Gage sem tép utána, csakhogy nagy bajában Deonna jobban ragaszkodott Istenhez és az egyházhoz, mint valaha, hisz most már csakugyan ez jelentette számára az egyetlen vigaszt. Ezért az egyház rábólintása nélkül eszébe nem jutott elhagyni Phineast. Félibien azzal biztatta:

– Drága leányom, bízz az Úrban, és írj levelet a Szentatyának, hogy tekintsék meg nem kötöttnek a házasságtok, mivel Phineas uradat az ördög szállotta meg, s az bizonnyal el nem hagyja. Hites urad lelke már a kárhozaté, s nem az Anyaszentegyházat, hanem Belzebub birodalmát, az alvilágot szolgálja.

Deonna, fellelkesülve azon, hogy talán Róma engedélyével, tiszta lelkiismerettel szabadulhat meg Phineastől, valóban levelet írt, azaz íratott a plébánossal. Félibien azonban sejtette, hogy Rómából aligha kapnak kedvező választ, mivel a pápa, IX. Pius korántsem felvilágosult. Ezért, hogy a levél tuti legyen, a plébános először odahívta Íñigo atyát, a kor legfelkapottabb ördögűzőjét.

Ez a lépés ismét taszított egyet nagyapa sorsán. A közeledő ördögűzés híre messzebb vitte Phineas és Deonna nevét, mint a rémisztő baleset és a csodás megmenekülés együttesen.

Íñigo csiribirije persze nem használt. Ha ezüstgolyóval lövik szíven, Phineas akkor is gyűlölködő barom marad. Megneszelve, mi zajlik körötte, még inkább felszívta magát. Úgy elagyabugyálta Deonnát, hogy ha írástudó, akkor sem képes levelet írni, minthogy mindkét keze eltörött. Deonna a parókián lábadozott, és bár nem tűnt valószínűnek, hogy Phineas keresni fogja, a parókiát és a templomot éjjel és nappal négy tagbaszakadt bányász vigyázta. Fel sem épült még, amikor elindult a tollba mondott levél IX. Piushoz, Félibien plébános ékes kézírásával. A levél még a Review of the History of British Medicine 78-as számában is megjelent. Goblin küldte el nekem, és ha érdekel, íme:

Az Istenhez fohászkodva kérem Szentségedet, az áldott pápa atyát, a Mi Urunk Jézus Krisztus földi helytartóját, hogy adjon feloldozást Phineas Gage-nek tett fogadalmam alól és kérje Istent, hogy oldja fel azt a szent köteléket, amellyel Ő ajándékozott meg bennünket, és amit ember meg nem szüntethet. Isten látja lelkem, szívem mélyéből szeretem azt a férfit, akinek hűséget esküdtem, és aki a Phineas Gage nevet kapta a keresztségben, de tiszta szívvel állok az Úristen és minden szentjei előtt akkor is, amikor azt állítom: a férfi, akivel most kénytelen vagyok megosztani az ágyam, már nem Phineas Gage. Nem tudom, csak a Jóisten tudhatja, hová lett Phineas Gage, de az már bizonyos, hogy ez a férfi vele nem azonos.

Talán Szentséged is hallotta a rémisztő esetet, hogy Phineas Gage múlt év februárjában szörnyű bajt szenvedett, amit a teste túlélt, a lelke viszont minden bizonnyal nem. Egy robbanás folytán vasdarab fúrta át a fejét. Tudom, Isten útjai és szándékai kifürkészhetetlenek, nem is firtatom, miért történt mindez, s főként nem, hogy miként, de abban bizonyos vagyok, hogy a lyukon át, amit a vasdarab ütött Phineas Gage fején, a lelke távozott, s a helyébe Lucifer és annak sötét serege költözött. Talán az sem véletlen, hogy a sokak szerint ördögtől származó masina, egy gőzgép tette vele ezt. Hiába fordultam imádsággal az Úrhoz, hogy adja vissza uram lelkét, hiába próbált meg az Anyaszentegyház legszentebb papja, Íñigo atya Luciferrel szót érteni, hiába minden, Phineas Gage a gonosz famulusa továbbra is, és rémisztő hatalmát fölöttem naponta gyakorolja.

Üt és ver, ahol ér, bármit teszek is, és mint vad csődör ront rám, valahányszor a kéjt kívánja. Napjában többször is, időnként kikötve tart, szent vasárnap is, templomba nem jár, a papot leköpi, a feszületre rávizel, s gyakran onanizál fölötte. Vesszeje sokszorosa a réginek, mindig tettre kész, bíbor-fekete, mint az érett padlizsán, s olyan, akár a smirgli. Phineas Gage akaratom ellenére a számba nyomja, oly erővel, hogy fuldoklom, s temérdek magját, ha nem Krisztus feszületére, akkor a számba ontja, minden egyes alkalommal, ha élelemért vagy egy korty vízért könyörgök.

Utóbb Íñigo atya fellépése oly bősszé tette, hogy eltörte mindkét karom, s miután így ellenkezésre esélyem sem maradt, betömte ronggyal a szám, és éjnek évadján elvonszolt a templomba. Marhakötéllel az oltárra kötözött, feltörte a szentségtartót, ostyákat és elsőáldozóknak félretett gyertyákat dugdosott a szemérmembe, mi több, legszebb szentjeink kisebb faszobrait is. Phineas Gage abban lelte legnagyobb gyönyörét, amikor a Mi Urunk szeplőtelen édesanyjának, Szűz Máriának szobrát nyomhatta belém, végül ott, az oltáron tett durván a magáévá. Amint azt a plébános úr is igazolja, még a csipketerítő is csupa vér lett. Phineas Gage gonoszságai, tisztátalan cselekedetei miatt immár hónapok óta nem járulok az Úr színe elé, félnék magamhoz venni az édes Jézus testét, hisz fél napom sincs, amikor Phineas Gage a szájamba ne piszkolna, s mióta törött karral, megbecstelenítve az oltárhoz kötözve hagyott, a plébános úr kénytelen a templomot is zárva tartani.

Mindezek miatt alázatosan, esdekelve és imádkozva kérem Szentségedet, adja Isten áldását arra, hogy Phineas Gage-t tiszta lelkiismerettel hagyhassam el, hogy megszabadulva a Gonosztól ismét Isten szolgálólánya lehessek.

Talán igaza van Goblinnak: érdemes isten háta mögötti szaklapokat böngészni, ha egyszer egy orvosi közlönyben ilyen levelek vannak. Mintha Sade márkiról jönne hír.

Azt mondom: még ha túlzott is Deonna, ha kicsit kiszínezte is a történteket, ha a levélnek csak a fele igaz, az is sok. Ha én vagyok a pápa?

– Menj Isten hírével, lányom, felejtsd el Phineast minél hamarabb, aztán keríts magadnak egy normális pasit és költözzetek olyan vidékre, ahol nincsenek gőzgépek.

És a Vatikán? Sok jóra ne számíts. IX. Pius épp akkortájt raboltatott el egy zsidó kölyköt, és tudod, miért? Mert megkeresztelték, a pápa meg azt vette a fejébe, hogy akkor joga van papot faragni belőle. Ez még akkoriban is meredek elképzelés volt, könyörgött neki III. Napóleontól Ferenc Józsefig mindenki, hogy adja vissza a fiút a szülőknek, de hiába. Frankón sötét fickó lehetett. Nem is tudom, mi a szarra számított Félibien. Mindegy.

A következő levél érkezett Rómából:

Kedves lányom, továbbra is fohászkodj a Mi Atyánkhoz, s meglátod, előbb-utóbb visszatalál a Szentlélek Phineas Gage-be. Jól mondod, nem tudhatjuk, mi a Mennyei Atya célja mindazzal, amin keresztül kell menned. Bízzunk az Ő bölcsességében.

Imádkozz! – és ne paráználkodj.

Gioacchino Pecci

Perugia érseke

Róma, 1849. március 1.

Jellemző. Nem is a pápa válaszolt, hanem a csicskája.

Goblintól tudom – nem hiába végzett a Princetonon –, hogy ez a Gioacchino Pecci igazi buzgómócsing volt, az a fajta, akit semmi sem állít meg. Volt minden: pápai prelátus, belgiumi apostoli nuncius, érsek, bíboros, és ki tudja, mi még, míg végül elérte, hogy IX. Pius után ő legyen a pápa. XIII. Leó néven. Nem semmi.