Ide a pénzt

By Iva Pekárková

Mondhatnánk, hogy a regény Jindriskáról, egy fiatal cseh nőről szól, aki New Yorkban taxisként próbál boldogulni… De ezzel semmit sem mondanánk, és mégis túl sokat, mert Jindra világában minden megkérdőjelezhető, minden nyitott, és még azt sem könnyű eldönteni, hogy ez most akkor szabadság vagy kilátástalanság? Valami vagy semmi? Mi ez, ami az olvasó szeme előtt kibontakozik? Élet vagy életben maradás, művészet vagy dühös dac? Szerelem vagy a magány kétségbeesett tagadása? Ahogy a holtfáradt taxis számára összefolyik a nappal és az éjszaka, úgy kuszálódik össze szétbogozhatatlanul csúnya és szép, képzelgés és valóság, nő, férfi, fekete, fehér, gyilkosság, önvédelem…

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: May 1, 2021
• ISBN: 9786156283313

Book preview

Ildikó

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Palágyi László

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

Borítófotó: pixabay.com

© Iva Pekárková, 1995, 2017

© Forgács Ildikó, 2021

© Napkút Kiadó, 2021

ISBN 978 615 6283 31 3

Támogatónk

A kötet megjelenését

a Cseh Köztársaság Kulturális Minisztériuma támogatta.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Dej mi ty prachy, Mladá fronta, Prága, 2017

Ignacio Quilesnek, aki olyan, mint egy fa

Köszönetnyilvánítás

Arról, hogy milyen, amikor az ember taxisként próbál megélni New Yorkban, sokat tanultam sofőr kollégáimtól, akik a következők voltak: Abdullah Mohhammed Aziz, Ho, Rojo, Syed Basir Raza, Jeffrey, Jean-Pierre, Gábor, Tadeusz, Igor, két Honza, Singha Singh, Adel Mustafa és Csang kisasszony. Hálás vagyok a Taxi and Limousine Commission igazgatójának, Fidel F. del Valle úrnak az általa nyújtott értékes információkért. A lőfegyverekkel való elméleti és gyakorlati megismerkedést a taxisofőr-forgatókönyvíró Donald Schwarznak köszönhetem, valamint a brooklyni orosz maffia becsvágyó tagjának, Roman L.-nek, akit Bal Szemnek becéznek. Az értékes orvosi információkért Dr. Georgi Braunt illeti köszönet.

Köszönetet érdemel továbbá az én értetlen fehér agyam türelmes elviseléséért Dominique S. Dieng és Limamou Sall Szenegálból, Talibe és Traore Maliból, Mamalou Nigériából és néhány további ismerősöm Nyugat-Afrikából. (A könyvben szereplő nevek nem egyeznek barátaim nevével, csak kölcsönvettem azokat.)

Köszönöm Kennynek, az arubai taxis diszpécsernek a barátságát, az információkat és azt a jóindulatot, amellyel hagyta, hogy minden tényt kedvem szerint kiforgassak.

Anna Balevnek köszönöm a számtalan pohár fehérbort, a medencét és a vendégszeretetet. Köszönöm Katherine Arnoldi írónő és Raymond Johnston forgatókönyvíró biztatását és barátságát. A cseh számítógépes szövegszerkesztő program elküldését köszönöm Karel Čechnek, a Mladá fronta Dnes munkatársának.

The horse could not do without Manhattan. It drew him

like a magnet, like a vacuum, like oats, or a mare, or an open,

never-ending, tree-lined road.

Mark Helprin: Winter’ s Tale

A ló bolondult Manhattanért. Vonzotta,

mint a mágnes, mint a vákuum, a zab, a kanca,

vagy mint egy végtelenbe nyújtózó széles fasor.

Mark Helprin: Téli mese

(Fordította: Falvay Mihály)

EZ A KÖNYV EGY REGÉNY. MINDENNEMŰ HASONLÓSÁG BÁRMELY ÉLŐ VAGY HOLT SZEMÉLLYEL, ÜZEMKÉPES VAGY RONCS TAXIVAL CSUPÁN A VÉLETLEN MŰVE LEHET.

Első fejezet

(GRAVITÁCIÓ)

A nagyvárosoknak olyan gravitációs vonzása van, mint a nagybolygóknak. Az ember nem csak úgy eldönti, hogy elmegy egy nagyvárosba. A nagyvárosokba bezuhan az ember. A legtöbbször fejjel lefelé. Egyes bevándorlóknak megadatik az a szerencse, hogy egyik vagy másik metropoliszhoz lopva közeledhetnek, távolról körbetapogathatják (ahogy New Yorkot körbe lehet tapogatni Philadelphiából, Párizst Zürichből vagy Amszterdamból); fejből megtanulhatják a körvonalait, és lassacskán, szinte fájdalommentesen ereszkedhetnek le hozzá a rokonok, barátok és ismerősök védőhálóján; filmek, könyvek vagy a nyelv közvetítésével. Ezek a szerencsések a landolás előtt védőruhában hatolnak át a város légkörén, amelyet abból varrtak, amit korábban hallottak róla.

Némelyikünkért azonban az ilyen városok gravitációja elnyúl egészen az óceánokon túlra; az óriási városok kilenc hegyen és kilenc folyón át nyújtják ki értünk tapadókorongos karjaikat, akár a polip. És amikor hagyjuk magunkat elcsábítani, és rácsatlakozunk a karra, mint egy köldökzsinórra, a következő pillanatban már ezüstös spirálon emelkedünk fel, mégpedig akkora sebességgel, hogy az elkerülhetetlen seggre esést aztán csak a város, az egyedülálló tövises planéta iránt érzett szerelmünk tudja tompítani.

#

Mindig, amikor Jindriska így hajnaltájt az utolsó brooklyni útjáról visszafelé tartott Manhattanbe, az volt az érzése, hogy egyszerre mászik őrült sebességgel felfelé, mintha az égbe tartana, Manhattan szigetére a Brooklyn híd szalagján (amely úgy remeg és vibrál a taxi kereke alatt, mint az izmok egy ló hátán), és zuhan Manhattanre óriási magasságból egy meredek csúszdán (amelynek remegése Jindriska egész lényét átjárja és édes-bús érzéssel tölti el), vagy hogy Manhattan szigetének mágneses erővonalai úgy vonzzák magukhoz, mint egy acélgolyót, hogy csattanva a felületéhez tapadjon. Amikor aztán a híd véget ért, és ő hirtelen már OTT VOLT a szigeten, minden alkalommal elcsodálkozott, hogy a becsapódáskor nem hullott szilánkjaira. Ehelyett hangtalanul landolt a hídfőnél, csak az aszfalt surrogott a gumiabroncsok alatt, mint a tenger hullámzása. Előtte a derékszögű utcák szövevénye nyitottan, ismerősen, hozzáférhetően, mint a saját agyáról készült térkép. Hajnaltájt Jindriska agykérge a gondolatok, élmények, emlékek és a remény lenyomataival együtt szétterült, mint egy térkép a szürke aszfalton és betonon. Az emlékek és élmények mélyen az aszfaltba nyomódott söröskupakok, összenyomott alumíniumdobozok vagy széthordott szilánkok formáját vették fel. A remények fordított nyilak alakját viselték, amilyenek a galambok lábacskái után maradtak a még nedves betonban.

Második fejezet

(REGGEL)

– Vibrátor! – jelentette ki Glória határozottan, és szinte egyházias gesztussal emelte magasba a műanyag hímtagot. – Jobban teszed, ha mielőbb beszerzel egyet, különben begolyózok azoktól a te pasasaidtól!

Jindriska, aki épp akkor lépett be az ajtón, a szeme sarkából észlelte a műszer természetellenesen kék színét. Talán ha egy kicsit élénkebb kék lenne, Síva egyik megtestesülésére emlékeztetne. – Mit akarsz azzal? – kérdezte, és nagyot ásított.

– Azok a kretének végül kicsalják az utolsó pennydet is. – Glória szemrehányóan ráirányította a vibrátort a telefon üzenetrögzítőjére, amelynek kijelzőjén a tizenhármas szám világított. – Már megint hívott a FÉRJED…

Amikor kiejtette a husband szót, annyira beleadta minden megvetését, hogy az azonos nevű Yorkshire terrier feltápászkodott a vackáról és odatipegett a lábához. – Helyedre, Hubby! – kiáltott rá Glória. – Szóval csak azt akarom mondani, hogy az a te… pasid tegnap óta hívogat.

Reggel fél hat volt. Kint kezdett világosodni. Glória hosszú, égszínkék köntösbe burkolózva ült ott, és a vibrátort – amely csak egy árnyalattal volt halványabb – idegesen dobálta egyik kezéből a másikba. Arca püffedt volt az alvástól, és koponyájáról, amelyet csak nemrég borotvált kopaszra, a szélrózsa minden irányába meredeztek hollófekete haja rövid sörtéi.

– Hónap eleje van – tette még hozzá Glória, és sercegve megvakarta üstökét. – Szóval egyértelmű, hogy mit akarhat a… (rásandított Hubbyra) …a pasid.

Jindriska a sarokba dobta a hátizsákját. Nem válaszolt. Ehelyett levette a tornacipőjét, és szépen a fal mellé állította. A bal cipő még egészen elment, de a jobb egy kissé csálén állt, mert a talpa ferdére kopott a fék- meg a gázpedál taposásától. Jindra lehúzta a zokniját, megfogta az orránál fogva, és megrázta, figyelve, ahogy néhány átizzadt, reménykeltően zöldes színű bankjegy vitorlázik a parkettre.

Glória elhallgatott, hogy a számolásra tudjon összpontosítani. – No, mennyi csurrant-cseppent ma, Gin?

Jindriska elkáromkodta magát, és mondott egy számot. – Mit vártál, hétfő éjjel van…

– Hétfő éjjel! Hétfő éjjel! Hétfő éjjel semmit nem keresel, azért, mert hétfő van…

– Jól van már, mit akarsz…

– …kedden egy fityinget se keresel, mert kedd van…

– De hát, mit csináljak…

– …és szerdán szart se hozol haza, merthogy…

– Mintha nem tudnád – sóhajtott Gin –, hogy az egyedüli valamirevaló éjszaka a pénteki és a szombati. Minden más nap…

– Azért taxizol, hogy PÉNZT KERESS! Vagy nem? Lehet, hogy meg kellene tanulnod GYORSABBAN hajtani, vagy ki kellene menned a repülőtérre, és…

– Hát szard le a festegetést, és próbálj meg te magad sofőrködni! Azt hiszed, hogy most kíváncsi vagyok…

– Majd te mondod meg, hogy mit szarjak…

– KÉRLEK SZÉPEN, nem beszélhetnénk ezt meg azután, hogy kicsit kialudtam magam? – Jindriska vágyakozó pillantást vetett az ablak alatti sarokban lévő matracra.

– Ez itt az én lakásom! – jelentette ki Glória emelkedő hangerővel. – Ha én nem lennék, akkor te valami lyukban fizetnél háromszor… nem… ÖTSZÖR annyit, mint itt. És te…

Hubby felemelkedett a sarokban, és fejhangon vakkantott egyet.

– Halkabban – figyelmeztette Jindriska Glóriát, vagy a kutyát, vagy mindkettőt. – Felébreszted a kis Josét.

José Manuel Constitución Ramírez úgy aludt a kiságyában, mint egy angyalka, és egy pillanatra mindkét lány eltelt a kisgyermek iránti mindent átható gyengédséggel. Ez a gyengédség, tudták jól, nem fog tovább tartani, mint a kisfiú boldog álma; a kis José úgy egy óra múlva garantáltan felébred és kiabálni kezdi, hogy „Mami, mami, mami!", csakhogy a mamikája a New York-i Állami Börtönben ül, és amikor odakerült, úgy gondolta, hogy nem lenne jó hatással a gyerekre, ha négy éven át egy női börtön környezetében tartaná. Talán a hivatal hanyagságának köszönhetően került akkor a kis José Glória lakására, az meg egészen beleszeretett, olyan gyönyörű volt a kisfiú, amikor éppen aludt. És egyébként is, mi, kubaiak segítsünk egymáson, gondolta Glória saját nagylelkűségétől meghatódva, és figyelte, amint földszinti, vagyis inkább föld alatti lakásukba bekúszik egy narancssárga napsugár. Rögzítette a retináján, mint valamit, ami a városhoz tartozik. Glória már rég körbetapogatta, bejárta, formailag és színvilágában is kitanulta New Yorkot, és jól tudta, hogy ebből a vidám reggeli színből igen kevés található benne. Bántotta néha, hogy ez a narancssárga árnyalat az egyetlen, ami a trópusokból megmaradt a tudatában. És még az is csak a nénikéje elbeszéléseinek köszönhetően (a kubai narancsszínű reggelekről) és a papaja héjának színe miatt, amelyet azonban, még a legkisebbeket is, a Tizedik utca és a B sugárút sarkán lévő csemegeboltban 2 dollár 99-ért árultak, ráadásul zölden, tehát hagyni kellett beérni, és a narancsszín csak nagy sokára fejlődött ki benne. A napsugár megvilágította a porszemeket, és Glória ezt az egészet (színt, hangulatot és szemcsésséget) elraktározta valahol festői látásmódjában.

– Tulajdonképpen kérni akartam tőled valamit – jegyezte meg elgondolkodva.

Jindriska szeme most már igazán majdnem leragadt. Fáradtan lehuppant az ablak és a napsugár alatti matracra, és kibújt a pulóveréből. Azután szétkapcsolta a melltartója hátsó pántját, és leplezetlen ásítással kihúzta a pólója jobb ujján át.

– Meghívtak egy kiállításra! – bökte ki Glória.

– Ne mondd! Komolyan? – Jindriska súlyos fáradtsága ellenére igyekezett örömteli hangot megütni.

– Csakhogy, szóval… (a szomszéd szobából áthallatszott a kis José motyogása, és ez rettegéssel töltötte el Jindriskát) hogy is mondjam… (Husband megint feltápászkodott a vackáról, és néhányszor megcsóválta patkányfarkát) …szóval ez a kiállítás nem ingyen van.

– Nagyszerű.

– Azt akarom mondani, hogy az összeg egy részét előre kérik, hogy…

– Micsoda, azt akarják, hogy te fizess nekik?

– …hogy ki tudják bérelni a helyiséget. Itt lent az Essex Streeten.

– Inkább NEKIK kellene százalékot fizetniük, nem? – próbálta Jindra felidézni korlátozott ismereteit a művészek világáról. – Nemhogy még te fizess nekik.

– Ők majd akkor fizetnek, ha valamit eladtak. Értsd meg: ez nem valami pénzes galériatulajdonos kiállítása műértők számára. Ez egy HAPPENING, rögtön az Essex Streeten, és a Rivington iskola rendezi!

Jindra elnyújtózott a matracon, betakarózott a pokróccal és lehunyta a szemét. Glória a vállánál fogva megrázta: – Ne aludj! Nem is olyan drága! Csak…

– És mennyiért fogják árulni a képeket?

– Azt… azt pontosan nem tudom. De most… most tizenöt centet kérnek egy négyzethüvelykért. Az nem olyan drága, nem? Lemértem a vásznakat, és…

– Szobrok nem lesznek? Vagy azokat köbhüvelykre számítják?

– Gin…

– Szóval… szóval a NAGY művészek sokkal többet fizetnek, mint a kicsik?

De az efféle irónia Glória esetében mit sem ért.

– Ugye kölcsönadod, Gin? – súgta rekedten. És Jindriskára függesztette mély, fekete szemét.

Ebben a pillanatban villogni kezdett az üzenetrögzítő jelzőfénye. Glória arcizmai megmerevedtek. Határozottan a zöld villogás felé bökött a vibrátorral. Jindra szófogadóan a telefon után nyúlt.

– Szeretlek! – hallatszott a kagylóból. – Szeretlekszeretlekszeretlekszeretlek!

– Jó, jó, mennyi kell? – sóhajtott Jindriska.

Harmadik fejezet

(TÚLÉLÉS)

Majdnem három óra volt, amikor Jindriska elindult otthonról, és néhány műanyag tejespalackkal (a kis José meglepően sok tejet fogyasztott) dél felé vette az irányt a C sugárúton. Az East Village lakói helyi szelektív hulladékgyűjtőhelyet hoztak itt létre, közvetlenül az üres telek mellett, amely most – amíg valaki nem kezd rajta építkezni – tele volt az óriási szobrokkal, amelyeket – Glória szerint – a Rivington iskola happeningjein alkottak. Rozsdás bádoglemezek, rudak és csövek, konzervdobozok, konzolok, biciklironcsok, kibelezett mosógépek, televíziók és fagyasztóládák, bizarr, összecsavarodott autókipufogók – mindezt az ócskavasat valaki minden különösebb rendszer nélkül óriási szörnyetegekké forrasztotta össze, amelyek ott magasodtak a parcellán az autócsontvázak, a téglafal maradékai és a frissen zöldellő gyom között, telefujkálva ezüstszürke graffitikkel, amelyek kiszáradt festéke a rozsdával együtt úgy pergett le róluk, mint a halpikkelyek, és lassacskán egészen belepte a téglatörmeléket és a gyomot. Szeles napokon az egész szoborcsoport ijesztően zörgött és nyikorgott, éjszaka pedig mozdulatlan, bizarr árnyékokat vetett a Negyedik utcára, amelyek megkövesedett óriásnövények árnyékaira hasonlítottak.

Jindriska felemelte a PLASTIC MILK CONTAINERS feliratú konténer fedelét, és már majdnem beledobta a fent említett palackokat, amikor a konténerből kinyúlt egy szürke kéz. A fénysugár egy összetapadt őszes fehér bajuszt viselő arcot világított meg. – Van egy kis aprója, miss? – szólalt meg az arc.

Jindriska hátrált fél lépést, de nem ijedt meg nagyon. Higgadtan nyugtázta, hogy lassan kezdi megszokni a kontinenst. Az efféle meglepetésre még egy évvel ezelőtt is méltatlan hangokkal reagált volna, amelyeket csak nehezen lehet megkülönböztetni a tyúk kotkodácsolásától.

– Te vagy az, Randy? – mondta, elengedte, amit a kezében tartott, és beletúrt a zsebébe.

Randy köszönettel elfogadta az ötvencentest. Felegyenesedett, lerázott magáról néhány összenyomott műanyag palackot, és a naptól hunyorogva nekilátott, hogy kimásszon a konténerből. – Az emberek folyton bedobálnak ide valamit. Állandóan. Pont a fejemre!

– Sajnálom. De tudod, ez a konténer tulajdonképpen arra való, hogy…

– De ha belülről valahogy be tudnám zárni, akkor tudnék itt aludni.

– Nem szűk egy kicsit?

– Hát, tudod, Gin, kicsit úgy érzem magam, mint egy perec – ismerte el Randy –, de nem esik be az eső és… olyan ott bent… mint az agyamban, tudod? Amikor belövöm magam. Sötét van, és csak egyetlen fehér fényostor világít, mint egy mágikus spirál. Képzeld csak el, benne aludni a saját bedrogozott agyadban, összegömbölyödve, mint egy kis süni!… Megpróbáltad valaha lefesteni a saját agyad tartalmát, Gin? Mármint… azt a teret? – kérdezte Randy elgondolkodva, és meredten bámult a konténer sötétjébe. – Én ugyanis festő vagyok, you know, és ezek az én képeim.

Rácsapott a rozsdás vaslemezre, és tenyerével végigsimította a festékszóróval odafújt ákombákomot. – Ez az én agyam, Gin, egy univerzális agy, a város agya, mindazok agyának esszenciája, akik valaha itt éltek és megdöglöttek; ez az én berozsdásodott, kizsákmányolt agyam, Gin, és ez… – kopogtatta meg a rettenetesen összecsavarodott teherautó-kipufogót, amelyet valami rivingtoni odaforrasztott a vaslap felső sarkához –, ez a mennyei spirál!… Tudsz te ilyesmit festeni? – ordította, és kiugrott. Koszos, szürke tenyeréből hullott a beezüstözött rozsdapehely.

Gin habozva nézett fel az összecsavarodott kipufogóra. Meredeken hasított az égboltba, és csak legfelül volt egy konzollal odafogva a szomszédos szoborhoz, hogy ne dőljön el. Így is veszélyesen dülöngélt két rajta topogó galamb súlya alatt. A madarak egyike megemelte a farát, és valamit kiengedett belőle. Jindriska követte tekintetével az ürülék útját, és az égbolt fényétől könnybe lábadt a szeme.

– Én nem vagyok művész – mondta Randynek.

#

Rögtön az érkezése utáni első napokban és hetekben, amikor annál a fényképésznél lakott a chinatowni magas, büdös panelház legfelső emeletén (mindjárt a tető alatt, amelyen minden éjszaka két helybéli kurva kopogott fel-alá magas sarkú cipőben, az őrületbe kergetve az álmatlanságban szenvedő fényképészt, és a kémény mögötti gumitemetőbe dobálva a használt óvszereket, ahol aztán bűzlöttek a tűző napsütésben, a fényképész meg elképzelte, ahogy minden egyes kis eső döglött spermiumok milliárdjait mossa ki a kupacból, azok meg a kátránypapíron át egyre mélyebbre szívódnak fel a mennyezetében, és egy szép napon azok a sárgásbarna mikroszkopikus hullák elkezdenek majd a fejére potyogni, vagy a fotóira, vagy a teveszőr takaróval letakart ágyra), Jindriska folyton kelet felé, hazafelé bámult a háztetők csúcsa felett; valami titokzatos oknál fogva a lakások többsége, amelyekben ez idő tájt lakott, és nem volt belőlük kevés, keletre vagy délre nyíló ablakokkal rendelkezett, és ez segített neki eligazodni, hozzászokni az új téridőhöz, New Yorkban ugyanis senki nem mondja, hogy jobbra vagy balra, azt kell mondani, hogy nyugati, keleti, északi vagy déli irányba; az összes lakásból, ahol a túlélésnek és beszokásnak, vágyódásnak és a szabályos kockákkal (amelyek formája az álmaiba is utat talált) beépített derékszögű ürességnek ebben ez az édes-bús időszakában lakott, az összes lakásból, amelybe bekéredzkedett, fizetés, ígérgetés vagy kamatyolás útján bejutott, csak kettőből nem látott kelet felé, mert az egyikben, a Hatvannegyedik utcában (ahol hét macskával és a tulajdonosukkal osztozott egy kockán, és azok a macskák rámásztak, amikor aludt, de a tulajdonos, hál’ istennek, nem, viszont főznie, takarítania kellett, külön fizetni a telefonért és hallgatni – az unalom legapróbb jele nélkül – a vég nélküli lökött fecsegést) a kis ablak a világítóaknába nyílt, amelyet élénkzöld csempével burkoltak be, talán hogy a bérlők ebben az épületkomplexumban közelebb érezzék magukat a természethez, vagy mi, a másik meg a Greenpointon volt, Brooklynban, sorrendben a tizenegyedik lakhelyén, ahol ugyan kicsit kitaszítottnak érezte magát, mert Manhattanen kívül esett, és a boltokban lengyelül beszéltek hozzá, viszont az ablakból, amely nyugatra nyílt, látta az egész Midtownt, vágyai szigetének köldökét, melyből orsócskaként állt ki az Empire State Building kúp alakú csúcsa, és látta a Queensboro hidat és a Williamsburg hidat, amelyek éjszaka szépen világítottak, és vékonyan összekötötték őt Manhattennel; ő meg csak ült ott, egész elégedetten, kicsit eltaszítva, a város úgy csillogott előtte, mint egy foszforeszkáló képeslapon: reggel rózsaszínbe hajlón, ködösen, délután szigorúan, dolgosan, este pedig – néha – éles körvonalakkal vésődött a vöröslő nyugati égboltba, mintha rézlemezből vágták volna ki.

Jindriska órákig tudott az ablak előtt üldögélni, mert New York itt Brooklynban is megközelíthetetlen maradt számára, elvont és távoli, mintha nem volna hajlandó lelépni a képeslapról, még földalattira sem volt pénze, hát legalább nézte a város sziluettjét, amint vibrál az őszi levegő melegétől, amely összecsapódott felette, és kis felhőkben úszott el a messzeségbe. Jindra ült az ablaknál, itta tekintetével a várost, amelybe meg is érkezett, meg nem is, törte a fejét, miből fog itt élni, rádöbbent, hogy tulajdonképpen semmilyen valamirevaló dologhoz nem ért; ott ült, és eltöltötte a büszkeség, hogy eljutott egészen New Yorkba, ott ült, és sajnálta magát; Manhattan sziluettje csalogatta mérhetetlen színes titokzatosságával, hát Jindriska káromkodott egyet, kivette szétesőfélben lévő gardróbjából a legkevésbé ronda darabot, és hagyta, hogy a vágyakozás hipnotikus madzagjai elrángassák a Williamsburg hídig, amelynek drótkötelein már ott ültek a színes fényecskék, mint valami lidércek, átment a hídon, lement róla a Delancey Streeten, és kószálni kezdett a Sohóban, ahol – egy nagyon sárga taxi motorháztetőjén terpeszkedve – meglátta Talibét, a férjét.

Negyedik fejezet

(TALIBE)

– A feleségem vagy, mais…

– Igaz, az vagyok…

– Igaz, a feleségem vagy, de te nem akarsz velem élni. Hiányzol. Te hiányzol. Éjszaka. Mais…

– Talibe, hát nem érted…

– Csak ezt akartam? Gondolod? Hogy ezért vettelek el? Csak ezért?

Talibe (igencsak teátrális) megvetéssel emelte fel a kupac húszdollárost, amelyek mind szépen ki voltak simítva, úgyhogy csak a szakértő pillantás tudta volna megállapítani, hogy korábban megjárták Jindriska fuszeklijét. Aztán hagyta, hogy a bankjegyek, egyik a másik után az asztalra hulljanak, és mindegyikre dühösen ráprüszkölt. Összesen tizenhétszer.

– A férjed vagyok. Én veled akarok élni. Mais te…

Jindriska felsóhajtott. Az alatt a nagyjából egy év alatt, amióta együtt voltak, megértette, hogy Talibével vitatkozni egyszerűen fölösleges. Akkor azt hitte, hogy valami csoda folytán – és éppen a legnagyobb megpróbáltatások közepette – rátalált egy értelmes, halk szavú, kedves fickóra, akivel lehet beszélgetni. Angolul úgy mondják az ilyenekre, hogy agreeable. Kellemes társaság. És Talibe kellemes társaság volt, amíg Jindriska mindenben egyetértett vele. És Jindrának akkor elég sürgős volt az esküvő. Az összeszokást és a szerelmes burukkolást sikerült nem egész tizennégy napra korlátoznia. Az alig két hét elég volt hozzá, hogy a városháza előtti pepita burkolaton elérkezzenek egészen az anyakönyvvezetőig és megpecsételjék a köteléket, ami végső soron leginkább a díszburkolat fekete-fehér köveihez hasonlított. Legalábbis Jindriska úgy érezte. Talibéval erről a témáról nem nagyon beszélgettek. Nem mintha bármi kivetnivalót talált volna Jindriska fehérségében, nem, de annyira fekete országból származott, hogy a színekről nem tudott, és nem is akart tudni semmit. Nem gondolkodott feketén-fehéren, ami a lánynak akkor még tetszett. Bár igaz, hogy rögtön azon a napon, amikor megismerkedtek, megfogta Jindra kezét a bárban a lány screwdriver koktélja és a saját jeges narancsleve fölött (amelyben csak egy szívószál volt, míg Jindriska csavarhúzójában kettő, nehogy Talibe összetévessze; azt akarta, hogy a lány úgy gondolja, vele iszik, de véletlenül sem volt szabad az ő poharába beleinnia, mert nem érhetett sem alkoholhoz, sem dohányhoz, sem nőhöz, bár azért azokkal a nőkkel…) …megragadta Jindra kezét, összefonta ujjaikat, és így szólt: – Gyönyörű, non? – és a lányt abban a pillanatban olyan átható vágyakozás öntötte el, hogy minden szinte összerándult benne a várakozástól… valamire; Talibe akkor a két sárga pohár fölött oly mámorítóan és olyan nagyon édesen egyesült vele, hogy szinte elsötétült előtte a világ, az egybefonódott ujjak sakktáblája összefolyt, s az eredmény meleg, barnásszürke lett, amilyen színűek majd a gyerekeik lesznek… és ettől a leggyönyörűbb (merthogy csak elképzelt) összekapcsolódástól Jindrának néhány hétre teljesen fekete-fehér szeme nőtt, hirtelen azt a fekete-fehér sakktáblát látta mindenben, mindig és mindenütt. A városháza előtti járdán. A zongora billentyűin. A napsütötte járdák mentén álló fák árnyjátékában. A friss hóban, amely a sötét, kopár ágakra hullt. Jidriska két gyapjúsálat kötött télire: egy hófehéret Talibe számára és egy feketét saját magának, aztán meg bántotta, hogy a férfi nem is hordta a magáét, hanem kispárnának használta.

– Én neked férj – kínlódott Talibe inkább