Majdnem tökéletes transzvesztita gyilkosságok

By Giuditta Fabbro

Jane-t és csapatát egy szemetesben talált felboncolt, félmeztelen, halott nőhöz küldik ki, akiről rövid időn belül kiderül, hogy nem is nő, hanem egy transzvesztita, aki egy Igor névre hallgató férfi bárjában dolgozott az eltűnése előtt. Igor viszont semmilyen hajlandóságot nem mutat arra, hogy segítse a rendőrség munkáját. Közben előkerül egy újabb halott transzvesztita, ami egyértelművé teszi a nyomozók számára, hogy egy sorozatgyilkossal van dolguk, aki nagyon profin öl és semmilyen nyomot nem hagy maga után. Minél több halott kerül elő, annál reménytelenebbnek látják a helyzetet. Jane-ben most először merül fel, hogy felad egy nyomozást.

• Language: Magyar
• Publisher: Kovács Judit
• Release date: Jan 21, 2019
• ISBN: 9789634432784

Book preview

Majdnem tökéletes transzvesztita gyilkosságok

A nyomozónő – 9. rész

Giuditta Fabbro

2017

Minden jog fenntartva.

Borítóterv: Kovács Judit

Fotó: Racskó Tibor

Modell: Dankó Zsuzsanna

Korrektúra: Fekete Annamária

ISBN 978963443278

1. fejezet

Borongós márciusi reggel volt. A kora tavasz helyett inkább késő őszre emlékeztetett ez az időjárás. Jane Forrest Hargitai, Magyarország legismertebb nyomozója épp útban volt a munkahelye felé. Alapban utált a városban reggelente közlekedni, de ilyenkor meg főleg nem szeretett vezetni. Gyűlölte a hideget és az esőt. Szíve szerint melegebb vidéken élt volna, de neki ez az ország volt a hazája, így az időjárás ellenére sem jutott eszébe elköltözni innen.

Épp csak leparkolt a rendőrség épülete előtt, amikor az ajtóban megjelent a nyomozónő csapata. A két férfiból és három nőből álló csoportra Jane mindig számíthatott, legyen szó törvényes vagy kissé törvénybe ütköző dolgokról.

A nyomozónő ki se szállt a páncélozott Audiból. Tudta, hogy ha a csapata már az ajtóban várja, akkor történt egy gyilkosság, amihez őket küldték ki. Jane egy mélyet sóhajtott. Semmi kedve nem volt a helyszíneléshez. Egész eddig reménykedett benne, hogy most, ebben a rossz időben nyugodtan elücsöröghet az irodájában, és nem kell kimennie terepre.

Pálma, Jane mostohalánya, valamint Zita és Bea beültek az Audiba, a két férfi, Patrik és Kristóf pedig a nyomozónő mellett parkoló járőrkocsiba szálltak be. Patrikék mentek elöl, Jane követte őket. Egy órába telt, mire a megadott helyszínre értek. A cím egy tízemeletes panelház mögötti kis utca volt. A nyomozónő leparkolt a kihúzott rendőrségi szalag előtt és leállította a motort. Hátradőlt az ülésben, és a tarkójával megtámaszkodott a fejtámlán. Hosszú percekig nézte a csapatát, akik a fal mellett álló hatalmas szemetesnél megkezdték a helyszínelést. Halk kopogás zavarta meg a gondolatait. Balra fordította a fejét. Pálma állt az ajtó mellett. Jane ráadta a gyújtást, és leengedte az ablakot.

– Nem nézed meg? – érdeklődött a fiatal nő.

– Gondolom, egy halott. Különben nem lennénk itt.

– Elég érdekes a hulla – jegyezte meg Pálma.

– Nem hiszem, hogy tudna új dolgokkal szolgálni, és most semmi kedvem itt hagyni ezt a jó meleg bőrülést.

– Én a helyedben azért vetnék egy pillantást rá – válaszolta sejtelmesen mosolyogva, majd visszament a többiekhez.

Jane felhúzta az ablakot, majd egy mélyet sóhajtott, miközben magához vette a kulcsot. Nehézkes léptekkel a kukához ment. Lábujjhegyre állt és belenézett. Egy fekete, hosszú hajú, félmeztelen nő volt benne, akinek a mellkasán a szakszerű boncolás jelei voltak felfedezhetőek annyi kivétellel, hogy a vágás a köldöke alatt ért véget.

– Ne már! – ráncolta össze a homlokát a nyomozónő. – Ugye nem egy kibelezős kezdett el praktizálni Budapesten?

– Hát pedig nagyon úgy néz ki – felelte a kukában álló, fehér kezeslábasba teljesen beöltözött egyik rendőr, és egy nagy nejlon zacskót húzott elő a szemetesből. Feltartotta Jane elé. A nyomozónő rögtön felismerte benne a halottból kioperált belsőségeket.

– Óh, Istenem! – sóhajtott fel Pálma, akit rosszullét kerülgetett a látottaktól. A bal kézfejét az orra elé tette és el is fordult, nehogy elhányja magát.

– Igazad volt – szólt oda Pálmának Jane. – Ez tényleg érdekes egy hulla.

A fiatal nő ezután a mondat után elkezdett öklendezni. Muszáj volt pár métert arrébb mennie, hogy kissé össze tudja szedni magát.

– Gondolom, ebédre nem bolognai spagettit fogsz kérni – kiáltott oda a mostohalányának Jane.

– Látom, élvezed a helyzetet – szólt vissza nehezen Pálma, és a jobb kezével megtámaszkodott a kocsin.

– Te akartad, hogy kiszálljak. Én jól elvoltam egész eddig az Audiban – mosolyodott el Jane, majd elővette a telefonját, és lefényképezte vele a hivalkodóan kisminkelt halott arcát. – Elviszem magammal a kisasszonyt, ti addig végezzétek el a helyszínelést – fordult oda Patrikhoz, a csapata legjobb nyomozójához. – Ha bármit találtok, szólj! – zárta rövidre, majd elindult az Audihoz. Felesleges lett volna bármi többet mondania, hisz a négy nyomozó nagyon is jól tudta a dolgát. Nem hiába ők voltak az ország legjobbjai.

Miután mind a ketten beültek, Jane kitolatott az utcából, majd a Dobó Renátó által üzemeltetett bárhoz vették az irányt. A nem épp legális üzleteiről ismert férfi az elmúlt fél évben az éjszakai élet vezére lett. Pedig pár éve még nem sok beleszólása volt a dolgok alakulásába, de miután megölte az éjszakában akkor olyan nagyra tartott Bíró Alfrédot és visszaszerezte azokat a területeket, amik még az unokatestvére, Dobó Sándor kezében voltak, kivívta a tiszteletet. Már senki nem úgy tekintett rá, mint a nagy Dobó Sándor árnyékában élő kisöccsére. Ráadásul nem hivatalosan Jane védelmét is élvezte, és a nővel nem szívesen húzott senki ujjat.

A nyomozónő leparkolt az ország legnagyobb bárjának a hátsó bejáratánál. Mind a ketten kiszálltak. Jane a férfitól kapott mágneskártyával kinyitotta az ajtót és Pálmával bementek az épületbe, ahol minden csendes volt. Az ilyenkor zárva tartó vendéglátóegységben csak a takarítók dolgoztak. A lányok és a pultosok mind a szobájukban pihenték ki az éjszaka fáradalmait. A két rendőrnő egyenesen arra az emeletre ment, ahol Renátó irodája volt. A folyosó elején lévő golyóálló üvegajtó nyitásához csak négy ember tudta a kódot. Renátó, Jane, Imre, a férfi legmegbízhatóbb testőre és Vivien, az üzletvezető, aki Renátó egyik élettársa volt. A férfi ezen intézkedése is arra irányult, hogy minél jobban megtartsa a távolságot az alkalmazottaitól. Tanult a két évvel azelőtti hibájából, így visszatért az unokabátyja szabályaihoz. A bárokban dolgozók csak Viviennel érintkezhettek, Renátóhoz hozzá sem szólhattak. Kivétel ez alól a pultosok és a testőrök voltak, de csak abban az esetben, ha Renátó szólította meg őket.

A férfi irodájánál a két nő megállt, és Pálma bekopogott. Miután a szobából megkapták az engedélyt rá, beléptek. Renátó a bőrfoteljében ült és az íróasztalon előtte tornyosuló pénzhalmot számolta, aminek egy része szépen bekötegelve már ott pihent a jobb oldalán.

– Ezt pont nekünk nem kellene látnunk – jegyezte meg Jane. – Visszajövünk inkább később.

– Tudtam, hogy maguk jönnek – mutatott rá a falra felszerelt monitorra, amin a folyosó kamerájának a képe volt kitéve. – Ha lenne titkom ön előtt, akkor maguk elé mentem volna – mondta, miközben ráhúzta a papírszalagot a megszámolt húszezresekre. – Minek köszönhetem a látogatást?

– Nem tűnt el mostanában az egyik lánya valamelyik bárjából? – tért rögtön a lényegre.

– Nem tudok róla – rázta meg a fejét, közben a halomból kikapkodta a még ott lévő húszezreseket.

– Vetne rá egy pillantást? Hátha mégis felismeri – vette elő a telefonját. Kikereste belőle a szemetesben készített képet és a férfi elé tartotta. Renátó lerakta a kezében lévő pénzt, majd kissé előredőlt, hogy jobban láthassa. Az arcán mosoly jelent meg, közben megrázta a fejét.

– Ha azt mondja, hogy ezzel is lefeküdt... – szólalt meg dühösen Jane, akit nagyon bosszantott az, ahogy a férfi reagált.

– Na, vele biztos, hogy nem – nevetett fel Renátó.

– Akkor árulja már el, mi olyan vicces, mert én nem találtam mulatságosnak egy kibelezett női holttestet.

– Ő nem nő – felelte a férfi. – Egy travi.

– Egy mi? – kérdezte Pálma.

– Egy transzi. Transzvesztita. Itt dolgozik pár utcányira Igor bárjában. Az egyik legkeresettebb a szakmájában.

– Biztos vagy benne? – csodálkozott el Pálma. – Láttam a halottat, szép, nőies vonásai voltak, sima, hófehér bőre, hatalmas mellei...

– Műmellei voltak, de ez a boncolásnál úgyis ki fog derülni. Amint levetkőztetik, rögtön látni fogják, hogy alulról ő valójában egyáltalán nem nő.

– Beszélnem kell ezzel az Igorral – mondta komoly arccal Jane.

– Nem javasolnám. Nem igazán bírja a zsarukat.

– Nem nagyon érdekel, mit bír és mit nem. Jelen állás szerint ő az első számú gyanúsított.

– Kizárt, hogy neki köze lenne hozzá. A legjobban kereső embere volt. Egy csomó pénzt bukik nélküle. Nem volt érdeke, hogy kinyírja.

– Kivéve, ha összeszólalkoztak valamin, és erős felindulásból megölte.

– Igor nem hülye. Nem nyírja ki az alkalmazottait. Hamarabb ölne rendőrt, mint egy travit. Belőlük él. Úgy vigyáz rájuk, mintha a saját gyerekei lennének.

– Jó kis apuka, ha hagyta kinyíratni az aranytojást tojó tyúkját – jegyezte meg Jane.

– Gondolom, a szabadnapján tűnt el. Onnan nem lehet kihozni senkit, csak az emeleten dolgoznak, külső helyszínen nem. Pont azért, hogy elkerüljék az ilyen eseteket.

– Hát ez mind szép és jó, de nekem akkor is beszélnem kell vele.

– Adjon nekem pár napot! Hadd beszéljek először én Igorral!

– Renátó, ha megpróbálja meghamisítani a bizonyítékokat és valaki másra rákenni a haverja helyett...

– Ő nem a haverom, csak egy megtűrt ember az én területemen – vágta rá hidegen.

Jane a kis Dobót figyelte, aki nagyon megváltozott az elmúlt időszakban. Sokkal keményebb és határozottabb lett az eltelt fél év alatt. Legyőzhetetlennek tűnt. Már nem félt senkitől sem.

– Rendben – bólintott rá némi gondolkodás után. – De ha hirtelen eltűnik vagy meghal ez az ember, akkor magát tartóztatom le gyilkosság vádjával.

– Nem fog sem eltűnni, sem meghalni – válaszolta a férfi, és folytatta a pénz számolását.

– Oké – egyezett bele, bár maga sem tudta, hogy miért engedett. Sarkon fordult és elindult az ajtó felé.

– Hétvégén nem grillezünk valamit? – szólt a nők után Renátó.

– Ebben a hidegben? – fordult vissza egy pillanatra Jane.

– Jó időt mond szombatra, 15 fok lesz.

– Tudja nagyon jól, hogy harminc fok alatt fázom.

– Magának majd a szaunában terítek meg – mosolyodott el a férfi. Jane is elmosolyodott, majd szó nélkül kilépett az ajtón. Pálma követte. Egyenesen a kocsihoz mentek, és visszahajtottak a helyszínre. A holttestet épp akkor akarták elszállítani, amikor ők odaértek.

– Várjanak! – állította meg a hullaszállítókat Jane, majd a helyszínelőkhöz fordult. – Kérek egy önként jelentkezőt, aki lehúzza a halott nadrágját!

Mindenki értetlenül nézett a másikra. Csodálkozva fordultak körbe, keresve valakit, aki vállalja. A nyomozónő csapata is meglepődött ezen, de nem szóltak egy szót sem. Jane hamar megunta a várakozást.

– Hé! – mutatott rá az egyik egyenruhás rendőrre. – Maga lesz az önkéntes.

– De nekem feleségem van – habogta a férfi.

– Ennek mi köze van bármihez is? Nem azt kértem magától, hogy szexeljen vele, csak jöjjön ide és gombolja ki a nadrágját.

– De miért én? – nézett körbe.

– Ugye nem tagad meg egy parancsot? – kérdezte, majd Beához, a csapata egyik női tagjához fordult. – Adj neki egy kesztyűt!

Bea a rendőrhöz lépett, és a kezébe nyomott egy kesztyűt. Igaz, ő sem értett egy szót sem, mégis ellenkezés nélkül teljesítette Jane parancsát.

– Na gyerünk, mozogjon! Nem érek rá egész nap – sürgette a rendőrt a nyomozónő.

A férfi tett pár bizonytalan lépést a halotthoz. Nehézkesen felhúzta a kesztyűt, majd benyúlt a fekete hullazsák alá.

– Talált valamit, ami nem szokott nőkön lenni? – kérdezte türelmetlenül Jane.

– Ez nem is nő! – ugrott hátra egyet a rendőr.

– Ez tartott ennyi ideig? – morgolódott a nyomozónő. – Legközelebb ne kelljen ennyit várnom egy parancs teljesítésére, mert leszereltetem – mondta, majd az ott állókhoz fordult. – A halott egy transzvesztita. Az egyik budapesti bárban dolgozott, de részleteket egyelőre nem tudunk az eltűnése és a halála körülményeiről. Tudom, nem könnyű egy kukában nyomokat találni, de próbálják meg – fejezte be, majd odaintett Beának, aki egy gumikesztyűt adott át. Jane felhúzta, majd aprólékosan megvizsgálta a halott felsőtestét. A boncoláskor szokásos „Y" vágás teljesen szabályos volt. A nyomozónő a testen lefelé haladva centiről centire megvizsgálta a megvágott és újra összevarrt bőr széleit. Látszott rajta, hogy pontos, biztos kéz csinálta. Egy pillanatra sem remegett meg vágás közben. Összesen két furcsaságot fedezett fel. Az egyik, a kezdete és végénél lévő vágás nem egyenes, hanem kissé görbült volt, valamint a varrásnál a gyilkos nem a szokványos öltéseket alkalmazta, időnként kis hurkokat rakott bele. Olyan volt ez, mint egy aláírás. Jane odaintette magához Patrikot és megosztotta vele a felfedezését, majd kérte, hogy csináljon róla fényképeket, így a későbbiekben könnyebb lesz azonosítani az áldozatokat és az elkövetőt. Miközben Patrik elkészítette a fényképeket, a nyomozónő tekintete többször is végigfutott az előtte fekvő halotton. Az arcvonásai teljesen nőiesek voltak. Bár Jane elsőre nem tudta megállapítani, hogy a természet, vagy egy ügyes plasztikai sebész műve. A nő pillantása elindult lefelé a holttesten. Szép, sima, tökéletes bőre volt. Egy szőrszál se csúfította el a felsőtestét. Hatalmas műmellei voltak, vékony dereka. Jane megfogta a csuklóját és megemelte a kezét. Ápolt, kissé hosszabbra hagyott körmei voltak.

– Vettetek mintát a körme alól? – érdeklődött a nyomozónő a mellette álló fekete hajú férfitól.

– Igen – bólintott Patrik. – Bár semmi nem utal arra, hogy védekezett volna.

– Lehet, bedrogozták? – emelte meg kissé a halott karját, és megvizsgálta a vénáját. Jane orrát furcsa illat csapta meg. Lehajolt és megszagolta a holttest karját. A hullaszállítók összeráncolt szemöldökkel figyelték a jelenetet. Patrik is érdekesen nézett a nyomozónőre, mégsem kérdezett semmit.

– Szagold meg a bőrét! – fordult hirtelen a mellette álló nyomozóhoz Jane.

– Olyan furcsa vagy ma – jegyezte meg Patrik. – Nem akarok travit szagolgatni – fintorgott egyet.

– Ez csak egy hulla. Ne finnyáskodj már! – emelte fel a hangját a nyomozónő, aki kezdte elveszíteni a türelmét, hogy ma senki se teljesíti elsőre azt, amit kér.

A fekete hajú nyomozó elhúzta a száját, majd lehajolt és megszagolta a holttestet.

– Lefertőtlenítették? – csodálkozott el Patrik.

Jane megszagolta a halott hasát is, majd a fejéhez lépett. Lehajolt és az arcát, haját is megszagolta.

– Csomagolják ki teljesen! – szólt oda a hullaszállítóknak a nyomozónő.

– Jó – válaszolta az egyik megszeppenve –, de én nem fogom szagolgatni.

– Mi a jó ég van itt mindenkivel? – csattant fel Jane. – Nekem van ma a legkevésbé kedvem dolgozni, mégis mindenki csak nyávog, ha megkérem bármire. Vagy azt csinálja mindenki, amit én mondok – emelte fel a hangját egyre jobban –, vagy elzavarom az egész bagázst a fenébe. Megértették?

A helyszín egész területén hirtelen halotti csend lett. Mindenki tudta, hogy a nyomozónő most vesztette el teljesen a türelmét. Jane odament a halott lábához, felhúzta rajta a nadrágot és megszagolta a lábszárát. Annak is ugyanolyan fertőtlenítő illata volt, mint a halott egész testének.

– Szóval – állapította meg a nyomozónő –, lefertőtlenítették tetőtől talpig, megmosták, beszárították a haját, kisminkelték. Majd élve felboncolták és nem is védekezett?

– Valamivel elkábították. Csináltatok toxikológiai vizsgálatot.

– Na ezt a hozzáállást már szeretem – jegyezte meg, majd a hullaszállítókhoz fordult. – Most már vihetik a halottkémhez.

Jane ezután a csapatához vette az útját. Néma csendben figyelte, ahogy a munkájukat végzik. Hosszú órákon keresztül helyszíneltek. Miután végeztek, a nyomozónő meghívta az egész csapatát ebédelni a rendőrséggel szemben lévő kis étterembe. Míg a többiek halkan beszélgettek, addig Jane a gondolataiba mélyedve ült az asztalnál. Tudta, hogy ez az emberölés nem csak egy hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság volt. Annyira pontosan elő volt minden készítve, hogy ennek biztos lesz folytatása. A nő nem igazán örült egy sorozatgyilkos felbukkanásának. Főleg egy olyannak nem, aki ilyen alaposan eltervezi az emberölést.

– Hé, Forrest! – lépett oda szinte a semmiből Egon, az a nyomozó, akivel azóta ki nem állhatták egymást, mióta Jane visszakerült a rendőrséghez.

– Óh, Istenem. Mit vétettem? – hajtotta bele a tenyerébe a homlokát a nyomozónő. – Mi jöhet még ma, egy cunami?

– Letettem egy kérelmet az asztalodra ma reggel, de még nem kaptam választ rá.

– Az irodám környékén se jártam még.

– Biztos a kis nyalis titkárnőd szólt, hogy fontos lenne, és te direkt nem mentél be, hogy keresztbe tegyél nekem – támadott rögtön a férfi.

– Terepen voltunk, egy kibelezett hullánál – védte meg a nőt Pálma.

– De jól betanítottad az embereidet hazudni! – vágta rá Egon.

– Pont a te barátnődet találtuk meg egy szemetesben – vetette oda Bea.

– Tuti te nyírtad ki – szúrta oda Zita is. – Irigy voltál rá, hogy neki nagyobb farka van, mint neked.

– Forrest, fogd vissza a kis csahosaidat! – emelte fel fenyegetően a jobb mutatóujját Egon.

– Különben mi lesz? Kinyírsz még egy transzvesztitát azok közül, akikhez jársz? – mosolyodott el Kristóf.

– Most nagyon viccesnek gondoljátok magatokat, igaz? De egyikőtök sem fog röhögni, ha kirúgatom anyátokat, amiért nem végzi el rendesen a munkáját.

– Egon – szólalt meg Patrik is –, áruld már el, a munkaköri leírás melyik pontja tartalmazza azt, hogy a főnöködnek 6 órán belül választ kell adnia neked a hülye kérelmeidre?

– Az egyik se volt hülye kérelem.

– Igazad van – bólintott Jane. – A legértelmesebb az volt, amikor külön a te méretedre legyártatott másik golyóálló mellényt kértél, mert egy szappanoperában azt láttad.

– Az egy amerikai dokumentumfilm volt – emelte fel a hangját Egon.

– Még a minisztériumban is két napig röhögtek rajta – tette hozzá Jane.

– Mert te egy debilnek állítottál be.

– Nem nehéz, ha az is vagy – jegyezte meg mosolyogva a nyomozónő.

– Egy napot kapsz. Ha nincs válasz, panaszt teszek – zárta le a maga részéről és elrohant.

– Hűha, most aztán nagyon megijedtem – kiáltott utána Jane, majd folytatta az étkezést. Miután mind végeztek, átmentek a rendőrség épületébe. A nyomozónő egyenesen az irodájához vette az útját. A titkárnője, Réka is épp akkor tért vissza, amikor Jane. A nyomozónő előkerestette vele az Egon által megírt kérelmet. Még a feléig se jutott vele, már felbosszantotta.

– Hogy ez mekkora egy barom! – dobta le az asztalra a lapot, majd a foteljához ment és leült. Elvette Rékától az aláírásra váró papírokat, majd hozzálátott a munkájához.

Másnap reggel Jane és Pálma épp útban voltak a rendőrség felé, amikor bejelentést kaptak egy halott fiatal lányról. A nyomozónő felkapcsolta a megkülönböztető jelzést és egyenesen ahhoz az elhagyatott külvárosi házhoz indult, amit a központos a rádión keresztül megadott. A nő csapata már a helyszínen volt, Patrik kocsija mellett álltak és beszélgettek. Jane ezen nagyon meglepődött. Nem értette, hogy érhettek oda olyan hamar.

– Ti sose alusztok? – állt meg előttük, és a két kezét a csípőjére tette. – Egész hajnalban bolyongtok a városban valami jó kis gyilkosságra várva, hogy minél hamarabb ott lehessetek?

Mind a négy fiatal nyomozó felnevetett.

– Épp útban voltunk a kapitányságra, amikor a bejelentést kaptuk – felelte Patrik.

– Mi is – bólogatott Jane. – Mégis később értünk ide.

Egy autó állt meg nagy fékcsikorgással a nyomozónő mögött, és Egon ugrott ki belőle.

– Ez még ide is utánam jön? – dühöngött Jane, mikor meglátta a férfit.

– Mit akarsz itt, Forrest? – támadt neki azonnal.

– Talán dolgozni? – húzta fel kérdőn a szemöldökét.

– Semmi keresnivalód itt. Ez az én helyszínem.

– Ne kezdd újra „az én helyszínem" játékodat, Edmund. Úgyis te jössz ki belőle vesztesen.

– Ez most akkor is az én helyszínem! – ismételte meg, és a ház felé mutatott. – Két napja jártunk itt egy gyilkosságnál. Még ott van a kihúzott rendőrségi szalagom.

Jane hátrafordult. Tényleg volt ott egy félig kihúzott szalag, de ez nem győzte meg őt.

– Hát akkor menjünk be együtt és nézzük meg, hátha visszajött a két nappal ezelőtti hullád – indult el az épület felé a nyomozónő.

Egon és a társa, Olivér követték, majd csatlakozott hozzájuk Jane csapata is.

– Hogy halt meg? – fordult hátra egy pillanatra a nyomozónő.

– Honnan tudnánk, még nem is láttuk a holttestet – vágta rá Olivér.

– Ez most komoly? – állt meg Jane és megfordult. – Én a két nappal ezelőtti hullát kérdezem, te agyoniskolázott – emelte fel a hangját, majd Egonra szegezte a tekintetét. –Te direkt veszed körbe magad teljesen hülyékkel? – érdeklődött tőle, majd hozzátette: – Attól még nem tűnsz sokkal okosabbnak.

– Ezt meg sem hallottam.

– Pedig jó lenne, ha meghallanád, mert ha ilyen emberek fognak melletted dolgozni, akkor az életben nem fogsz megoldani egy ügyet sem.

– Mert a te csapatodban csak csupa Einstein dolgozik, igaz?

– Azt nem mondanám, de nem vagy messze az igazságtól. Viszont térjünk vissza a gyilkossághoz, elvégre nyomozók vagyunk és nem tudósok. Szóval, hogy halt meg két nappal ezelőtt az ember?

– Férfi volt és megkéselték – felelte tőmondatban Egon.

– Gyanúsított van? – kérdezte komoly arccal Jane.

– Még nincs.

– Ha ezzel a kétosztályossal fogsz nyomozni, akkor soha nem is lesz – vágta rá, majd megfordult, és folytatta az útját az épület felé. Az ajtóban megállt és Beához fordult. Olivér viszont elment a nyomozónő mellett.

– Hé! – kapta el a karját Jane és visszarántotta. – Te hová a francba mész kesztyű és lábzsák nélkül? Egon, most komolyan! – fordult oda dühösen a nyomozóhoz. – Honnan hoztad ezt az embert? Az állatkertből?

– Rajtad sincs – vágta rá Olivér.

Ebben a pillanatban Bea Jane kezébe nyomta a gumikesztyűt és a lábzsákot.

– Tényleg? – húzta fel mind a két cipőjére és mindkét kezére a nyomozónő. – Amúgy meg ki a francnak képzeled te magad, hogy beleugass bármibe is? Egy, nem hozzád beszéltem, kettő, nehogy már még te vonj engem bármiért is felelősségre! – Jane körbenézett. Az emberei mind be voltak öltözve. – Az én csapatom készen áll a helyszínelésre. Hol a te felszerelésed?

– A kocsiban – felelte halkan Olivér.

– Nem gondolod, hogy hoznod kellene, vagy megvárod, míg utánad szalad?

– Nem szükséges szemétkedned vele – védte meg a társát Egon. – tudja a dolgát.

– Valóban? Mert innen, ahol állok, nem úgy látszik. Be akart trappolni egy helyszínre, tönkretéve ezzel a nyomokat.

– Nem akartam bemenni, csak benéztem.

– Te most tényleg ennyire debilnek nézel engem? – ráncolta össze a homlokát. – Jézusom, Edmund! – fordult a nyomozóhoz – Ne engedd a közelembe ezt az embert, vagy veszélyességi pótlék igénylésére adok be kérelmet minden egyes alkalommal, amikor hozzám szól.

Olivér szólásra nyitotta a száját, de Jane megelőzte.

– Már kérem is – kapta elő a telefonját.

– Menj, hozd ide a táskádat! – utasította Egon a férfit, közben a szemét egy pillanatra sem vette le Jane-ről. Miután Olivér hallótávolságon kívülre került, újra megszólalt. – Mi lenne, ha nem baszogatnád egyfolytában? – támadta le a nyomozónőt. – Ő nagyon igyekszik, de ha te egyfolytában szarnak állítod be...

– Mert az is – szakította félbe.

– Csak önbizalom hiányos – javította ki Egon.

– Szerintem meg egy hülye, akinek semmi keresni valója a nyomozók között.

– Ezt csak azért mondod, mert Károly helyére jött.

– A kettőnek semmi köze egymáshoz – rázta meg a fejét Jane. – Tanítsd meg rendesen dolgozni, vagy vele együtt repülsz! – emelte fel fenyegetően a jobb mutatóujját, majd sarkon fordult és bement a ház nyitott ajtaján. A belülről teljesen üres, omladozó épület belsejében található szobában feküdt a női holttest. Jane odament hozzá és leguggolt mellette. Végignézett rajta. Nem nézett ki hajléktalannak. Igaz, a ruhája kissé megviselt volt, több helyen elszakadt, de ez inkább utalt dulakodásra, mint arra, hogy csöves lenne. Egon és Olivér a nyomozónő jobb oldalán álltak meg, a csapata a balján volt. Mindannyian a fiatal lányt nézték.

– Nekem ismerős – szólalt meg Olivér.

– Na, akkor megvan a gyilkosunk – állt fel Jane és Egonhoz fordult. – Bilincseld meg, és mehetünk is.

– Egy eltűnt embereket kereső oldalon láttam – védekezett ijedt arccal Olivér.

– Csak viccelt – szólt oda nyugodt hangon Egon. – Bár nagyon béna egy poén volt.

– Ő mégis bevette – mutatott rá a férfire Jane. – Látod, erről beszéltem neked – fordult teljesen Egonhoz. – Egy ilyen emberből sose lesz jó nyomozó.

– Két napja tűnt el – folytatta Olivér. – Dobó Renátó szórakozóhelyéről egyedül indult haza, de nem érkezett meg. A szülei reggel rögtön bejelentették. A bár kameráján csak az látszik, hogy előveszi a telefonját, majd kisétál a képből. Senki se követte.

– Ez igen – bólintott elismerően Jane, és a tekintetét Olivérre emelte. – Mi lenne, ha csak akkor szólalnál meg, ha értelmeset tudsz mondani? Olyanokat például, mint az előbb. A többi maradék 479 percben meg csendben lennél és tanulnál.

– Kértelek valamire, igaz? – szólt közbe dühösen Egon.

– Én is elég sok mindent kértem már tőled az évek során, de te mindig az ellenkezőjét tetted.

– Most akkor ez kinek a hullája? – érdeklődött csendesen Bea.

– Mi voltunk itt hamarabb! – vágta rá Kristóf.

– Jane? – fordult a nőhöz Patrik.

– Egyelőre kezdjétek meg együtt a helyszínelést velük – mutatott Egonékra. – Mire végeztek, kitalálom, mi legyen – mondta, közben elővette a telefonját és készített egy képet a halottról. Szó nélkül elindult kifelé. Áronnak, számítógépzseniként ismert kollégájának a számát tárcsázta. Megkérte, hogy nézzen utána egy