A bosszú

By Berkesi András

„Arcom felrepedt az ütésektől, erősen vérzett. Ájulás környékezett, amikor Viktor is rám ugrott, könnyes arcát véres arcomhoz szorította, és csókolni kezdett, ajkával a szájamat kereste. Én meg védekeztem, fejemet jobbra-balra forgattam. Hányinger fogott el, nemcsak Viktortól undorodtam, hanem az egész életemtől. Viktor hisztériás rohamot kapott: „Nem akarsz szeretni, nem akarod, hogy a tiéd legyek?” Nem! – kiáltottam. – Gyűlöllek! – Közben Halmos mintha eksztázisba esett volna, a sliccemet kezdte kigombolni. Erőm utolsó maradékával lerúgtam magamról, nekizuhant a komódnak. „Gyűlölsz?” – hallottam Viktor hangját. Tiszta szívemből! – hörögtem. „Akkor pusztulj el, hogy soha senki ne szerethessen!” Két kezével megragadta a torkomat, és fojtogatni kezdett. Nem hittem volna, hogy nőies ujjai ilyen acélos szorításra képesek. Már fulladoztam, amikor kapálódzó kezem a bronz állólámpához ért. Megragadtam, és ütöttem. Nem tudom, hányszor találtam el a fejét, de éreztem, hogy szorítása ernyed, aztán ledől a testemről.”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633444160

Book preview

BERKESI ANDRÁS

A BOSSZÚ

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Nótárius 1996

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-416-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

©Berkesi András jogutódja

Az őrmester léptei hangtalanok voltak. Balla Imre az őr előtt alig egyméternyire haladt, kemény léptei felverték a börtönfolyosó délutáni csendjét.

– Nem tud halkabban lépkedni?! – sziszegte az őrmester.

– Megpróbálok – mondta Balla, és lábujjhegyen lépkedett, mintha osonna. Néhány centivel magasabb volt a szőke, kék szemű őrmesternél, a letartóztatása előtt 178-at mutatott a mérőléc, de az volt az érzése, hogy a hároméves rabság alatt egy-két centivel alacsonyabb lett.

– Álljon meg! – vezényelt az őrmester az egyik zárka előtt. Balla megállt az ajtó mellett, előírásszerűen a fal felé fordult, két kezét hátratette. Az őrmester félrehúzta a kémlelőnyílás fedőlemezét, benézett a zárkába, aztán kinyitotta az ajtót – Lépjen be! – Balla engedelmeskedett. Ahogy belépett, rögtön a falnak fordult, annyit azonban látott, hogy a másik oldalon is áll valaki.

– Forduljanak meg! – Az őrmester hangjából szemernyi katonás íz sem érződött. A két rab megfordult. Balla ismerősnek találta magas, széles vállú zárkatársát, de látta, hogy az is felismerte őt. Géza, hát persze hogy ő az, Simándy Géza. Nem akart hinni a szemének. Utoljára 1942. május harmadikán találkozott vele a Török fürdőben, most pedig 1953. május tizedike van. Érdekes, akkor is vasárnap volt, most is vasárnap van.

– Simándy! – Az őrmester halkan, de határozottan beszélt – Maga az öregebb rab, maga lesz a zárkaparancsnok.

– Értettem, őrmester úr! De, jelentem, én fiatalabb vagyok Balla Imrénél, három nappal.

– Néggyel! – helyesbített Balla. – Pontosan négy nappal.

Az őrmester tétován nézett egyikről a másikra. Cigarettát vett elő, rágyújtott, aztán rövid gondolkodás után megkínálta őket is.

– Maguk ismerik egymást? – kérdezte.

– Igen, őrmester úr – válaszolt Simándy. – A középiskolában padtársak voltunk. Igaz, nem sokáig, mert én az érettségi előtt kimaradtam.

– Hát ez fantasztikus! – Az őrmester hitetlenül csóválta a fejét. – Esküszöm, hogy az! Maga is ráismert Simándyra, Balla?

– Jelentem, én is megismertem Gézát. A szeme, a szemöldöke volt nagyon ismerős. De csak akkor lettem biztos benne, amikor megszólalt. Géza hangja nagyon jellegzetes. Mély bariton, olyan, mint a gordonka.

Az őrmester egyre csak a fejét csóválgatta.

– Maga, Simándy, emberölésért van elítélve.

– Rablógyilkosságért – mondta egykedvűen a fiatalember. – A minősítésre már nem emlékszem pontosan: nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés, vagy ilyesmi. De ez ma már nem is érdekes. A lényeg az életfogytig tartó fegyház. Most ülöm a tizenegyedik évemet. – A cigarettacsikket bedobta a vécékagylóba, és ráhúzta a vizet. – Te mióta ülsz? – Balla Imrére nézett. – És miért?

– Hogy mióta ülök? – Balla megsimogatta borostás állát. Egy héttel ezelőtt borotválták meg, azóta bizony kinőtt a szakálla és a bajusza. – Kilencszázötven ősze, pontosan szeptember tizedike óta. Akkor tartóztattak le.

Az őrmester az órájára nézett. Négy óra múlt öt perccel.

– Figyeljenek rám! – mondta halkan. – Ha egy ideig együtt akarnak maradni, senkinek se mondják el, hogy ismerik egymást, meg hogy osztálytársak voltak. Világos? Elég, ha én tudom.

– Értettem, őrmester úr! – mondta Simándy. – Megmondaná, hogy mi van apámmal?

Az őrmester kinézett a folyosóra. A „Csillag" közepén, ahol a szabó- és a cipészműhely volt, az osztályvezető főtörzsőrmester unottan sétálgatott. Visszalépett a zárkába, az ajtót is becsukta, aztán Simándyra emelte tekintetét.

– Annak aztán alaposan ellátta a baját. Kórházban van, a sérülése nyolc napon túl gyógyul. Lehet, hogy ezért bíróság elé állítják magát.

Simándy megvonta a vállát.

– Nekem aztán mindegy, őrmester úr. A tizenegy év alatt megedződtem. Harmincnegyedik évemben vagyok, a fiatalságomat fegyencként éltem le. Mondja, mit várhatok még az élettől? Arról most nem is beszélve, hogy Magyarországon kommunizmus van, vagy ilyesmi. Nem tudom, mert a politikához nem értek, nem is értettem sohasem. Ezt Imre is bizonyíthatja, már csak azért is, mert ő mindig politizált, mindig baloldali volt. Még csak annyit ha legközelebb találkozom az apámmal, újból megverem. Még jobban, mint legutóbb.

– Nem ajánlom – mondta az őrmester –, mert csúnyán rá fog fázni.

– Őrmester úr, maga már tudja, hogy most milyen büntetést kapok?

– Tudom! Fél évig nem dolgozhat. Gondolom, ez elég szigorú büntetés. Hacsak nem állítják újból bíróság elé.

Simándy Géza legyintett:

– Szarok rá! Nem érdekel. Ha akarnak, keresztre is feszíthetnek.

– Ne legyen már ennyire ostoba, Simándy. – Az őrmester újból cigarettára gyújtott. – Az apját annak idején tizenöt évre ítélte el a Népbíróság. Ezt magának is tudomásul kell vennie.

– Nem veszem tudomásul! Bosszút kell állnom rajta. Az ítélet joga az enyém. Az apám bűnét egyedül én ismerem. Az pedig megbocsáthatatlan. Tizenöt év. Nevetséges. – Fogával az alsó ajkába harapott, hangja megbicsaklott, amikor folytatta. – Annak az embernek, aki törvény szerint az apám, a halálbüntetés is kevés lett volna. Fel kellett volna négyelni őt, ahogyan a középkorban jártak el a bűnösökkel.

– Maga bolond, Simándy! A gyűlölet elvette az eszét. Remélem, többé nem fog találkozni az apjával. Na, viseljék jól magukat!

Simándy folytatta:

– Az apám sohasem tudta, hogy mi a szeretet, annak az embernek nincs szíve. Az eszét pedig a farkában hordta. A nőkön és a pénzen kívül más nem érdekelte. – Felnézett az ablakra, ahova most beszökött a napsugár, a zárka kivilágosodott, mintha villanyt gyújtottak volna.

– Sok nője volt a faterjának? – kuncogott az őrmester.

– Megszámlálhatatlan. Azt hiszem, hogy az apámhoz képest Casanova vagy Báthory Gábor csupán ministránsgyerek lehetett. De valójában a nőket sem szerette, csak azt, ami a lábuk között van.

A folyosóról üvöltésszerű hang hallatszott.

– Kabai, mi az istent szórakozol?

– Na, ez már megint dühöng – mérgelődött az őrmester, és kiordított a folyosóra: – Megyek már! – Aztán halkan odasúgta Simándyéknak: – Meglátják, Herczeg főtörzsőrmestert egyszer megüti a guta. – Ezzel kiment, és az ajtót rájuk zárta.

A két rab néhány pillanatig szótlanul nézte egymást, aztán Simándy halkan, visszafojtottan felnevetett.

– A kurva életbe! – Ballahoz ment, átölelte volt padtársát, jobbról-balról megcsókolta, nevetve-sírva motyogta: – Imre, ez egyszerűen nem igaz… mi, régi haverok itt találkozunk. Ilyen nincs…

– Látod, hogy van! – Balla is elérzékenyült. – Én sem hittem volna, hogy mi valamikor még találkozni fogunk.

Percekig szótlanul álltak. Aztán Balla kibontakozott Simándy öleléséből, és rendezkedni kezdett. Molinókendőbe csomagolt személyes dolgait – fogkeféjét, kanalát, vécépapírját, szappanját, alumínium ivóbögréjét – az asztalkára tette.

– Miért nem a faliszekrénybe teszed? – kérdezte Simándy. – Az alsó polc a mai naptól a tied.

– Kösz, akkor birtokba veszem. – Kinyitotta a faliszekrénykét, és berendezkedett az alsó polcon. Simándy Géza már az ágyán ült. A májusi napfény az arcára vetődött, látszott, hogy hosszúkás, körte alakú arca sápadt, penészszínű, amiből Balla arra következtetett, hogy barátja az elmúlt években nem sokat lehetett a levegőn. Pedig emlékezete szerint Simándy kimondottan „nyári gyerek" volt: imádta a levegőt, a napfényt, a vizet, már április elején négerbarnára sült, mert minden szabad percét a levegőn töltötte. Talán azért is tetszett a lányoknak: csokoládébarna arc, hibátlan, hófehér fogsor, zöldesszürke szem. A szövege is haláli volt Nem csoda, hogy Robi húga, a fekete szemű Anikó már első találkozásuk alkalmával halálosan beleszeretett Gézát szeretni kellett, mert fizikai adottságain túl kedves, udvarias, figyelmes volt. Balla Imre az emlékek hatása alatt elgondolkodva nézte barátját.

– Géza, mi úgy tudtuk, hogy téged negyvenhárom januárjában felakasztottak.

– Megúsztam. De fel is akaszthattak volna. Nekem akkor már minden mindegy volt. Lehet hogy te nem tudod, de a halállal is, helyesebben a halál gondolatával is meg lehet barátkozni. Én akkor megbarátkoztam vele. Esküszöm, szinte kívántam, hogy halálra ítéljenek.

– Hülye vagy, Géza! A legrosszabb élet is jobb a legszebb halálnál. Mert az élet változik, a legrosszabból is van kiút, remény, felemelkedés, a halálból viszont nincs visszatérés. Ez csak Isten fiának, Jézusnak sikerült, aki Lukács próféta szerint a keresztre feszítése után harmadnapra feltámadott. Ilyen csoda, vagy nem is tudom, minek nevezzem, azóta sem fordult elő. De hát ezt vagy elhiszi az ember, vagy nem hiszi el.

– Te elhiszed? – kérdezte Simándy, és hátával a falnak dőlt. Balla sokáig késett a válasszal.

– Nem tudom. Emlékszel? Hiszen Gábor tiszteletes úrnál előimádkozó voltam. Az imáimnak nagy része azonban kamu volt, Gábornak szólt, akit át akartunk verni. De mégis, néha imádkozás közben az volt az érzésem, hogy az ima szavai a lelkem mélyéből szólnak, valahol ott fogalmazódnak meg. – Elhallgatott, majd folytatta: – Mióta börtönben ülök, én is sokszor gondolok a halálra, az elmúlásra. Megszületünk, élünk és meghalunk. Ennyi az egész? És akkor azt mondom: ez nem igazságos! Az ember nem azért született, hogy éljen, szenvedjen, meghaljon, és soha többé ne tudjon a világról…

Simándy felnyitotta szemét.

– Imre, azt hittem, hogy te okosabb vagy.

– Ezzel mit akarsz mondani?

– Csak azt, hogy tulajdonképpen buta vagy. – Simándy látta, hogy Balla szólni akar, felemelte a kezét. – Várj, amíg befejezem!

– Tiéd a szó!

– Azt mondtad az imént, hogy a halálban az a borzasztó, hogy utána már nem tudsz többé a világról, nem vagy részese a történéseknek. Te még élsz! Egészséges vagy, legalábbis kinézésre annak látszol. Nős vagy?

– Igen. Negyvennégy óta.

– Akkor most mesélj arról, hogy mi van a feleségeddel, apáddal, anyáddal, testvéreiddel, gyerekeddel, ha van.

– Fogalmam sincs. Semmit sem tudok róluk.

– Pedig élsz.

– Igen, élek.

– És mégsem vagy részese a történéseknek. Azt sem tudod, hogy holnap mi fog történni veled. Így van?

Balla bólintott. Lehunyta a szemét, és mint annyiszor, megpróbálta felidézni magában felesége, kislánya, apja, anyja arcát, de szinte azonnal elmosta derengő arcukat a tudatából feltörő gyötrő kérdés: Istenem, mi van velük, vajon élnek-e még, hogy megy a soruk? Három éve semmit sem tud róluk. Igen, igaza van Gézának, a börtön majdnem olyan, mint a halál, mégsem azonos azzal, mert a halállal megszűnik az emlékezés és a remény, onnan nincs visszaút, de a börtönből lehetséges a szabadulás.

– Igazad van, Géza! – mondta Balla Imre, majd hozzátette: – Fogalmam sincs, hogy mi van a családommal, három éve semmit sem tudok róluk.

Simándy arcáról lekúszott a napsugár fénykévéje. Felállt, bádogbögréjével vizet merített a vödörből, ivott, aztán a bögrét az asztalkára tette.

– Beléptél a kommunista pártba? – kérdezte, és megállt Balla előtt.

– Igen. De tudod, hogy már megismerkedésünkkor is kommunista voltam.

– Azt tudtam, hogy érzelmileg az voltál, de azt nem, hogy a pártba is beléptél.

– Miért ne léptem volna be? Hittem, hogy a világot csak a kommunizmus mentheti meg a nyomortól, a háborútól, a pusztulástól. Ezért léptem be.

– És most itt vagy. A kommunista élharcos a kommunisták fegyházában mint elítélt – Géza hangjából gúny érződött ki.

– Igen, itt vagyok! – Balla előrehajolt, és erős hangsúllyal mondta: – De te ezt nem érted!

– Persze, mert én hülye vagyok, ugye? – Simándy felállt, és sétálni kezdett. Néhány lépés után hirtelen megállt Balla előtt.

– Amikor letartóztattak, hol dolgoztál?

– Katona voltam. Őrnagy. De hagyjuk ezt. Magadról beszélj. Engem te érdekelsz. Még csak annyit, már miheztartás végett, kommunista voltam, és az is maradok.

– Erre én nem lennék büszke – mondta Simándy, hangja nem volt ellenséges. – Imre, mondok én neked valamit, persze előrebocsátom, hogy nem vagyok politikus, nem is akarok az lenni. Engem mindig az emberi tisztesség, a becsület érdekelt. Ezt te is nagyon jól tudod. Ez a magyarázata annak, hogy sráckorunkban miért mentem bele annyi bunyóba az oldaladon. Nos, ami a tisztességet illeti, ti azt klasszikusan eldurrantottátok. – Megállt Imre előtt, lábát szétterpesztette, s úgy folytatta. – Amit most mondani fogok, azt olyan ember mondja, aki a barátod volt, s aki már leszámolt az életével, akinek már nincs jövője, csak múltja, de a múlttal szabadulása után semmit sem kezdhet. Tehát, amit ti nyolc év alatt csináltatok, az egy nagy rakás szerencsétlenség. Érted, Imre? Vagy megismételjem? Ezt én mondom neked, az a surai Simándy Géza, aki negyvenkettőben veled együtt szovjetbarát volt.

– Géza, te negyvenkettő szeptembere óta rab vagy, fogalmad sincs, hogy azóta mi történt az országban. El voltál zárva a világtól, s most valami apostoli erő birtokában ítéletet mondasz elevenek és holtak felett. Közben lezajlott egy szörnyű háború…

Simándy felemelte a kezét, és gúnyos mosolyra húzta a száját:

– Imre, ne tarts te nekem most szemináriumot, arra nem vagy alkalmas. Én negyvenkettő szeptembere óta pontosan tudom, hogy mi történt a világban. Ha nem tudnád, kilencszázötvenig nekünk, raboknak viszonylag aranyéletünk volt. Már a mostani viszonyokhoz képest.

– Ezt hogy érted?

– Ahogy mondom. Csak néhány dolgot említek. Rendszeresen levelezhettünk a családtagjainkkal, havonként csomagot kaphattunk, negyedévenként látogatás volt, könyveket olvashattunk, nyelveket tanulhattunk, a zárásig átmehettél az osztály bármelyik zárkájába dumálni, sakkozni. Vasárnaponként templomba járhattunk, volt énekkarunk, befizethettél különebédre, rendszeresen spájzolhattál. Akkor beszélhettem az ügyvédemmel, amikor akartam. Folytassam? Tudod mit, nem folytatom, hiszen most már te is érzed a bőrödön, hogy milyen állapotok vannak a ti szocialista börtöneitekben. Ez, öregem, középkor, a legsötétebb középkor. Csak azt ne mondd, hogy te, a kommunista katonatiszt erről nem tudtál.

Balla magába roskadva hallgatott. Mondhatná azt, hogy ő minderről semmit sem tudott. Ki hinne neki? Senki. Akkor miért hinne Géza, aki tizenegy éve raboskodik. Gézának igaza van. Őrizetbe vétele óta már ő is tudja, hogy tévedés áldozata lett, embertársainak ezreivel együtt. Most már látja, hogy annak a szocialista eszmének, amelyben ő hitt, van egy olyan arca is, amely rejtve maradt a rendszert támogató-építő emberek előtt. Most mit tegyen, meaculpázzon?

Felállt, idegesen sétálni kezdett. Séta… Nevetséges. Nyolc lépés előre, nyolc lépés vissza. Persze ha az embernek van ereje és kitartása, akkor naponta húsz kilométert is sétálhat ebben a szűk, levegőtlen ketrecben. De neki most semmi kedve sem volt a gyalogtúrához. Megállt az ablak alatt, és Gézára nézett, akinek gyűrött arcát most reflektorszerűen megvilágította az ablakon beszökő napsugár.

Balla a vállán, a hátán érezte a fal nyirkosságát. A váci fegyház fegyelmi osztályán eltöltött kegyetlen napok jutottak eszébe. Ott még a napfényt sem látta, csak a kegyetlen hideget érezte. Saját reménytelen sorsa döbbentette rá arra a tragikus felismerésre, hogy a rendszerrel valami nagy baj van. De végül is mindenbe belenyugodott, mert a kialakuló rendszernek olyan támogatói voltak, akikben hitt, művészek, írók, költők, más pártokhoz tartozó politikusok. Gézát nézte, és arra gondolt, hogy hiába filozofálgatna most neki: egy eszme igazsága vagy vélt igazsága bonyolult, ellentmondásos társadalmi folyamat közepette valósul meg. Ha egyáltalán megvalósul.

Simándy felnézett rá.

– Megbántottalak?

– Nem, nem bántottál meg. Azon gondolkodtam, hogy mikor és hol rontottam el az életemet.

Simándy zöldesszürke szeme most úgy világított, mint egy drágakő.

– Ezen kár gondolkodni. Valahol, valamikor mindenki elrontja vagy elronthatja az életét. – Nyugodtan beszélt, magatartásán látszott, hogy tizenegy éve raboskodik, beletörődött sorsába, az eltelt évek bölccsé érlelték. Ahogy Balla visszaemlékezett, Géza okos fiú volt, de nem érdekelte az iskola, úgy viselkedett, mintha ő már mindent tudna az életről. – Valamit szeretnék kérdezni tőled – folytatta, anélkül hogy megmozdult volna.

– Kérdezz!

– Hónapokig voltam a padtársad. Sokat bunyóztunk együtt. Ha visszaemlékszel, marhául megértettük egymást. Te is cseles voltál, én sem hoztam szégyent rád. De most azt kérdezem: negyvenegy szeptemberében, amikor Danczel melléd ültetett, tudtad-e, hogy ki vagyok, ki az apám, az anyám, egyáltalán mit tudtál, mit gondoltál rólam?

Balla lehunyta a szemét, megpróbálta visszaidézni azt a szeptemberi napot, amikor a kövér Danczel bemutatta az osztálynak surai Simándy Gézát. Balla jól látta, hogy az új fiú olyan idős lehet, mint ő, vagyis már betöltötte a huszadik évét, valószínűleg katonaköteles, de ugyanúgy felmentést kapott, mint ő.

– Fiúk – harsogta Danczel –, fogadjátok szeretettel új osztálytársatokat, surai Simándy Gézát. – Aztán dülledt szemével végigpásztázta a padsorokat, s tekintete egy idő után megállapodott Ballán. A fiú nehezen viselte Danczel szúrós tekintetét, lehajtotta fejét, és a tintapacnis padra meredt, amelyen nemcsak pacnik voltak, hanem szerelmes bevésések, lánynevek meg a szexuális aktust kifejező igék jelen időben, egyes szám első személyben. Ezeket a bevéséseket a nyári szünetben mesteremberek megpróbálták fagittel, majd festéssel eltüntetni. A láthatatlanság nem tartott soká, mert a fagitt összeszáradt, a festéken kirajzolódtak a száradás kontúrjai, így a diákok pontosan tudták, hogy a gittet hol kell bicskával kikaparni.

– Balla! – hallotta az osztályfőnök hangját. – Melletted van egy üres hely, ugye jól tudom?

– Igen, tanár úr, jól tetszik tudni! – mondta Balla, és felállt.

– Helyes. Akkor Simándy melletted fog ülni. – Ezzel Danczel átkarolta az új fiú széles vállát, és a középső sor utolsó padjához kísérte. – Itt fogsz ülni – mondta a kövér, pocakos tanár, és húsos arcán mosoly terült szét.

– Igenis, tanár úr! – Simándy Géza leült Balla mellé.

Egy pillanat, és az emlékkép eltűnt, Balla visszazökkent a valóságba, és fáradtan nézett Simándy arcába.

– Hát ami azt illeti, semmit sem tudtam rólad. Később is csak annyit, amennyit elmondtál magadról. Hogy abból mennyi volt az igaz, ma sem tudom.

Simándy összeráncolta a homlokát, haját zavartan hátrasimította.

– Tulajdonképpen mit meséltem magamról?

– Hát már nem tudod? – kérdezte Balla, és azon tűnődött, lehetséges-e, hogy valaki ne emlékezzen a múltjára. Hát persze hogy lehetséges, gondolta.

– Tudod – magyarázkodott Simándy –, nekem annyiszor és annyiféleképpen kellett elmondanom az életemet, hogy már nem emlékszem arra, hogy neked annak idején mit is mondtam.

– Én nagyon jól emlékszem – mondta Balla, és felidézte magában azt a szeptemberi napot. A tanítás végén együtt mentek ki az iskolából. Simándynak bőr aktatáskája volt, vastag angol szövetből készült sportkabátot viselt, nadrágja sötétszürke flanelszövetből készült, dupla talpú, gojzervarrású barna sportcipőjét – Balla úgy gondolta – nem az újpesti piacon vásárolta, hanem valamelyik jó nevű belvárosi cipész méretre készítette. A srácok az iskolából kijövet szétszóródtak, ők meg ott álltak, és zavartan néztek egymásra. Barátkozni szerettek volna, de nem tudták, hogy kezdjék el.

– Hol laksz? – kezdte végül Balla.

– Hol is? Várj, gondolkodnom kell. Ne röhögj ki, de még egy hete sincs, hogy itt lakom… Megvan. Az Iskola utcában. Tudod, hol van?

– Hogy a fenébe ne tudnám! Te hova valósi vagy?

Lassú léptekkel elindultak a Duna-part felé.

– Tulajdonképpen Budapesten születtem, de az az igazság, hogy sohasem éltem Pesten.

– Hol éltél?

– Surán. Apámnak ott volt a kastélya. Szerettem ott lakni. Északon hegyek, erdők, vízesések voltak, a kastély mellett, úgy háromszáz méterre a surai tó, akkora, mint a Velencei-tó egynegyede. Nekem az volt a földi paradicsom.

– Anyád is ott lakott? Már csak azért kérdezem, mert azt mondtad, hogy most az édesanyádnál laksz.

– Nem, anyám nem lakott velünk. De erről most nem akarok beszélni.

Csend lett. A két férfi egymást nézte. A késői napsugár erőlködve kapaszkodott a piszkosfehér meszelt falra.

– Géza, miért nem akarsz anyádról beszélni?

Simándy bosszúsan vonta össze sűrű szemöldökét.

– Hogy jutott eszedbe az anyám?

– Negyvenegy őszén a Duna-parton azt mondtad, hogy nem akarsz anyádról beszélni.

– Ezt mondtam?

– Igen. Negyvenegy szeptemberében.

– De te ismerted anyámat.

– Ismertem, szép asszony volt. Jó néhányszor meglátogattam, de a múltjáról, házasságáról sohasem beszéltünk. A falon ott függött bekeretezve az esküvői fényképe. Anyád kimondottan gyönyörű volt.

– Valóban az volt. És én sohasem bocsátom meg apámnak, hogy huszonkét éves koromig nem találkozhattam anyámmal. Csak negyvenegy nyarán tudtam meg, hogy anyám él, és nem igaz, hogy belehalt a szülésbe.

– Ez hihetetlen. Egyszerűen nem értem.

– Mit nem értsz?

– Apád miért mondta azt neked, hogy anyád nem él?

– Sokáig én sem értettem. – Simándy az ajtóhoz ment, a zajokból ítélve vacsoraidő volt Visszanézett Ballára. – Mindjárt folytatom, de most a kaja mindennél fontosabb. – Hamarosan kinyílt a zárka ajtaja, és a házimunkás beadta a vasárnapi vacsorát, néhány deka sózott szalonnát, savanyú káposztát és egy szelet marmeládot, aztán becsapta az ajtót. Az őr még benézett a cirklin, mindent rendben találhatott, mert továbbment.

– Most vacsorázol vagy később?

– Később – válaszolt Balla –, még korán van. Szeretném, ha folytatnád.

– Szóval, ott tartottunk, hogy apám vajon miért hazudta azt, hogy anyám nem él.

– Igen. Nekem ez felfoghatatlan. Az öreged nem szerette anyádat?

– Nehéz erről beszélnem. Nagyon nehéz. Apám, akivel közel huszonkét évig éltem együtt, titkolódzott előttem. De nyugodt lelkiismerettel mondhatom azt is, hogy hazudott. – Hallgatott egy sort, nézte a körmeit, éles fogaival alsó ajkát harapdálta. Balla nem sürgette, hagyta, hogy viaskodjon emlékeivel. Kis idő múlva Simándy felnézett. – Apám 1883 decemberében született Surán.

– Nyolcvanhármat mondtál?

– Igen.

– Akkor a faterod most hetvenéves.

– Pontosan. Az öregem katonai alreáliskolába járt, és elvégezte a Ludovikát. Apáméknak Surán ötezer hold birtokuk volt, lovakat, szarvasmarhákat tenyésztettek, tehenészetet tartottak fenn, mindezenfelül több malomnak, mezőgazdasági gépgyárnak is a részvényesei voltak, és eredményesen játszottak a tőzsdén. Apámnak már ludovikás korában önálló lakása volt Budán, a Trombitás úton, bár nagyapámék a Belvárosban laktak, a Váci utcában, nyugodtan élhetett volna ott is. ~Anyarakat Surán a kastélyban töltötték. Simándy nagyapám remek politikus volt Apám mesélte, hogy 1905-ben, ötvenkét éves korában honvédelmi államtitkár lett. De nagyszerűen értett a vagyonszerzéshez is. Igaz, nagyanyám, Virágh Etelka szép hozományt kapott szüleitől, vagy kétezer hold szántót, Erdélyben. Sajnos a birtok a mezősi kastéllyal, a bányáival együtt elveszett Trianon után.

– Milyen bányája volt nagyanyádnak?

– Ezüst és réz. Legalábbis ezt mondták nekem