Mónika

By Berkesi András

„A nappalitól a tölgyfa lépcsőn lement a garázsba, hogy felhozza a porszívót. A vasajtót tárva-nyitva találta. Felkattintotta a villanyt. A Kadett a helyén állt, tisztán, mintha nemrégen mosták volna le. A kazánházban is tökéletes volt a rend. Amikor belépett a barkácsműhelybe, azt hitte, hogy menten szívszélhűdést kap az eléje táruló látványtól. Még arra sem futotta erejéből, hogy felsikoltson. Tarczali Tibor a satupad előtt, a műanyag padlón feküdt, homlokán véres lyuk tátongott, feje körül száradt vértócsa. A műhely jobb falánál a vasállvány félre volt húzva, mögötte a falban egy nyitott páncélszekrényt vett észre…”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633444009

Book preview

BERKESI ANDRÁS

MÓNIKA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-400-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

1

Varga Sándorné, született Dankó Eszter, 1989. május 8-án hétfőn, pontosan hét órakor szállt le az autóbuszról, és kényelmes léptekkel elindult a Tarczali-villa felé. Nem kellett sokat gyalogolnia, mert a magasföldszintes épület mindössze az ötödik volt a megállótól. A szomszédos házak előkertjében már illatoztak az orgonabokrok. Szép tavaszi nap volt.

Vargáné január 15-én múlt ötvenöt éves. Tíz éve dolgozott takarítónőként az egyik kerületi gyógyszertárban. Másnap, ahogy betöltötte ötvenötödik évét, nyugállományba vonult. A gyógyszertár vezetője, meg a többiek is kérlelték:

– Esztike, ne menjen el tőlünk, szükségünk van magára, addig dolgozhat nálunk, ameddig csak akar!

– Eddig akartam – válaszolta Vargáné kedvesen. – Jobban járok, ha nyugdíjba megyek, és mint nyugdíjas, takarítást vállalok. A nyugdíjam négyezer-száz forint lesz. A takarításért óránként száz forintot és ebédet kapok, így a havi keresetem a nyugdíjjal együtt majdnem tízezer forint lesz. Ebből még adót sem kell fizetnem. Azt ugye tetszik tudni, hogy az emberem rokkantnyugdíjas, nagyon kevés a pénze, kevesebb, mint az enyém. Nagyon kell hajtanom, drága Pankám, hogy ne nyomorogjunk.

– Igaza van, Eszter néni – mondta a gyógyszertár fiatal vezetője, és megkérdezte: – Van már helye?

– Van bizony – felelte dicsekvéssel az asszony, és ősz haját tenyerével a füle fölött hátrasimította. – Még tavaly megegyeztem Tarczali úrral.

– A műgyűjtővel?

– Vele bizony. Megígértem neki, ha nyugdíjas leszek, elvállalom nála a takarítást. Háromszor megyek hozzá hetente. Nem mondom, nem kicsi a villa, van mit takarítani. Gondolja meg, drága Panka, négy szoba, hall, előszoba, konyha, személyzeti szoba, két vécé, hatalmas fürdőszoba. És ott van még az alagsorban a garázs, a kazánház…

– Szénnel fűtenek?

– Gázzal. Olyan tiszta, mint a patika. Ja, és onnan nyílik a barkács műhely…

– Tarczali Tibor barkácsol? – kérdezte a vezetőnő őszinte csodálkozással.

– De még mennyire. Olyan jól felszerelt műhelye van, hogy egy kisiparos is megirigyelné. Van ott drága Pankám satupad, elektromos fúró, köszörűgép, vésők, kalapácsok, meg mindenféle szerszám. Tőle tudom, hogy nem enged be iparost a házba, mindent ő javít meg.

– Ügyes ember lehet – mondta; elismerően a patikus-nő, és férjére gondolt, aki a villanykörtét sem tudta kicserélni, ha kiégett.

Vargáné nem túlzott, Tarczali Tibor valóban ezermester volt, ő javított a lakásban mindent: a hűtőszekrényt, a rádiót, a televíziót, a radiátort, a kazán automatikáját is maga szervizelte évenként, így volt az Opel Kadettjével is. Szeretett barkácsolni, fúrni-faragni, szerelni. Ezt a szenvedélyét azzal magyarázta, hogy a fizikai munka pihenteti. Vargáné óránként száz forintot kért és ebédet. Tarczali erre azt mondta:

– Oké, Eszter, holnap várom. Úgy gondoltam, hogy hetenként három alkalommal, mondjuk, hétfőn, szerdán és pénteken jönne hozzám. Más napokra is vállal takarítást?

– Természetesen – mondta Vargáné valamiből meg kell élnem.

Azóta jár Tarczalihoz, megkedvelte az ötvenéves, sovány férfit.

Megállt a ház vasrácsos kapuja előtt, kivette táskájából a kulcsot, közben felnézett az ablakokra. A redőnyök le voltak eresztve. Tarczali még alszik, gondolta az asszony, aztán azon csodálkozott, hogy a nehéz tölgyfa ajtó miért csak az egyik biztonsági zárral volt bezárva. Megvonta a vállát, és belépett a tágas előszobába. Hangosan köszönt.

– Jó reggelt, Tarczali úr! – Letette a táskáját a fogasok alatt álló szekrénykére, amelyben a papucsokat, a keféket és a cipőtisztító szereket tartották, aztán bement a hatalmas konyhába. Felhúzta a redőnyt, a konyhát elárasztotta a májusi napfény. Átöltözött a munkaruhájába, vizet melegített a kávénak, hogy gyorsabban felforrjon a víz, aztán beleöntötte a kávéfőzőbe. Megvárta, míg csöpögni kezdett az illatos kávé, aztán kihúzta a konnektorból a dugaszolót, teletöltötte csészéjét a gőzölgő kávéval. Cigarettára gyújtott és élvezettel szürcsölni kezdte az erős kávét. Az üres csészét betette a mosogatóba, aztán bement a hálószobába, hogy felkeltse Tarczalit.

– Jó reggelt, Tarczali úr! – köszönt hangosan, és az ablakhoz ment, felhúzta a redőnyt. Hátranézett. Az ágy vetetlen volt. Ezek szerint – gondolta az asszony – Tarczali úr az éjszakát nem töltötte az ágyában. A fürdőszoba ajtaja nyitva volt, bement. A mosdó, a kád tökéletesen száraz volt, a törülközők sem voltak nedvesek.

– Nem értem – mormolta magában, és tétován átment a dolgozószobába, ott is felhúzta a redőnyöket. A szobában a szokásos rend volt. A koloniál íróasztalon nem látott semmiféle feljegyzést, a ceruzák, töltőtollak a helyükön voltak, a fiókokat zárva találta. Az ebédlőben és a nappaliban is a megszokott rend fogadta. – Elutazott volna? – motyogott tovább magában. – Máskor, ha elutazott, írt néhány sort, hogy hova ment, hol található. Most meg semmi. Visszasétált a konyhába és tűnődött néhány percig. Azt latolgatta, hogy telefonáljon-e Mártinak, Tarczali lányának, aztán úgy döntött, hogy nem telefonál, Mártinak semmi köze sincs már apjához. Mindegy, mindenesetre kitakarít, mint máskor, aztán Tarczali majd csak előkerül. A nappaliból a tölgyfa lépcsőn lement a garázsba, hogy felhozza a porszívót. A vasajtót tárva-nyitva találta. Felkattintotta a villanyt. A Kadett a helyén állt, tisztán, mintha nemrégen mosták volna le. A kazánházban is tökéletes volt a rend. Amikor belépett a barkácsműhelybe, azt hitte, hogy menten szívszélhűdést kap az eléje táruló látványtól. Még arra sem futotta erejéből, hogy felsikoltson. Tarczali Tibor a satupad előtt, a műanyag padlón feküdt, homlokán véres lyuk tátongott, feje körül száradt vértócsa. A műhely jobb falánál a vasállvány félre volt húzva, mögötte a falban egy nyitott páncélszekrényt vett észre. Egész testében remegett, rosszullét környékezte, mintha megbénult volna, mozdulni sem tudott. Aztán, hogy visszanézett Tarczali holttestére, öklendezni kezdett. Nem tudta maga sem, hogyan és mikor ment vissza a dolgozószobába, később csak arra emlékezett, hogy ott ült az íróasztal előtt a szőnyegen, és patakokban ömlött róla a veríték. Nem volt vallásos, most mégis imádkozni kezdett. Elmondta a Miatyánkot, s kissé megnyugodott. Feltápászkodott. Kicsit még szédült, mintha fejbe verték volna, aztán felnyitotta a telefonkönyvet és megnézte a rendőrség számát. Tárcsázta a nulla hetest.

– Rendőrség! – hallotta az erős férfihangot.

– Kérem szépen, gyilkosság történt…

– Kivel beszélek?

– Varga Sándornéval, a Tarczali úr takarítónőjével.

– Honnan beszél?

– A Tarczali úr lakásából. Őt ölték meg, kérem.

– Hol van a lakás?

– Ez egy villa, kérem. Egy négyszobás villa a második kerületben, a Vasadi út tizenhét szám alatt. Kérem, nagyon kérem, hogy jöjjenek ki. En addig nem is takarítok. Nem nyúlok semmihez sem.

– Helyes, asszonyom. Azonnal intézkedem. Tehát Varga Sándorné, takarítónő, második kerület, Vasadi út tizenhét.

– Igen, kérem.

Háromnegyed óra telt el, amikor meghallotta a gépkocsik zaját a ház előtt, aztán csengettek. Kiment a házból, s még kicsit szédelegve a kertkapuhoz sietett, öt férfi állt a kapuban. Egy magas növésű, barna hajú, barna szemű fiatal férfi megszólalt.

– Varga Sándorné?

– Igen kérem, az vagyok.

– Csókolom. Doktor Horváth Béla százados vagyok a gyilkossági csoporttól. – Hátramutatott. – Ők a kollégáim. Bemehetünk?

– Azonnal nyitom a kaput.

A ház előtt csak a két rendőrségi autó és a gépkocsivezetők maradtak. A nyomozók az asszony nyomában besiettek a villába. A nappaliban megálltak, érdeklődve körülnéztek. Az egyik alacsony termetű, vékonydongájú nyomozó halkan, a fogai között megjegyezte:

– Hát nem mondom! Meggyőződésem, hogy a tulaj nem a Ganzban esztergál.

Horváth százados szigorú tekintetével fejezte ki rosszallását.

– Elnézést, százados elvtárs… illetve bajtárs vagy úr – mondta Kurucz András hadnagy –, egy szót sem szóltam, csak magamban dünnyögtem.

A százados megcsóválta a fejét, aztán az asszonyhoz fordult:

– Hol van az áldozat?

– A barkácsműhelyben. Az alagsorban vagy a földszinten, nem is tudom, hogy hogy kell mondani?

– Akkor menjünk le. Vezessen, asszonyom!

Lementek a tölgyfa lépcsőn a garázsba, onnan a kazánházon át a barkácsműhelybe.

Mozdulatlanul álltak és tekintetükkel végigpásztázták a műhelyt, a páncélszekrényt, a vértócsában fekvő Tarczalit. Kurucz hadnagy már dolgozott, fényképfelvételeket készített Tarczaliról, a páncélszekrényről. A nyombiztosítók is munkához, láttak. Doktor Sudár Ábris orvosszázados letérdelt a hulla mellé, és hozzákezdett a szokásos rutinvizsgálathoz. Jó negyedóra múlva azt mondta:

– Becslésem szerint a halál tegnap este húsz és huszonnégy óra között állhatott be, de biztosat csak a boncolás után mondhatok.

Horváth bólintott és Kádas György főhadnagyra. nézett. – Találtatok ujjlenyomatot?

A fekete hajú főhadnagy rövid gondolkodás után válaszolt:

– Találtunk jó néhány ujjlenyomatot, de a jelekből arra következtetek, hogy a gyilkos profi volt és kesztyűben dolgozott. A páncélszekrényen egyetlen ujjlenyomat sincs, a tettes minden nyomot eltüntetett.

Horváth újra bólintott, majd a szőke Börcsök Mihály hadnagyot nézte, aki krétával körülrajzolta a műanyag padlón a holttestet, aztán a kövérkés, vörös hajú orvoshoz fordult. – Ábris, intézkedj, hogy az áldozatot elszállítsák! – Felemelte a hangját: – Fiúk, még egyszer nézzétek át a műhelyt, de nagyon alaposan, valami nyomot feltétlenül kell találnotok!

– Oké, főnök – mondta Kurucz András –, hol találunk meg, ha beszélni akarunk veled?

– Fenn leszek a lakásban – felelte Horváth, és intett az asszonynak, hogy menjen előre. Vargáné engedelmesen, még mindig halálsápadtan elindult, Horváth követte.

A dolgozószobában a százados az íróasztal mögé ült.

– Üljön le asszonyom! – mondta. Vargáné a párnázott széket az íróasztal elé állította, és ráült. Ösztönös mozdulattal megigazította a haját, és kíváncsian nézett a barna hajú századosra.

– Kérem, akkor én ma nem is takaríthatok?

– Ma nem, Varga néni. Valószínűleg holnap sem.

– Kérem szépen, ki fogja kifizetni a mai napomat?

Horváth százados széttárta a kezét, barna szemében mosoly fészkelt.

– Látja, Varga néni, ez az, amit nem tudok, de gondolom, találunk majd valami megoldást.

– Nagyon jó lenne százados úr, mert ugye én nagyon kevés nyugdíjat kapok. Négyezer-egyszáz forint. Tessék elhinni, az nem sok. A férjem tizenöt éve rokkantnyugdíjas. Tetszik tudni, az az igazság, és ezt most már elmondhatom, hogy ötvenhatban az én párom felkelő volt és a Práter utcában kapott egy lövést. Az orvosok azt mondták, hogy a golyót nem lehet kioperálni a gerincből, mert olyan helyen van, ahol a műtéti beavatkozás életveszélyes. Szóval nem műtötték meg. A férjem huszonhárom éves volt akkor, én pedig huszonkettő. Ötvenhét nyarán a kórházban letartóztatták a férjemet, de mivel még beteg volt, átszállították a Kozma utcai börtönkórházba. Fél év múlva úgy-ahogy, meggyógyult, akkor elvitték a Gyorskocsi utcába, ott vizsgálták ki az ügyét. Bűnösnek találták, és tizenöt évre ítélték.

– Mikor szabadult a férje? – kérdezte Horváth.

– Hatvanháromban. Akkor raktári munkás lett az egyik áruházban. Onnan ment nyugállományba. Most háromezer-kétszáz forint a nyugdíja. Nem tud dolgozni, majdnem béna a szerencsétlen. Hát így állunk, százados úr.

– Megértem magát – mondta Horváth. – Mondja, milyen ember volt Tarczali Tibor? Mit tud róla? Kik voltak a barátai?

– Hát kérem, tisztelettel, megmondva az őszinteséget, én nem sokat tudok róla.

– Szeretném hallani azt a keveset.

– Nem is tudom, hogy mit mondjak. Rágyújthatok?

– Gyújtson rá!

Rágyújtott, élvezettel fújta ki a füstöt.

– Hát kérem, én annyit tudok Tarczali úrról, hogy nagyon gazdag ember. Állítólag sok műkincse, meg arany ékszere van.

– Maga honnan tudja mindezt?

– Hát, így mesélték a népek a gyógyszertárban, ahol azelőtt takarítottam. Egyszer, ha jól emlékszem, márciusban, Márti felkeresett. Nem volt jóban az apjával, hogy miért nem, azt nem tudom. Szóval megjelent Márti. Nagyon szép lány és nagyon fiatal.

– Hány éves?

– Úgy tudom, huszonöt.

– Miért nem lakott az apjával?

– Márta már asszony.

– Ki a férje?

– Úgy tudom, hogy egy autóversenyző, Wéber Richárd.

Horváth bólintott. Felállt, az ablakhoz ment, kinézett az enyhén emelkedő, gondozott kertre. Nyolc ezüstfenyőt számolt meg. A pázsitot nemrégen nyírhatták, mert a száradó füvet még nem gereblyézték össze. Hát persze, hogy Tarczali a pincében rejtette el a páncélszekrényt, gondolta a százados, ő is oda rejtette volna el, mert a kertre néző falak két méterrel a talajszint alatt voltak. Megfordult, visszasétált az asztalhoz.

– Mondja, asszonyom, Tarczali lánya, Márti, ha jól emlékszem a nevére, miért akkor jött ide, amikor az apja külföldön tartózkodott? Volt kulcsa a lakáshoz?

– Nem, nem volt. Legalábbis én úgy tudom. – A hamut az üveg hamutartóba pöccintette, tekintetét a rendőrtisztre emelte. – Szóval csengetett. Beengedtem, merthogy azt mondta, hogy ő a Tarczali úr lánya. Mondom neki, hogy mivel tudja igazolni? Azt mondja, de gyanakvó maga, néni. Már ne haragudjon a kisasszony, mondom neki, de én már ilyen vagyok, a gazda rám bízta a lakást, nekem arra vigyáznom kell. Helyes, nagyon helyes, mondta, szeretem az ilyen lelkiismeretes takarítónőket, na nézze meg az igazolványomat, látja, itt van a lánykori nevem, Tarczali Márta, és itt van a lakáscímem, a régi, mert lánykoromban itt laktam. Az asszonyka igazat mondott. Tessék beljebb jönni, mondom, de Tarczali úr nincsen itthon, külföldön van. Tudom, mondja, és előremegy a nappaliba, én meg utána. Leül, cigarettára gyújt, és mint egy detektív, vallatni kezd. Ja, még azt is mondta, hogy tudja, hogy én vagyok az Eszter. Mármint Dankó Eszter, mert ez a lánykori nevem.

– Miket kérdezett?

Horváth úgy látta, az asszonynak felhős lett a tekintete. Szívta a cigarettáját, igazgatta a szoknyáját a térdén, s mintha azon gondolkodna, beszéljen-e vagy tegyen úgy, mintha semmiről sem tudna.

– Vargáné – mondta a százados –, szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy ebben a villában rablógyilkosság történt, magának állampolgári kötelessége, hogy mindent elmondjon az ügyről, amit csak tud. Tehát még egyszer megkérdezem, Tarczali Márta mire volt kíváncsi? Mit kérdezett magától?

Az asszonynak már majdnem a körmére, égett a cigaretta, de még mindig hallgatott. Az emlékezés nem volt kedvére való. Maga előtt látta a fotelban ülő Mártát, aki szemtelenül viselkedett. Cigarettázott, aztán, mintha a saját otthonában lenne, a bárszekrényhez ment, italt töltött két pohárba, orosz vodkát, és az egyik poharat átadta neki. „Az egészségére Eszter! – mondta, és kortyolt a vodkából. – Miért nem issza, Eszter? Jó szívvel adom, végül is ennek a villának és mindannak, ami benne van, én vagyok a jogos örököse. Igyon hát az egészségemre és a boldogságomra. Mit tehetett mást, ivott. Az asztalkára tette az üres poharat, aztán megkérdezte: „Mondja, kisasszony, mit akar tőlem? Márta elővett a táskájából ezer forintot. „Ez a magáé, Eszter néni. Azt mondja meg nekem, hogy járnak-e nők az apámhoz. És ha járnak, milyenek azok a nők? Kurvák, vagy társaságbeli hölgyek? Vargáné mindenesetre eltette az ezer forintot, miért maradjon ott az asztalon, árván, amikor neki szüksége van rá. „Mártika – mondta aztán barátságosan, hogy a ropogós bankjegyet eltette –, én csak a legjobbakat tudom mondani az apukájáról. Kedves, udvarias, nem láttam, hogy nők jártak volna hozzá. „És Mónika, a mostohaanyám?" – kérdezte Márta. – Vargánét Horváth türelmetlen hangja zökkentette ki emlékezéséből.

– Asszonyom, figyel rám? Kérdeztem valamit.

– Igen. Elnézést, százados úr, de kicsit elgondolkoztam. Igen, tudom, hogy mit tetszett kérdezni. Márti arra volt kíváncsi, hogy milyen nők járnak az apjához.

– Megmondta?

– Azt mondtam neki, hogy nem tudom, amióta itt takarítok, egyetlen nő sem kereste fel Tarczali urat, legalábbis én nem tudok róla. Fintorgott, láttam rajta, hogy nem nagyon hitte el.

Horváth megsimította a homlokát.

– Tényleg nem keresték fel nők Tarczalit?

– Az igazat mondtam. De néha az volt az érzésem, hogy voltak hölgy látogatói, mert ha nem lettek volna, akkor mi a fenének kell az a sok külföldi szépítőszer, meg mi a fene, ami ott található a fürdőszobában. Láttam, hogy Márti nem nagyon hitt nekem, aztán a szekrényhez ment, úgy értem, az italos szekrényhez, és két pohárba vodkát töltött, az egyiket átadta nekem. Ittunk, közben azt kérdezte, hogy a mostohaanyja, Mónika járt-e itt?

– Mónika Tarczali elvált felesége, ha jól tudom.

– Igen. A második felesége. Az első felesége meghalt.

– Ismeri Mónikát?

– Csak fényképről. Személyesen sohasem találkoztam vele.

Horváth felvette az asztalról az áldozat zsebnaptárát. Szórakozottan lapozgatta, és csak úgy mellékesen megkérdezte:

– Telefonon szokták keresni Tarczalit?

– Előfordult. Olyankor szóltam Tarczali úrnak, ha pedig nem volt itthon, akkor felírtam a telefonáló nevét egy cédulára és otthagytam az asztalon.

Horváth az ablakhoz lépett. Jól látta, hogy gépkocsijából Sudár Ábris telefonon beszél. Nyilván a hullaszállító autót kéri, gondolta. Nem fordult hátra, úgy kérdezte:

– Azt nem tudja, hogy Mónika hol lakik?

– Úgy tudom, hogy a Simai úton. Tetszik tudni, ott van valahol a Szabadság-hegy aljában.

Horváth bólintott.

– Ismerem azt a környéket. Előkelő emberek laknak ott. – Nézte a telefonregisztert, Mónika nevét kereste. Az M betűnél meg is találta. Mónika 325-489. Alatta pedig dr. Moór Miklós ügyvéd 139-417. V., Aradvári utca 13. Az asszonyra nézett. – Mondja Vargáné, Mónika a volt férje nevét viseli?

– Igen, Tarczali Tiborné. Ezt onnan tudom, hogy néha egy-egy neki írt levél erre a címre jött. Tarczali úr a levelet beletette egy másik borítékba és elküldte Mónika címére. Azt írta rá, Tarczali Tiborné, Simai út 3. Az irányítószámra nem emlékszem.

Horváth még mindig az ablaknál állt. Fekete hullaszállító autó állt meg a ház előtt. Két sötét ruhás férfi szállt le a gépkocsiról. Kinyitották a hátsó ajtót, kihúzták a bádogteknőt, és bejöttek a kapun. A százados azt is jól látta, hogy egyre több kíváncsiskodó járókelő áll meg a túloldalon. A hullaszállítók a garázson keresztül mentek be a barkácsműhelybe, és néhány perc múlva távoztak. Sudár doktor nem ment velük.

– Szegény Tarczali úr – sóhajtozott az asszony. – Áldott jó ember volt, nem ártott senkinek. Hogy így elbántak vele a gazemberek.

– Többen voltak? – Horváth fürkésző tekintettel nézett az asszonyra.

– Kik?

– A gyilkosok.

– Honnan tudjam?

– Azt mondta, ha jól hallottam, hogy így elbántak vele a gazemberek. Ez, ugye, többes szám.

– Hát én ezt csak úgy mondtam. Csak nem gondolja, hogy én tudom…

Horváth közbevágott.

– Ne is folytassa. Nem gondolok magáról semmi rosszat. Mondja, ki ez a Moór Miklós?

– Az ügyvéd úr Tarczali úr jó barátja volt. Többször találkoztam vele. Édes, aranyos ember. Ha akkor jött, amikor takarítottam, mindig kaptam tőle egy tábla tejcsokoládét. Mogyorósat. Nagyon szeretem a mogyorós csokoládét.

Beszélt volna egyfolytában, de Horváth százados felemelte a kezét.

– Azt mondja meg, hogy miféle ember ez az ügyvéd úr, alacsony, magas, sovány, kövér? Hány éves?

– Ha jól tudom, egyidős Tarczali úrral, ötvenéves. De nem néz ki negyvennél többnek. Gyönyörű, hullámos fekete haja van. A szeme pedig olyan kék, mint a búzavirág. Néhány centivel magasabb Tarczali úrnál.

– Akkor majdnem két méter.

– Hát, közel jár hozzá. És tetszik tudni, mindig olyan elegáns, mintha divatlapból vágták volna ki.

Horváth feljegyezte egy jegyzetfüzetbe mindazt, amit az asszonytól hallott.

– Köszönöm, Vargáné – mondta –, szeretném, ha megmondaná a címét. Lehet, hogy még szükségünk lesz magára.

– Tessék csak felírni. Tizenharmadik kerület, Hajnal utca három, földszint négy. – Az asszony felállt. – Akkor én most elmehetek?

– Úgy gondolom, igen.

– És mi lesz a pénzemmel?

– Nézze Vargáné, valaki örökölni fogja ezt a villát, a benne lévő ingóságokkal. Gondolom, az örökös minden további nélkül ki fogja fizetni a járandóságát.

Az asszony mélyről sóhajtott és széttárta a kezét.

– Akkor én most felöltözöm. A lakáskulcsot itt hagyjam?

A százados bólintott.

– A kapukulcsot is.

– Értem. – Varga Sándorné kiment a konyhába és átöltözött. Néhány perc múlva visszatért, átadta a kulcsokat a századosnak, köszönt és eltávozott. Alighogy becsapta maga után a kertkaput, a nyomozók feljöttek az alagsorból.

– Odalenn végeztünk – mondta Kádas főhadnagy.

– Keressetek magatoknak helyet és üljetek le.

A fiúk leültek a fotelokba, csak Sudár Ábris maradt állva.

– Ha nincs ellene kifogásod, én elmegyek, hogy minél előbb végezzünk a boncolással.

– Helyes, Ábris, menj nyugodtan. Vidd el a kocsimat, de küldd vissza.

– Természetesen – mondta az orvos. Kezével köszönt a nyomozóknak és kiment a szobából. Hamarosan behallatszott a gépkocsi motorjának a hangja.

Horváth végignézett a nyomozókon.

– Nos, mi a véleményetek? Kádas főhadnagy felemelte a kezét.

– Szerintem a gyilkosságot és a rablást Tarczali Tibor valamelyik közeli ismerőse követte el. Ezt bizonyítja, hogy Tarczali beengedte a lakásába.

– És ha kulcsa volt a lakáshoz? – kérdezte Börcsök hadnagy.

– Lehetséges – mondta Kádas –, de az is a közeli ismeretséget bizonyítja. És még valamit bizonyít. Azt, hogy Tarczali megbízott a látogatóban. Annyira megbízott benne, hogy a páncélszekrényt is kinyitotta neki. Meggyőződésem, hogy a szekrényen talált ujjlenyomatok Tarczalitól származnak.

Horváth figyelmesen hallgatta a főhadnagy fejtegetését, aztán, mint aki elfelejtett valamit, Kuruczhoz fordult.

– Andris, készíts a szobákról is néhány felvételt! Misi – fordult Börcsökhöz –, te pedig keress a bútorokon, ajtókon, üvegeken, poharakon ujjlenyomatokat és rögzítsd!

A fiúk munkához láttak. Horváth Kádasra nézett.

– Jó az elképzelésed, Gyurka – mondta elgondolkodva –, de történhetett másképpen is.

– Nem állítom, hogy pontosan úgy történt, ahogy mondtam. Történhetett másképpen is, igazad van.

– Ha jól emlékszem, azt mondtad az alagsorban, hogy a gyilkos profi volt, minden nyomot eltüntetett maga után. De azért valami nyomot mégis hagyott. Azt, hogy pisztollyal kényszerítette Tarczalit a páncélszekrény kinyitására, tehát tudta, hogy van a műhelyben egy falba süllyesztett páncélszekrény, és nyilván arról is tudomása volt, hogy Tarczali mit tart a szekrényben. Jó volna, ha mi is tudnánk, hogy mi mindent vittek el a szekrényből.

– Gondolod, hogy nem fogjuk megtudni?

– Nem, azt nem hiszem – mondta Horváth, és belelapozott Tarczali naptárába. – Végül is él a lánya és a második felesége. Ők biztosan tudnak néhány használható adatot mondani. Aztán itt van Tarczali ügyvéd barátja, dr. Moór Miklós. – Szórakozottan kihúzta az íróasztal fiókját. Egy mappa tetején levélboríték volt. Kíváncsian kivette a fiókból az elegáns, hosszúkás borítékot. A feladó a Globus Utazási Iroda volt. – No nézd csak! Doktor Tarczali Tibor úrnak. Hát ez meg mi lehet? – Kivette a borítékból a levelet, széthajtotta és hangosan olvasni kezdte. – Tisztelt uram! Megbízatása értelmében folyó hó hatodikától tizedikéig szobát foglaltunk az Ön nevére Amszterdamban, a Kristály panzióban. Címe: Amszterdam, Rubens Str. tizenhét. Diszpozíciószám: háromszázhetvenöt per huszonhárom – kötőjel ezerkilencszáznyolcvankilenc május harmadika. Aláírás, pecsét. – A levelet az asztalra ejtette és Kádasra nézett. – Ezek szerint elvileg Tarczalinak most Amszterdamban kéne lennie. De miért nem utazott el? S vajon lemondta-e az utazást?

– Egyszerű. Kérdezd meg az utazási irodát – tanácsolta Kádas.

Horváth egyetértően Kádasra, aztán a levélre nézett. Ügyintéző: Márkus Györgyi. Rajta volt a közvetlen telefonszáma is. A százados felemelte a kagylót, tárcsázott. Szerencséje volt, kiment a csengetés.

– Globus Utazási Iroda, Márkus Györgyi.

– Kezét csókolom, Horváth Béla rendőrszázados vagyok.

Parancsoljon! ,

– Kisasszony, tudomásunk szerint doktor Tarczali Tibor az Önök irodájával szobát foglaltatott Amszterdamban, a Kristály panzióban, május hatodikától tizedikéig.

– Bocsánat, ön ezt honnan tudja?

– Itt van a kezemben az Ön levele, kisasszony. Diszpozíciószám… folytassam?

– Mire kíváncsi, százados úr?

– Arra, hogy Tarczali Tibor lemondta-e a szobát?

– Miért mondta volna le?

– Mert nem utazott el.

– Az lehetetlen! – Horváthnak az volt az érzése, hogy Márkus Györgyi ideges. – Nem – ismételte meg a nő –, az lehetetlen!

– Pedig így van.

– Kérem, százados úr, valami félreértés lehet. Tibor, illetve Tarczali úr negyedikén délelőtt tíz óra előtt itt volt nálam és elköszönt. Azt mondta, hogy délben indul gépkocsival. Együtt néztük meg a térképen, hogy merre menjen. Kérem, én ötödikén délután táviratot kaptam tőle Hannoverből.

– Megvan a távirat?

– Természetesen.

– Mondja, kisasszony, felkereshetném ebéd után?

– Semmi akadálya. De itt nem nagyon tudunk beszélgetni, nem valami nyugodt hely. Találkozzunk inkább az Annában, egy órakor.

– Miről fogom megismerni?

– A felszolgálók ismernek. Egyébként világoskék santungkosztüm lesz rajtam és fehér blúz. Ja, és karcsú vagyok, mint egy manöken.

– Oké! Meg fogom ismerni. Akkor pontosan egy órakor.

– Viszlát!

– Csókolom!

Szinte egyszerre tették le a kagylót. ,

– Ez egyre cifrább lesz, pedig még el sem kezdtük a munkát. Úgy látszik, ez a kislány baráti kapcsolatot tartott fenn Tarczalival. És ami különös, Tarczali ötödikén táviratot küldött neki Hannoverből.

– Tényleg érdekes. Most már nagyon kíváncsi vagyok a boncolás eredményére, főképp a halál beálltának idejére. Ha jól emlékszem, a doki azt mondta, hogy a gyilkosság tegnap, vagyis hetedikén este nyolc és éjfél között történt.

Kuruczék léptek be a szobába.

– Már csak ez a szoba van hátra, főnök – mondta a szőke hadnagy és munkához látott. Börcsök Mihály a talált ujjlenyomatokat rögzítette az ajtón, az íróasztalon, a könyvállvány padkáján, közben arról számolt be, hogy a hálószobában és a fürdőszobában, meg a nappali italos szekrényében, az üvegeken és egy-két poháron egész ujjlenyomat-gyűjteményt talált.

– A fürdőszoba tükrös faliszekrénye tele van női szépítőszerekkel, nem is akármilyenekkel. Csupa márkás külföldi áru. Chanell, Dior meg a jófene tudja, hogy még mi minden. Mindegyiken találtam „zsákmányt".

– Helyes. Merre van a fürdőszoba?

– A hálószobából nyílik, de a hallból is van bejárata – mondta Börcsök. – Megmutassam?

– Kösz, megtalálom – mondta Horváth, és a hálószobán keresztül bement a fürdőszobába. Elámult a fényűzően kialakított fürdőszoba láttán. A szoba méretei sem a szokványosak voltak, lehetett úgy tíz-tizenkét négyzetméter. A hatalmas, süllyesztett márvány fürdőkádban ketten is kényelmesen elfértek, három márványlépcső vezetett a kádba, a lépcsők mellett sárgaréz fogódzókorlát volt. Az egyik falnál fésülködő asztalka állt egy ovális, csiszolt velencei tükörrel és a faliszekrénnyel. De volt ott házi mérleg, kondicionáló kerékpár, kéz- és lábizom-erősítő expander, hatalmas, lábazatos mosdó, bidé, vécé, a márványpadlón szőnyeg, az ablak alatt fűtőtest. Horváth megnézte a szépítőszereket, igen, Börcsök nem tévedett, ezeket a parfümöket, kölniket, dezodorokat, bőrápoló kenőcsöket ma már nem árulják Magyarországon, Tarczali minden bizonnyal külföldről szerezte be. Olvasta az üvegek, flakonok feliratait: Max Factor, Nina Ricci, Madame Rochas, Lux Beauty Shower. A Limára dezodort levette a polcról, nézte egy rövid ideig, aztán egy keveset a tenyerébe permetezett és megszagolta. Jellegzetesen fanyar, de kellemes volt az illata. Aztán kinyitotta a Madame Rochas üvegét, és egy cseppet szétdörzsölt a keze fején. Hát igen, ez az illat egyedülálló, nem afféle édeskés pacsuli, amit egyes nők oly nagyon kedvelnek. Ez az illat kicsit kesernyés, de az ember mégis jóleső érzéssel szívja magába, ezt az illatot nem lehet elfelejteni. Visszasétált a dolgozószobába, s ahogy a várakozó munkatársait nézte, eszébe jutott, hogy az íróasztal fiókjait még nem nézte át.

– Fiúk – mondta, miután leült az asztalhoz –, nézzetek szét a lakásban, talán találunk valami iratot, feljegyzést, amit felhasználhatunk a nyomozáshoz. Főleg a személyzeti szobában nézzetek körül, a könyvek, albumok között, lehet, hogy találunk valamit.

Kádas főhadnagy felállt. Most látszott, hogy a huszonhét éves nyomozó, bár tíz centivel alacsonyabb volt Horváthnál, jóval izmosabb nála.

– Főnök, nem akarok vitatkozni veled, de az a véleményem, hogy Tarczali az érdekes és bizalmas iratokat nem az íróasztala fiókjába vagy a könyvei közé rejtette, hanem a páncélszekrényébe.

– Igazad van, Gyuri – mondta elismerőn