A 13. ügynök

By Berkesi András

1969 nyarán Viktor Mennel holttestét kifogják a Balatonból. Először közönséges balesetre gondolnak, de a rutinvizsgálatok kiderítik, hogy gyilkosság történt. Salgó Oszkár nyugalmazott elhárító is Emődön tartózkodik, és a gyilkosság fölkelti érdeklődését. Nyomozni kezd, és egyre gyanúsabb jelekre bukkan. Salgó különös egyéniség, embernek is, nyomozónak is. Türelmes, nyugodt, megvárja, amíg olyan helyzetbe kerül a bűnöző, hogy akarva-akaratlan elárulja magát. Persze ezt a helyzetet mindig ő készíti elő; mert sok a gyanúsított, de közülük csak egy a gyilkos…

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633444023

Book preview

BERKESI ANDRÁS

A 13. ÜGYNÖK

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-402-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

1.

Salgó Oszkár ezerkilencszázhatvankilenc július huszonötödikén felhívta telefonon barátját, Kara Ernő ezredest, az elhárító szolgálat egyik vezetőjét.

– Mi van, te vén csavargó? – kérdezte Kara, amint megismerte Salgó hangját. – Honnan beszélsz?

– Balatonemődről – mondta Salgó. – Nem tudod, hogy április óta Emődön tartózkodom?

– Honnan tudnám? Salgó úr annyi fáradságot sem vesz, hogy elutazása előtt elbúcsúzzon a barátaitól.

– Nem búcsúztam el? – kérdezte csodálkozva Salgó. – Érdekes, meg mertem volna esküdni, hogy elbúcsúztam tőled. Úgy látszik, feledékeny vagyok. Elnézést, főnök.

– Szenilis vagy, öreg – mondta Kara. – Liza hogy van?

– Köszönöm, jól. Szeretne már látni. Nem érti, hogy miért nem látogatsz meg valamelyik hétvégén? Azt hiszi, hogy haragszol.

– Ugratsz, tróger? – kérdezte Kara, és szidni kezdte barátját. Salgó a vonal túlsó végén halkan nevetgélt, tudta, hogy Kara nem haragszik rá, csak szokása szerint kötekedik vele. Megvárta, míg az ezredes kiadta mérgét, aztán megkérdezte, hogy hallott-e valamit Mennel haláláról.

– Hogy hívják a fickót?

– Viktor Mennel – mondta Salgó. – Hamburgi üzletember.

– Aki néhány nappal ezelőtt belefulladt a Balatonba? – kérdezte.

– Igen – dünnyögte Salgó.

– Valamit hallottam az esetről. Úgy tudom, hogy az üggyel a megyei kapitányság foglalkozik. Ezért hívtál fel?

– Hallani akartam a hangodat is – mondta Salgó. – Mintha rekedt lenne. Fáj a torkod?

– Fáj.

– Igyál kamillateát, és lehetőleg ne dühöngj.

– Nem dühöngök. Valamit mondani akartál arról a német fickóról.

Néhány pillanatig halk kattogás hallatszott. Kara szinte hallotta Salgó nehéz, szaggatott lélegzését. Maga elé képzelte a kövérkés, tohonya öregembert, amint álmos tekintettel maga elé bámult.

– Igen – mondta egy kis idő múlva Salgó. – Mondani akartam valamit. Megölték.

– Megölték? – kérdezte Kara kételkedve. Aztán csodálkozott, mert a hivatalos jelentések szerint a német kereskedő a vízbe fulladt.

– Eltörték a nyakcsigolyáját, aztán a vízbe dobták. Jó lenne, ha ideutaznál.

– Arra gondolsz, hogy politikai bűncselekmény történt? – kérdezte az ezredes. Magában pedig azt gondolta: ostobaságot kérdezett, mert ha Salgó őt hívta fel, akkor a gyilkosságnak politikai háttere van.

– Semmire sem gondolok. Szeretném, ha idejönnél – mondta Salgó. – Várlak. Ha nem jöhetsz, küldd le Dombai Sanyit.

– Mikor történt a gyilkosság? – kérdezte Kara, és maga elé tette a naptárát.

– Huszadikán. Nyolc óra tizenöt és kilenc óra negyven között. Kara a naptárra nézett. Vagyis vasárnap reggel, gondolta. De miért csak most telefonált az öreg? Várta, hogy Salgó mondjon még valamit, de a vonal túlsó végén csend volt, csak a vezeték halk zúgása hallatszott. Az ezredes továbbra is a naptárt nézte. Azt tervezte, hogy szombat délután Tassra utazik, és vasárnap estig horgászni fog. Tudta, hogy a tassi kirándulást bizonytalan időre el kell halasztania. Tulajdonképpen nem is bánta. Végül is teljesen mindegy, hogy hol tölti el a hét végét. Horgászni Balatonemődön is lehet, Salgónak remekül „beetetett" öblei vannak a part menti nádasban. Mindenesetre a horgászfelszerelését magával viszi.

– Mikor induljak? – kérdezte

– Minél előbb. Liza is vár.

– Holnap reggel indulok – mondta Kara.

Még váltottak néhány szót, aztán elbúcsúztak egymástól. Ezután az ezredes magához hívatta helyettesét, Dombai Sándor alezredest.

– Holnap reggel Balatonemődre utazom.

– Azt mondtad, hogy Tassra megyünk.

– Ernődön nagyobb fogásra van kilátás. – Elmondta, hogy mit közölt vele Salgó.

Dombai cigarettára gyújtott.

– Az a vén csavargó nem nyugszik – mondta a fejét csóválva. – Nemhogy pecázna, élvezné a nyarat. Mondd, Ernő, mi is ilyen megszállottak leszünk?

– Azt hiszem, igen – válaszolt az ezredes. – Te mit tennél Salgó helyében?

Dombai megszívta a cigarettáját, hosszan gondolkodott.

– Természetesen én is telefonálnék neked, ha tudomásomra jutna, hogy egy német állampolgárt megöltek – kezdte –, de azt hiszem, itt nemcsak erről van szó. A jelentésekből tudom, hogy az ügyben napok óta Bálint őrnagy, a gyilkossági csoport vezetője nyomoz. No mármost, ha Salgó neked telefonált, és azt akarja, hogy leutazz Ernődre, az azt jelenti, hogy többet tud az ügyről Bálintéknál. És azt a többletet szokása szerint nem mondta el nekik. Ez viszont arra vall, hogy az öreg Bálinték tudta nélkül magánnyomozást folytatott. Ezt kifogásolom. A helyében nem lennék bizalmatlan Bálintékhoz. Elmondanám nekik, amit tudok, és kiszállnék a buliból.

Az ezredes az ablaknál állt, és a napfényben fürdő Várhegyet nézte.

– Salgó sohasem fog kiszállni a buliból – mondta. – És rajtunk kívül mindenkihez bizalmatlan lesz. Ostobaság, tudom, de ez van. Ha eddig nem sikerült megnevelnünk őt, most már kár a fáradságért. Csak bennünk bízik. – Mosolyogva nézett Dombaira. – Kedves tőle, vagy nem?

– Mit fog csinálni, ha mi is nyugdíjba megyünk? – kérdezte Dombai. – Akkor hiába mondja el nekünk az értesüléseit. Vagy úgy gondolja, hogy nyugdíjazásunk után létesítünk egy gebines nyomozóirodát? – Beletúrt sűrű, barna hajába, felállt, és az ezredeshez ment. Éppen olyan magas volt, mint Kara, csak vállasabb és erősebb testalkatú. – Beszélhetnél vele, Ernő. Megmagyarázhatnád neki, hogy az ostoba bizalmatlanságával csak magának árt, egyesek félreértik őt, sandán néznek rá. Mi huszonöt éve ismerjük, a legnehezebb időket együtt harcoltuk végig, tudjuk, hogy honnan jött közénk és miért. Barátságunk kiállta az idők próbáját. De sokan nem, vagy csak egyoldalúan ismerik őt, és még mindig megbízhatatlannak, kalandornak tartják.

Kara szembefordult Dombaival. Sovány, sápadt arca fáradtnak látszott, vonásai töredezettek voltak.

– Mindezt Salgó is tudja – mondta. – Sokszor beszélgettünk erről vele. Legutóbb, ha jól tudom, a születésnapján azt mondta: Nézd, Ernő, neked tudnod kell, hogy én mit érzek. Azt is, hogy az én helyem hol van. Hidd el, nem akarok én senkinek sem hűségnyilatkozatot tenni, vagy a megbízhatóságomat látványosan bizonygatni. Senkinek, még neked sem. Csak önmagamnak. Egyedül csak magamnak. Ti, akik jól ismertek, azt mondjátok: pihenjek, élvezzem a nyugdíjasok életét, megtettem azt, amit meg kellett tennem. Erre én azt mondom neked, Ernő: nem, még nem tettem meg mindent. Nagyok az én adósságaim. És súlyosak. A teher rám nehezedik, a vállamra. Könnyíteni szeretnék magamon. Törlesztenem kell. Mindennap le kell írnom egy keveset az adósságomból, hogy nyugodtan alhassak. – Kara cigarettára gyújtott. – Rögeszme? Önkínzás? Az. Mi tudjuk, hogy vétkeit százszorosan jóvátette. De mit tehetünk, ha ő nem érzi ezt? – Visszament az íróasztalához, de nem ült le, hanem tétova mozdulatokkal az asztalon heverő iratokat rendezgette. – Reggel indulok – mondta. – Magammal viszem Felmérit. Kérjetek részletes tájékoztatót Veszprémtől, az anyagot a fiú hozza magával.

Másnap reggel Felméri István hadnagy társaságában útnak indult. Szeretett vezetni. Ilyenkor pihent igazán, elfelejtette a napi gondokat, figyelmét teljesen lekötötte a vezetés. A piros, bogárhátú Volkswagen egyenletes sebességgel falta a kilométereket. Arra gondolt, hogy ha tartani tudja a tempót, tíz óra után Ernődön lesznek. Nem is lenne rossz teljesítmény.

Felméri István hadnagy szótlanul ült az ezredes mellett. Tavasszal múlt huszonnégy éves. Nyúlánk termetű, csendes fiatalember volt, alig lehetett a szavát hallani. Egyesek azt terjesztették róla, hogy azért olyan szófukar, mert különbnek tartja magát a társainál. Ezek a jól értesült hírharangok csak felületesen ismerték a hollófekete hajú fiút, s ezért terjesztették róla az efféle ostobaságokat. Egyszerűen arról volt szó, hogy a hadnagy nem szeretett fölöslegesen beszélni. Most azonban örömmel beszélt volna, de Kara figyelemre se méltatta őt. Talán nem is tudja, hogy itt ül mellette. Butaság, a hőség az agyára húzódott. A főnök nem véletlenül választotta őt a fiatalok közül. Nyilván alaposan meggondolta. Bár az is lehet, hogy Dombai Sanyi bácsi hívta fel rá Kara figyelmét. És akkor mi van? Dombai, vagy a jóisten, hát nem mindegy? Az a fontos, hogy itt ül, és napokig a főnök munkatársa lesz. Nem beszélget vele, azzal együtt jó fej a főnök. Igaz, kicsit lustán vezet, valószínűleg a gázpedált kíméli. Karára nézett. Az ezredes mereven figyelte az úttest fénylő betoncsíkját. A fiúnak eszébe jutottak az ezredesről keringő mendemondák. Titokban azt remélte, hogy alkalomadtán néhány olyan dolgot megkérdezhet tőle, ami a fiúk között állandó beszédtéma volt. Például azt, hogy… Hirtelen olyan zavarba jött, mintha a remélt alkalom már itt is volna. Ostobaság, mennyiben érdekes az, hogy Kara mi volt civilben? Miért találja furcsának, hogy a tanári pályát otthagyta a szolgálat kedvéért? Eszébe jutottak Dombai Sándor szavai. Az öreg nem szereti, ha faggatják. Ebben a szolgálatban fölöslegesen ne kérdezősködjön az ember a főnökeitől. És még valamit nem szeret az öreg. Nem szereti a hazugságot. Sohase hazudj neki. Arra betegesen érzékeny. A hazugság megbocsáthatatlan bűn. Hülyeség! Sanyi bácsi tudhatná, hogy ő nem szokott hazudni. Miért is tenné? Tiszteli Karát, talán jobban és mélyebben, mint a többiek. Tiszteli, mert Kara nem vállveregetően kezeli a fiatalokat, mint általában az idősebbek, hanem kellő komolysággal és nagy figyelemmel. És ez igaz volt. Kara komolyságához – Felméri ezt is tudta – a kellő szigor is hozzátartozott. Miután önmagához is szigorú volt, megfelelő erkölcsi alappal rendelkezett ahhoz, hogy másokkal szemben is az legyen. Ellentétben a veteránok többségével, ő nem szeretett a múltról mesélni, a szavaknál és a „hősi legendáknál fontosabbnak tartotta a következetes cselekvést és a példamutatást. Csak ritka esetekben hangoztatta például azt, hogy az elhárító tiszt munkájában milyen fontos a műveltség, de ha valamelyik fiatallal beszélt, a megfelelő pillanatban megkérdezte, olvasta-e ezt vagy azt a regényt, látta-e ebben vagy abban a színházban nemrégiben bemutatott drámát, mi a véleménye az irodalmi folyóiratokban zajló vitáról. Munkatársai lassan megtanulták, hogy ha Karánál jó pontot és minősítést akarnak szerezni, művelődniük kell. Rendszerint a vidéki útjait használta fel arra, hogy a fiatalokat közelebbről megismerje. Az volt a szokása, hogy ilyenkor beszéltette őket. Ő csak kérdezett. Okosan és célratörően. Kérdései elől, amelyek kiterjedtek a családi kapcsolatokra: szülőkre, rokonokra, baráti körre – nehéz volt kitérni. Felmérinek most „megkegyelmezett. Semmi efféléről nem érdeklődött, hanem megkérte, hogy mondja el neki a Mennel-ügyet.

– Gondolom, az este alaposan áttanulmányozta.

– Természetesen – mondta Felméri, és engedélyt kért, hogy rágyújthasson. Kara bólintott, aztán ő is rágyújtott. A motor szépen, egyenletesen dolgozott, az autóút betoncsíkja szemet kápráztatóan fénylett a délelőtti napsütésben. – Viktor Mennel ezerkilencszázharmincban született Münchenben – kezdte a hadnagy –, hajói emlékszem, április tizedikén. Iratai szerint a hamburgi Hanza Kereskedelmi Részvénytársaság cégvezetője volt. Hamburgban lakott, címe – egy pillanatra a jegyzetfüzetébe nézett –, igen, Hamburg I. Schiller Platz három alatt. Nőtlen. Személyleírása: száznyolcvankettő magas, arca hosszúkás, haja sötétbarna, szeme ugyancsak barna, bajusza, szakálla nincs.

– Különös ismertetőjele? – kérdezte Kara, és megelőzött egy lassan haladó Skodát.

– Az sincs – mondta Felméri. – Ez év június tizenötödikén – folytatta – a Hanza cég Egon Braun igazgató aláírásával levelet írt a Magyar Kereskedelmi Kamarának. Szeretnének – írta Braun – üzleti kapcsolatot létesíteni a magyar ipari és kereskedelmi vállalatokkal. Kedvező válasz esetén Budapestre küldenék megbízottjukat tájékozódás és piackutatás céljából. Különösen érdekli őket a gyógyszeripar, a könnyűfémkohászat és -feldolgozás, de szívesen részt vennének a vegyészeti laboratóriumi felszerelések és műszeripari készülékek esetleges szállításában is. Megemlítették, hogy számos világcég egyedüli képviseletével rendelkeznek. Június harmincadikán a Kamara válaszolt a Hanzáék levelére. A levelet Marton Béla főosztályvezető írta alá. Szokásos rutinválaszt küldött; megbízottjukat örömmel látják Budapesten.

– A válaszlevelet olvasta? – kérdezte Kara, és meglepte őt a fiatalember könnyed, okos előadásmódja.

– Olvastam, ezredes elvtárs. A veszprémiek a levél szövegét bediktálták. – Várakozva Karára nézett, hogy van-e újabb kérdése, s miután az hallgatott, folytatta az ismertetést. – Július elseje és tizedike között újabb levélváltásra került sor. Braunék közölték, hogy megbízottjuk, Viktor Mennel tizenötödikén gépkocsin érkezik Budapestre. Marton elvtársék tizedikén válaszoltak: a Royal Szállóban foglaltak szobát a részére. Viktor Mennel, ahogy a nyomozás adataiból kiderül, e hó tizenötödikén tizenegy órakor lépte át a határt Hegyeshalomnál egy kettőszáznyolcvanas grafitszürke Mercedes kocsival, és tizennégy óra előtt néhány perccel érkezett a Royalba.

– Nem hajtott valami gyorsan – mondta az ezredes és arra gondolt, hogy ő rövidebb időn belül tette volna meg azt a távolságot egy kettőnyolcvanas Mercedesszel.

– Először járt Magyarországon – mondta a fiatalember –, legalábbis a veszprémiek úgy tudják. Nyilván nézelődött, látni akart valamit az országból.

– Lehetséges – mondta az ezredes. – Idáig szokványos história. Folytassa.

– A továbbiakban sem lesz semmi különös – mondta Felmeri, és lapozott a jegyzetfüzetében, de nem nézett bele. „Látszik, hogy alaposan felkészült – gondolta Kara, és elismerően bólogatott magában. Úgy érezte, hogy jól választott. – Tizenötödikén este vacsora a Royalban. Jelen voltak: Mennel, Marton, Járai doktor, a Kamara nyugatnémet szekciójának a munkatársa és Láncz Tibor, a Chemolimpex üzletkötője. Programegyeztetés, puhatolódzó megbeszélések. Tizenhatodikán délelőtt kilenctől egyig tárgyalás a Kamarában. Mennel részletesen ismertette azokat a területeket, ahová árakat szeretnének elhelyezni. Közölte az eladás feltételeit is. Hajlandónak mutatkoztak a kompenzációs üzleti kapcsolatok kiépítésére is. Az volt az elképzelésük, hogy a két fél köthetne öt évre szóló keretszerződést, meghatározott cikkek szállítására. Ők szívesen vásárolnának magyar stílbútorokat, szőrmeárut, bizonyos élelmiszerféleségeket, gyógyszer-alapanyagokat, ezenkívül a vadászidényben csoportos utazások szervezését is vállalnák. Martonék is elmondták, hogy Magyarországnak mire lenne szüksége. Próbaképpen megemlítettek néhány olyan cikket, amely az Egyesült Államok embargólistáján szerepel. Délután látogatást tettek több külker-vállalatnál. Felsoroljam a neveket?

– Nem fontos – mondta Kara. – Egyelőre.

– Tizenhetedikén Mennel kérésére felkeresték a Gyógyszerkísérleti Kutató Központot. Itt érdekes dolog történt. – Felméri egy pillanatig gondolkodott, aztán folytatta: – Legalábbis én érdekesnek tartom, bár lehet, hogy semmi jelentősége nincs.

– Meglátjuk – mondta Kara. – Több szem többet lát.

– A vendégeket Tábori Máté, a Központ igazgatója fogadta. Megjegyzem, Tábori aznap már szabadságon volt, csak még nem utazott el.

– Tudja, hogy ki ez a Tábori Máté?

– Az anyagban olvastam róla. Vitorlázó versenyző volt, számos hazai és nemzetközi bajnokságot nyert.

– Úgy van. Nagyon derék ember. És részt vett az ellenállási mozgalomban is.

– Ezredes elvtárs ismeri őt?

Kara bólintott.

– Hamarosan maga is meg fogja ismerni – mondta. – Már most felhívom a figyelmét a lányára. Remek teremtés. Csinos. Csak vigyázzon, mert a tenyeresei erősek. Teniszbajnok. – Halkan nevetett.

Felméri mosolygott.

– Általában jól adogatok – mondta. – A tenyereseket pedig sikeresen védem.

– Majd meglátjuk. – Nézte az út két oldalán elterülő ismerős tájat. – Tehát Tábori szabadságra készülődött.

– Igen – mondta a fiatalember. – Tessék vigyázni… – Egy Opel közeledett szédületes sebességgel, figyelemre sem méltatva a felezővonalat. Kara a padkára húzódott, hogy elkerülje az összeütközést. Halkan káromkodott.

– Ne tessék haragudni – mondta a fiatalember –, hogy szóltam.

– Ellenkezőleg. Köszönöm. Sok a gengszter az országutakon. Az ember nem lehet elég óvatos. Mondja tovább.

– A tárgyalás során Tábori és Láncz Tibor megemlítette, hogy a Kutató Központ laboratóriumát mintegy másfél millió dollár értékű felszereléssel korszerűsítik. Mennel érdeklődést tanúsított az üzleti vállalkozás iránt. Miután közölték vele, hogy árajánlatot kértek egy angol, egy francia és egy svéd cégtől, sajnálkozni kezdett, és azt bizonygatta, hogy ők legalább tíz százalékkal olcsóbban és jóval előnyösebb feltételekkel szállítanák a berendezéseket. Ezzel elővett a táskájából egy árajánlatot, amin tételesen szerepeltek a versenytárgyalásra kiírt felszerelési tárgyak. És valóban tíztizenöt százalékkal olcsóbb áron. Martonék meglepődtek. A gyors számítás eredménye az volt, hogy ha a Hanza cég ajánlatát fogadnák el, akkor az előirányzott összegből mintegy százezer dollárt takarítanának meg. És újabb ötvenezer dollárt azzal, hogy a hamburgiak négy hónappal előbb kezdenék el a felszerelések szállítását. Miután Mennel per procura aláírási joggal rendelkezett, abban állapodtak meg, hogy a tárgyalást azonnal megkezdik, és másnap Balatonemődön folytatják. A veszprémiek megjegyzik, hogy az emődi tárgyalást Mennel javasolta azzal a megokolással, hogy néhány napot amúgy is a Balaton mellett szeretett volna eltölteni, és azt sem szeretné, ha Tábori professzor őmiatta halasztaná el az utazását.

– Mit talált ebben érdekesnek? – kérdezte Kara, és hosszan kürtölt, mert egy Trabant szabálytalanul vágtatott előtte. Sejtette, hogy a fiatalember mit fog válaszolni.

– Kitől kapta Mennel a versenytárgyalás anyagát? – kérdezte Felméri, és Karára nézett. – Este óta ezen gondolkodom.

– Ha nem Táboriéktól, akkor valóban érdekes a kérdés – mondta az ezredes. – Érdemes megjegyezni és alkalomadtán választ keresni rá. „Jó a logikája a kölyöknek – gondolta. – Át kellene helyezni az értékelő csoporthoz. Okosan kérdez." Tizennyolcadikán – mondta hangosan –, ha jól sejtem, Tábori és Mennel Ernődre utazott.

– Úgy van – mondta Felméri. – Velük utazott Láncz Tibor is. A Sellőben nem kaptak szobát. Tábori felajánlotta a nyaralóját. Mennel elfogadta. Természetesen Láncz Tibor is. Két napig tárgyaltak, elkészítették a megállapodás tervezetét, a szerződés fogalmazványát. Láncz tizenkilencedikén visszautazott Pestre, hogy az illetékesekkel jóváhagyassa a megállapodást. Azt tervezték, hogy három nap múlva, huszonkettedikén a szerződést ünnepélyesen aláírják. – A fiatalember cigarettára gyújtott. – Tizenkilencedikén Mennel érintkezésbe lépett Hamburggal, ismertette a megállapodást, engedélyt kapott a szerződés aláírására. Másnap, vasárnap reggel nyolc óra tizenöt perckor Mennel ladikot bérelt a Sellő szerviznél, és kievezett a tóra. Kilenc óra negyvenkor a ladikot a parttól nyolcszáz méterre egy motoros üresen találta. Azonnal riasztották a parti őrséget. Tíz óra tízkor a csónaktól harminc méternyire megtalálták Mennel holttestét. Itt megint van egy furcsaság. – A fiatalember az ezredesre nézett.

– Éspedig?

– Mennel vászonnadrágban, ingben és cipőben volt. Farzsebében megtalálták az iratait, a csekkfüzetét, ezerháromszáz dollárt, négyszázötven nyugatnémet márkát. Csuklóján pedig az arany Certina karóráját.

– Járt?

– Vízhatlan órája volt. Nyakában egy aranyláncot találtak, ujján pedig egy arany pecsétgyűrűt.

– Igen, ez érdekes. – Kara elgondolkodva összeráncolta a homlokát.

– Az előzetes vizsgálat fulladást állapított meg – folytatta Felméri. – Az első hivatalos jelentésben is fulladás szerepel. Csak órák múlva, a tüzetes rendőrorvosi vizsgálat tisztázta a halál okát: Mennelt megfojtották, mégpedig olyan erővel, hogy nyakcsigolyája is eltörött. Az orvos szerint a halál nyolc óra huszonöt és nyolc óra ötven perc között következett be. Az orvosi vizsgálat után Bálint őrnagy vezetésével a gyilkossági csoport megkezdte a nyomozást. Ez minden, ezredes elvtárs.

– Köszönöm.

Felméri fészkelődött, hosszú lábát előrenyújtotta, egészen elzsibbadt.

– Kérdezhetek valamit?

– Tessék.

– Miből gondolja azt, ezredes elvtárs, hogy a gyilkosságnak politikai háttere van?

– Honnan veszi, hogy ezt gondolom?

– Hát nyilván ezért utazunk Ernődre.

– Tudom, hogy politikai gyilkosság történt – mondta rövid hallgatás után az ezredes. Kis idő múlva megismételte: – Tudom.

Felméri gondterhelten nézett Karára.

– Este óta keresem azt a motívumot, ami politikai gyilkosságra utal – mondta a fiatalember. – De az anyagban semmi effélét nem találok.

– Az anyagban én sem – mondta az ezredes. – A jelentések alapján csak annyit merek kijelenteni, hogy nem rablógyilkosság történt.

– Ezredes elvtárs ismer valami olyasmit, ami politikai okokra mutat?

– Én semmivel sem tudok többet az ügyről, mint maga, fiacskám. A részleteket, most hallottam magától. Eddig csak annyit tudtam, hogy Viktor Mennelt megölték.

– És mégis azt tetszik állítani, hogy politikai gyilkosság történt?

– Azt, fiam. Biztos, hogy politikai bűncselekmény történt. Erre mérget vehetünk.

Felméri megvakarta a fejét, és olyan furcsa grimaszt vágott, hogy Kara elnevette magát.

– De miért biztos? – makacskodott a fiatalember.

– Mert Salgó állítja – mondta Kara. – Amit pedig Salgó mond, arra figyelni kell. Maga még nem találkozott vele, ugye?

– Még nem – mondta a fiatalember. – De sok mindent hallottam róla. Meg a feleségéről is. Dombai alezredes elvtárs szerint Salgó néni jobb fej, mint a férje.

– Ezt nem állítanám – mondta Kara, és maga elé képzelte az öregedő Lizát. – Kétségkívül furcsa emberek. De csak azok számára, akik felületesen ismerik őket. Szeretném figyelmeztetni, hogy ne sértődjön meg, ha Salgó szórakozni fog magával.

– Velem? Miért szórakozna velem?

– Ez a kedvenc időtöltése. De nem ok nélkül csinálja. Semmit sem csinál ok nélkül. Aki nem ismeri őt közelebbről, az azt hiszi, hogy csak bohóckodik, hülyéskedik. Salgó akkor a legveszélyesebb az ügynökökre, amikor a legvadabb dolgokat mondja. Egészen sajátos módszerrel dolgozik. Úgy irányítja az eseményeket, olyan helyzeteket teremt, hogy a bűnös kénytelen leleplezni önmagát. Érti? Egyszerűen nincs más lehetősége. Salgó valami hallatlan szívóssággal, jó előre és zseniálisan eltorlaszolja a menekülés útjait. Figyelje őt. Sokat tanulhat tőle. És figyelje Lizát is. Csodálatos összhangban van Salgóval. Ismerik egymás gondolatát.

„Begerjedt az öreg – gondolta Felméri –, úgy beszél a barátairól, mint egy fiatal srác a szerelméről." De azért nagyon örült, és figyelemmel hallgatta az ezredest, aki már Lizáról mesélt. Lizáról, a csendes, halk szavú tanítónőről, aki valamelyik lengyel faluban élt a német megszállás előtt. Hónapokig nem tudta, hogy férje, Jerzy Zadarsky kapitány a német megszállás alatt egy partizánkülönítmény parancsnokaként harcolt. Később Liza is bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, és a partizánok krakkói megbízottja lett. Egy árulás következtében a németek elfogták a férjét, és vallomásra akarták bírni, de a kapitány hallgatott. Hamarosan letartóztatták Lizát is. A szeme láttára kínozták halálra férjét és családját. Liza akkor megfogadta, hogy életét a bosszúnak szenteli. Ismerősei azt állították, hogy meghibbant. Ezt természetesen csak az tudja eldönteni, aki ismerte őt a megszállás előtti években is. A háború után Lizát fontos feladatokkal akarták megbízni. Liza azonban eltűnt. Európa országait járta, és lázas szenvedéllyel kutatott a bujkáló fasiszták után. Sokszor került életveszélybe, mert a szökött nácik szervezetten védték önmagukat és egymást. Lizának önvédelemből meg kellett tanulnia a konspiráció legfinomabb módszereit. Az ötvenes évek közepén Brazíliában találkozott Salgó Oszkárral. Az ismeretségből barátság, majd házasság lett. Együtt folytatták a harcot. Visszajöttek Európába. Ezekben az években Kara ártatlanul börtönben ült. Salgó figyelemmel kísérte a magyarországi eseményeket, pontosan tudta, hogy mi történt Karával. Azután, hogy Kara Ernőt rehabilitálták és visszahelyezték az elhárítókhoz, Salgó titokban felvette vele a kapcsolatot. Attól kezdve ismét együtt dolgoztak. Kara Budapesten, Salgó pedig Bécsben. A Schlicken-ügy után visszajött Magyarországra. Néhány évig Kara mellett teljesített szolgálatot, három évvel ezelőtt nyugdíjazták. De a nácik elleni harcot ma sem adta fel.

– Salgó hány éves? – kérdezte Felméri.

– Hatvanhét – mondta Kara –, de öregebbnek látszik. Lompos, nem sokat törődik a külsejével. Ha az utcán találkozna vele, megsajnálná, és azt mondaná magában: szegény öreg, és a markába csúsztatna néhány forintot.

Észre sem vették, hogy közben nyugat felől sötét viharfelhők közeledtek. Polgárdinál a nyakukba szakadt a kiadós nyári zivatar, villámlott, mennydörgött és olyan sűrűn zuhogott, hogy Kara a legközelebbi parkírozóhelyen megállt.

– Ez aztán a zápor – mondta a fiatalember.

– Legalább nem lesz olyan pokoli hőség – válaszolta Kara.

2.

Salgó Oszkár a nyaraló árnyékos teraszán ült, háttal a Balatonnak. Felméri egy nádfonatú kerti széken, és hol Karát, hol pedig Salgót nézte. Az öregember láthatóan szenvedett a párás melegtől. Kara nem túlzott, gondolta a fiatalember, az öreg pontosan olyan, amilyennek leírta. Inge, vászonnadrágja gyűrött és pecsétes, szandálja kopott, és legalább másfél számmal nagyobb a lábánál. Azt is megfigyelte, hogy az öreg mozdulatlanul ült, még ahhoz is lusta volt, hogy kopasz fejéről, magas homlokáról letörölje a verejték-cseppeket. Ami igaz, az igaz, tényleg döglesztő hőség van. Felméri inge is átizzadt. Az volna most a legjobb, ha lemennének a partra és megmártóznának a vízben. De meg kell várniuk Bálint Miklós őrnagyot. Az órájára nézett. Három óra múlt. Látta, hogy Kara nagyokat ásít. Nem csodálná, ha főnökét is elnyomná az álom. Salgó papa már szunyókál. A fiatalember megtörölte a homlokát. Egy órával ezelőtt abban reménykedtek, hogy a zivatar enyhíteni fogja a hőséget, de csak annyi haszna volt, hogy a fák leveleiről lemosta a port. Eszébe jutott az ebéd, a csípős halászlé, az ízletes túrós csusza, a jóízű savanykás bor. Még most is nehezen hitte el, hogy az ebédet Liza néni főzte, a lengyelek nemigen ismerik a magyaros halászlé készítésének a titkát. Úgy látszik, Liza mama a konspiráció művészete mellett a magyar szakácsművészetet is elsajátította. Aztán a lányra gondolt, aki most a konyhában lengyelül társalog az öregasszonnyal. Hudák Ilonka. Biztosan szlovák. Bár az arca egyáltalán nem szlávos, ilyen barna hajú, fekete szemű lányokat a Tisza mentén, Szolnok környékén találni. Tetszett neki a fiatal lány, szívesen csónakázott volna vele. Jó helyen van Salgó kéglije, gondolta, és végignézett a dombháton épült villasoron. Az autóút zaja alig hallatszik ide, a víz is közel van, csak le kell menni a domb aljára, és máris a parton találja magát az ember. Ha jól látja, szinte valamennyi kertnek van egy hátsó kijárata is. Jól kivehetőek voltak a kapuktól a nádashoz vezető csapások. Nézte a part menti nádasban mesterségesen kialakított öblöket és csatornákat, a keskeny csónakkikötőkhöz erősített vitorlásokat és ladikokat. Ha Bálinttal befejezik a beszélgetést, megdumálja az öreget, hogy menjenek el csónakázni. Tekintetével követte a part vonalát. A dombhajlat mögött a háztól alig egy kilométerre a Hotel Sellő tízemeletes épülete látszott, ablakai villogtak a napfényben. Elhatározta, hogy este ott fog vacsorázni.

A konyhából kijött a lány. Fehér blúzt, sötétkék sortnadrágot viselt, haját világoskék szalaggal kötötte le. Salgó a lépésekre felrezzent, álmosan a lányra nézett.

– Már elmégy? – kérdezte, és zsebkendőjével megtörölte izzadó arcát.

– Muszáj – mondta a lány kedvesen. – Reggel óta itt vagyok.

– A fiatalemberre nézett. – Maga meg miért nem megy le a vízre? – kérdezte.

– Mert nincs, aki megmutassa neki az utat – mondta Salgó a hadnagy helyett. – Aztán megkérdezte. – Kázmér hazajött Pestről?

– Honnan tudjam? – kérdezte a lány. – Nem vagyok a szárazdajkája. – Hangja éles volt.

Kázmér – tűnődött a fiatalember –, ez biztosan a professzor unokaöccse, Tábori Kázmér, akiről az anyagban olvasott. Észrevette, hogy a lány dühös tekintettel néz a kövér emberre.

– Azért ne dühöngj – mondta Salgó szelíd nyugalommal, és Karára nézett. – Nézd csak, hogy begorombult a kisasszony.

– Persze, hogy begorombulok. Két nap óta nyaggat Kázmérral. Mit tudom én, hogy hol van?

Liza is előjött a konyhából, mondott valamit a lánynak lengyelül. Ilonka halkan válaszolt, aztán megfordult, és köszönés nélkül elment. Felméri követte tekintetével. Még akkor is utána bámult, amikor a lány eltűnt a fagyalbokrok mögött.

– Miért cukkolod? – kérdezte Kara a kövér embert.

– Gyanakszik rá – mondta Liza, és kezét a kötényébe törölgetve leült a lócára Salgó mellé. – Rájött ez az okos ember, hogy huszadikára virradó éjjel Ilonka nem volt odahaza. Kázmér pedig tíz óra körül jött meg Pestről.

– Az a gyanúja, hogy együtt töltötték az éjszakát? – kérdezte Kara. – Értem. De hát mi ebben a gyanús? Ilonka csinos lány. Igazam van, fiam? – kérdezte Felméritől.

– Szívesen eltöltenek vele én is egy-két éjszakát – mondta a hadnagy. – Látta, hogy az asszonynak nem tetszik ez a válasz. Zavarában elfordította fejét, mintha a lány után nézne. Salgó halkan mondott valamit az asszonynak, de nem törődött vele, figyelmét egy közeledő gépkocsi kötötte le. Kettőszáznyolcvanas Mercedes volt, rendszámtábláját nem látta az alacsony bokroktól. Az ezüstszínű kocsi zajtalanul suhant a fasorban, és megállt Táboriék háza előtt.

– Nem gyanakszom – mondta Salgó –, csak szeretném tudni, hogy Kázmér hol járt huszadikán hajnalban.

Kara nem válaszolt. Felméri furcsának tartotta, hogy az ezredes megérkezésük óta egyetlen szóval sem említette Salgónak a Mennel-ügyet. A jó fene érti ezt. Az Akadémián másképpen tanították, de hát az öreg tudja… Most is egészen másról beszélgetnek. Mi köze van Karának ahhoz, hogy milyen szőlőtermés várható? Elvégre Salgó nem téesz-elnök, nem is szőlősgazda, ahogy elnézi ezt a tohonya testét, fogadni merne, hogy szüretet is csak a moziban látott.

Liza felállt, megigazította őszülő haját, derekáról leoldotta az apró mintás, kék színű kötényt.

– Úgy látom, Táboriékhoz vendégek érkeztek, csillagom –mondta. – Átmegyek.

– Menj csak, drágám – helyeselt Salgó, és nehéz szemhéját felemelve nagy szeretettel nézett a törékeny asszonykára.

Micsoda szirupos duma, gondolta Felméri, és gúnyosan elhúzta a száját. Csillagom, egyetlenem, drágám… Rómeó beszélt volna így az ő Júliájával, ha megérte volna az öregkort. De hát Rómeót kinyírták, Salgó Oszkár viszont él és szunyókál.

Liza végigment a ribiszkebokrokkal szegélyezett kerti úton. Felméri most vette csak észre, hogy a két telket egymástól elválasztó drótkerítésen egy könnyű kapu van. Ezek szerint Salgóék jó viszonyban vannak Táboriékkal. Ha jól látja, a kaput nem is lehet kulcsra zárni, ez viszont arra utal, hogy szabad bejárásuk van egymáshoz. Lement a teraszról, és elsétált az öreg diófáig. Onnan jól szemügyre vehette Táboriék egyemeletes házát. A teraszt nem láthatta, mert a tóra nézett, a bejárati kaput viszont igen. A Mercedes már az udvarban állt, a garázskijárattal szemközt. Állati nagy kégli. Üzemi üdülőnek is megfelelne. Legalább nyolcszobás. Tábori sem tartozik a nyomorgók közé. Végigsétált a kerítés mentén a domb aljáig. Meglepődött, hogy mennyire gondozott a kert. Mikor az alsó kerítéskaputól felnézett, észrevette a domboldalba süllyesztett borospincét, melynek csak a vasalt tölgyfa ajtaja látszott. Mi az istennek kell a borospince, mikor tíz-tizenöt szőlőtőkénél többet alig lát? Lehetséges, hogy az előző tulajdonos szőlőt termelt?

A nap erősen égette az arcát, izzadni kezdett. Lassan visszaindult a házhoz. Bálint Miklós őrnagyot már ott találta. Bemutatkozott, és félrehúzódva alaposan megnézte a testes, fiatal férfit. Harmincöt évesnek gondolta. Kerek arcát barnára égette a nap, szőke haját viszont majdnem kifehérítette, vászonnadrágot, rövid ujjú inget viselt. Karja izmos volt.

Kara, mintha legalábbis ő volna a ház gazdája, borral kínálta a vendéget, aztán intett Felmérinek is.

Koccintottak és ittak. Kara régi ismerősként beszélgetett az őrnaggyal, érdeklődött a családja után, majd barátságos szemrehányással megjegyezte.

– Miért nem vigyáz magára, Miklós? Hamarosan olyan kövér lesz, mint Salgó.

– Öt éve élek vidéken, ezredes elvtárs – mondta az őrnagy. Kedves, kisfiús mosolya volt. Felméri biztos volt benne, hogy a munkatársai szeretik. – Sokat vagyok a levegőn, megéhezik az ember. És nincs az a nagy hajtás, mint Pesten.

Salgó megtörölte az arcát, és