A zöldszemű szörny

By Edgar Wallace

„Az orvos követte társa pillantását… Valami csöpögött az ágyról a padlóra. Piros és iszonyatot keltő. Kitson összeharapta a fogát, az ágyhoz lépett és fölrántotta a takarót. Támolyogva tántorodott vissza. Egy kés elefántcsont nyele állt ki John Millin

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633768945

Edgar Wallace

Edgar Wallace (1875-1932) was a London-born writer who rose to prominence during the early twentieth century. With a background in journalism, he excelled at crime fiction with a series of detective thrillers following characters J.G. Reeder and Detective Sgt. (Inspector) Elk. Wallace is known for his extensive literary work, which has been adapted across multiple mediums, including over 160 films. His most notable contribution to cinema was the novelization and early screenplay for 1933’s King Kong.

Book preview

EDGAR WALLACE

A ZÖLDSZEMŰ SZÖRNY

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-894-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I. FEJEZET

A haldokló belenézett öreg barátja szemébe, amelyből részvét és baráti áldozatkészség sugárzott felé.

Az ágyban fekvő beteg és a mellette ülő, gondosan öltözött, karcsú ügyvéd között semmi külső hasonlóság nem volt. John Millinborn hatalmas termetű, széles vállú férfi volt; kemény vonású, még utolsó napjaiban is meglátszott rajta hajdani félelmetes ereje. Mély zengésű hangján, nagy, munkás kezén és egész valóján meglátszott, hogy sokat dolgozott a szabadban. Barátja, James Kitson viszont már fiatal korától kezdve szellemi munkát végzett, és életét komor hivatalokban, sivár ítélőtermekben töltötte, súlyos törvénykönyvek és poros akták között.

És mégis, bár ízlésük és életmódjuk teljesen különböző volt, őszinte, mély barátság fűzte egymáshoz a dúsgazdag hajótulajdonost és a hírneves ügyvédet.

James Kitson, a barátjára nézve, elgondolkozott. Milyen különös, hogy a halál az erősebbiket ragadja el, a gyöngébbet pedig kikerüli…

– Minden lehetőt elkövetek, John – mondta aztán hangosan. – Hatalmas felelősséget hagysz a lányra azzal a másfél millió fonttal.

A beteg bólintott:

– De még nagyobb felelősségtől szabadulok, Jim. Amikor az apám meghalt, százezer fontot hagyott nővéremre, Grace-re meg énrám. Ezen az összegen egyenlőképpen osztoztunk. Én milliomos lettem, de nem ez a fontos. A nővéremet a gazdagság annyira önfejűvé tette, hogy végül a tulajdon szívét is összetörte. Érdekhajhászó férfiak vetették magukat utána, mivel tudták, hogy pénze van. És ő végül – a legsemmirekellőbbet választotta férjéül.

Kis szünetet tartott, hogy lélegzetet vegyen.

– Kifogástalan külsejű naplopóhoz ment feleségül, aki aztán tönkretette. Vagyonát az utolsó fillérig elverte, majd otthagyta rengeteg adóssággal és néhány hetes kislányával. Szegény Grace meghalt, és az a hitvány újra megházasodott. Mindent elkövettem, hogy megkaphassam a gyermeket, akit a fickó kezesként tartott. Amikor a gyermek kétéves volt, teljesen nyomát vesztettem. Csak egy hónappal ezelőtt tudtam meg az okát. A férfi nemzetközi szélhámos, és a rendőrség körözte. Párizsban letartóztatták, és az eljárást a valódi nevén folytatták ellene. Az a név ugyanis, amellyel megházasodott: hamis volt. Amikor kijött a fogságból, eredeti nevén élt tovább.

Az ügyvéd bólintott.

– És most azt akarod, hogy én…?

– Hitelesíttessed a végrendeletemet, és igyekezzél megtalálni Oliva Prédaux-t. A lányt most másként hívják. Ismered azonban a valódi nevét, és megmondtam azt is, hogy hol lakik. Látni fogod, hogy Oliva Prédaux nevű lányról senki sem tud semmit. Az apja eltűnt, amikor a kicsike hatéves volt. Bizonyára meghalt, és mostohaanyja nevelte a leánykát, de sohase hallott arról, hogy a rokonom. Később meghalt ez a mostohaanya, és a lány tizenöt éves kora óta maga keresi a kenyerét.

– És én ne mondjak el neki semmit?

– Nem. Csak aztán, ha már férjhez ment. Addig csak tartsd szemmel, Jim, bármi pénzbe kerül is. Kérlek azonban, ne befolyásold semmiképpen, csak ha észrevennéd, hogy valami szélhámosnak esnék áldozatul…

Hangja, amely az elbeszélés alatt visszakapott valamit régi erejéből, most hirtelen elakadt, és a hatalmas fej nehezen esett vissza a vánkosra.

Kitson fölkelt és átment a szomszédos szobába. Tágas lakószoba volt. Nagy, nyitott ablakaiból Sussex Weald széles síksága látszott.

Harminc év körüli, hegyes szakállú férfi ült az ablakdeszkán, s állát a kezére támasztva tekintett szét a tarka mezőn. Amikor az ügyvéd a szobába lépett, felemelkedett.

– Valami baj van? – kérdezte.

– Azt hiszem, önkívületbe esett, kérem, szíveskedjék bemenni, doktor úr!

A fiatalember zajtalan léptekkel sietett a betegágyhoz, és gyorsan megvizsgálta a beteget. Majd kis fecskendőt vett elő, s egy ampullából megtöltötte. Szétnyitotta a beteg mellén az inget, és lassan belefecskendezte az orvosságot. Egy pillanatig állva maradt, és nézte a magáról mit sem tudó beteget. Majd visszatért a szomszédos nagy terembe, ahol Jim Kitson várta.

– Nos?

Az orvos fejét csóválta.

– Nehéz dolog biztosat mondani – felelte. – A szívverés kimarad. Van a betegnek háziorvosa?

– Nem tudok róla. Barátom gyűlölte az orvosokat. Igaz, hogy nem is volt még beteg életében. Csodálom, hogy önt a közelébe engedte.

Harding doktor elmosolyodott.

– Kényszerűségből történt. Idejövet, a gyorsvonaton lett rosszul, és én véletlenül mellette voltam. Kért, hogy kísérjem el ide, és itt is maradtam. Különös – fűzte hozzá –, hogy ilyen gazdag ember, mint Mr. Millinborn, nem visz magával szolgát az útra, és hogy itt lakik, majdnem egyedül ebben a házban, amely igazán alig jobb holmi parasztháznál.

Jim Kitson, elnyomva aggodalmait, mosolyogva felelt:

– Barátom gyűlöli a pompát. Nem hiszem, hogy egész életében évi ezer fontnál többet költött volna. Mit gondol, nem baj, hogy egyedül hagytuk?

Az orvos vállat vont.

– Semmit sem tehetek. A beteg megtiltotta, hogy specialistát hívjak, és úgy látom, igaza van. Nincs már segítség számára. Ám azért mégis…

Visszament a beteghez és az ügyvéd követte. John Millinborn alvása nyugtalannak látszott. Az orvos újra megvizsgálta, azután mind a ketten ismét visszamentek a lakószobába.

– Úgy látszik, túlságosan felizgatta magát. Ha jól sejtem, a végrendeletét csinálta?

– Azt – szólt Kitson röviden.

– Mindjárt gondoltam, amikor ön behívta a kertészt és a szakácsnőt, hogy aláírják az okiratot – szólt Harding doktor.

Ujjhegyeivel a fogsorát veregette; úgy látszik, ez ideges sajátsága volt.

– Ha legalább sztrichnin volna nálam – szólt hirtelen. – Jó lenne kéznél tudnom… minden eshetőségre.

– Talán küldjön szolgát érte… vagy én is elhozhatom – ajánlkozott Kitson.

– Nem szeretném, ha ön most elmenne – szólt az orvos elutasítóan. – Az autót Castbourne-ba küldtem, hozatok néhány dolgot, ami itt nem kapható. Önnek jókora sétaút lenne a faluig. Igaz, hogy szolgafélét meg hiába küldenék, mert a gyógyszerész aligha adná ki a szükséges mennyiséget, még orvosi receptre sem. Ezen a vidéken ugyanis – itt elmosolyodott – ismeretlen vagyok.

– De én szívesen elmegyek, a séta csak hasznomra lehet – szólt az ügyvéd erélyesen. – Ó, bárcsak tehetnénk valamit, hogy meghosszabbíttassuk szegény barátom életét…

Az orvos az asztalhoz ült, megírta és átadta a receptet az ügyvédnek.

Hill Lodge, Millinborn nyaralója dombon állott. A majdnem egy mérföldnyire fekvő faluba hosszú és meredek út fiatal tölgyesen át vezetett, John Millinborn valamikor fácánokat nevelt itt. Miközben Kitson a sudár tölgyeket nézte, hirtelen zörrenés ütötte meg a fülét, mintha valaki mozogna a sűrűségben. Futó nyúl vagy fölrebbenő madár sietve közeledő zajához hasonlított, és Kitson kutatva nézett a sűrű lombok közé. Kissé rövidlátó szemével nem tudta mindjárt felismerni okozóját. Ekkor hirtelen hangok hallatszottak:

– Nekem tehát tilos itt átmennem? – szólt rekedtes hangon valaki, és nyomban egy férfi lépett Kitson elé.

A jövevény könnyed vidámságot erőltetett magára. De szüksége is volt erre a viselkedésre, hogy kissé elterelje a figyelmet visszataszító külsejéről. Éppen úgy látszott ötven-, mint hatvanévesnek is. Ruházata, amelyet jó szabó készíthetett, most piszkos és szakadozott volt. Leírhatatlanul szennyes ing volt rajta, ugyanolyan piszkos és rojtos gallérral. Szétmállott nyakkendőjében tű ékeskedett.

Kitson figyelmét azonban csupán az arc foglalta le. Leplezetlen gonoszság volt ezen a felpuffadt arcon és a sötét szemöldökök alól kivillanó fénytelen szemekben. A vastag, lefittyent ajkak mosolyra húzódtak, amint az ügyvéd egy lépést tett hátrafelé, hogy a kellemetlen alakba ne ütközzék.

– Az átjárás itt tehát tilos nekem… A kutyafáját! Tilos, énnekem… hát ez igazán mulatságos! – Rekedten, krákogva nevetett, és hirtelen olyan ocsmány káromkodásra fakadt, amilyet még az edzett fülű ügyvédnek sem igen volt eddig alkalma hallani.

– Bocsánat, bocsánat – szólt az idegen, éppen olyan hirtelen abba is hagyva a szitkozódást. – Ön, ugyebár, világfi? Így bizonyára igazat ad nekem, mekkora bosszúság egy gentlemannek… – Mellényzsebében keresgélni kezdett, fekete keretű monoklit vett elő és a szemébe nyomta. Volt valami ellenszenves ennek az emberi söpredéknek a külsejében, amitől az ügyvéd valósággal testi rosszullétet érzett.

– Tilos az átjárás! Az istenfáját! – harsogta megint, és hangjában gonosz indulat lüktetett. – Biz’ isten, ha alkalmam lenne, de szívesen átvágnám egy-két úrnak a nyakát! Megtenném, bizony, sir.

Az ügyvéd mindeddig nem szólt egy szót sem, most azonban ellenszenve legyőzte közömbösségét.

– Mi keresnivalója van erre? – kérdezte élesen. – Ez itt magánút, nem látja?

A férfi rámeredt és elnevette magát.

– Tilos az átjárás! – szólt csúfolódva. – Tilos! Hát jó… Alászolgája, sir! – Féldinnye alakú sapkáját levette fejéről (az ügyvéd látta, hogy kopasz), megfordult és peckes léptekkel indult visszafelé, ahonnan jött, a tölgyesen keresztül. Ez az út azonban nem vezetett kijárathoz, és Kitson egy pillanatig arra gondolt, hogy utánamegy megnézni, csakugyan elhagyja-e a gyanús külsejű férfi a birtokot. De hirtelen eszébe jutott, hogy milyen fontos ügyben jár, folytatta hát útját a faluba. Visszafelé jövet körülnézett, a kellemetlen csavargónak azonban nyoma veszett.

Majdnem egy óra múlt el, mire lélegzetéből kissé kifogyva hazaért. Az orvost az ablaknál találta.

– Hogy van a beteg? – kérdezte Kitson, megállva az ablak előtt.

– Változatlanul. Bár volt egy rohama is. Elhozta a sztrichnint?… Ki sem mondhatom, mennyire hálás vagyok!

Kitson kivette a kis csomagot, az ablakdeszkára tette, majd bejött a szobába.

– Őszintén mondja meg, doktor úr, mit gondol: lehet még remélni? – kérdezte.

Harding doktor vállat vont.

– Egész őszintén szólva, nem hiszem, hogy a beteg még egyáltalán öntudatra ébred.

– Istenem!…

Az ügyvéd elrémült. Az események hirtelen könyörtelensége megrendítette. Azt hitte, hogy még napok, sőt talán hetek vannak hátra, amíg barátjának kikerülhetetlen halála bekövetkezik.

– Nem tér magához többé? – ismételte suttogva a doktor előbbi szavait. Majd a betegszobába sietett. Az orvos a nyomában volt.

John Millinborn csukott szemmel feküdt a hátán, az arca halálsápadt volt. Nagy kezeit görcsösen kulcsolta a nyaka köré, az inge föl volt tépve a mellén. Mindkét ablak – a szoba két oldalán – szélesre kitárva, és enyhe szellő mozgatta a függönyöket. Az ügyvéd könnytől csillogó szemmel állt meg beteg barátja előtt, és kezét Millinborn forró homlokára tette.

– John, John – suttogta, majd elfordult, a szeme könnybe lábadt. Zsebkendőjével megtörülte arcát, s az ablakhoz lépett. Kinézett a táj békés szépségére.

Amint ott állt, ismét eszébe jutott az a férfi, akivel a cserjésben találkozott, és már majdnem hozzáfogott, hogy elmondja az orvosnak a vele történteket. De mégsem volt rá kedve ebben a pillanatban. Nyugtalanul nézett vissza barátjára. A beteg nem mozdult, és az ügyvéd ismét magára hagyta. A lányra gondolt, arra a lányra, akinek nevéről és rokonságáról John Millinbornon kívül egyedül ő tudott valamit. Hogyan fogja felhasználni a lány a milliókat, amiket nemsokára örökölnie kellene?… De egyszerre csak nevén szólították a szomszéd szobából:

– Jim, Jim!…

Sietve megfordult. John Millinborn hangja volt.

– Jöjj… gyorsan…

Az orvos, megelőzve az ügyvédet, a szobában termett, és az ágyhoz rohant.

Millinborn egyenesen ült, és mikor az orvos után az ügyvéd is belépett, tágra nyitott szemmel meredt reá.

– Jim, ő engem…

Többet nem tudott mondani. Feje lebukott a mellére, és az orvos gyöngéden fektette vissza párnájára.

– Mi történt, John?… Mondd meg…

– Azt hiszem, vége van – szólt az orvos, miközben az ágytakarót megigazította.

– Meghalt? – suttogta az ügyvéd szorongva.

– Még nem… azonban… – intett az orvos, hogy kövesse őt a másik szobába. Kitson szót fogadott, miután mozdulatlanul fekvő barátjára még egy pillantást vetett.

Ekkor különös alakot vett észre az ablakból és felkiáltott:

– Nini!… Hát ez kicsoda?

A nyitott ablakon át arra a férfira mutatott, aki vadul rohant le a lejtős úton a cserjés felé.

Kitson felismerte a távolodó férfiban azt a jövevényt, akivel az előbb a cserjésben találkozott. De ez a gyors menekülés olyan feltűnő volt és a férfinak szélesre kitárt karjai annyi iszonyatot fejeztek ki, hogy az ügyvéd egy percre egészen elfeledte saját szomorú környezetét.

– Ugyan mit kereshetett itt ez az ember? – kérdezte. – És ki ez tulajdonképpen?…

Az orvos arca ugyancsak sápadt és iszonyodó volt, mint hogyha ő maga is valami titokzatosat sejtene e mögött az őrült menekülés mögött.

Kitson visszatért a betegszobába, de megdermedve állt meg a küszöbön.

Az orvos követte társa pillantását… Valami csöpögött az ágyról a padlóra. Piros és iszonyatot keltő. Kitson összeharapta fogát, az ágyhoz lépett és fölrántotta a takarót.

Támolyogva tántorodott vissza. Egy kés elefántcsont nyele állt ki John Millinborn oldalából…

II. FEJEZET

Harding doktor rendelője a négy üzlethelyiség egyikét foglalta el a Krooman-ház földszintjén. A Krooman-ház az Oxford Street közelében volt és jómódú emberbarát építette valamikor.

Harding doktor már hat év óta rendelt ebben az épületben, és a környék betegei sűrűn látogatták. Ő bérelte a ház legnagyobb lakását is. Ennek egyik szobáját laboratóriumnak rendezte be, mert a doktornak szenvedélye volt a tudományos kísérletezés. John Millinborn titokzatos halála ismertté tette nevét, és megnövelte a praxisát. Arra a hírre, hogy ő kezelte a milliomost, még többen keresték fel a rendelőjét.

Azt a föltevését, hogy csak olyan valaki követhette el a gyilkosságot, aki a nyitott ablakon mászott be a szobába, míg ő az ügyvéddel a szomszéd szobában tartózkodott, általában elfogadták, annál is inkább, mert a rendőrség a lábnyomokat is megtalálta a virágágyásban. S ezek a lábnyomok világosan mutatták a gyilkos menekülésének útját a cserjés felé. Azt a kopottas külsejű férfit azonban, akivel Mr. Kitson a faluba menet találkozott, hiába keresték: éppen olyan titokzatosan tűnt el, mint ahogy megjelent.

Három hónappal a gyilkosság után egy délután az orvos a lakásába nyíló széles előcsarnok lépcsőjén állt, és figyelte a gyalogjárók elvonuló áradatát. Délután hat óra lehetett, és az utca tele volt hazatérő munkásokkal, kiszolgálólányokkal. Orvosi rendelését már befejezte, és „üzletének" sötétzöld függönyös ajtaját is bezárta.

Szeme látszólag céltalanul kalandozott az utcának az Oxford Street felöli végén. Majd hirtelen összerezzent… Fiatal lány jött feléje a kocsiút közepén. A Lattice Street ugyanis majdnem zsákutca volt, és ez idő tájt majdnem üres. Komoly szabású, sötétkék angolkosztüm volt a lányon, az a ruhadarab, amely minden viselőjének bájt és eleganciát kölcsönöz. Haja kilátszott a kicsiny kalap alól, és úgy hatott feje mögött a ferde napsütésben, mint a szentek képein a fénykorona. A szeme mélyen fekvő volt, és okosság sugárzott belőle. Azoknak az embereknek az okossága, akik sok szenvedést láttak, és maguk is szenvedtek. Az orra egyenes vonalú, az ajka piros és kerek volt. De hiába írnánk le Oliva Cresswell minden vonását, mert ezzel még nem tudnánk érzékeltetni egész valójának sajátos varázsát. Elragadó bája nem csupán bőrének finom elefántcsontszínében rejlett, s nem is büszke, nyúlánk termete fogta meg a szemet; nemcsak szép fejtartása és a nyugodt szemekben időnként felcsillanó pajkos mosoly vesztegette meg az embereket, hanem egyéniségének harmóniája keltett vonzó érdeklődést mindenkiben.

Természetes, könnyed mozdulattal emelte fel a kezét és sugárzó mosollyal üdvözölte az orvost.

– Ó, Miss Cresswell, már régóta nem láttam! – köszöntötte Harding.

– Csak két napja – felelte komolyan a lány –, de azt hiszem, hogy a tudósok, akik a természet titkaival társalkodnak, könnyűszerrel túlteszik magukat az ilyen kis nélkülözéseken.

– Csak ne beszéljen ilyen lekicsinylően a hivatásomról – nevetett a férfi –, és mindenekelőtt, ne tessék gúnyolódni. Egyébként még meg sem kérdeztem, hogy sikerült-e más lakást kapnia a házunkban?

A lány tagadólag intett fejével.

– Miss Millik azt mondja, hogy nincs más lakása.

– Ej, ez bosszantó – szólt a férfi láthatóan lehangolva. – Beszélt ön neki Beale-ről?

A lány erélyesen bólintott.

– Azt mondtam neki: „Miss Millik, tudja-e, hogy az az úr, aki velem szemben lakik, két hónap óta, amióta egyáltalán lakója a Krooman-háznak, állandóan részeg?… Azt kérdezte erre: „Zavarja önt ez az úr?… „A részeg emberek – mondtam én – mindig utálatosak. És Mr. Beale minden este igazán szégyenletes állapotban jön haza."

– Mit mondott erre?

A lány egy pillanatra félrehúzta a száját, és hirtelen elkomolyodott.

– Azt mondta, hogy ameddig nem szólít meg, és nem alkalmatlankodik, nincs igazi okom félni tőle. Addig pedig neki semmi köze a dologhoz.

A lány tanácstalanságában elnevette magát.

– És aztán, kérem, a lakás annyira olcsó, hogy egyszerűen itt se tudnám hagyni!… Nem is tudja, doktor úr, milyen hálás vagyok önnek, hogy segített megszerezni. Miss Millik egyébként nem nagyon szereti az egyedülálló fiatal hölgyeket.

A lány ismét nevetett.

– Miért nevet? – kérdezte a férfi.

– Megismerkedésünk furcsa körülményeire gondoltam. Ezek a körülmények valóban sajátságosak voltak.

A lány a West End egyik nagy áruházában dolgozott, mint pénztárosnő. A férfi csekélységet vásárolt itt, és egyfontos bankjeggyel fizetett, amelyről később kiderült, hogy hamis. A lányra nézve kínos pillanat volt, amikor ezt észrevette. A veszteséget a saját zsebéből kellett pótolnia, ami nem volt csekély dolog.

Ezután történt a csoda. A doktor visszajött, leadta névjegyét, bocsánatot kért és