A gyémántfolyam

By Edgar Wallace

„Erdei út vezet Alebiországba. Erdőkön és mocsarakon át kanyarog, sűrű csaliton és buján zöldellő lombokon visz keresztül alig észrevehető ösvény.nA nagy folyamnak nincsen olyan mellékfolyója, amely megmutatná az utat Alebiországba, ahol – mint ahogy

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633768785

Edgar Wallace

Edgar Wallace (1875-1932) was a London-born writer who rose to prominence during the early twentieth century. With a background in journalism, he excelled at crime fiction with a series of detective thrillers following characters J.G. Reeder and Detective Sgt. (Inspector) Elk. Wallace is known for his extensive literary work, which has been adapted across multiple mediums, including over 160 films. His most notable contribution to cinema was the novelization and early screenplay for 1933’s King Kong.

Book preview

EDGAR WALLACE

A GYÉMÁNTFOLYAM

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-878-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

BEVEZETÉS

Erdei út vezet Alebiországba. Erdőkön és mocsarakon át kanyarog, sűrű csaliton és buján zöldellő lombokon visz keresztül alig észrevehető ösvény.

A nagy folyamnak nincsen olyan mellékfolyója, amely megmutatná az utat Alebiországba, ahol – mint ahogy a híre járja – vad és ismeretlen törzsek laknak, s ahol furcsa varázslatokkal és különös szokásokkal találkozik az ember.

Itt, ezen a földön folyik a Gyémántfolyam.

Egyszer egy fehér ember vezetésével útra kelt egy expedíciós karaván ebbe az istenverte országba. Egy októberi reggelen, part menti gőzösön érkezett meg; teherhordókat és óriási mennyiségű mindenféle készleteket hozott magával. Négyen voltak, négy fehér ember, akik közül az egyiknek fölötte nagy volt a tekintélye: középkorú, magas termetű, széles vállú, vidám, barátságos arcú férfi volt.

A négy férfi egyike egyáltalában nem titkolta, hogy nem volt szándékában, hogy az expedícióban részt vegyen. Ez is nagytermetű volt, de nehézkesebb testalkatú és formátlan arcú. Amíg a karaván az útra való nekikészülődéssel foglalatoskodott, addig ő azzal töltötte az időt, hogy óriási szivarokat szívott és az időjárást káromolta.

Néhány nappal az expedíció útra kelése előtt félrevonta a vezetőt.

– No, Sutton – mondta –, a dolog egy halom pénzembe került és igazán nem szeretném, ha most ezt a maga valamiféle esztelensége miatt elveszíteném. Ezt egészen nyíltan megmondom önnek és nincs oka, hogy ezért megharagudjon. Ha majd felfedezte a bányát, hát mintaköveket kell magával hoznia, de mindenesetre ott, a helyszínen alapos méréseket kell eszközölnie. Azt nem tudom, hogy hol a folyam. De hát magánál van az a vázlatos térkép, amelyet a portugál adott át nekünk…

A másik ideges, rövid nevetéssel félbeszakította:

– A folyam természetesen nem portugál területen folyik.

– Az isten szerelmére, Sutton – szólt a nagy, erős férfi fellobbanó és könyörgő hangon, haragosan és egyben kérlelően –, verje ki már a fejéből ezt a portugál bogarat! Már százszor megmondtam magának, hogy portugál területről szó sem lehet. A folyam angol területen fut végig…

– Csakhogy, ön tudja, a gyarmatügyi hivatal…

– Mindent tudok – szakította nyersen félbe –, tudom, hogy a gyarmatügyi hivatal tilalmat adott ki és tudom, hogy veszedelmes ország ez, amelyen a legnagyobb megerőltetéssel kell az embernek keresztülvágnia magát… egyébként… itt van – kihúzott a zsebéből egy lapos kerek tokot és felnyitotta –, használja majd ezt az iránytűt, amikor az első dombokba ütközik, van más iránytűje is?

– Kettőm is van – felelte csodálkozva a Suttonnak nevezett ember.

– Adja ide őket.

– No, de…

– Adja ide őket, kedvesem – mondta ingerülten a nagytermetű férfi és a vezető kedélyes vállvonogatással elment s néhány perccel később visszatért a két műszerrel. Kicserélte azzal az iránytűvel, amelyet a másik a kezében tartott, azután kinyitotta ezt.

Csinos kis műszer volt. Nem volt tűje; ha az ember forgatta, az egész beosztás mozgásba jött.

Ezen meglepődött a vezető és kényelmetlenül megszólalt:

– Egészen különös! Biztos ön abban, hogy jó ez az iránytű? Északnak éppen a kormányzósági palota zászlórúdja felé kell esnie, tegnap állapítottam meg erről a helyről.

– Ostoba! – szakította félbe a másik. – Őrültség! Ezt az iránytűt pontossága tekintetében megvizsgálták; vagy azt hiszi, hogy félre akarom magát vezetni, tekintettel arra a sok pénzre, amit beleöltem ebbe az expedícióba?

Az expedíció útra kelése előtt való reggelen, éppen amikor a teherhordók terheiket vállaikra vették, egyszerre csak ott termett egy alacsony termetű, nap barnította férfi; kezében rövid korbácsot lóbált és nagy fehér sisakját a homlokán hátratolta.

– Sanders kormánybiztos – mutatkozott be röviden. – Épp az ország belsejéből jövök; sajnálom, hogy nem előbb érkeztem meg; önök bemennek az erdőbe?

– Igen.

– Gyémántok, ha szabad érdeklődnöm?

Sutton bólintott.

– Pokolian sok akadályba ütköznek majd az útjukon, egészen primitív akadályokba. Az alebiek meg fogják támadni és az otaki nép biztosan felnyársalja magukat. – Gondolatokba elmerülten állt és korbácsával ide-oda suhintott.

– Kerüljék el a harcokat – mondta –, nem szeretnék a magam területén fegyveres összeütközéseket és tartsák távol magukat a portugál határoktól.

Sutton mosolygott.

– Jó messzire elkerüljük majd ezeket a szent határokat, a gyarmatügyi hivatal az útirányt felülvizsgálta és jóváhagyta.

A kormánybiztos újból bólintott és komolyan nézett Suttonra.

– Sok szerencsét! – mondta.

Másnap kora hajnalban útnak indult az expedíció és eltűnt az erdőkben az Isisi-folyón túl.

Egy hét múlva a nagytermetű férfi Angliába hajózott vissza.

Hónapok múltak el és senki sem tért vissza; sem hírnök útján, sem missziójelentés útján nem érkezett semmiféle hír az expedícióról. Elmúlt egy esztendő, elmúlt a második, de még mindig nem jött semmi hír.

A tengeren túl izgultak az emberek és nyugtalanok lettek; kábelsürgönyök, levelek, hivatalos sürgönyök érkeztek a kormánybiztoshoz és nógatták őt, hogy kutassa fel a fehér emberek elveszett expedícióját, akik a Gyémántfolyamot akarták felkutatni.

Sanders a fejét rázta. Hogyan történjen a felkutatás? Más vidékeken egy gyorsjárású kis gőzös be tud hatolni az európai befolyástól mentes területekre, különösen ha jó vastag ágyúcső nyúlik elő az orráról; de Alebiország erdős terület. Egy ilyen földterület átkutatásához felfegyverzett csapatra van szükség, s egy fegyveres csapat pénzbe kerül. A kormánybiztos a fejét rázta.

Mindamellett titokban két kémet küldött ki az erdőbe, két tapasztalt és ügyes vadászt.

Ezek három hónapig voltak távol, s amikor visszatértek, az egyik kézen vezette a másikat.

– Alebiország vadjai elfogták őt és kiszúrták a szemeit – mondta az egyik minden felindulás nélkül – és azon az éjjelen, amelyiken meg akarták égetni, megöltem az őrét és bevittem az erdőbe.

Sanders ott állt a sárga holdfényben, egyemeletes háza előtt s a beszélőről a megvakított emberre tekintett; ez türelmesen állt, zokszó nélkül s az ujjaival játszott.

– Hoztok híreket a fehér emberekről? – kérdezte végül; s aki előbb beszélt és most hosszú dárdájára támaszkodott, a szeme világától megfosztott társához fordult:

– Mit láttál Messembi? – kérdezte őt a maga nyelvén.

– Csontokat – nyöszörögte a vak –, csontokat láttam; csontokat, semmi mást, csak csontokat. A fehér embereket főnökük háza előtt egy nagy téren keresztre feszítették és senki sem maradt életben, így beszélték az emberek.

– Gondoltam – szólt Sanders komolyan és elküldte tudósítását Angliába.

Hónapok múltak el; megérkezett az esős évszak, aztán a tavasz, amely az esős évszakot követte. Sanders olyan tevékeny volt, amilyennek, mint nyugat-középafrikai kormánybiztosnak lennie kellett olyan országban, ahol álomkór és a törzsek közötti háborúság nagyban növelik a halandóság százalékszámát.

Egyszer elhívták az erdőségekbe, hogy egy varázsló titokzatos művészetének véget vessen. Hatvan mértföldnyi utat hagyott maga mögött az el-eltűnő ösvényeken, melyek Alebiországba vezetnek és törvényt ült M’Saga nevű helységben. Húsz főből álló houssa-testőrsége volt vele, mert különben nem mehetett volna büntetlenül olyan messzire. Egy szalmával fedett házban ítélkezett és végig kellett hallgatnia a leghihetetlenebb történeteket mindenféle varázserőkről és varázsformákról, meg sorvasztó betegségekről, mint a hold eltűnése és napkelte között véghezvitt hókuszpókuszok borzalmas következményeiről.

A varázsló-doktor öregember volt, de Sanders nem tisztelte az ősz hajat.

– Egészen biztos, hogy komisz ember vagy – mondta – és…

– Uram!

A panaszos szakította félbe, akinek testét a betegségek és a kiállt borzalmak egészen elsorvasztották; odalépett abba a körbe, melyet a katonák és a buta tömeg alkotott.

– Uram, ő gonosz ember.

– Csend! – parancsolt rá Sanders.

– A fehér emberek vérével ördögi varázslatot űz! – kiáltotta az ember, amikor a kormánybiztos intésére két katona megragadta. – Az erdőben fogva tart egy fehér embert.

– Ejha!

Sanders felélénkült és felfigyelt. Jobban ismerte a bennszülötteket, mint bárki más; le tudta leplezni a hazugságot és, ami még nehezebb munka volt, ki tudta nyomozni az igazságot. A varázslóval szemben ellenséges érzületű csoportból magához intette az előbbi áldozatot.

– Mit fecsegtél a fehér emberről? – kérdezte. Az öreg doktor dühösen mormogott valamit, s a panaszos húzódozott.

– Felelj! – mondta Sanders.

– Azt mondja…

– Tovább!

Az ember egész testében reszketett.

– Az erdőben van egy fehér ember, a Gyémántfolyamtól jött, ott találta őt az öreg és egy kunyhóba vitte, mert szüksége van a varázslatokhoz a vérére.

Az ember egy erdei ösvényen elől ment, mögötte lépkedett Sanders és hat katonától kísérve, összekötözött kezekkel az öreg varázsló-doktor.

A falutól hét mértföldnyi távolságban volt egy kunyhó; az elefántfű olyan magasan vette körül, hogy alig volt látható. A teteje rothadt volt és középen besüppedt, belseje gyomorémelyítő…

Sanders egy férfit talált a földön fekve, akinek a lába hatalmas tuskóhoz volt láncolva; halkan maga elé nevetett és úgy beszélt, mint egy úriember.

A katonák kivitték a szabadba és óvatosan a földre fektették.

Ruhája rongyos volt, haja és szakálla hosszúra nőtt s mindkét alsó karja telis-tele apró sebhelyekkel, melyeket a varázsló-doktor kése ejtett rajta, hogy vérét vegye.

– Hm! – szólt Sanders és rázta a fejét.

– …a Gyémántfolyam! – nyöszörögte az emberroncs. – …csinos nép, mi? Kimberley? Ej, Kimberleyt hasonlítani sem lehet hozzá… nem hittem, amíg saját szemeimmel nem láttam… a folyam ágya gyémántokkal van tele és sohasem találtad volna meg, Lambaire, a te térképed és a te ördögi iránytűd segítségével… hátrahagytam egy rejtekhelyet mindenféle eszközökkel és néhány évre való eleséggel…

Kezét rongyos ingébe dugta s egy darabka papirost húzott elő.

Sanders lehajolt hozzá, hogy elvegye tőle, de az ember aszott kezével újra ingébe rejtette.

– Nem, nem, nem! – lihegte.

– A véremet veszed, ez a te üzleted, elég erős vagyok, hogy ellenkezzem; egy szép napon elmegyek innen…

Tíz perccel utóbb mély álomba merült.

Sanders megtalálta a piszkos papirost és eltette egyenruhájának egyik zsebébe.

Embereket küldött vissza a hajóhoz; ezek két sátrat hoztak, melyeket a kunyhó közelében egy tisztáson felvertek. Az ember olyan szánalomra méltó állapotban volt, hogy Sanders nem merte őt tovább vinni. Éjjel, amikor az egész tábor aludt és a két négernő, akik a kormánybiztos parancsára a beteg ember mellett őrködtek, erősen horkoltak, az emberroncs felkelt. Lopva kibujt az ágyból és kimászott a csillagos éjszakába.

Sanders felébredt s nem talált egyebet, mint egy üres kunyhót és egy csomó rongyot, ami valaha egy fehér ember öltözete volt; ott a parányi erdei folyócska partján, százméternyire a tábortól.

A m’sagai varázsló, akit kora reggelre kihallgatásra idéztek meg, bilincsre verten jelent meg. Semmi kétsége sem lehetett a rá váró büntetés felől, mert a houssa-k az ő varázslatának számos áldozatát ásták ki a közeli erdőben terhelő bizonyítékok gyanánt.

– Uram – mondta, amikor rá szegeződött a szürke szemek szigorú tekintete – arcodról leolvasom a halálomat.

– Ez Isten ítélete – szólt Sanders és felakaszttatta.

I. FEJEZET

AMBER

Amber a cellájában ült a Wellboro-fogházban, halkan egy dalt fütyörészett, s lábával, amelyen csak harisnya volt, ütötte hozzá a padlón a taktust. Székét olyan közel tolta a falhoz, hogy hátrafelé hajolhatott vele s a szék három lába közül kettőn egyensúlyban tarthatta magát.

Szeme bírálóan járt körül a kis helyiségben.

Kanál és tányérok előírásszerűen hevernek a sötétsárgára mázolt deszkán; az ágy rendes és tiszta… többször lassan bólintott a fejével és tovább fütyörészett.

Az ágy fölött kissé balra kis ablakocska volt durva üveggel, amelynek érdes felülete a napfényt beengedte ugyan, de a külvilágba való kilátást megakadályozta. Az ágy fölött a deszkán egy biblia, egy imakönyv és egy piszkos könyvtári könyv feküdt.

Elfintorított arccal nézett a könyvre; meglehetősen együgyű elbeszélése volt egy egészen különösen unalmas hittérítőnőnek, aki Észak-Borneóban húsz évet töltött el anélkül, hogy egyebet figyelt volna meg, mint azt, hogy „ott nagyon meleg volt és hogy a bennszülött cselédség alkalomadtán „nagyon nehézkes tud lenni.

Ambernek sose volt szerencséje a könyvtári könyvekkel, öt évvel ezelőtt, amikor először látta meg őfelsége fogházait belülről, föltette magában, hogy közgazdaságtannal és a görög drámával foglalkozik majd és kérte az idevonatkozó irodalmat, hogy tanulmányait folytathassa. Erre adtak neki egy görög nyelvtant és a Svájci Robinson család című könyvet, amelyeknek nem sok hasznát vette. Szerencséjére a fogsága hamarabb ért véget, mint ahogyan várta; hát megelégedett azzal, hogy az erélyes svájci kalandjait latin versekbe fordítsa, noha ez a feladat egyáltalában nem elégítette ki s ezért abba is hagyta.

Mikor negyedszer került fogságba, a vegytant igyekezett tanulmányozni; de ebben se volt szerencséje és ehhez a tudományhoz sem férkőzhetett közelebb.

Amber most huszonnyolc vagy harminc éves volt, középmagas és erős testű, noha igen nyúlánknak hatott. A haja vöröses szőke, a szeme szürke, orra egyenes, szája és álla határozott vonalú; nevetés közben két sor fehér fogat mutogatott – és szívesen nevetett. Arcának alsó fele most borostás volt, ami a megjelenésére hátrányosan hatott, mindamellett a csúf fegyencruhában is úgy festett, mint egy művelt, finom fiatalember, amit egyébként nem is tagadhatott le.

Hallotta, amint a kulcs megfordult az ajtó zárjában; felállt; a kulcsot kétszer megfordították s az ajtó kinyílt.

– 75-ös! – hangzott egy parancsoló hang, mire ő kilépett cellájából a hosszú folyosóra, s itt állva maradt.

A fogházőr, aki a kulcsokat fényes karikán hordta, a fogoly cipőjére mutatott, melyek cellája előtt egymás mellett álltak, kifényesítve.

– Húzza fel!

Amber szót fogadott; a fogházőr figyelte őt.

– Mire való ez a tolakodás egy ilyen egészen magánügyben, kedves Augustus? – kérdezte a térdeplő Amber.

A fogházőr, akit soha életében se hívtak Augustusnak, nem válaszolt. Azelőtt szemtelen viselkedése miatt feljelentette volna, de most már mindenki ismerte ennek a példás viseletű fogolynak szertelenségeit, akinek emellett némi igénye is volt elnézőbb bánásmódra, mert ő volt az, aki Beit segédőrt a londoni tömeg dühétől megmentette. Ez Devizes-grófság fogházában történt 1906-ban; de hát a fogházak világa kicsiny és Amber híre Exeterből Chelmsfordba és Lewesből Strangewaysbe egyaránt eljutott.

Őrével végigment a folyosón, lement egy vaslépcsőn egészen a nagy csarnokig és keskeny, kikövezett átjárón át a fogházigazgató irodájába. Itt várt néhány percig, aztán bevezették az igazgatói szentélybe.

Bliss őrnagy íróasztala mellett ült; nap barnította férfi volt, kis fekete bajusszal és homlokán őszülő fekete hajjal.

Fejbólintással elbocsátotta a fogházőrt.

– 75-ös! – mondta röviden. – Önt a minisztérium parancsára holnap elbocsátjuk.

– Igenis, igazgató úr – felelte Amber.

Az igazgató egy pillanatig hallgatva ült és íróasztalán zajtalanul dobolt ujjaival.

– Hát mihez fog most kezdeni? – kérdezte hirtelen.

Amber mosolygott.

– Folytatni fogom bűnözői karrieremet – felelte vidáman; az igazgató összeráncolta homlokát és rosszalóan csóválta a fejét.

– Nem értem magát, hát nincsenek barátai?

Újra a megelégedett mosolygás.

– Nincsenek, uram. – Amber még vidámabb lett, mint amilyen előbb volt. – Senki sem hibás az én fölfedeztetésemben, csak én magam.

Az őrnagy lapozgatott az előtte fekvő iratok között, olvasgatott belőlük és újból összeráncolta homlokát.

– Tíz bűncselekmény – mondta. – Egy ember, aki olyan tehetséges, mint ön… már úgy értem: az ön képességeivel módjában lett volna önnek…

– Óh nem, nem lett volna módomban – szakította félbe a bűnös –, a bírák szívesen találnak ki ilyesmit, de hát ez nem így van. Abból, hogy valaki tehetséges bűnöző, még nem következik, hogy mint építésznek világra szóló sikerei lennének, vagy hogy amiért egy csekket hamisítani tud, hát valamilyen nagyobb vállalkozásnál is megcsinálhatta volna a szerencséjét. Egy középszerű, értelmes fiatalember, mint