Az árnyember

By Edgar Wallace

A kötetben található izgalmas történetek főszereplője az agyafúrt nyomozó, J. G. Reeder.A páncéltermet, amelyben hatalmas kincset őriznek, teljesen betörésbiztosnak hiszik. Az aranyrudak mégis eltűnnek, s egy gyilkosság szálai a páncélterem őreihez vezetnek.Az árnyemberről senki sem tudja, hogy kicsoda, még soha senki sem találkozott vele. Csak sejtik a bankvilág emberei, hogy egy zseniális elme, és ő irányítja a széfek rendszeres megcsapolását. Art Lomer társulata hírhedt az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig. Most éppen Angliában igyekeznek a jelentős vagyont örökölt Bertie Claude Staffentól pénzt kicsalni…

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633769836

Edgar Wallace

Edgar Wallace (1875-1932) was a London-born writer who rose to prominence during the early twentieth century. With a background in journalism, he excelled at crime fiction with a series of detective thrillers following characters J.G. Reeder and Detective Sgt. (Inspector) Elk. Wallace is known for his extensive literary work, which has been adapted across multiple mediums, including over 160 films. His most notable contribution to cinema was the novelization and early screenplay for 1933’s King Kong.

Book preview

EDGAR WALLACE

AZ ÁRNYEMBER

Fordította

Németh Zoltán és

Varga István

A művek eredeti címe:

The Treasure House

The Shadow Man

Az Art Lomer társulata c. novella a

Mind of Mr. F. G. Reeder c.

könyvben jelent meg.

A fordítás Forró Pál fordításának

felhasználásával történt.

 [FPK:TRANSACTION_NOTICE]

[FPK:TRANSACTION_QRCODE]

[FPK:TRANSACTION_CUSTOMER_NAME]

[FPK:TRANSACTION_DATE]

[FPK:TRANSACTION_ID]

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-376-983-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Németh Zoltán és Varga István

A PÁNCÉLTEREM

I. FEJEZET

Mr. J. G. Reedernek különös szokásai voltak. Mondhatni, furcsa dolgokat művelt. Egy alkalommal például egy olyan narkóssal barátkozott össze, akit korábban éppen ő juttatott a bíróság elé. Ebben még nem is lenne semmi szokatlan, hiszen néhány évvel később újra megtette ugyanezt egy fiatalemberrel, s ennek kapcsán kivívta felettesei elismerését.

Az említett narkósnak nyújtott segítség viszont meglehetősen kellemetlen helyzetbe hozta, mivel egy undorító ügy kerekedett belőle. Végre elültek az eset hullámai, Mr. Reeder pedig semmi eredményt sem tudott felmutatni, mivel a kábítószeres fickó, akin segíteni igyekezett, magányosan elpatkolt egy kórházban.

Ellenben a szomszédos ágyban fekvő beteg felismerte a drogost, és részletes információkat szolgáltatott Reedernek egy menyétképű sofőrről, aki után ezt követően a nyomozó fáradhatatlanul szimatolni kezdett. Áldozatos segítőkészségének legszemléletesebb példája éppen egy minden hájjal megkent tolvajhoz kapcsolódott. Ehhez az ügyhöz már jóval kellemesebb emlékei fűződtek.

A páncélterem története viszont igazából egy olyan ember nevéhez fűződött, aki annyira kételkedett a tőzsdepiac stabilitásában, hogy inkább elásta volna a vagyonát, semmint holmi részvényekbe fektesse. E vonatkozásban természetesen nem állt egyedül a véleményével, hiszen a zsugoriság igen gyakori a gyarló emberek között. Lane Leonard urat nem is nevezhetjük fösvénynek a szó szoros értelmében, mivel valójában elég nagyvonalú volt üzleti ügyekben. A gazdagok szemellenzőjével szemlélte a dolgokat, és az ilyen fickók számára nem létezik valóságosabb dolog az aranynál. Megdöbbentő mennyiséget halmozott fel az említett nemesfémből, méghozzá olyan időszakban, amikor meglehetősen körülményes volt aranyhoz jutni. Esze ágában sem volt bezárni a varázslatos sárga fémet a ládafiába, vagy elásni valahová. Ő azt tekintette leglényegesebb szempontnak, hogy az aranya bármikor látható és elérhető legyen – de főként megszemlélhető. Ezért aztán hatalmas, külön erre a célra készített, edzett üvegládákban tartotta a nemesfémet, melyet kívül acéldrótból készült ketreccel vettek körül, hiszen az arany igen nehéz fém, és még a legszilárdabb üveg is törékeny.

A New York-i tőzsdén szóbeszéd tárgya volt Lane Leonard vagyona, neki azonban egészen más volt erről a véleménye. Nem volt tagja a szenátusnak, és lényegében egyszerű utcai árusként kezdte pályafutását. Eleinte hitelre vette áruját, s így sikerült egy szerény kis vagyonkára szert tennie, mely szinte egyik napról a másikra növekedett óriási méretűvé. Mindezt azonban nem saját ügyességének, hanem egy szerencsés véletlennek köszönhette. Kezdetben olyan közel állt a csődhöz, hogy három társa, akikkel a befektetéseken osztozott, pánikba esett egy spekulánsok által előidézett árzuhanást követően, és megszabadult az üzletrészétől. Ő viszont makacsul kapaszkodott a részvényeibe, nem tudván eldönteni, hogy eldobja őket és meneküljön, vagy maradjon. Eközben a számára ismeretlen pénzügyi érdekek vadul lesújtottak a spekulánsokra, akik így kudarcot vallottak. E lépés nyomán az árak hirtelen oly magasra szöktek, hogy Mr. Lane Leonard váratlanul a képzelőtehetségét meghaladó gazdagságra tett szert.

Ekkor ugyan még nem tartozott a milliomosok közé, de erre sem kellett sokáig várnia, mivel a szerencse hamarosan ismét rámosolygott, és a hét számjegyes osztályba juttatta. Ha rendelkezett volna némi humorérzékkel, rájöhetett volna, hogy mennyit köszönhet mások pénzügyi fogásainak; mivel azonban a hála és az ítélőképesség teljes mértékben hiányzott belőle, így saját ügyességének és előrelátásának tulajdonította a sikereit.

Számos olyan ismerőse akadt, akik még meg is erősítették illúziójában, hogy zseniális pénzügyi szakértelemmel és képzelőerővel rendelkezik. A sógora, Digby Olbude, egyike volt a legvehemensebb és legharsányabb talpnyalóinak.

Lane Leonard angol lévén, brit nőt vett feleségül. Egy szeretetre méltó hölgyet, aki szívből gyűlölte New Yorkot, és szüntelen honvágyat érzett Hampstead kellemes kertvárosa iránt. A sors azonban úgy határozott, hogy soha többé nem láthatta meg, és szülőföldjétől távol kellett elhunynia – mondhatni szabályosan éhen halt. Három esztendővel később a férje hirtelen meggazdagodott, és heves vágyat érzett az amerikai állampolgárság iránt.

Ekkorra John Lane Leonard már valóságos pénzügyi és közgazdasági szaktekintélynek számított. Cikkeket irkált a London Economistnek, melyeket azonban sohasem közöltek le, mivel valamiképpen nem egyeztek a kiadó véleményével, sőt valójában senkiével sem, aki csak kicsit is értett a közgazdaságtanhoz. Bármi is volt Digby véleménye a cikkekről, mindig azt állította, hogy nagyszerűek. Akkoriban ugyanis iszogatott, és kicsiben tőzsdézett, és ha veszített – ami elég gyakran előfordult –, John Lane Leonard mindig felkarolta.

Végül úgy százezer dollár miatt váltak szét az útjaik, mivel ezt az összeget is a milliomosnak kellett előteremtenie. Leonard a szíve mélyén megbocsájtott megtévedt rokonának, mivel sosem feledkezett meg róla, hogy Digby mennyire tiszteli és csodálja, s mennyit segített neki a bimetálokról készített tanulmányának megírásában. A tanulmányt egyébként ledorongoló kritika érte az amerikai sajtó részéről, s addig gúnyolódtak a Wall Street-i szakértők, hogy Mr. Lane Leonard végül megunta a sok pocskondiázást, lerázta cipőjéről New York porát, átutalta tőkéjét a Bank of Englandbe, majd szedte a sátorfáját, és visszaköltözött Kentbe, a szülőföldjére. Megvásárolta a Sevenways kastélyt, és itt folytatta elméletei megvalósítását.

Időközben megismerkedett egy kisgyermekes, fiatal özveggyel, és feleségül vette. Néhány évvel később ez a második felesége is elhalálozott. A milliomos Pamela Dolbyról megváltoztatta mostohalánya nevét Pamela Leonardra, és megtette örökösévé. Feltétlenül szükségesnek érezte, hogy örököse legyen, bár jobb szerette volna, ha egy fiú kezébe került volna a vagyona.

Akkoriban Leonard megengedhette magának, hogy egyszerre több sofőrt is tartson. Közülük Lidgett volt a legfiatalabb, egy markáns arcvonású, éles eszű, ám alattomos és gonosz vidéki fickó. Az utóbbi két tulajdonságát természetesen Mr. Lane Leonard nem ismerte. Lidgett szívből jövőnek tűnő tiszteletben részesítette alkalmazóját, ami annak rendkívül jólesett. Pedig Lidgett nem hajlongott a földig, ha megpillantotta a gazdáját, semmi effélét nem tett. Mégis sikerült a kastély urának legbizalmasabb szolgájává és inasává válnia, sőt hamarosan ő lett a sofőrök főnöke. Öltözködés közben Lane Leonard rendszerint az aranyról magyarázott kedvenc inasának, Lidgett pedig leplezetlen ámulattal bólogatott.

– Micsoda éles esze van magának, Mr. Leonard! El sem tudom képzelni, hogy tud ennyi mindent fejben tartani. Ha ennyi mindent kéne tudnom, mint magának, biztosan bezsonganék tőle.

Bár nyers szavakkal fogalmazott, a hatás nem maradt el. Lane Leonard hamarosan elárulta Lidgettnek, hogy egy aranytartalék létrehozásán fáradozik. Három hétbe telt, míg Lidgettnek sikerült rájönnie, hogy az alkalmazója pénzről beszél. Valódi kerek aranyérmékről, olyanokról, melyeket húsz shillingre be lehet váltani. Ettől kezdve még inkább odafigyelt gazdája minden szavára.

Mr. Leonard templomba járó ember volt, és rendszerint az esti órákban végezte ájtatosságát. Olyankor, ha Londonban jártak, Lidgett a kocsiban könyökölt a Hanover Square-en, a Szent György-katedrális előtt, és hevesen átkozta munkaadóját, amiért megfosztotta éjszakai szórakozásától.

A Soho egyik játékterme ugyanis Lidgett valóságos második otthonának számított, mihelyt a gazdája kitette valahová a lábát, máris ott termett. Lidgett nem vesztegette az idejét, hosszú éjszakákon át játszott chémin defer-t partnereivel, a zöld plüssel bevont kártyaasztalon.

Leonard figyelmetlen ember lévén, sosem firtatta különösebben egy-egy ötfontos bankjegy eltűnésének okát, Lidgett pedig szerencsés kezűnek bizonyult a játékasztalnál. Mindenesetre szerencsésebb volt Dutch Harrynál, annál a tiszteletre méltó, középkorú férfiúnál, aki szintén gyakran megfordult a kártyaklubban, de úgy tűnt, hogy csak veszíteni jár oda.

Egy ízben kölcsönkért Lidgett-től húsz fontot, és nem tudta időben visszafizetni. Lidgett, aki a társaság minden tagját jól ismerte, nem rejtette véka alá a véleményt.

– Fel kéne hagynia ezzel a játékkal, mister! Ne nézzen hülyének!

– Nagyon valószínű, minden bizonnyal igaza van – bólogatott mereven a másik.

Néha a hajnali órákban beült arisztokratikus East End-i barátjával valamelyik vendéglőbe néhány finom falatra, mielőtt elváltak volna. A szerencsétlen vesztes utána a korai vonathoz igyekezett, hogy vidékre utazzon, Lidgett pedig visszatért inasi és sofőri foglalatosságához.

Addig azonban sokszor kellemesen elcsevegtek.

Egy alkalommal Leonard bizalmasan említést tett Lidgettnek sógora – kellőképpen felnagyított – géniuszáról.

– Digby egyike azon keveseknek, akik valóban megértették az elméleteimet – jelentette ki az érzelmes pillanatban. – Sajnálatos módon azonban összekaptunk valami jelentéktelen apróságon, és azóta, jó pár éve, hírét sem hallottam. Pedig ízig-vérig üzletember a sógorom, Lidgett, igen nagy tudású üzletember. Az utóbbi időben többször is kísértést éreztem, hogy felújítsam vele a kapcsolatot; mivel ő az egyetlen ember, akire bizton rábízhatnám a végakaratom végrehajtását. Persze csak akkor, ha valóban igaz, amivel ez az ördögi orvos rémisztget, és az ijesztgetéseinek van valami alapja.

Az „ördögi orvos" egy Harley Street-i specialista volt, aki igen súlyos tüneteket emlegetett páciensével kapcsolatban, melyek csakugyan ijesztően lettek volna, ha Mr. Leonard valóban halandónak tekintette volna magát.

A mostohalányával egyébként alig találkozott. A kislány, aki bentlakásos iskolába járt, és csak az egyhangú ünnepekre meg a vakációra tért haza, értetlenül hallgatta Mr. Leonard előadásait az arany értékéről. Végignézte az első „kincsesház" építkezését, s miután megvizsgálta az acélajtókat, arra gondolt, hogy a páncélterem ijesztő dolog. Később véletlenül meghallotta, hogy az ő kedvéért készül az egész, de ezt soha sem hitte el teljesen.

Egy napon Mr. Leonardot olyan rosszullét fogta el, hogy elájult. Eszméletvesztése egy órán át tartott. Amikor magához tért, nyomban Lidgettért küldött. A barna bőrű, menyétképű sofőr ekkor már a teljes személyzet főnökeként tevékenykedett.

– Lidgett, szeretném, ha megkeresné nekem Digby Olbude-ot – kérte. – Az utolsó címe benne van a telefonkönyvben, könnyen megtalálhatja még akkor is, ha történetesen elköltözött volna. Ami engem illet, sosem tudakozódtam utána.

Elmagyarázta, miért éppen Olbude-dal kíván beszélni, Lidgett pedig feszült figyelemmel és agyában sebesen forgó kerekekkel hallgatta. Nyomban megértette, hogy amennyiben Digby Olbude-nak kell folytatnia a sógora által megkezdett munkát, akkor éveken át dáriusi gazdagság irányítója lesz.

Lidgett tehát kutatóútra indult, s közben azon törte a fejét, miként húzhatna busás hasznot a rövidesen bekövetkező változásból.

Digby Olbude-ot nem volt nehéz előkeríteni, annak ellenére, hogy kétszer is nevet változtatott, sőt utolsó címén egyáltalán nem tüntette fel a nevét. A sofőrök gyöngye gondolatokba mélyedve tért vissza Sevenwaysbe, ahol egy Londonból érkezett levél várta. Egy patetikus, könyörgő hangú, alig érthető, bár tökéletes angolsággal megfogalmazott levél várta a középkorú játékostársától.

Joe Lidgettnek a levél nyomán támadt egy ötlete. Néhány nap múlva a gazdája állapota javult annyit, hogy meglátogathatta és beszámolhatott neki a Digby Olbude utáni kutatásról.

– Feltétlenül találkozni szeretnék vele – rebegte Leonard alig hallhatóan. – Attól tartok, hogy tovább romlik az állapotom. Merre van, Lidgett?

– Itt vagyok, uram – felelte Lidgett.

– Meglehetősen romlik a látásom. Valami baj lehet a szememmel.

A kérdéses úr, akit Lidgettnek sikerült előkerítenie, másnap reggel meg is érkezett autójával. Elég idegesen sietett fel a haldokló hálószobájába, ahol rideg formasággal bemutatták Mr. Leonard londoni ügyvédjének. Nem kedvelte különösebben a jogászokat, de be kellett látnia, hogy ez az esemény megköveteli a hivatalos formulát.

– Ez az úr a sógorom, Digby Olbude…

A végrendeletet némi nehézség árán aláírták, majd a tanúk is ellátták kézjegyükkel. Jellemző Lane Leonardra, hogy még csak el sem küldött az örököséért, s még egy búcsúüzenetre sem méltatta. Csupán egy kampósszegnek tekintette a lányt, amire felakaszthatja az elméletét – ami voltaképpen nem is a saját ötlete volt.

Elhunytáról abból a hivatalos levélből értesült a lány, melyet új gyámja küldött neki. Az értesítés éppen azon a napon érkezett hozzá, amikor Larry O’Ryan úgy döntött, hogy a bűn útjára tér.

Larryt azzal a váddal zárták ki a középiskolából, hogy eltulajdonított nyolcvanöt fontot Mr. Farthingale szobájából. Ő persze könnyedén tisztázhatta volna magát a vád alól, sőt még az igazi tettest is meg tudta volna nevezni.

Larry O’Ryannek nem éltek a szülei, nem voltak barátai, és az iskolát abból a csekélyke évjáradékból próbálta elvégezni, amit még az édesanyja hagyott rá. Márpedig ha a Creed’s Bank valamivel kegyesebb lett volna az édesatyja emlékéhez, és becsületesen irányítja a Panton Credit Trösztöt, akkor a Medway és Western nem kényszerül értékesítésre, és ez esetben Larryből gazdag ember lehetett volna.

Nem véletlen persze, hogy ezek a felettébb módos társaságok éppen a Monarch Biztonsági Acél Corporationnek voltak a gyámoltjai, mivel a Monarch korlátlan monopóliummal bírt az efféle munkálatok területén, de erről a későbbiekben még bővebben esik szó.

Larry ki nem állhatta az iskolát, főként azt a nagyképű tanárt utálta, aki Mr. Farthingale barátjaként olyankor is használta annak dolgozószobáját, amikor az éppen nem tartózkodott ott. O’Ryan azonban nem beszélt minderről, hiszen mit is ért volna a diák szava egy tanáréval szemben? Belenyugodott tehát a kizárásába, úgy tekintette, mint a szolgasorból való menekülés legegyszerűbb módját. Előtte azonban megtárgyalta a dolgot az ügyvédjével, aki történetesen a gyámja is volt egy személyben. Szótlanul tűrte a megütközés és szörnyülködés válogatott kifejezéseit, melyeket az illető úr a fejéhez vagdosott.

A nyolcvanöt font azonban megkerült; mivel Larry az iskolából való távozását megelőzően felkereste a pánikba esett tolvajt, és néhány keresetlen