Az álarcos béka

By Edgar Wallace

MILYEN BÉKA AZ, AMELYIK ÁLARCOT VISEL? Ez a béka maga a BÉKA, minden idők egyik legrafináltabb bűnszövetkezetének, a „békák”-nak a vezetője. Közös ismertetőjelük: a kezükre tetovált béka. Egész Anglia retteg tőlük… Áldozatul esik-e nekik a békés Ben

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633768846

Edgar Wallace

Edgar Wallace (1875-1932) was a London-born writer who rose to prominence during the early twentieth century. With a background in journalism, he excelled at crime fiction with a series of detective thrillers following characters J.G. Reeder and Detective Sgt. (Inspector) Elk. Wallace is known for his extensive literary work, which has been adapted across multiple mediums, including over 160 films. His most notable contribution to cinema was the novelization and early screenplay for 1933’s King Kong.

Book preview

EDGAR WALLACE

AZ ÁLARCOS BÉKA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-884-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

1

A MAYTREE-VILLÁBAN

Ugyanakkor, amikor az autó hűtője áttüzesedett, a gumi is kipukkadt. A baleset a Maytree-villa közelében, a Horshamhez vezető országúton történt.

Ez a villa nagyobb volt, mint általában a hasonló családi házak. Zsúpfedele volt, de homlokzatát fafaragás borította.

Richard Gordon megállt a kert ajtaja előtt, hogy megbámulja a házat. Ez az épület még Erzsébet királynő korából maradt fönn. De Gordon érdeklődését nem csupán a régi ház vonta magára. És, noha nagyon szerette a virágokat, a nagy kiterjedésű kert virágos szőnyegei és a provencei rózsák illata sem lettek volna elegendők ahhoz, hogy megállítsák. Még a házat és a tájékát elárasztó kedélyesség, a piros téglával kirakott út és az ólomkeretű ablaktáblák mögött levő fehér függönyök sem tudták volna a figyelmét megragadni.

A piros kerti székben ülő fiatal leány vonta magára ellenállhatatlanul Gordon figyelmét. A leány a pázsit közepén, egy szederfa árnyékában ült, jól megformált, fiatal tagjait kényelmesen helyezte el, és könyvet tartott a kezében. A mellette levő széken egy doboz cukorka volt. Hajának színe az ódon aranyéhoz hasonlított, olyan aranyéhoz, amelyből élet és fény sugárzik ki. Arcbőre makulátlan, s amikor fejét a férfi felé fordította, kérdő tekintetű szeme a szürkénél mélyebb színben sugárzott, de mégis inkább szürke volt, mint kék. Sebesen maga alá húzta a lábát és felugrott.

– Nagyon sajnálom, hogy megzavartam – mentegetőzött Dick Gordon –, de szükségem van vízre az én szegény autóm részére. Nagyon megszomjazott.

– Ha velem jön a ház mögé – mondta a leány –, megmutatom a kutat.

Gordon az első pillanatban megállapította, hogy a leánynak kellemes hangja van. Szépen zengő alt hang, amelyet melegség, lágyság, tömörség és édesség jellemez. Dick elindult a lány után, és mindjárt szerette volna tudni, hogy kicsoda. Azért is, mert a lány kissé anyáskodó hangon beszélt vele, ahogyan felnőtt lányok szoktak velük egykorú fiúkkal beszélni. Dick, aki harminc esztendős volt (de simára borotvált, fiús arcával tizennyolcnak látszott), ismerte ezt az anyáskodó hangot, amely nagyon mulattatta.

– Tessék, itt a vödör és ott a kút! – mondta a lány. – Szívesen küldenék segítségére cselédet, de nem tartunk, nem is tartottunk soha, és valószínűleg nem is fogunk.

– Pedig itt nagyon jó helye lenne egy szegény leánynak, mert ez a hely elragadó – jegyezte meg Dick.

A lány semmit sem szólt. Csöndesen nézte, hogyan tölti meg a férfi a vödröt. Dicknek az volt a benyomása, hogy a lány a legteljesebb közönyösséggel nézi őt. Amikor a vizet kivitte az autóhoz, a leány utána ment és kíváncsian járta körül a nagy Rolls-Royce autót.

– Nem fél egyedül járni ilyen nehéz kocsiban? – kérdezte. – Én halálosan félnék. Olyan nagy, hogy bizonyára nehezen lehet vezetni.

Dick fölegyenesedett.

– Félni? Ez olyan szó, amelyet ifjúkoromban kitöröltem a szótáramból.

A férfi nevetett, a lány zavarba jött. De azután ő is elnevette magát.

– Ön Welfordon keresztül jött ide?

Dick igent intett.

– És nem találkozott az úton az apámmal?

– Én csak egy szomorú tekintetű, középkorú úrral találkoztam, aki megszegte az ünnepet, mert egy nagy, barnára festett ládát cipelt a hátán.

– Hol találkozott vele? – kérdezte a lány.

– Innen két mérföldnyire vagy még közelebb. Remélem, nem az ön atyja volt, akit láttam.

– Azt hiszem – felelt a lány –, hogy ő volt. Édesapám természetbúvár, és szenvedélyesen fényképez a természetben. Különösen madarakról szeret felvételeket készíteni, természetesen csak mint amatőr.

Dick visszavitte helyére a vödröt, és nem készülődött mindjárt a távozásra. Valami ürügyet keresett, hogy maradhasson, és a kertet bámulta. Mennyire merítették ki ezt a témát, nem tudhatjuk, mert egy fiatalember jelent meg a kapuban, aki megzavarta a beszélgetést. A fiatalember magas növésű, csinos, atlétaszerű alak volt, és Dick becslése szerint húsz esztendős lehetett.

– Mondd, Ella, hazajött már apa? – kérdezte.

A látogatót csak ezután vette észre.

– A fivérem – mondta a lány, és bemutatta az ifjút a vendégnek.

Gordon tisztában volt vele, hogy a megismerkedés azért ment olyan simán és közvetlenül, mert nagyon fiatalos az arca. Megállapította, hogy némelykor nagyon előnyös, ha jelentéktelen ifjúnak tekintik.

– Megmondtam a fivéremnek – jegyezte meg Ella –, hogy fiatal fiúknak nem kellene megengedni, hogy nagy autót vezessenek. Emlékszik arra a borzalmas karambolra, amely Norhamnél történt a keresztúton?

A fiú gúnyosan mosolygott.

– Ez a megjegyzés is hozzátartozik a családi összeesküvéshez. Nem akarjátok, hogy motorbiciklit szerezzek. Apa ugyanis azt hiszi, hogy okvetlenül elgázolnék vele valakit, Ella pedig attól tart, hogy én járnék szerencsétlenül.

Dick ebben a pillanatban meglátta azt a férfit, akivel az országúton találkozott.

A magas termetű, kissé lomha járású, ősz hajú és sovány férfi bizalmatlanul vizsgálta már messziről az idegent. Amikor odaért a csoporthoz, feltűnően szárazon üdvözölte a vendéget.

– Jó napot! Defekt történt?

– Nem, köszönöm. Csak vízre volt szükségem és a kisasszony…

– Adott önnek vizet?

– Igen. Különben Dick Gordon a nevem –mutatkozott be. – Nagyon köszönöm szíves vendégszeretetüket.

Az öregember megindult nagy terhével a ház felé. Dick, akit kétségbeejtett, hogy már távoznia kell, újabb ürügyet keresett a maradásra.

– Ön téved – mondta a lánynak –, ha azt hiszi, hogy nagy kocsit nehéz vezetni. Nem akarja megpróbálni? Vagy talán inkább a fivére?

A lány habozott. A fiú azonban nyomban elfogadta az ajánlatot.

– Nagyon szeretném megpróbálni, még sohasem vezettem ilyen nagy autót.

Beugrott az autóba a kormánykerékhez, és megmutatta, hogy vezetni is tud, ha alkalma van rá. Gordon és a lány érdeklődéssel nézték, milyen simán repül a kocsi a sarokig. A lány összehúzta a szemöldökét gondolatainak a hatása alatt, Dick pedig mindenről megfeledkezett, csak arra gondolt, hogy még néhány percig a lány közelében maradhat.

– Jobb lett volna, ha nem engedi vezetni. Nem jó, ha az ilyen fiatalember, aki mindig valami jobbat kíván a meglevőnél, ilyen pompás autót vezethet. Megért engem? Ray nagyravágyó, és milliós vagyonról ábrándozik. Az olyan esemény, mint az a kis kísérletezés az autóval, egészen kiforgatja a nyugalmából.

Az öregember, John Bennett, ebben a pillanatban lépett ki a házból. Amikor lányát és a vendéget meglátta a kapuban, egészen elborult az arca.

– Ön megengedte neki, hogy vezesse a kocsiját? – kérdezte az öregúr hangosan. – Jobb szerettem volna, ha nem engedi. Nagyon kedves öntől, amit tett, de ebben az esetben nem jó helyen mutatta meg barátságos természetét.

– Nagyon sajnálom – mondta Dick bűnbánóan. – Már jön is!

A fiú visszajött az autóval, és pontosan a kapu előtt állt meg.

– Pompás kocsi! Istenem, ha az enyém lehetne!

Leugrott az autóról, végigjártatta rajta a tekintetét, és látszott az arcán, hogy nemcsak megcsodálja, hanem sajnálkozik is, hogy a szép kocsi nem az övé. Ki is fejezte még egyszer a kívánságát.

– Milyen kár, hogy nem az enyém!

– Nem a tied – mondta az öreg haragosan, de mindjárt megbánta hevességét, és hozzátette:

– Valamikor talán egész autóparkod lesz, Ray!

Dick búcsúzni akart. Az öreg Bennett azonban barátságos kérdéssel lepte meg.

– Nem volna kedve itt maradni és megosztani velünk szerény ebédünket? Akkor legalább megmagyarázhatná az én oktalan fiamnak, hogy nem mindig a legzavartalanabb öröm, ha az embernek nagy autója van.

Dick észrevette, hogy a lány csodálkozik a meghíváson. Nyilván olyan megtiszteltetés ez, amely kevés embert érhet. Amikor az öreg Bennett elindult a ház felé, a lány kérdezés nélkül megerősítette Dick feltevését.

– Ön az első ember, akit atyám asztalához hív. Ugye, Ray?

A fiú mosolygott.

– Annyi bizonyos, hogy apánk nem sokat törődik a társas élettel. Nemrégen megkértem, hívja meg víkendre Phil Johnsont, de az öreg mindjárt leintett. Pedig az öreg Johnson nagyon derék fickó, és a főnökünknek a magántitkára. Hallott ön – kérdezte a fiú Dicktől – az „Egyesült Maitland Vállalatokról?"

Dick igent intett. Az a hatalmas márványpalota a Temze-parton, amelyben a mesés gazdagságú Maitland irodáit berendezte, Londonnak egyik legnevezetesebb díszpalotája volt.

– Én az ő vállalatának váltóosztályán vagyok alkalmazva – mondta a fiú –, és Phil sokat tehetne értem, ha apám meghívná. Így azonban arra leszek kárhoztatva, hogy egész életemen át kishivatalnok maradjak.

A lány a fiú szájára tette a kezét.

– Csacsiság tőled, ha rosszat mondasz apáról. Én biztos vagyok benne, hogy egy szép napon nagyon, nagyon gazdag ember lesz belőled.

A fiú lefejtette nénjének a kezét a szájáról, és keserűen jegyezte meg:

– Apa is kipróbálta már a „Hogyan gazdagodhatok meg?"-módszerek valamennyi változatát, amit emberi ész eddig kigondolt…

– Nos? És? – szólalt meg a közelben az öregúr haragos hangja.

Senki sem vette észre a közeledését.

– Te minden munkát kedvetlenül végzel – folytatta az öreg –, én pedig húsz esztendő óta fáradozom azon, hogy felvergődjem. Igaz, minden ostoba tervet kipróbáltam, de csakis a ti kedvetekért.

Hirtelen abbahagyta, mert észrevette, hogy Gordont zavarba hozta a családi jelenet.

– Én ebédre hívtam önt, és most ön előtt teregetjük ki a ház szennyesét – mondta önironikus bűnbánással.

Ezután belekarolt Dickbe és elindult vele a kert útjain, a buján virágzó rózsabokrok felé.

– Nem is tudom, fiatalember, miért hívtam meg önt ebédre. Talán hirtelen felbuzdulásból, de esetleg a rossz lelkiismeret miatt. Én ugyanis semmiféle társaságot sem hívok a házba ennek a két fiatal léleknek, magam pedig nem vagyok nekik való társaság. Hanem ostobaság volt, hogy éppen az ön jelenlétében történt ez a családi jelenet, ami évek óta nem fordult elő.

John Bennett hangja és modora művelt embert árult el. Dick nagyon szerette volna tudni, mi lehet a foglalkozása.

Az asztalnál Dick bal oldalán ült Ella. Keveset beszélt. A vendég, ha lopva egy-egy pillantást vetett rá, titkon azt remélte, hogy a lány hallgatagságának ő az oka. Bizonyára az ő személye foglalkoztatja a gondolatait és érzéseit.

Mivel más nő nem volt a háznál, Ella szolgált ki mindenkit. Amikor a gyümölcsöt az asztalra tette, az öregúr a vendégéhez fordult:

– Nem hiszem – mondta –, hogy ön olyan fiatal lenne, amilyennek látszik. Hány éves?

– Borzasztóan öreg vagyok – felelt Dick. – Harmincéves.

– Harminc? – kérdezte Ella kipirult arccal. – És én úgy beszéltem önnel, mint egy fiúcskával!

– Voltaképpen gyermek vagyok még – jegyezte meg komolyan Gordon. – Pedig hivatásomnál fogva a tolvajok, gyilkosok és egyéb rossz emberek üldözője vagyok, mint igazgatóhelyettes az ügyészségen.

Bennett kezéből csörömpölve esett ki a kés, s az arca elsápadt.

– Gordon, Richard Gordon – dörmögte az öregúr maga elé meredve. A két férfi tekintete találkozott egy pillanatra. A tiszta kék szem és az ijedt, fakó szem tekintete.

– Igen, az a nevem – erősítette meg Gordon –, és azt hiszem, hogy mi már találkoztunk valahol.

Az öregúr szeme elhomályosodott, arca pedig hirtelen megmerevedett, olyan volt, mint egy álarc.

– Remélem, nem hivatalosan – jegyezte meg. Hangja kihívóan csengett.

Dick Gordon hazafelé menet egész úton azon gondolkodott, hol találkozhatott az öreggel, de hiába törte a fejét, nem tudta megtalálni a kapcsolatot John Bennett és a saját életének valamelyik eseménye között.

2.

BESZÉLGETÉS A BÉKÁRÓL

Az „Egyesült Maitland Vállalatok" néhány irodai szobában született meg, és aránylag rövid idő alatt jutott a hatalmas arányú palotához. Maitland már idős ember volt, megjelenése valósággal patriarchális, az érintkezésben azonban feltűnően zárkózott. Mindenféle támogatás nélkül jött Londonba, és beérkezett vállalkozó lett, mielőtt London tulajdonképpen észrevette a megjelenését.

Dick Gordon akkor látta először ezt az öregembert, amikor palotájának márványtól csillogó előcsarnokában várakozott. Középtermetű, erőteljes alak, egész mellét elfedő szakállal, a szeme pedig csaknem teljesen eltűnt egészen megőszült, sűrű szemöldöke alatt. Nehézkes lépésekkel jött ki egyik külső irodai helyiségből, ahol húsz hivatalnok dolgozott zöld lámpaernyő alatt. Az öregúr sem jobbra, sem balra nem nézett. Belépett a liftbe és eltűnt.

– Ez az én öregem, látta már valamikor? – kérdezte Ray Bennett, akit Gordon kihívatott egy percre az irodájából.

– Tiszteletreméltó, vén fickó – folytatta Ray –, de teljesen hozzáférhetetlen. Dinamittal sem lehet belőle pénzt kierőszakolni. Philnek olyan keveset fizet, amennyit egy átlagos képességű titkárnak sem mernének ajánlani, de Phil túlságosan szerény ember.

Dick Gordon nagyon kényelmetlenül érezte magát. A Maitland-palotában nagy feltűnést keltett jelenléte, mert az a magyarázat, amit mondott, nagyon gyenge volt. Ha őszintén meg akarta volna mondani annak a fiatalembernek, akit munkaidejében megzavart, hogy voltaképpen miért jött ide, ezt kellett volna mondania:

– Őrülten beleszerettem a nővérébe. A maga személye nem érdekel engem, csupán mint összekötő kapocs, amelynek segítségével újabb találkozást remélek. Ezért használtam fel ürügyül erre a látogatásra azt a véletlent, hogy dolgom volt a közelben. Még arra is hajlandó vagyok, hogy megismerkedjem a maga Phil barátjával, aki bizonyára nagyon fog untatni.

Ehelyett az őszinte vallomás helyett azonban csupán azt kérdezte: miért hívja őt Philnek?

– Mert vén filozófus. Igazi neve Fülöp. Philnek mindenki barátja. Azok közé az emberek közé tartozik, akikkel nagyon könnyen lehet barátságot kötni.

A lift ajtaja ebben a pillanatban kinyílt, és Dick Gordon ösztönösen megérezte, hogy az a kopasz, középkorú férfi, aki barátságos ábrázattal lépett ki, nem lehet más, csak Phil. Kerek, kövér arcán nyájas mosoly terült el, amikor Rayt megpillantotta. A kezében levő iratokat átadta egy hivatalnoknak, azután odalépett a beszélgetőkhöz. Ray bemutatta őket egymásnak.

– Ez itt Gordon, ez pedig Johnson barátom.

Phil melegen megrázta a feléje nyújtott kezet, és néhány meleg szóval üdvözölte Gordont. Dick, aki nem volt könnyen befolyásolható ember, az első pillanatra meghódolt Johnson barátságos lényének.

– Ön Gordon úr az ügyészségről. Ray említette. Nagyon örülnék, ha egy szép napon beállítana hozzánk, és magával vinné az öreg Maitlandet. Mindazok között, akikkel valaha találkoztam az életben, bizonyára ő az az ember, aki leginkább rászolgált arra, hogy ön a gondjaiba vegye. Most azonban mennem kell, ma borzasztó kedvében van az öreg. Azt hinné az ember, hogy a békák mögötte ugrándoznak.

Johnson nagyon jót mulatott a saját tréfáján. Barátságosan intett Gordonnak, és eltűnt a liftben.

– Nekem is be kell mennem – mondta Ray, és csaknem félénk tekintettel nézett Gordonra. Nagyon köszönöm, hogy megtartotta ígéretét, és meglátogatott. Szeretnék egyszer önnel együtt ebédelni. Bizonyára örömmel eljönne a nővérem is. Gyakran bejön a városba.

Sietve és szórakozottan búcsúzott.

Dick megszégyenülten lépett ki az utcára. Visszatért a hivatalába. Egy zavart tekintetű rendőrtiszt várta. Amikor Dick megpillantotta, jobb szemével hunyorítva kérdezte tőle:

– Nos? Mi van Genterrel?

A rendőrtiszt olyan arcot vágott, mint a beteg, akinek kellemetlen orvosságot kell lenyelnie.

– Elmenekültek. A Béka autón jött, s erre nem voltam felkészülve. Genter beszállt hozzá, és elrobogtak, mielőtt tisztába jöttem volna azzal, hogy tulajdonképpen mi történt. Nem aggódom érte, mert Genternek van revolvere, azonkívül nagyon kitartó a legnehezebb vállalkozásokban is. De…

Gordon ránézett a rendőrtisztre, azután keresztülnézett rajta.

– Azt hiszem, önnek gondolnia kellett volna az autóra – mondta. – Ha megalapozottnak tartotta Genter üzenetét, hogy nyomában van a Békának, akkor várnia kellett volna az autót. Foglaljon helyet, Wellingdale.

Az ősz férfi engedelmeskedett.

– Nem is igyekszem mentegetni magamat. A Békák kifogtak rajtam. Eddig nem vettem őket komolyan.

– Lehetséges – jegyezte meg Gordon –, hogy mi is okosabban tennénk, ha nem vennénk őket komolyan. Talán nem is egyéb ez a banda, mint egy bolondos, titkos társaság. És elvégre még a csavargóknak is van egyesületi helyiségük, jelszavuk, és vannak titkos jeleik és kézfogásaik.

Wellingdale a fejét rázta.

– Való igaz, hogy minden második útonálló, aki a kezünkre kerül, tetovált békát visel a csuklóján. Ez lehet egyszerű majmolás is, hiszen az alacsonyabb értelmű gonosztevők nagyon szeretik a tetovált jeleket. De hét esztendő óta a legkínosabb bűntettek sorozatát követték el a Békák. Az első volt az amerikai követség ügyvivőjének megtámadása, akit a Hyde-parkban ütöttek le. Azután következett a Northern Trading Co. elnökének esete, akit doronggal ütöttek le, amikor Park Lane-ban kiszállt az autójából. Majd az a nagy tűz, mely négymillió font sterling értékű nyersgumit pusztított el. Ezt a tüzet legalább egy tucat bombával idézték elő, mert a raktárépületek, amelyek hat nagy csoportban álltak, egyszerre gyulladtak ki két-két helyen. Két tettest fogtunk el, és mind a kettő a Békákhoz tartozott, és csuklóján ennek a társaságnak a tetovált jelvényét viselte. Mind a kettő börtönviselt ember volt. Az egyik megvallotta, hogy utasítást kapott a merénylet elkövetésére. Előbb elvállalta a feladatot, de másnap kijelentette, hogy nem hajlandó elvégezni. Tucatjával mondhatnék el hasonló eseteket. Ön tudja, hogy Genter már két esztendeje a nyomukban van. De hogy ez alatt a két esztendő alatt mi mindent kellett eltűrnie, azt ön sem tudja. Végigcsavarogta az egész országot, gyakran bokorban hált, összebarátkozott mindenféle csavargóval, együtt lopott és rabolt velük, s amikor arról értesített engem, hogy kapcsolatba került a Békák szervezetével, és reméli, hogy mindenbe beavatják, azt hittem, hogy nemsokára leleplezhetjük őket. Amióta Genter ismét Londonban van, állandóan őriztettem. De a mai reggel egészen beteggé tett.

Dick Gordon kihúzta szekrényének egyik fiókját; nagy bőrmappát vett elő, és lapozgatni kezdte a benne levő képeket. Olyan tüzetesen megnézte mindegyiket, mintha most látná először. Pedig esztendők óta napról napra kezébe kerültek ezek a fogházi jegyzőkönyvek és a benne levő csukló-fotográfiák. Elgondolkodva hajtotta össze a bőrmappát, és visszatette a szekrénybe. Néhány percig szótlanul ült a helyén, csak az ujjával dobolt az íróasztalon. Homlokára árnyék borult.

– A békát mindig a bal kéz csuklójára tetoválják, mindig kissé ferdén, és kis pontot rajzolnak alája. Nem találja ön ezt különösnek?

A rendőrtiszt nem talált benne semmi különöset.

3.

A BÉKA

Már sötétedett, amikor két csavargó, aki megkerülte Morby falut, visszatért az országútra. A nagy kerülőút fárasztó és megerőltető vállalkozás volt, mert az eső, amely egész nap szakadatlanul esett, ragadós barna lápfölddé változtatta a fölszántott földet, és nagyon megnehezítette a gyaloglást. Az egyik csavargó magas, borotválatlan és kopott ruhájú volt. Fakó, barna kabátját állig begombolta, összenyomott kalapját pedig hátratolta a feje búbjára. A társa hozzá képest alacsony növésű volt. Jól megtermett, szélesvállú férfi.

Szótlanul ballagtak egymás mellett az agyagos úton. A kisebbik kétszer is megállt, és széttekintett az egyre sűrűsödő sötétségben, mintha attól tartana, hogy valaki üldözi őket. Egyszerre megragadta társának a karját, és odahúzta egy bokor mögé, amely az út szélén állt. Ugyanekkor egy autó robogott el mellettük, amely messzire szétfröccsentette a teljesen híg iszapot. A két férfi ismét letért az országútról, keresztülment a mezőn, és egy tarlóhoz ért, amelyen régi kerékvágás nyoma látszott.

– Mindjárt ott leszünk – mondta az alacsonyabbik csavargó, mire a másik megnyugodva dünnyögött valamit. Noha közönyösnek látszott, mégis megfigyelte a környéknek minden részletét: a szemhatáron levő magányos házikót, amely pajtának látszott, az autó rendszámát, amelyből azt gyanította, hogy Essex grófság területén járnak, a parlagon heverő földet, az üzemen kívül levő agyagbányát vagy kőbányát és minden egyebet. A magányos ház közelében, korhadt oszlopon, jelzőtáblát vettek észre. Ahhoz sötét volt már, hogy a fölírást elolvashassák, csak egy szót tudtak kibetűzni: Mész.

– Mészkő? Majd megtudjuk később.

Az egyetlen veszedelem, amely fenyegethette, az lehetett, hogy a Békák többségben vannak. Köpenye alatt megtapogatta Browningját, és áttette külső zsebébe. Más segítséget nem remélhetett, és nem is várt. Carlo fölvette autójára a Cityben, és ezzel a nyomorúságos kocsival jöttek zuhogó esőben keresztül-kasul az utakon és a szántóföldeken. Genter még akkor sem tudott volna eligazodni, ha a sofőr mellett ült volna, de hátul kapott helyet a sötét kocsiban, és egyáltalán semmit sem látott a vidékből. Wellingdale és a másik tiszt, aki vigyázott rá, nem volt felkészülve az autóra. Egy csavargó, aki autón jár, képtelenségnek tetszett nekik. Maga Genter is meghökkent, amikor az autó megállt azon a helyen, ahol Carlóra várakozott, és Carlo rászólt:

– Szállj be!

Az autó először is egy gazzal benőtt magaslat gerincén száguldott keresztül. Genter rozsdás vastalyigákat, összevissza hányt vasúti síneket és közöttük esővízzel megtelt, robbantott gödröket vett észre. A kőbánya éles körvonalánál nyomorúságos deszkabódé állt, és Carlo egyenest arrafelé tartott.

– Ideges vagy? – kérdezte Carlo, s a hangja kissé gúnyosan csengett.

– Nem nagyon – felelt a másik hűvösen. – Remélem, a Békák ott vannak a kunyhóban.

Carlo halkan nevetett.

– Nincsenek itt – mondta –, csak a Főbéka. Most jön fel a kőbányából. A lépcső a kunyhó alatt van. Jó ötlet, ugye? A kunyhó egészen a szakadék fölött van, s a lépcsőket még akkor sem lehet észrevenni, ha hason csúszva jut el az ember a szakadék szélére, és onnan tekint le. Én már megpróbáltam egyszer. A Főbékát nem fogják el, ha millió rendőrt küldenek is a nyakára.

– És ha körülzárják a kőbányát? – kérdezne Genter.

– Csak nem gondolod, hogy ő nem tudja, mikor tudnának hozzáférkőzni? Mindent tud a Béka.

Carlo most társának a kezére nézett.

– Nem fog nagyon fájni – mondta. – És meg is éri a fájdalmat. Sohasem leszel többé társtalan, Harry. Ha bajba jutsz, a legkiválóbb ügyvéd ránt ki. Mi olyan fickókat keresünk, amilyen te vagy. Sok apró csirkefogó, aki csak kis dolgokra képes, azt hiszi, hogy közénk való. De te nagy dolgokat fogsz művelni, és ha valami rendkívüli dolgot viszel végbe a Főbékáért, sok száz font jutalmat kaphatsz tőle. Ha megbetegszel vagy megéhezel, vagy akármi más bajod van, a Békák meglátogatnak, és segítenek rajtad. Ez szép dolog. Ugye?

Genter hallgatott. Most már csak tizenkét lépésnyire voltak a kunyhótól, amely közelről meglehetősen szilárdnak látszott. Kéményfából ácsolták, s az ajtaján kívül csupán egyetlen ablaka volt, az is fatáblával elfedve.

Carlo intett Genternek, hogy álljon meg. Ő maga odalépett az ajtóhoz, és kopogtatott. Genter látta, hogy társa az ablakhoz lép, egy hüvelyknyit félretolja a fatáblát, és suttogó hangon beszélgetni kezd. A beszélgetés sokáig tartott. Utána Carlo visszatért Genterhez.

– Azt mondta, hogy van valami megbízatása a részedre, amelyen néhány ezer fontot kereshetsz. Valóban szerencsés fickó vagy! Jártál már Roche-More-ban?

Genter igenlően intett. Ismerte Londonnak ezt az arisztokrata külvárosát.

– Ott lakik egy ember – folytatta Carlo –, akit el kell tenni láb alól. Minden éjszaka féltizenkettőkor érkezik vonaton Londonból, ahol a klubjában tölti az estét. A vasúti állomásról gyalog szokott hazamenni. Amikor