Lord Loveland

By C.N. Williamson and A.M. Williamson

Tudják hogy talált egymásra Winston Churchill édesapja és édesanyja? Hát pontosan úgy, ahogy Lord Loveleandet szülei Amerikába küldték… Igen, valamikor az 1900-as évek első évtizedeiben ez szinte iparilag űzött sport volt: a jónevű, elszegényedett brit arisztokrata csemetét szülei Amerikába küldték, hogy teláljon egy gazdag, de pedigré nélküli, státuszra és névre vágyó amerikai leánykát... És ahogy Churchill esetében működött, úgy talán működni fog Loveland esetében is... gondolták ezt a regénybeli szülők. Ám a Williamson testvérek fantáziájában nem így működtek a dolgok - hanem sokkal izgalmasabban!

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jul 27, 2021
• ISBN: 9789635592630

Book preview

C.N. és A.M. Williamson

LORD LOVELAND

fordította:

Pantl Kálmán

BUDAÖRS, 2021

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-559-263-0 EPUB

ISBN 978-963-559-264-7 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2021

a mű eredeti címe

Lord Loveland discovers America

első kiadás: 1910

az elektronikus változat az 1920(?) körüli

magyar kiadás alapján készült

a borító a new yorki Waldorf Astoria Hotel főbejárata

részletét ábrázoló metszet részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I.

Lord Loveland fölfedezi Amerikát

- Az utolsó reményem is csütörtököt mondott - újságolta Loveland az anyjának, midőn megcsókolta.

- Mecklenburg kisasszony?

- Igen. Süllyedő hajónak érzem magam. A patkányok is elhagynak, illetve vonakodnak a fedélzetre jönni. Micsoda csinos állatkák!

- Nem fogsz süllyedni - tiltakozott lady Loveland és összecsapta szép kezeit, melyekről a jegygyűrűt kivéve, a többi ékszerek üdülni voltak Battenborough uraknál. - Az a hülye, azzal a hosszú orrával, kosarat adott neked!

- Nem az orrával tette, anyus.

- Jól tudod, hogy mit akarok ezzel mondani. Pedig még azt is elnézted neki, hogy zsidó.

- Csakugyan, elnéztem. Nemde, ez kedves volt tőlem? Különben ezt egy olasz herceg is megtette. Másnap, hogy a keze helyett nővéri vonzalmát ajánlotta föl nekem, már nyilvánossá is lett a Dorianával történt eljegyzése. Alighanem a pénzébe és nem az orrába lett szerelmes. Meg vagyok győződve, hogy előbb-utóbb meg fogja verni.

- Magam is azt hiszem. Különben megérdemli, miért nem választott téged! Ó, Val, micsoda világ!

- Ne keseregj, anyus. Ha az én feleségem lett volna, esetleg én is megverem és abból nagy botrány támadt volna. Nem szeretem a nagyfogú nőket. Az olyat pedig, akinek oly hatalmas orra van, hogy arcának egyik fele örökös árnyékban van, egyenesen utálom. Lillah Mecklenburg sokkal idősebb is, mint aminek látszik.

- Ma már minden asszony ilyen, drágám - sóhajtotta lady Loveland, bár ő maga, a szép fiáért rajongva, nem sokat törődött azzal, hogy korának megfelelő életmódot folytasson. Val hibáival szemben elnéző volt, de annál szigorúbban ítélt a nőtársai fölött. - Ó, Val, rettenetes, hogy ily teremtésekre kell bíznom téged, de mit tegyek?

- Hisz azért jöttem, hogy a tanácsodat halljam - szólt Loveland. Csakugyan szép utat tett meg érte. Londonból jött Észak-Skóciába.

Lady Lovelandnek nagyon hízelgett, hogy fia a tanácsát kéri, holott még eddig sohase fogadta meg.

- A tanácsomat? - visszhangozta szomorúan. - Mást se tudok most adni. Pedig most már bevallhatom, abban a hiszemben, hogy csinos összeget kereshetek számodra, még rejtvényeket is küldtem be. Volt köztük egy pár nagyon ügyes. Mindenesetre ezerszerte jobbak, mint azok, melyekért holmi Hogson és Dobbs (rettenetes népség, nemde?) nevű alakok, többszáz fontot kaptak. Éjjel-nappal lestem a feleletet. Abban a reményben, hogy csak a lapnak teszek kiváló szívességet, még azt is megengedtem a kiadónak, hogy kiírhatja a nevemet. De akárhogy is erőlködtem, nem kaptam többet csak tizenöt shilling és hat pennyt. Ez az összeg, a Dobbs és Hogson-féle népséget tekintve, valóságos sértés. Alighanem szocialista a kiadó. Most már szinte lelkiismeretfurdalást érzek emiatt!

- Nem tesz semmit, drágám, - mondta Val, aki saját magát kivéve, nem törődött mással, csak az anyjával. Az említett kivétel pedig, lady Loveland hibája volt, mert ő csepegtette fiába azt a gondolatot, hogy az egész világon csak egyetlen egy tekintély van, mely előtt mindenkinek meg kell hajolni, az pedig Percival George Victor Edward Gordon, Loveland tizenharmadik marquis-ja. - Még ha pár száz fontot kaptál volna is, az se ért volna sokat. A hajó már sokkal mélyebbre süllyedt, semhogy rejtvényekkel segíteni lehetne rajta!

- Hát csakugyan olyan rosszul állsz, drágám?

- Rosszabbul már nem is lehet! Nézz csak ki az ablakon, látod, hogy hull a hó? Nos, ez semmi ahhoz képest, amennyi számla az én ablakom elé hull! Ha ki nem találunk valamit, nem marad más hátra, mint hogy el kell csapni magamtól a hadsereget. A számlaeső azonban, akkor se fog elállni.

- Borzasztó emberek ezek a kereskedők! - szólt lady Loveland, kinek kőkorszakbeli eszméi voltak. - Ha elgondolom, hogy pár száz évvel ezelőtt élet és halál urai voltunk a kereskedőknek. Ó, bárcsak visszatérnének ezek a szép idők!

- A világnak nagyjában más véleménye van!

- De ennyire nagyjában mégse kellene - felelte lady Loveland és a legtávolabbról se gondolta, hogy tréfál. - Messzire jutunk, ha Worms a cipész és az egyenruha szabó...

- És borkereskedő...

- Ó, ha éppen gondolod?...

- És ékszerész...

- Helyes, még ezt is elfogadom...

- És motoros... Meg kell jegyeznem ugyanis, anyus, hogy sok pénzt tékozoltam el gépkocsikra.

- Talán egy rangodbeli embernek is van némi jussa az élet örömeihez?! Nos, amint már mondtam, messzire jutunk, ha a kereskedők egy testőrtisztet, az ország egyik peerjét büntetlenül meghurcolhatják. Hiszen az ő cikkeik oly nélkülözhetetlenek egy valódi gentlemannek, akár csak a levegő.

- Ha véletlenül titkos kereskedelmi ügynök lennék, - mondta Loveland - akkor ingyen kaptam volna ruhát, bort, sőt motort is. Ismerek néhány fickót, akinek ez a kenyere. Én azonban inkább felakasztanám magam és kilehelném párámat, semhogy ilyenre vetemedjem.

- Drágám, ne beszélj ilyen durván - könyörgött az anyja. - Bizonyára lesz még valahol egy kis pénzforrás, csak gondolkozzunk.

- Már sok helyen kopogtattam, de nem volt sehol se szerencsém - szólt Loveland bágyadt mosoly kíséretében, mert nagyon le volt hangolva. Már egy hét óta minden reggel nyolc és tíz közt ébredt föl és ahelyett, hogy mint más közkedvelt fiatalember, az elmúlt éjszaka mulatságairól álmodott volna, azon gondolkodott, hogy honnan szerezhetne pénzt.

- Lesz még segítség - folytatta lady Loveland.

- Igen volt, Miss Mecklenburg, de hála Istennek, azt is elvesztettem.

- Kell lenni!

- Bizonyára még rosszabb!

- Ne fecsegj drágám, nem tudom összpontosítani a gondolataimat. Ah, ha nem zálogosítottuk volna el már tizenkét év előtt a lovelandi kastélyt!

- Azóta már biztosan össze is dűlt, hiszen olyan szegények vagyunk, hogy még tatarozásra se tellett.

- Téged azonban nem kell tatarozni - szólt az anyja és bámulva nézte a fiát - Te vagy a királyság legcsinosabb fiatalembere.

Loveland nevetett, de azért elhitte. Gyermekkorában az anyja összes barátai végig csókolták, mert csakugyan szép, korán érett fiúcska volt. Ha véletlenül igénytelen és csúnya, úgy ma egy marquis-hoz illő, tiszteletreméltó fiatalemberként állna előttünk.

- Miért nem mondod, hogy az egész világon én vagyok a legcsinosabb? - kérdezte.

- Mert sohasem szoktam túlozni. A Lovelandok mind csinosak. Hiszen csak el kell menni a kastély képtárába és...

- Igen, csak az a kár, hogy nem adhatjuk el a képeket.

- Ha lehetett volna, apád már régen megtette volna. De te nagyon zavarodott vagy, Val. Azt akartam mondani, hogy mivel olyan jó kiállású, csinos fiú vagy...

- Igen, de veszettül keveset tudok, nem kaptam tisztességes nevelést. Ahelyett, hogy Etonba küldtetek volna, nevelőkkel kényeztettetek el.

- Nem gondolkoztál mindig így. Emlékszem, hogy mikor egyszer erről volt szó, te lefeküdtél a padlóra és bőgtél.

- És ezzel el volt intézve az ügy?!

- Persze. Gyerekkorodban te mindent bőgéssel intéztél el. De azért már akkor is sokkal többet tudtál, mint akárhány tanult, de igénytelen fiatalember. Később a dél-afrikai szereplésed pedig egyszerűen mesés volt. Milyen vitéz voltál ott, holott össze-vissza tizenkilenc éves gyermek voltál csupán. Az újságok az arcképedért ostromoltak engem és valóságos dicshimnuszokat írtak rólad. Csodálom, hogy nem kaptad meg a Viktória-keresztet. Ha a születésed révén nem lennél már tekintélyes ember, ez az egy hőstetted bizonyára azzá tett volna.

- Sokszor mondtam már neked, anyus, hogy az egész csak véletlen műve volt. Nem tudtam cipelni a fickót. Ha előbb megálltam volna gondolkodni, úgy aligha mentem volna vissza, hogy kiszabadítsam. De, mert éppen ott voltam, hát magammal vonszoltam, anélkül, hogy tudtam volna mit csinálok.

- Mondani, mondtad nekem is, másnak is, de senki sem hitte el, mert tudják, hogy milyen szerény vagy. (Az anyja volt az egyedüli lény, aki ezt a tulajdonságot lord Lovelandben felfedezte.) Az a tény, hogy te azt a fiatalembert, akit a saját életed kockáztatásával megmentettél, nem szereted, csak még jobb világításba helyezi nagylelkűségedet. Ezt mindenki tudja.

- Nagyon örülök, ha tudják - szólt Val és kezét gépiesen húzta végig a homlokán lévő forradáson, mely valóságos dicsfényt pótolt nála. Ugyanis ez a sebhely, valamint arcának teljes épségben, megőrzött afrikai, barna színe közkedveltté tette őt a társaságbeli fiatal asszonyok előtt. A leányok is jó szemmel néztek reá, szerettek vele táncolni, flörtölni, de férjhez már csak inkább hercegekhez mentek. - De min buzgólkodol annyira, anyus?

- A jövődön. Te vagy a legfelkapottabb, legkeresettebb fiatalember.

- Ó, mert értek egy kicsit a pólóhoz, egyenesen ülöm meg a lovat és lőni is tudok valamit - mondta Loveland színlelt lenézéssel. - Meghívnak sok házimulatságra, de ez, mint magad is tudod, sokba kerül. Azért a pénzért, amit ezeken a helyeken elköltők, Európa legdrágább szállodáiban is lakhatnám.

- Tudom, drágám - sóhajtotta a hölgy. - Csak azt akartam mondani, hogy te nagyon tekintélyes egyéniség vagy. Azt a két-három bolond leányt, kik ahelyett, hogy téged választottak volna, hercegek nyakába varrták magukat, ne bánd! Az angol örökösnőink utálatosan önteltek kezdenek lenni, nincs bennük semmi nőiesség. Ne törődj velük, úgysem szorulsz reájuk! Val, most hirtelen ihlet szállt meg, hallgass reám! Nem volna jó, ha kimennél Amerikába?

- Hogy rendezzem az anyagi ügyeimet?

- Dehogy. Isten őrizz! Nősülj meg ott. Amerikában bizonyára fényes sikered lesz. Eredj át és nézz kissé körül!

Olyan könnyedén beszélt erről a «kis körül nézés»-ről, mintha annak idehaza semmi akadálya se volna. Loveland értette a tréfát, ha nem a saját személyéről volt szó. Ha valami nagyon is közel esik a szemünkhöz, könnyen megtörténik, hogy nem vesszük észre. Loveland se nevetett az anyja megjegyzésén.

- Ó, azok a lányok - mondta gondterhelten. - Minek menjek, mikor úgyis annyian jönnek át értünk!

- Igen, de ne feledd a konkurenciát. Nálunk még nagyon sok nőtlen herceg van. Csakugyan bosszantó, hogy az a sok idegen királyi herceg, ahelyett, hogy odahaza maradna a saját országában, idejön és elkaparintja előlünk a zsákmányainkat.

- Te se ajánlsz nekem most mást, anyus!

- Ó, az egészen más! Ebben az esetben nem te, hanem az amerikaiak lesznek az idegenek.

- Ok azonban nem ilyen világításban látják magukat.

- Lássanak meg téged inkább a lányok. Ott, a szülőföldükön nem kell tartanod a konkurenciától. Sohase hallottam még, hogy amerikai gazdag leány amerikaihoz ment volna férjhez.

- Néha talán mégis megtörténik! - jegyezte meg Val.

- Az újságokban legalább nem olvastam ilyet Drágám, ez onnan van, mert mint a statisztika is mutatja, az Egyesült Államokban sokkal több a férfi, mint a nő. Az amerikai leányok - van köztük néhány csakugyan tekintélyes - a mi férfiainkhoz mennek férjhez.

Ha a két-három csinos és bájos hercegnő közül valamelyik meghallotta volna, hogy lady Loveland milyen hangon beszél róluk, bizonyára kinevették, vagy kigúnyolták volna érte.

- Val, ismersz egy pár amerikait? -folytatta az anyja gondolatokba mélyedten.

- Jim Harboroughot kivéve alig egy-kettőt. Az ő unokahúgát vette el Starforth.

(Se az anya, se a fia nem említették az illető hölgy nevét, mert ez is egyike volt azon «rossz ízlésű» lányoknak, kik egy herceget többre becsültek egy marquis-nál.)

- Mr. Harborough remélem fog adni neked ajánlólevelet néhány előkelő amerikai családhoz?

- Meglehet, bár úgy tudom, hogy nem nagy tisztelőm. De a felesége unokafivérének talán mégis fog csak adni!

- Nem nagy tisztelőd? Ez az amerikai? No, ez szemtelenség! Talán féltékeny és azt hiszi, hogy valamikor szerelmes voltál Bettybe? Megvallom, mielőtt a sikerdús amerikai útjára ment, magam is attól tartottam... Meg lehetsz nyugodva, hogy te is nagy diadalokat fogsz ott aratni.

- Nem voltam sohasem szerelmes Bettybe.

Elsőfokú unokatestvérek, sokkal közelebbi rokonok, semhogy kölcsönös szerelem fejlődhetnék köztük. Ismerik egymást még abból az időből, mikor babák után bolondultak. De ettől eltekintve, Betty nagyon hasonlít reám, a sárgahajú, kékszemű lányokat pedig nem szeretem.

- Ha nem szeretted, úgy csak boldogtalan lettél volna vele. Betty okos, kedves leány, az Egyesült Államokban sok barátot szerzett magának, egyebek közt a fiatal Mohunsleighét. Az urával is alighanem Betty révén ismerkedett meg. Ó, Val, neked át kell menned föltétlenül, tudom, hogy óriási sikered lesz.

- Talán nem is olyan rossz gondolat - szólt Loveland és most már némileg megbarátkozott anyja ötletével. - Harboroughtól és Bettytől mindenesetre kapok ajánlóleveleket. Ha most, fiatal koromban kell megnősülnöm és szabadon választhatnék, akkor ugyan inkább rangom béli angol leányt vennék el. Az amerikaiak úgyis alig valamivel különbek a legutolsó fajta angol nőknél. De ha valaki koldus, akkor onnan kénytelen venni asszonyt és bort, ahol éppen koldul. Az igaz, hogy az amerikai nők, akárminő származásúak is, eléggé alkalmazkodók. Az emberek meg elnézők és szemet hunynak sok különcködésükön.

- Az igaz - helyeselte lady Loveland, aki bár az életben még sohasem beszélt egy amerikai leánnyal sem, most mégis azon igyekezett, hogy a fia számára szerezzen egyet. - Ha New Yorkba, vagy máshová mégy, sok leánnyal fogsz találkozni és kiválaszthatod magadnak a legmegfelelőbbet. Szabad a vásár. A regények után ítélve, minden amerikai társaságban csak szerencséjüknek fogják tartani, ha téged mulattathatnak. Azon fogják törni a fejüket, hogy minő csodásnál csodásabb látványossággal szórakoztassanak!

- Nem tudnak azon engem mulattatni - felelte Loveland unottan. Ezt az újabb modort csak azóta vette föl, mióta a dél-afrikai háborúból tizenkilencedik századbeli sebzett lovagként visszajött. - Hiszen csupán üzleti ügyben leszek ott! - Dacára annak, hogy úgy beszélt, mintha negyven éves fáradt férfi, nem pedig huszonhat éves életvidor fiatalember lenne, azért mégis mindig jobban és jobban kezdett hajlani anyja tanácsára. Könnyen elmehet, hisz ideje van bőven.

Aztán míg ezen a kis tanulmányúton lesz, nem fogja zavarni az a sok számla, mely elsorvasztotta apai örökségét. Míg az «üzlet» nyélbe nincs ütve, nem közli senkivel se a címét. Majd, ha meglesz és az eljegyzést a lapok is közölték, ám akkor nyújtogathatják a kereskedők a kezüket a pénzükért.

- Ha a kellő idényben és a kellő helyre mégy, - szólt lady Loveland, - nem fog soká tartani az egész.

- Betty azt mondta, hogy az idények a különböző helyek szerint változnak - jegyezte meg Loveland és alighogy Amerikát a földteke egy említésre méltó pontjaként felfedezte, már hajlandó volt az anyjának előadást is tartani róla.

- Milyen különös! - kiáltott fel lady Loveland. ő általában mindent különösnek és szokatlannak tartott, ami nem volt úgy, mint Nagy-Britanniában. - Bizonyára azt akarod mondani, hogy egy meghatározott idényben járnak vadászni, korcsolyázni, teniszezni, úgy, mint mi?!

- Nem éppen ezt - mondta Val és közel járt ahhoz, hogy a tudománya csődöt mond. - Azt hiszem, a hőmérőknél van valami baj! Betty például nyáron utazott el, de Newportban kénytelen volt hosszabb időre megállapodni. Hiszen olvastál már bizonyára Newportról?

- Hogyne, csak azt nem tudom, hogy mit - felelte az anyja, és nem érdeklődött tovább Newport iránt. - Örökösnők az Egyesült Államokban mindenütt bőven akadnak, mert az amerikai leányok többé-kevésbé mind gazdagok. Csak úgy özönlenek Európába a leglehetetlenebb nevű városokból. Nem tudom, hogy maradt meg az eszemben, de egyre emlékszem. Oshkosh, vagy ilyesféle, rettenetes neve volt. Ebből a városból való volt az a milliomos leány, akit Merpoule marquis harmadik fia vett nőül. Hiszen csak emlékszel arra a csúnya fiatalemberre? Olyan az arca, mint egy szerencsétlenség!

- Alig hiszem, hogy Oshkoshba, vagy más ily távoli helyre mennék - szólt Loveland és belebámult a tükörbe, melyben nemcsak saját magát, hanem még az anyja fogadószobájának kopott bútorzatát is látta. Ez a szomorú háttér nagyon megijesztette. Egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy hol van és a lovelandi kastélyba képzelte magát, mely nagyon előkelő, komor, arannyal, márvánnyal, festményekkel teli palota volt valamikor. Most azonban elhagyatott, kopott, sivár és csak arra vár, hogy örököse majd egy szép hölgy dollárjaival visszavarázsolja régi pompáját. Ez a gondolat, valamint az ablakra mindig sűrűbben és sűrűbben hulló hópelyhek nagyon leverték Lovelandot. Az anyja pedig ezalatt boldogan gondolt arra a szebb jövőre, amikor majd Val visszaszerzi a család régi birtokát.

- Természetesen, nem is kell messzire menned - szólt. - Hiszen itt úgyis csak rézbőrű indiánok lesznek. Az előbb csak azt akartam mondani, hogy ha már ily lehetetlen nevű városokban is vannak milliomosok, hogyne lennének akkor más, nagyobb helyeken, melyeket könnyebben meg is lehet közelíteni.

- Én csakis ilyen helyekre megyek.

- Tehát csakugyan mégy?

- Hála neked érte, anyám, megyek. Azt hiszem, elég hamar szántam rá magam?

- Akár csak az apád! Ő is, tíz perccel később, hogy eladta a Grosvenor Square-i házat, elhatározta, hogy Monte-Carlóba megy.

- Az ég szerelmére, ne hasonlítsd össze ezt a két dolgot! Nem fog szerencsét hozni!

- Nem, drágám - szólt lady Loveland meghatottan és finom metszésű orra a visszaemlékezés hatása alatt elkezdett vörösödni. - Rendben van minden, azt hiszem, így jó lesz. Biztosíthatlak előre, hogy a menyem miatt sohase fogok szégyenkezni.

- Én meg azt ígérem, hogyha már oly messziről hozok feleséget, nem fogok olyat választani, kire nem tudnék jó szemmel nézni, vagy aki a modortalansága miatt nem tetszenék neked.

- Nincs kizárva, hogy esetleg már a hajón is fogsz egy megfelelő leányt találni! - kiáltotta lady Loveland vidoran.

- Sok gondot, fáradságot kímélnél meg vele. Akkor legalább, mihelyt partra kerültök, mindjárt el is veheted. De különben... mégse, esetleg ostobaság volna ily elhamarkodottan cselekedni. Nézz mégis előbb körül New Yorkban, ott nagyobb a választék. Sohasem szabad meggondolatlan lenni olyankor, midőn minden az okosságon múlik. Mindenesetre szükséges, hogy valami jó hajón utazzál, ott könnyebben találkozol milliomos nőkkel. Ezt már az óvatosság is megkívánja.

- Majd szép pénzt is kívánnak érte - jegyezte meg Val.

- Azt is csak előteremtjük valahonnan. Jó kabint is kell váltanod. Ezzel tartozol a rangodnak.

- Tartozom én úgyis elégnek! Eggyel több, vagy kevesebb...

- Drágám, nem azért beszélek, hogy tréfálj! Ezzel csak zavarsz, pedig most össze kell szedni az eszemet. Lássuk Csak? Igen!... A rózsaszínű gyöngyök...

- Micsoda gyöngyök? - kérdezte Loveland és összerezzent.

- A duplasor gyöngyeim. Ezek még megvannak.

- Ó, tudom, valami nyomorúságos örökség...

- Csönd! Ezt az örökséget el lehet zálogosítani. A menyasszonyod majd kiválthatja ezt is, a többieket is. A gyöngyöket eddig valami nagy eseményre tartogattam, most itt van! Battenborough fog értük adni hét-nyolcszáz fontot. Hét-nyolcszáz font, amint magad is mondod, nem elég az adósságaidra, egy amerikai útra azonban mindenesetre elég lesz.

- Ha új ruhákkal akarok pompázni az amerikai leányok előtt, akkor előbb be kell tömnöm valamivel a Cerberus száját. Deedes, ez az állat, még egy felöltőt se ad nekem, ha nem törlesztek a számlámból.

- Hát fizess neki valamit, ha éppen kell - szólt lady Loveland. - A többit pedig tartsd meg magadnak. Nekem nem kell semmi.

- Csak egy gazdag meny - folytatta Val vidáman és most már a havazással se törődött Végtére is, még csak október van és valahol csak süt a nap! Amerikában talán éppen a jövendő menyasszonyát ragyogja be. - Az ajánlólevelek ügyében majd írok Bettynek, előbb azonban adj egy csésze teát.

II.

Betty és Jim egymás közt

Loveland egyik legnyilvánvalóbb erénye volt, hogy mindig igazat mondott. Sohasem hazudott. Mint kisfiú, sok kellemetlenséget okozott az anyjának és a rokonságnak azzal, hogy minden rossz szokásukat, házi ügyeiket kíméletlenül kifecsegte. Lady Betty Bulkeley szerint Val igazságszeretete inkább a meggondolatlanságán, semmint a lelki nemességén alapult. Még azt is mondta (és bizonyára jól tudta, mert hiszen ismerte, mikor ő még kétéves, Val pedig nyolcéves volt), hogy azért nem gyötörte magát udvarias füllentésekkel, mert mások érzelmeit nem találta elég érdemeseknek arra, hogy miattuk az agyát kissé megerőltesse. De ettől eltekintve, nagy örömét lelte abban, ha másokat megijeszthetett. Annak pedig, hogy a saját dolgait is minden tartózkodás nélkül kikürtölte, az volt a magyarázata, hogy túlságosan hiú lévén, nem sokat törődött mások véleményével. Jelenlegi soraiban is, melyekben ajánlóleveleket kért Bettytől, még csak üres szóvirágokkal se igyekezett eltitkolni valódi szándékát. Sőt túlságosan őszinte volt, amennyiben azt írta, hogy miután Bettynek, Amerikában jártában, sikerült egy milliomos férjet horgászni, reméli, hogy hasonló eredmény elérésében neki is szívesen lesz segítségére.

- A szörnyeteg - mondta Betty, midőn Loveland levelét Jimnek, az ő amerikai zsákmányának fölolvasta. - Ez a bolond még azt hiszi, hogy azért lettem csak a feleséged, mert pénzed van. Szeretném megtépázni azt a csinos, de ostoba fülét.

- Lehet, hogy a füle csinos és ostoba, de azért mégse volna szívem hozzá, hogy megtépázzam, mert feltűnően hasonlít a tiédhez, drágám - szólt Jim Harborough, az alig egyéves neje sikereire büszke férj.

Csak természetes, hogy ezért a bókért Betty, a reggeli végén, midőn magukra maradtak, megcsókolta az urát.

- Jól van, jól, de azért mégse adjuk neki az ajánlóleveleket - szólt és leült, de persze, nem nagyon messzire.

- Hát ne adjuk? - kérdezte Jim, gondolatokba mélyedve.

- Nem bizony - felelte Betty. - Sokkal jobban szeretem a földjeidet, az amerikai leányokat, semhogy rájuk szabadítsam Lovelandet.

- Tudnak azok magukra vigyázni - mondta Jim, nagyon akarván adni az amerikait.

- No, nem tudom? Esetleg egyik-másik szerelmes lesz bele - jósolgatta Betty. - Nagyon csinos, gyerekes arca van, a hangja meg olyan behízelgő, hogy azt szavakban ki se lehet fejezni. Az ember kénytelen Vállal szemben elnéző lenni, mert szinte a saját kedvenc hibáit látja benne megtestesülve.

- Még ha a testvéred volna, se hasonlíthatna jobban reád - mondta Jim. -A szeme, a gödröcskéi, göndör haja, egészen olyan, mint a tiéd.

- Ami a hangját illeti, szeretném, ha az tényleg az ő saját belső énjét fejezné ki. Erről eddig úgyse tud senki, mert nagyon rejtegeti. Az anyja és mindenki csak kényeztette.

- Ilyen finom és kedves csak te tudsz lenni - szólt Betty. - Minthogy az unokatestvérem, szeretném, ha így is lenne! Én sohase kényeztettem, sőt kisleány koromban egyszer meg is karmoltam. Örülnék, ha még most is viselné a körmeim nyomát!

- Ez mindenesetre sokkal tiszteletreméltóbb sebhely lenne, mint amit Dél-Afrikában kapott. Megengedem, hogy neveletlen fickó, sőt, ha ilyen marad, előre is sajnálom azt a leányt, aki szerelmes lesz belé.

- Neveletlen volt és az is marad, amíg él - folytatta Betty bőbeszédűen. - A szemtelen még ajánlólevelet mer kérni! Átmenne azokkal a hazádba, szerencsétlenné tenne az egész életére egy amerikai leányt és ráadásul még a pénzét is elvenné. De hiszen majd megmondom a szemébe a véleményemet. Ez legyen a büntetése!

- Más úton-módon is megbüntetheted - jegyezte meg Jim.

- Hogyan?

- Írd meg neki a kívánt ajánlóleveleket.

- De Jim!

- Igen, igen! Akkor majd meglátjuk, hogy természeténél fogva önző-e, vagy csak azzá nevelték. Van egy tervem. Még nem egészen kész, de főzöm már az agyamban.

Akár megfőzte Jim Harborough a tervét, akár nem, az az egy bizonyos, hogy aznap délután Loveland marquis, Cragside Lodge, Dorloch N. B. címre egy vastag boríték lett, mint ajánlottlevél postára adva. Tíz oly családhoz