A Newcome család I. rész

By W.M. Thackeray

William Makepeace Thackeray (1811–1863) A világirodalom egyik legjelentősebb írója. Dickens mellett az angol társadalmi regénynek a legnagyobb klasszikus művelője. A maga korában roppant népszerű művei a kapitalizmus életformájának, erkölcseinek kegyetlen szatírái.
„Lelenc volt-e Thomas Newcome, ama falu menhelyén nevelt gyermek, mely nagy ipari várossá fejlődött, és jelenleg az ő nevét viseli? Ezt híresztelték róla a legutóbbi választás alkalmával, mikor Sir Brian a konzervatív oldalon indult harcba a kerületért; Mr. Yapp, az ízig-vérig liberális jelölt, városszerte plakátokat ragasztatott ki, melyeken a menhely képe szerepelt, s azt hirdette a Newcome család pályafutásának kiindulási pontjaként, továbbá ironikusan arra szólította fel a szabad polgárokat, szavazzanak Newcome-ra a céh.továbbá szavazzanak Newcome-ra az egyházkerület érdekében etcetera. De ugyan ki törődik az efféle helyi botrányokkal? Nagyon keveset számít ama szerencsések szemében, akik a meghívottak listáján szerepelnek Lady Ann Newcome estélyei alkalmával, hogy szépséges leányai csak nagyapjukig tudják-e visszavezetni a családfájukat, vagy legendás ősük, a borbélysebész révén hitvalló Edward király állához kapcsolódnak…”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633766965

Book preview

WILLIAM MAKEPEACE THACKERAY

A NEWCOME CSALÁD

I.

Regény

Fordította

RÓNA ILONA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magyar Helikon, 1974

Borító: Sós Zoltán

978-963-376-696-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Róna Ilona jogutódja

ELSŐ FEJEZET

Nyitány – mely után felhúzzák a függönyt, s italozó társaságot látunk a színen

A holló, miután a tejcsarnok kirakatából elcsent egy darab sajtot, faágra szállt vele, onnan tekintett le a pocsolyába s abban egy óriás békára. A béka csúf, kiguvadó szemét nevetségesen rútnak látta fekete tollú barátunk, s a görbe lábú, nyálkás, iszapos, nyomorult állatot azzal a kesernyés humorral szemlélte, aminőt a hollóknak szoktunk tulajdonítani. A békától nem messze ökör legelt; néhány bárány pedig a mezőn ugrabugrált, vagy a füvet s a közte megbúvó boglárka virágát tépegette.

Ki más tűnne fel e pillanatban a rét túlsó végében, ha nem a farkas! Ám ravaszul báránybőrbe bújt, s a legelésző báránykák nem ismerték fel, hogy farkas komával állnak szemben; dehogyis, egyikük, épp az, amelyiknek anyját falta fel s a bőrét öltötte magára, ártatlanul odaszaladt a vérszomjas fenevadhoz, összetévesztvén a mamájával.

– Haha! – kacagott a sövény mentén sompolygó róka, s fölébe pontosan az a faág hajolt, ahonnan a holló fitymálva tekintett le a békára, mely kiguvadó szemével az ökröt bámulta, és majd megpukkadt az irigységtől. – Milyen ostobák ezek a bárányok! – károgott madarunk az ökör felé. – Az a buta kis bégető ártatlanság nem is sejti, hogy farkas barátunk rejlik a birkabőrben. Pedig ugyanaz a gonosztevő áll előttünk, aki felfalta a nagymamáját ebédre, vacsorára pedig Piroskát. Tirez la bobinette et la chévillette cherra.{1} Hihi!

A fa odvában bagoly húzódott meg, s most felriadt álmából. – Hohó, róka koma! – kiáltotta. – Látni ugyan nem látlak, de érzem a szagodat. Van, aki a bárányt szereti, van, aki a libát.

– Nagyságodnak viszont kedvenc csemegéje az egér – felelt a róka.

– Egeret esznek a kínaiak – mondta a bagoly –, sőt mint olvastam, nagyon kedvelik a kutyát is – tette hozzá az öreg hölgy.

– Bár valamennyit kipusztítanák a föld színéről! – jegyezte meg a róka.

– Útikönyvekből viszont arról értesültem, hogy a franciák nagyon szeretik a békát – folytatta a bagoly. – No lám, Crapaud{2} barátom, hát itt vagy? Milyen szép hangversenyt rendeztünk együtt az elmúlt éjszaka!

– Igaz, a franciák felfalják testvéreimet, az angolok viszont szívesen fogyasztják az ökröt – brekegte a béka –, az óriás, erőszakos, nagyokat bőgő marhát.

– Hohó – folytatta a bagoly –, úgy hallom, azért az angolok békát is esznek.

– De asszonyom, affélét hallott-e, hogy baglyot vagy rókát fogyasztottak volna? – mondta Reynard.{3} – Vagy nekiülnének hollót falatozni? – tette hozzá a körmönfont gazfickó, udvariasan meghajolva a vén holló felé, mely csőrében a sajttal ült a faágon. – Mi valamennyien kivételezett állatok vagyunk, legalábbis annyiban, hogy belőlünk nem készítenek ínyencfalatokat a förtelmes emberi orgiákhoz.

– Én a bölcsesség madara vagyok – jelentette ki a bagoly. – Én voltam a kísérője Pallas-Minervának,{4} sőt gyakran szerepeltettek egyiptomi emlékműveken is.

– Láttam én kegyedet az angolok pajtaajtóin – jegyezte meg gúnyosan vigyorogva a róka. – Kegyednek nagy a tudománya, Bagolyné asszonyság. Bár magam is tudok egyet-mást, noha megvallom, tudós nem leszek soha, a világban járatos ember vagyok csupán, de használom az eszemet. Egyszerű vidéki úriember vagyok.

– Gúnyolódik a tudományon – folytatta a bagoly, és tiszteletre méltó arcán csúfondáros mosoly jelent meg. – Én bizony szeretek sokat olvasni éjszaka.

– Míg én kakasokat és tyúkokat tanulmányozok a baromfiólakban – feleli a róka.

– Mégiscsak kár, hogy nem tud olvasni. Hasznos tudnivalók állnak pedig ezen a deszkán fejem fölött.

– Miért? Hogy szól a felirat? – kérdi a róka.

– Napvilágnál nem tudok olvasni – feleli ásítva a bagoly, és visszabújik a fa odvába, hogy sötétedésig kialudja magát.

– Fityiszt neki, meg a hieroglifáinak! – jegyezte meg a róka a fán ülő holló felé böködve. – Micsoda nagyképűségre ragadtatja magát a szomszédasszony. Még hogy ő a bölcsesség maga! Holott önök, tisztelendő hollók, sokkal magasabb rendű képességekkel rendelkeznek, mint a vén, borzas, sötétben pislogó éjszakai baglyok, akik éneklésnek nevezik a huhogásukat. Micsoda nemes énekkar a hollók károgása. Huszonnégy testvér monostort épített magának az erdő közelében, ahova gyakran járok, s megalapították a Szent Corvinus-rendet.{5} Az aztán énekkar. De állítom, hogy őtiszteletességük éneke semmi az önökéhez képest. Kegyed csodálatosan énekel, s mert annyira kedvelem a zenét, nagyon szeretnék egy szólót hallani kegyedtől.

Míg folyt a társalgás, az ökör csendesen ropogtatta a füvet; a béka dühösen szemlélte testének fenséges méretei miatt, ha megtehetné, bizonyára pusztító mérget szór magából, és merő irigységből pukkadásig felfújta magát. A kis bárányka gyanútlanul heveredett le a gyapjas ruhába bújt farkas mellé, ám az, mivel tele volt a bendője a mamájával, egyelőre nem bántotta. De közben már villant egyet-egyet az ordas szeme, ki is vicsorította hegyes fehér fogát, morogva talpra állt, s azon kezdett gondolkodni, mégsem lenne rossz vacsora a kisbárány.

– Milyen nagy a szemed – bégetett a bárány, kissé megszeppenve.

– Hogy jobban lássalak, drágám.

– Milyen nagy és hegyes a fogad!

– Hogy jobban…

Ebben a pillanatban szörnyű ordítás töltötte be a rétet, és a jelenlevők szinte kővé váltak rémületükben. A szamár ordított, aki oroszlánbőrt szerzett valamiképpen, belebújt, most érkezett éppen a sövényhez, nyomában husánggal és puskával felfegyverkezett fiúk és férfiak.

Meghallotta a báránybőrbe bújt farkas az oroszlánbőrbe bújt szamár ordítását, azt képzelte, itt az állatok királya, és olyan gyorsan, amint álruhájában telt tőle, elrohant a színről. Az ökör a nagy lárma hallatán az árokpart felé menekült, s agyontaposta a reá acsarkodó békát. A holló észrevette a fegyveres embereket, eldobta a sajtot, és szárnyra kapott. A róka rögtön észrevette, hogy pottyan a sajt, nyomban felkapta (mert ő tisztában volt vele, hogy a szamár ordít, s nem tévesztette össze az iázást az uralkodó fenséges hangjával!), csakhogy amint mohón igyekezett a sajtért, acélcsapdába esett, mely lecsippentette a farkát. Ezek után kénytelen volt anélkül járni a világot, de természetesen azt állította, csak azért, mivel most ez a divat, és rókaösszejöveteleken ezentúl farok nélkül illik megjelenni.

Hamarosan megérkezett a fiú a husánggal, jól elpáholta a szamarat, s az jobban ordított, mint valaha. A farkas a báránybőrben nem tudott olyan gyorsan futni, mint rendesen, s az egyik puskás felfedezte és lelőtte. Az odúból előbújt a zenebonára a vak, öreg bagoly, nekivágódott egy fiatal földművesnek, s az leütötte a vasvillával. Megjelent a mészáros, szépen elvezette az ökröt meg a bárányt, a gazda pedig kiszedte a róka lompos farkát a csapdából, kandallója fölé akasztotta, s azzal hencegett, hogy elejtette az állatot.

– Ez meg miféle ócska mesékből készült kotyvalék? Nem átall idegen tollakkal ékeskedni! – jegyzi meg erre a kritikus. (Itt van egyikük a szemem előtt… Salamonként ítélkezik felettünk, írók felett, hogy ízekre szedje gyermekeinket.) – Olyan igaz, amint élek, s igazságos, bölcs, szerény, tudós és jámbor vagyok, bizony olyan igaz, hogy olvastam már ehhez a zöldséghez hasonlót szamárról meg rókáról másutt is. És a báránybőrbe bújt farkas?… Ő nem ismerősünk talán? Hát a hollóval társalgó róka?… Róla még nem hallottunk? Hogyne, La Fontaine meséiben: csak elő kell vennünk a lexikont, felütni „Mese" címszó alatt, vagy a Biographie Universelle{6} La Fontaine-ről szóló cikkét, s máris leleplezhetjük a gazfickót.

– S miféle becsmérlő hangnemben szól a szerző az emberi természetről! – elmélkednék tovább Salamonunk. – Hiszen alakjai között úgyszólván egyéb sincs, csak aljas fickó. A róka hízelgő, a béka a tehetetlen irigység megszemélyesítője, a báránybőrbe bújt farkas az ártatlanság mezébe öltözött vérszomjas hipokrita, a szamár oroszlán bőrében szélhámos, aki az állatok királyának külsejét felöltve igyekszik másokat megfélemlíteni (vajon nem az-e a szándéka az írónak, akinek tűrnie kell a kritikus részéről a jól kiérdemelt ostorozó bírálatot, hogy ezzel őt figurázza ki? Nevetnünk kell e pimasz párhuzamon), az ökör ostoba közhely; az író (lopott) példázatában egyetlen ártatlan személyiség van, az is bolond: az idióta bárány, aki még tulajdon édesanyját sem ismeri meg! – És ezek után az emelkedett erkölcsiségű kritikus választékos stílusban rátér a mindennél szentebb anyai szeretet méltatására.

Miért is ne? Ha a szerzők acsarkodnak, a kritikus dolga viszont reájuk acsarkodni az acsarkodás miatt. Kénytelen ragaszkodni a látszathoz, hogy felettük áll, különben ki törődne a véleményével? Végül is abból él, hogy hibát találjon. Mellesleg, némelykor igaza van: az elolvasott történetek, a bennük felvázolt alakok régiek, meg kell hagyni. Hogy is lehetne új egy történet? Valamennyi figura típusa felbukkan a mesékben: ijedősek és szájhősök, áldozatok és zsarnokok, rászedettek és gazemberek, hosszú fülű csacsik oroszlán pózában, Tartuffe-ök az erény álöltözetében, és szerelmesek minden megpróbáltatásukkal, vakságukkal, dőreségükkel és állhatatosságukkal. Hiszen nem az emberiség történetének első lapján kezdődik-e a szerelem és egyben a hazugság is? S éppen így mondtak már mesét Aesopus előtt, s ordított az oroszlánsörényes szamár héberül is, etruszk nyelven hízelgett a ravasz róka, és kétségkívül már szanszkritul is vicsorgott a báránybőrbe bújt farkas. Ma is éppúgy süt a nap, mint mikor első ízben felkelt, s itt a fejem fölött, miközben írok, éppúgy fütyülnek a madarak a fán, mint teszik azóta, mióta pinty van a világon. És mióta a Szerző legutóbb arra kérte jó szándékú barátait, hogy legalább havonta egyszer hallgassanak a szavára, egy barátja{7} bejárta az Újvilágot, s úgy látta, a (tollatlan) madarak ott rendkívül hasonlatosak európai testvéreikhez. Így hát nincs semmi új a nap alatt, sőt nem új maga a nap sem; mégis minden reggel, mintha először kelne fel, s vele együtt mi is, hogy dolgozzunk, reménykedjünk, tervezzünk, nevessünk, küzdjünk, szeressünk, szenvedjünk, míg eljő az este, s nyugovóra térhetünk. Majd felébredünk, s a Holnapra nyitjuk szemünket, aztán így megy da capo.{8}

Ez tehát, kérem tisztelettel, történet lészen, melyben páva tollazatát ölti magára a szarka, csak azt láttatva, ami nevetséges a pávában; minden elismerés megadatik a pávának, pompás tollazatát, káprázatos nyakát, csodás farktollait illetően, kivételt képez ez alól kényeskedő járása, valamint dőre rikácsolása; történet, melyben szerelmes oroszlán karmait nyesegeti a fortélyos szűz, s némelykor gazfickók győzedelmeskednek, de reméljük, a tisztességes ember végül is kivívja igazát; lesz fekete gyászfátyol s kegyesen ajándékozott hófehér szalag, lesznek könnyek narancsvirágfüzér{9} alatt, s gyászhintóban kacagás. Ételek készülnek a konyhakert terményeiből, s ki jóllakottan, ki éhesen kel fel az ebédtől, lakomákon a hizlalt ökör mellé bizalmatlanság és gyűlölet kerül terítékre… de lám, feltaláljuk ugyanott a barátságot s a jólelkűséget is. Mindebből nem következik, hogy aki szegény, feltétlenül becsületes is; sőt ismertem néhány barátságos, bőkezű embert, akinek nagyon is sok pénze volt. Akadnak dúsgazdag földesurak, akik nem szipolyozzák ki bérlőiket, még a püspökök között is akad nem hipokrita. A whigek soraiban{10} találhatunk liberális gondolkodású férfiakat, a radikálisok pedig szívük mélyén nem okvetlenül arisztokraták. De ki hallott olyat, hogy előbb mondjuk el a tanulságot, s csak utána a mesét? A gyerekeket csak úgy bírhatjuk rá, hogy elfogadják az egyiket, ha már a másikat kiélvezték: jó lesz vigyázni, különben olvasóink mindkettőt félredobják. Így hát térjünk mielőbb velük együtt a mi farkasainkra meg bárányainkra, rókáinkra és oroszlánjainkra, ordítozó szamarainkra, búgó galambjainkra, kotyogó tyúkanyóinkra és kukorékoló chanticleerjeinkre.{11}

Valaha régen volt egy időszak, mikor derűsebben sütött a nap, mint manapság, a tizenkilencedik század második felében, mikor jobban élveztük az élet örömeit, mikor még a kocsmákban remek borokat szolgáltak fel, és a szakácsművészet kiváló teljesítményei kerültek az asztalra, amikor nagy örömet okozott a regényolvasás, és ünnepszámba ment a nap, melyen kézhez vettük havonta megjelenő folyóiratunk legújabb számát; dicsőség s egyben megtiszteltetés is volt Thompson urat ismerni, aki cikket írt e magazinba; hús-vér valóságában látni a nemrég megjelent románc szerzőjét, Brown urat, amint a Parkban{12} sétál esernyőjével és Mrs. Brownnal, nemcsak fontos, hanem életünk végéig emlékezetes esemény is volt; mikor világunk hölgyei százszor szebbek voltak, mint manapság, a színpadokon szereplő hurik angyalian elbűvölők voltak, látásuk elgyönyörködtette és megdobogtatta a szívet, s hogy újra megpillanthassa őket, az ifjú úriember félórás közelharcot vívott a földszint bejáratánál. Mikor még a szabó ellátogatott az úriember lakására, s elkápráztatta a legújabb szabású mellények divatképeivel, mikor még elengedhetetlenül szükséges volt ezüst toalettkészlettel felkészülni a még ki sem ütközött szakállra (mint ahogy egyéves asszonykák készítik a csipkés főkötőket, díszes ruhácskákat eljövendő szemük fényének), mikor tíz shillingért bérelt lovon sétalovaglásra indulni a Parkban felülmúlhatatlanul nagyszerű, divatos szórakozásnak tetszett, és sárral befröcskölni tanárunkat, miközben átvág a Regent Streeten, amint bérkocsin arra hajtunk, hallatlanul jó tréfának számított, mikor csúcspontját érte el örömünk, ha a Bedfordban összetalálkoztunk Jonesszal, akivel a Trinityben{13} jártunk együtt, és Kinggel, akivel viszont a Corpusban{14} (s jelenleg a Colonnade-ben szállt meg), és Martinnal, ismerősünkkel a Trinity Hallból{15} (aki családjával együtt a Bloomsbury Square-en lakik) s megbeszéljük, hogy együtt vacsorázunk a Piazzában, vagy elmegyünk színházba, megnézzük Brahamet{16} a Fra Diavoló-ban,{17} majd a vidám estét jó vacsorával, énekléssel, hangulatosan a Harmónia Barlangban{18} fejezzük be… Ifjúságom napjaiban történt ez, mikor is összetalálkoztam történetünk egy-két szereplőjével, akiket arra kell kérnem, alkalmazkodjanak hozzám egy kis ideig, míg olvasóközönségünk megbarátkozik velük, s aztán járhatnak a maguk útján. Amint felidézem őket emlékezetemben, ismét virulnak a rózsák, s énekel a fülemüle a csendes Bendemeer{19} közelében.

Akkoriban színházba s utána kocsmába járni divat meg szokás volt a korombeli fiatalemberek között. Miután végighallgattuk vagy végiggyönyörködtük egy remek opera ragyogó előadását, nagyokat nevettünk egy komédián, éjféltájra természetesen erősen megéheztünk, felébredt bennünk a vágy a sajtos pirítós s a több szólamú ének után. Így hát siettünk a Harmónia Barlangba, ahol az ünnepelt Hoskins énekelt, mi pedig büszkén sorolhattuk magunkat barátai közé.

Annyira bizalmas ismeretségben álltunk Hoskins úrral, hogy soha el nem mulasztott barátságos fejbólintással köszönteni bennünket; a pincér, John, nyomban helyet teremtett számunkra, mégpedig az aznapi eszem-iszom elnöke közelében. Ismertük a jelenlevő három csodálatos danászót, akik több ízben is fogyasztottak költségünkre jó erős pálinkát, szódával. Egyikük éppen itt, Hoskinsnál adott vacsorát, és mondhatom, kitűnően szórakoztunk. Hol jársz ma, ó, Hoskins, te, az éjszaka madara? Vajon az Acheron partjain csicserged dalaidat, avagy a fekete Avernus{20} gyászos habjai mentén danászol?

A műsor egy rund sör, utána a Csóka és holló, sajtos pirítós, majd a Vöröskereszt lovagja, vizezett pálinka (az az erős, barna!), A rozs virága (ez a rozs ma már nem virágzik)… a nóta és a kupa, hogy úgy mondjam, vidáman körbe-körbejárt; sőt azt is mondhatom, éppúgy újráztuk a nótát, mint az italt. Történetesen kevés vendég gyűlt össze aznap este a Barlangban, s épp ezért barátságos és meghitt volt a hangulat, mivel amúgy is választékos volt a társaság. Többnyire érzelmes dalocskák szerepeltek műsorunkon: az efféle könnyed semmiségek nagy divatjukat élték abban az időben, melyről szólok.

S ekkor új vendég érkezett a Barlangba. Szikár, barna bőrű úr, hosszúra növesztett fekete bajusszal, lazán szabott öltözékben; rögtön meglátszott, hogy még nem járt ezen a helyen, legalábbis igen hosszú ideje nem, mert éppen az észlelt változásokat magyarázta a társaságában levő süvölvény fiúnak. Majd sherryt rendelt vízzel, hallgatta a zenét, s nagy élvezettel pödörgette hosszú bajuszát. A fiú, alighogy meglátott, felugrott az asztaltól, csak úgy vágtatott át a helyiségen, kitárt karral rohant felém, majd elpirulva ezzel szólított meg: – Rám se ismersz?

A kis Newcome volt, iskolatársam, akit hat éve nem láttam, és szép szál, magas ifjonc lett belőle, csak a szeme ragyogott éppoly világoskéken, mint ahogy kisfiú korából emlékeztem rá.

– Hogy az ördögbe kerülsz te ide? – kérdeztem.

Pajkosan tekintett rám, s nevetett. – Apám, ez itt az apám, megérkezett. Hazatért Indiából. Azt mondja, sok nagyszerű ember jár ide: Mr. Sheridan,{21} Morris kapitány,{22} Hanger ezredes,{23} Porson professzor.{24} Említettem neki a te nevedet is, s megmondtam, milyen kedves voltál hozzám, mikor Smithfieldbe{25} kerültem. Most hagytam ott: magánúton tanulok tovább, nevelőt fogadtak mellém. Tudod, remek pónit kaptam. Sokkal jobban élvezem ezt így, mint akkoriban az öreg Smiffle-t.

Most a barkós úriember, Newcome atyja intett a pincérnek, hogy hozza utána a sherrys poharát, átvágott a helyiségen, és bajszát pödörgetve közeledett asztalunkhoz, rendkívül tisztes és udvarias módon köszöntött bennünket kalapjával, olyannyira, hogy maga Hoskins is kötelességének érezte meghajolni feléje; az énekesek összesúgtak (szemükkel integettek egymásnak, miközben a szódás brandyt szopogatták), s az átkozott kis gazfickó, vagyis Nadab, az Improvisatore (aki e pillanatban lépett be), nyomban utánozni kezdte mozdulatait, nem létező barkóját simogatta, pontosan az idegen úr modorában, s kacagtató pózban lobogtatta zsebkendőjét. Hoskins szigorú tekintetet vetve Nadabra, nyomban végét szakította a komiszkodásnak, majd felszólította az urakat, hogy rendeljenek, mivel a pincér épp közelükben tartózkodott, Bellew úr pedig énekelni készült.

Newcome apja eközben hozzám érkezett, s kezét nyújtotta felém. Megvallom, elpirultam, mivel magamban éppen a kitűnő Harleyhoz hasonlítottam őt, A kritikus-béli{26} alakításához, s elkereszteltem Don Ferolo Barcomarcosnak.

Rendkívül lágy, behízelgő hangon szólt hozzám, szívélyesen, egyszerűen s őszintén, úgyhogy a szégyenkezés belém fojtotta a nevetést; tisztelet és baráti hajlandóság kerekedett felül. Míg fiatalok vagyunk, amint tudják, megilletődünk a nyájasságtól, a világot járt férfi viszont tetszése szerint méltányolja vagy sem az effélét.

– Hallottam önről, uram – így ő –, s kedvességéről fiam iránt. Márpedig aki hozzá kedves, úgy veszem, mintha hozzám lenne az. Megengedné, uram, hogy leüljek asztalukhoz, és megkínálhatnám-e egy kiváló vágott szivarral? – Egykettőre barátok lettünk… Ifjabb Newcome mellém törleszkedett, apja velem szemben foglalt helyet, majd egy-két percnyi társalgás után bemutattam neki három volt iskolatársamat.

– Önök bizonyára azért gyűltek itt össze, uraim, hogy láthassák az ide gyakran ellátogató híres, nagy koponyákat – szólt az ezredes. – Vajon e pillanatban tartózkodik-e nevezetes személyiség ebben a helyiségben? Harmincöt esztendőt töltöttem hazámtól távol, s most minden látnivalóból ki szeretném venni a részemet.

A Corpus-beli King (javíthatatlan imposztor) máris kész volt rá, hogy előálljon valamilyen képtelen halandzsával, és kipécézve vagy fél tucat vendéget, Rogers,{27} Hook,{28} Luttrell{29} etcetera néven mint korunk ünnepelt, nagy koponyáit mutassa be őket, én azonban az asztal alatt sípcsontján keresztül olyan éles intelemben részesítettem Kinget, hogy most már ügyelt a nyelvére.

– Maxima debetur pueris{30} – szólt Jones (rendkívül jóságos fiatalember, aki időközben a papi hivatást választotta), majd elővette névjegyét, s üzenetet írt rá Hoskinsnak, figyelmeztetvén, hogy fiúgyermek tartózkodik körünkben, továbbá egy úriember, aki itt ugyancsak zöldfülűnek számít: ennek következtében ajánlatos gondosan megválasztani az előadásra kerülő dalokat.

Így is történt. Bevonulhatna akár egy leányintézet is, s leszámítva a szivarfüstöt meg a szódás brandy illatát, semmi gáncsolnivalót nem találna a helyiség légkörében. És miért ne lehetne ez mindig így? Nos, ha létezik manapság efféle Harmónia Barlang, óva intem a tulajdonos urakat, saját érdekükben helyes lenne jobban kordában tartani az énekeseket. A nagy kópé is szívesen meghallgatja a szép dalt, sőt olvadozik is tőle, hát még a jóérzésű emberek. Egy guineát{31} is megért látni e jámbor ezredest, hogy mennyire élvezi a zenét. Egyszerre megfeledkezett a híres-nevezetes koponyákról, arról, hogy azokat szerette volna látni, s gyönyörködött a dalocskákban.

– Mondhatom, Clive, remek! Százszor különb, mint nagynénéd hangversenyei valamennyi Squallinivel együttvéve, nem igaz? Ezentúl gyakran eljárok ide. Vendéglős úr, felajánlhatnék-e az énekes uraknak némi frissítőt? És szabadna megkérdeznem a nevüket? – Majd egyik szomszédjához fordulva: – Alig hallgathattam éneklést, mielőtt elhagytam hazámat, kivéve oratóriumot, melynél nyomban elalszom. De ez itt, teringettét, olyan kitűnő, hogy Incledonnal{32} vetekszik! – Valósággal lázba jött a szódás sherryje mellett. – Fájdalommal látom, uram, hogy pálinkafröccsöt isznak; tapasztalhattam Indiában, milyen káros a fiatalemberekre. – Rendkívül szép, lágy hangján belekapcsolódott az éneklésbe. Szívből kacagott, mikor A derbyi kos volt soron, jólesett hallani is; mikor pedig Hoskins rázendített (méghozzá csodaszépen) a Régi angol gentleman-re, és művészi színvonalon adta elő a kitűnő arisztokrata úr halálát, könny gurult végig a derék hadfi orcáján, kezét nyújtotta Hoskinsnak, s így szólt: – Hálás köszönetem önnek, uram, e dalért: az egész emberiségnek becsületére válik. – S erre Hoskins is elsírta magát.

Ezek után az ifjú Nadab, kit előre óvatosságra intettek, belekezdett meghökkentő, rögtönző műsorába, mellyel mindenkor elbűvölte a közönségét. Valamennyien szerepeltünk rigmusaiban, nemcsak az asztalunknál ülők, hanem a többi vendég is. King nyakkendőtűi (mindig látható volt rajta egy csodálatos példány), Martin vörös mellénye és így tovább. Ezredesünk módfelett élvezte e strófákat, és gyönyörűséggel zengte a refrént az éneklőkkel: „Hej tiraleje tiralej, hej tiralejelej" (bis).{33} Majd mikor az ezredesre került a sor, imigyen szólt a dal:

Nicsak, mondom, egy záblis úr, gyarmati, erre mérget veszek,

Csak rá kell nézni, tiszta sor, hogy Hindosztánból érkezett,

S ki balján feszít pimaszul, az a nyegle göndörhajú –

Csak rá kell nézni, tiszta sor: olyan ágyba való fiú.

Hej tiraleje tiralej, hej tiralejelej.

Az ezredes jóízűt nevetett a pajkos kis nótán, és megveregette fia, az ifjú Clive vállát. – Hallod, mit énekel rólad, úrfi? Clive, fiacskám, legokosabb lenne, ha hazamennél és lefeküdnél… Hahaha! De nem, dehogyis, értjük mi a tréfát: „Maradunk hajnalig, míg meg nem pitymallik." Miért is mennénk? Fiacskámnak is legyen egyszer ártatlan mulatságban része. Mikor én ilyen süvölvény voltam, bizony semmit nem engedélyeztek nekem, és e mérhetetlen szigor csaknem romlásomat okozta. Szólnom kell ezzel a kitűnő fiatalemberrel… életemben se találkoztam hasonlóval. Hogy is hívják? Nadab úr? Nos, Nadab úr, nagy gyönyörűségben részesített. Vajon vehetem-e a bátorságot, hogy meginvitáljam holnap hat órára: étkezzék velem? Newcome ezredes vagyok, tisztelettel, várom a Nerot hotelban, a Clifford Streeten. Mindenkor büszkeséggel tölt el, ha alkalmam van nagy tehetséggel találkoznom, ön pedig az, s ha tévednék, ne legyen ezentúl Newcome a nevem!

– Uram, nagyon megtisztel – szólt Nadab úr, gallérját igazgatván –, s talán eljön még a napja, mikor igazságot szolgáltat nekem a világ. Szabad-e feljegyeznem tiszteletre méltó nevét verseskötetem rendelőjeként?

– Természetesen, kedves uram – válaszolt lelkesen az ezredes –, elküldöm majd a könyvét Indiába. Jegyezzen elő hat példányt számomra, s nagyon kedves lenne, ha holnap, mikor eljön hozzám vacsorára, mindjárt magával is hozná.

Majd Hoskins úr feltette a kérdést, vajon nem vállalkozna-e az urak közül valaki egy dal eléneklésére; s íme nagy csodálkozásunkra, közvetlen modorú ezredesünk felajánlotta az éneklést, amit az egész terem kitörő tapssal üdvözölt; eközben szegény Clive Newcome lecsüggesztette fejét, vörösen, akár egy pünkösdi rózsa. Együtt éreztem az ifjúval, s arra gondoltam, én is így lennék az ő helyében, ha nagybátyám, Pendennis őrnagy lépne hirtelen porondra, hogy bemutassa dalnoki képességeit.

Az ezredes a Wapping Old Stairs című dalt választotta (olyannyira megindító ballada volt ez, hogy bármely angol költő büszkén vállalná apaságát), s a szépséges régi éneket kellemes hangon, trillákkal, futamokkal cifrázva, valóságos régi Incledon-modorban adta elő, melynek napjainkban szinte már nyoma sincs. Az énekes szívét-lelkét beleadta az egyszerű balladába, s olyan lendülettel interpretálta Molly szelíd könyörgését, hogy a hivatásos dalnokok vele dúdoltak, majd zengő tapssal jutalmazták; a jelenlevő néhány imposztor pedig, aki az előadás kezdetén gúnyosan fintorgott, most őszinte lelkesedéssel koccintotta össze poharát, és botjukkal is dobogtatták a padlót elismerésül. Véget ért a dal, és Clive ismét felemelte fejét; az első sor okozta ijedség után csodálkozva nézett körül, s öröm csillogott a szemében, mi pedig, mondanom sem kell, felsorakoztunk barátunk mögé, boldogan, hogy íme diadalmasan került ki a megpróbáltatásból. Az ezredes mosolyogva hajolt meg, s jóleső szívélyességgel fogadta tapsainkat. Olyasféleképpen, amint Dr. Primrose{34} tartja szentbeszédét a börtönben. Határozottan volt valami megindító, nyájas naivság e közvetlen úriember jóindulatú magatartásában.

A nagy Hoskins, magasan trónolva a szép hangú énekesek között, nagy örömmel nyilvánította elismerését, és szokott kitüntető modorában köszöntötte vendégét. – Nagyon lekötelez, uram – így Hoskins úr –, sőt az egész terem hallgatósága hálával tartozik ezért az élvezetért. Egészségére ürítem poharamat a dalért, uram. – Udvariasan meghajolt az ezredes felé, majd ajkához emelve poharát, kortyintott egy keveset a szódás brandyből vendége tiszteletére. – Ilyen kitűnő előadásban nem hallottam e dalt – ismerte el nyájasan –, mióta Incledon úr énekelte. Mert nagy énekes volt ő, uram, s elmondhatom róla halhatatlan Shakespeare-ünk szavaival, hogy vegyük akármi részben, mását e földön nem látjuk soha.{35}

Ezúttal ezredesünk pirult el, és fiához fordulván, mosolyogva jelentette ki: – Incledontól tanultam a dalt. Rendszeresen kiszöktem a Szürkebarátok Iskolájából,{36} hogy hallgathassam, negyven esztendővel ezelőtt, Isten bocsássa meg. Persze, utána alaposan megbotoztak, amint megérdemeltem. Uramistenem, hogy múlik az idő! – Fenékig ürítette poharát, s hátradőlt a székén; szemmel láthatóan visszagondolt ifjúságára, az aranyidőkre, a boldog, vidám, felejthetetlen napokra. Jómagam akkor huszonkét esztendős voltam, és nagyon is öregnek, az ezredesnél jóval idősebbnek éreztem magam.

Még a ballada előadása közben belépett, helyesebben berontott a terembe egy katonazubbonyba és kétes színű vászonnadrágba öltözött úr, kinek neve és személye bizonyára ismerős lesz egynémely olvasómnak. Valóban, barátom, Costigan kapitány volt, méghozzá ebben az éjszakai órában megszokott állapotában.

Meg-megállva különböző asztaloknál, a kapitány anélkül, hogy akár őt, akár a poharakat és korsókat baleset érte volna, kikötött annál, ahol mi ültünk, s helyet foglalt régi ismerőse, az író oldalán. Bekapcsolódott az ezredes dalának refrénjébe, nem is hamisan; az érzelmes zárósorokat elfojtott csuklással és bőséges könnyhullatással méltányolta. – Az ördögbe is, ez aztán a szép dal – szólt –, hányszor hallottam szegény megboldogult Harry Incledontól.

– Kitűnő személyiség ő – súgta a szerencsétlen Corpus- beli King