Stendhal

By Illés Endre

Szeretettel, magával ragadóan mesél Illés Endre Stendhalról esszéjében. Megismerhetjük Stendhal életét, műveit és alkotó munkájának körülményeit. Hű tolmácsolásában részesei lehetünk a kornak, melyben e művek keletkeztek. Anekdoták, érdekességek, levéltöredékek teszik teljessé az írást. A tények ismertetésén felül Illés Endre nem titkolt célja, hogy megszerettesse és megértesse Stendhalt és műveit.
„A Stendhal-fordító nem lehet eléggé éber: tolmácsolnia kell az író szavait – de megismétlem-, nem írhat le teljes értékű főneveket vagy igéket Stendhalról vagy a Stendhal hősök érzelmeiről, jelleméről, elhatározásairól, tetteiről – a szavakat és érzelmeket rögtön törtté kell átalakítania.”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633744529

Book preview

ILLÉS ENDRE

STENDHAL

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-452-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Illés Endre jogutódja

ÁLMOK

Fáradt voltam, ma ismét Stendhalt olvastam. Az ő bonyolult rendje, hanyag világossága, hőseit leleplező kérlelhetetlensége tudja legjobban elfeledtetni velem a fáradtságot.

Talán legrövidebb írását vettem elő. Mindössze huszonhárom kurta fejezetből állt, de ezek is inkább bekezdések, terjedelme néhány oldal. Ezt az élményt szeretném most elmondani…

Ne húzd el a szájad, olvasó. Te azt hiszed, már mindent tudsz Stendhalról. Ismered híres regényeit, tudod róla, hogy Rómától Moszkváig, Napóleontól a Bourbon-restaurációig keresztül-kasul bejárta és megírta a tizenkilencedik századot; tudod, hogy szívében és írásaiban mindvégig jakobinus volt, gyűlölte a zsarnokságot, és mindig az emberhez méltó szabadságot kívánta; megismerkedtél filozófiájával is, az egoizmussal, és fölényesen tudod, hogy nem, az nem egoizmus, azaz nem önzés, hanem a vallomás és a kitárulkozás kegyetlen gyakorlata; hallottad, hogy különböző elméleteket is szerkesztett a szerelemről, de ezeknél sokkal többet és fontosabbat mondott el regényeiben mindarról, ami két ember, azaz egy férfi és egy nő érzelmeivel történhetik; és végül azt is tudod, hogy legnagyobb szerelme Itália volt.

De olvastad-e a Privilèges-t magyarra talán így fordítanám – hűtlenül – Kegyelmek. Stendhal életében nem is jelent meg, csak jóval halála után, 1889-ben, egy folyóiratban. Majd hosszú időre ismét eltűnt, mint a búvópatakok, míg néhány éve az író legszorgalmasabb kutatója, Henri Martineau ismét kiásta a mélyből és a feledésből.

Ez a kis írás a legárulkodóbb Stendhal-írások közül való. Olyan szép és torz, önmagát gúnyoló iróniája olyan mulatságos és szomorú, hogy aki fölényesen, nevetve kezdi olvasni, végül megsebezve fejezi be.

Furcsasága már műfajával kezdődik: a Privilèges voltaképpen egy adománylevél. Stendhal elmondja, mit kíván magának attól a legfelső hatalmastól, aki valahol a lehetetlenben és a megtalálhatatlanban él, és figyeli az emberek életét.

Ötvenhét éves, amikor ezt az „adománylevelet" összeállítja magának. Rómában találjuk őt, mint Franciaország civitavecchiai konzulját. Nemrégiben feljutott a csúcsra, ötvenkét nap alatt megírta valószínűtlenül szép, legszebb regényét, a Pármai kolostor-t. Kezében a kinyomtatott könyv, szétküldte barátainak, s hamarosan olvasni fogja Balzac elismerő, csodálatos, hatvankét oldalas, boldogító kritikáját.

Mögötte egy zsúfolt élet s egy nagy, félelmetes életmű – és a kortársai alig ismerik. Fáradt, beteg. „Majdnem összeértem a semmivel" –írja egyik levelében. Olaszországba mindig melegedni járt, de most még szeretett Itáliájában is fázik. Rómára ezen a télen annyi hó zúdult, hogy márciusban is havasak még a római utcák. Itt az öregség és a melankólia; itt a magas vérnyomás és a köszvény. Itt a gyötrő, nem múló fejfájás és a magány; és egyiket sem lehet elkergetni. Nincs védekezés.

Nincs? Igazán nincs? Még ő sem tudna elmenekülni, aki a kéziratpapíron nemrégiben meglopta az isteneket, és utolsó regényében, abban a pármai történetben másodszor is végigélte – ami az élet rendje szerint már megismételhetetlen – az ifjúságot.

Mi lenne, ha ismét a kéziratpapírhoz menekülne?

A Via dei Condotti egyik házában lakik, szemben a Trinità templommal és a Greco-kávéházzal, kétlépésnyire a fényes, lüktető élettől, a Corsótól. Előbb a Greco kis márványasztalai fölött lebegteti szappanbuborék-álmait, majd hazamegy velük, s otthon, az íróasztalnál, mindenestül beleveti magát a dzsungelbe, az egészen sűrű és áthatolhatatlan álomvilágba, ahová nem követheti semmilyen véreb, a legádázabb gond sem. Mit kíván hát magának egy ötvenhét éves férfi a csúcson, Rómában?

Az adománylevél első pontja józan, a legjózanabb fohászkodás: ne érezzen komoly testi fájdalmat késő öregségéig, és végezzen szélütés vele, erkölcsi és testi fájdalom nélkül. (És a baráti szóval hívott szélütés két év múlva, Párizsban, az utcán valóban rátör, egészen úgy, ahogyan kívánta, testi és erkölcsi fájdalom nélkül.)

De milyenek az ötvenhét éves férfi további kívánságai?

Rögtön az élet, mohón az élet.

Az adománylevél harmadik pontja úgy intézkedik, hogy a kiválasztott személy, tehát ő, Henry Beyle, aki Stendhal álnéven már több regényt és könyvet jelentetett meg, évente hússzor olyan személlyé változhasson, amilyenre éppen kedve van. Tehát élni, több személyben is élni!

És máris átszakad a gát: zuhognak az álomvilág megkívánt csodái. Az adománylevél további pontjaiban úgy intézkedik, hogy a kiválasztott férfi, tehát megint csak ő, egy gyűrűt kap. Ha egy asszonyra néz és a gyűrűt, csak megszorítja, az asszony szenvedélyesen beleszeret. Ha a gyűrűt az ajkához emeli, az asszony gyengéd, önfeláldozó barátja lesz. És minden gyűlölet jóindulatú szeretetté változik, ha a gyűrűt megdörzsöli az ujján. S most következik a könnyű diadalok erkölcsös záradéka: ezek a csodák évente csak négyszer teljesíthetők a szerelem érdekében, nyolcszor a barátságért, hússzor a gyűlölet megszüntetéséért és végül ötvenszer, ha csupán jóindulatot kíván.

Akinek egész életében naponta meg kellett számolnia a pénzét, az természetesen „kiválasztottként" sem feledkezhetik meg a pénzről. De ezt igen egyszerű elintézni az adománylevélben. A kilencedik pont biztosítja őt, hogy minden reggel, már hajnali kettőkor, egy Napóleon-aranyat talál a zsebében, azon felül negyven frankot annak az országnak a pénznemében, ahol éppen tartózkodik. És ha ellopnák a pénzét? A gyakorlatias dél-francia elme erről sem feledkezik meg. Az ellopott összeget a következő reggelen ott találja maga előtt az asztalon, és a tolvajok két napig tartó kolerával bűnhődnek, de ő kivételesen enyhítheti szenvedéseiket.

Szép, csinos, fiatal regényhősei állandóan több pisztolyt is hordanak maguknál. És ha kell, használják is őket. Erről a „kiválasztott" sem mondhat le: évente tízszer nem hibázhatja el sem puskával, sem pisztollyal a célpontot, amit célba vett. De – s megint a legerkölcsösebb korlátozás következik: halálos sebet soha nem ejthet, még száz órán túl terjedő fájdalmat sem okozhat.

Földhözragadtság nemcsak itt a földön található – még az álmokban, a legszebb álmokban is kísért. Az adománylevél biztosítja a „kiválasztottat", hogy minden év február elsején és június elsején ruhái olyanná válnak, mintha harmadszor viselné őket. Továbbá: tökéletesen fog kártyázni, akár visztezni, akár ékartét játszani, továbbá biliárdozni, sakkozni – de száz franknál többet soha nem nyerhet.

Mosolyogsz, olvasó? Bátran mosolyogj. Csupán két apróságot ajánlok figyelmedbe: mindezt mégis a Vörös és fekete írója írta, nem szenilisen, de legragyogóbb műve közelében; és te vajon nem kívánnál így kártyázni, így ruházkodni? Nem érzed még a játék édességét?

Csak aki sokat dolgozott, csak az tudja értékelni az adománylevél további pontját, a huszadikat: a „kiválasztott" évente kétszázszor két órára csökkentheti alvását, és ez a két óra nyolcnak felel meg.

A huszonnegyedik pont a gondolatokról szól. A kiválasztott személy évente hússzor – amikor csak kívánja – kitalálja a körülötte levők gondolatait, húszméternyi körzetben. S még ugyanez a pont tisztázza azt is: évente százszor láthatja, mit csinál az az asszony, akit a távolból látni kíván. A záradék megindító. Két kivétellel teljesül a csoda: a „kiválasztott" soha nem lesheti meg azt az asszonyt, akit legjobban szeret. Ez az első feltétel. És aljas, visszatetsző szerelmi vagy más jeleneteket senkinél nem leshet meg – ezt biztosítja a záradék második része.

Szeretem Stendhalt, s el akartam hagyni az áhított és elképzelt adománylevél tizenhatodik pontját. De most mégis visszatérek hozzá –így hangzik: „Bárhol legyek, ha azt mondom, kérem az ebédet vagy a vacsorát: tálaljanak rögtön elém két kenyeret, egy véres bifszteket, báránysültet, egy tányér spenótot, egy üveg vörös bort, de nem akármilyet, csakis Saint-Julient." És most ismét megindító fordulat következik: az ebéd vagy a vacsora befejezéséül fél csésze feketét kér. Csak fél csészét, mert az óvatos epikureusnak magas a vérnyomása, és a fekete, úgy tudja, súlyosbítja állapotát.

El akartam hagyni ezt a pontot, hogy senki ne nevethessen rajta. De – úgy gondolom –már mindenki szorongva követi őt álmainak bozótjában. Amire ideértek, a Vörös és fehér, a Pármai kolostor olvasói nemcsak az írót, de az embert, a betegséggel, halállal és minden halálon inneni elesettséggel viaskodó embert is a szívükbe zárhatták.

És most hadd írjam le, mit kíván magának a „kiválasztott" az utolsó előtti fejezetben: soha-soha nem szabad megszeretnie a