Halandók és halhatatlanok I. rész

By Illés Endre

Kritikusnak, „színházi kritikusnak lenni… ez a szenvedély, foglalkozás és mérgezettség azt is jelenti, hogy az író fél életét s életművének felét… kritikáiba falazza be” – írja pályatársairól Illés Endre.
Kijelentése kétségtelenül saját magára is vonatkoztatható. A már első megjelenésekor (1990) posztumusz kötet az elismert író és kritikus korábban publikálatlan írásaiból nyújt válogatást. A klasszikus műveltségű, széles körű tájékozottsággal bíró szerző 30-as, 40-es évek könyvújdonságait, színházi bemutatóit tárgyaló cikkei, a műfajból adódó kordokumentum jellegükkel nyújtanak a mai közönség számára is érdekfeszítő és egyben szórakoztató olvasmányt.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633744260

Book preview

ILLÉS ENDRE

HALANDÓK ÉS HALHATATLANOK

Esszék és kritikák

ELSŐ KÖTET

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-426-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Illés Endre jogutódja

HALANDÓK ÉS HALHATATLANOK

– ESSZÉK, PORTRÉK –

Megélhet-e a magyar író könyvei tiszteletdíjából? Ne éljen belőlük! Ne gondoljon arra, hogy írásainak kell táplálniok őt! Az író legyen bátor, független, szabad és megingathatatlan – az írás erkölcse ezt a csontozatot követeli. A legcsúfosabban, legszánalmasabban akkor veszti el az író szabadságát, ha azt kezdi figyelni: fogy-e a könyve? tetszik-e az olvasónak? mennyi pénzt kap érte? – mit kellene írnia, hogy legyen elegendő étele, ruhája, szene, zsebpénze, villája vagy bankbetétje. Az író a megélhetés gondjait kösse másfajta munkához, hivatalhoz, földhöz vagy akár zsákhordáshoz – de az írás maradjon érintetlen! Eszményem a francia író társadalmi elhelyezkedése: Proust magánzó volt, Martin du Gard orvos, Giraudoux külügyminiszteri hivatalnok, Carco kávéházi őslakó. Ne arra törekedjünk, hogy írásainkból megéljünk – ellenkezőleg: az írásért kell élni! Nem szeretem a sápítozó és követelődző írót, aki tíz vers vagy száz novella után a társadalom segítségéért kiáltoz: tartsák őt el. Az írás kegyelem és az életfeltételektől szennyezhetetlen magánügy – tudjunk dolgozni és áldozni azért, hogy írhatunk.

1944

MI VÁLTOZOTT ITT CSOKONAI ÓTA?

Hozzászólás a „Radikális magyar

művészpolitiká"-hoz

Érdemes megfigyelni, hogyan s mikor érzékeli a magyar közönség a magyar művész életét és sorsát.

Kinyitja egy reggel az újságját, s a festőről olvas valamit, a híres festőről, aki a királyokat, a pápát s az amerikai milliárdos kisasszonyokat festi. Vagy… megy este az utcán, s egy színház bejárata előtt a Jokohamától Budapestig világhírű színdarabíró legújabb vígjátékának transzparense vakítja be a szemébe a századik előadást. Esetleg megáll egy könyvkirakat előtt, és a divatos író új könyvének borítólapján egy csillagászati szám szúrja meg gyanútlanságát, mint Cyrano kisded strófái végén az ellenfelét: 500 000 példány, ezt olvashatja, ha idegen az író, ha magyar – mondjuk 50 000 példányban. S így tovább.

Közönségünk, intézőköreink, közvéleményünk ezekből az elemekből formálja ki magának a magyar művész portréját.

S a többiek?

A festő, akinek nem adatott meg, hogy a milliárdos kisasszonyokat fesse; az író, aki nem tanulta eddig még meg a színpadi kisipar technikáját; a komponista, akinek muzsikáját a Vigadó théâtre paré-közönsége s a zenei Greguss-díj bírálóbizottsága nem a legelső sorban szíveli… – vajon milyenek ők, mit csinálnak mind?

Hja, a többiek… – vonja meg a vállát a közönség –, a többiek nem érdekelnek. Manapság csak a legjobb alkotásnak van létjogosultsága. S ha a középszerű, a silány elhull, ki törődhetik vele ebben a zavaros világban? Aki nem alkot elsőrangút, az ne alkosson egyáltalán, s ne panaszkodjék.

De vajon mindig középszerű s silány az, ami oly részvétlenül elhull? S lelkiismereteket még jobban felzaklató kérdés: ami érvényesül, mindig legelsőrangú?

A közönség kényelmes.

A közönség, amely oly könnyen hajlik meg a beérkezett tekintélyek előtt – ugyanaz a közönség még iskolai életrajzokból, példázatokból s egyéb erkölcsös olvasmányokból igen jól emlékszik arra: hány elsőrangú alkotóművész s szellem halt meg teljes értetlenségben, s mindvégig vigasztalan szükségben, s hány, de hány divatos jelenség hervadt s múlt ki nyomtalanul a múló időben. De a közönség – ismétlem – nagyon kényelmes! Két ellentétes összetevőből sohasem von meg egy új eredőt. Sohasem szembesíti egymással az egymásnak ellentmondó tényeket, s ítéleteit nem revideálja sohasem. A közönség: irgalmatlan, süket és megfellebbezhetetlen fórum.

De ha nem ez a felszínes, hamis csillogás a valóság – s kell-e bizonyítani, hogy nem az? –, milyen hát a magyar művész igazi élete, igazi sorsa?

A kérdés nehéz. De könnyű, oly könnyű a válasz. A mindennapok ezer kis csillanásában akár ezer új vonással oly leheletkönnyű ezt a mindig új, mindig fájdalmas s mindig ugyanegy arcot felvillantani és megmutatni.

Ami mondanivalóm a magyar művész mai életéről és sorsáról papírra kívánkozik, azt a legtömörebben és a leghívebben egy történetben tudom elmondani, illetve ennek a történetnek a margójára írni.

Művésztörténet, amely a művészélet nyomorúságát dokumentálja – az emberek mosolyognak s a vállukat vonogatják. Ismerjük – a Bohémélet-ből.

S mégis el kell mondanom: nem hamis érzelmességű művésztörténeteket, de valóságos életdarabokat. El kell mondanom ezeket azért, mert minden szónak és érvelésnek csak akkor van hitele, s csak annyi: amennyi valóságos élet az ércfedezete.

Azt az életdarabot, amit bemutatok, nem a mai napokból veszem. Közönség, közvélemény, intézőkörök könnyen napirendre térhetnének felette: hja, ma mindenkinek rosszul megy, ma különbeket is produkál az élet. Azokhoz a régibb évekhez térek vissza, amikor a háború után – itt Budapesten, s kint az országban – a közállapotok konszolidációja valamelyes gazdasági konszolidáció látszatát is imitálta. Az 1923-as, 1924-es évek ezek. Amikor panasz lényegében kevesebb hangzott el, s a dolgozók életstandardja sokkal-sokkal magasabb volt. Amikor még a művészeknek, az irodalomnak is majdnem „jól ment… Az obligát „nyomort is kiszitálom ebből a történetből, annyira, hogy a végén tiszta idill lesz belőle.

Ezekben az években vált ismertté itt Pesten egy fiatal költő s egy fiatal regényíró. Akik csak távolról ismerik őket, bizonyára ráismernek most – név nélkül is – kettejükre. A költőt az új írógeneráció legegyénibb s legértékesebb alakjának tartják. Azokban az években már megjelent a bemutatkozó kötete, amely átütő, de minden rút anyagiasságtól ment s szigorúan csak az „irodalomra" körülhatárolt sikert jelentett számára. A költő azóta kétszer Baumgarten-díjat kapott. Barátja, a regényíró is túl volt akkor már a debün: a napilapokban megjelent számlálatlan novellán kívül az egyik előkelő irodalmi revü közölte nagy, s talán legszebb regényét. S azóta sok megjelent kötet tette egészen ismertté a nevét – de kell-e hozzáfűznöm: anélkül, hogy bármennyivel is előbbre vitte volna.

Egy nehéz telet szorongtak át akkor Pesten. Éltek és dolgoztak. Azaz csak éltek s dolgoztak volna – ha lehetett volna. De minden új napot úgy kellett meghódítani, mint egy ellenséges várat. A tavasz beköszöntével a regényíró már nem bírta tovább ezt a harcot. Elhatározta, családostul falura költözik. Ott talán olcsóbb az élet, megnyomorított egészségét is rendbehozza valamelyest, dolgozni is nyugodtabban tud talán… Igen-igen, de hogyan menjen, amikor szinte lemállik már róla a rajtalévő ruha? S más nincs. Se égen, se földön – nincs. A költő – a tavasz tiszteletére ugyanakkor vette fel könnyű vászonruháját s mivel levetett téli ruhája aránylag még használható állapotban volt: kölcsönadta megszorult barátjának. A regényíró téli ruhában, de mégis ruhában, s boldogan lement hát falura, le egészen a Dunántúl legalsó csücskébe. A költő itt maradt Pesten, a regényíró pedig élt lent a Dunántúlon. Elmúlt lassan a nyár. Jött az ősz. S egyszerre beállítottak az egyre hidegebb őszi szelek. A költő fázni kezdett vékony vászonruhájában a szellős pesti utcákon. Nem nyújtott elég védelmet a ritka kávéházi meleg sem. Október végén hát útrakelt, s gyalogszerrel elindult – gyalogszerrel, mert másra nem tellett – le a regényíróhoz, a Dunántúl aljába – a téli ruháért. Le is ért szerencsésen, a tulajdonjog sem vált közben vitássá, csak egy bökkenő volt: ha a költő visszaveszi a téli ruhát, a regényíró – akinek még egy regénye és sok novellája jelent meg közben – minden ruha nélkül marad. De ezt a problémát is megoldották: a költő felvette a régi téli ruháját, a nyári vásznat meg átadta a regényírónak.

– Nézd, ha jön a nagy hideg, te itt falun jobban bebújhatsz majd a meleg vacokba, nem kell kimozdulnod, nem jársz sehová, míg én Pesten állandóan a szerkesztőségek s a kávéházak között az utcán fütyörészve megfagynék ebben a vászonban.

Az érvelés helytálló volt, s az ügy el is intéződött. De mert kissé mégis szégyellték azt a cserét, szégyellték még a „falusiak" előtt is: kimentek az erdőszélre. Ott vetkőztek le, s ott öltöztek át. A költő azután elindult vissza Pest felé, a regényíró pedig jövő tavaszig be a szobába, a meleg vacokra.

Idill, ugye?

De lehetnek sötét lelkek, akik nem hiszik el. S ezeknek a kétkedőknek gyorsan elmondok még egy idült, amit azonban már el kell hinniük, mert rendőri akta is van róla. Megesett pedig ez a kis idill megint csak a kétruhás költővel, most már jó ismerősünkkel. Addig írta a verseket itt Pesten, s addig írta a verseit egy másik költő is, Szeged híres költője, az Ady-generáció ismert tagja, Juhász Gyula: míg levelezni kezdtek, anélkül hogy ismerték volna egymást. Fiatal költőnk, akit már ismerhetünk annyira, nem ijedt meg holmi rövidebb s kisebb utaktól, elindult Pestről Szegedre – természetesen gyalog. Meglátogatja s megismeri öreg barátját. Útközben a csillagokkal társalgott esténként, nappal szalonnát s kenyeret kért itt-ott a falvakban. Így ért le Szegedre. De Szeged nagy város. A pontos cím a zsebében lapult, merre van hát az a bizonyos utca, amelyben Juhász Gyula lakik. Felvilágosításért az egyik posztoló rendőrhöz fordult. A rendőrnek azonban gyanús volt a soknapos fáradtságtól, gyaloglástól poros, borostás, furcsa s idegen fiatalember: igazolásra szólította fel, majd bevitte az őrszobára. Mivel igazolja magát, hogy egy fiatal, magyar költő? írjon talán az őrszobán egy verset? A rendőrség nem ismer az ilyen ügyekben tréfát. S nem ismert most sem. Felültették a vonatra, melléje ültettek egy feltűzött szuronyú őrt, s anélkül hogy látta volna Szegedet, anélkül hogy beszélhetett volna Juhász Gyulával, annak rendje-módja szerint visszatoloncolták Pestre, ahonnan jött.

Eddig a két történet. Írók a hősei. S fiatalok. De száz s száz hasonló történetet lehetne elmondani, amelyeknek festők, muzsikusok s más művészek a hősei. S nemcsak fiatalok. Öregek is.

S ha ezt a sok kis történetet, pár sornyi s pár lapnyi életdarabkát egymás mellé tennők s összeadnók: az egész magyar művésztársadalom teljes s mai életét feltáró hatalmas freskóban gyönyörködhetnénk.

Ez a körkép ma a valóság.

S mit írhatok ezeknek a kis idilleknek a margójára?

A krónikás s a jóhiszemű ember, amíg ezeket az egyéni sorsfordulókat hallja s olvassa: csak ámul, káprázó szemét dörzsöli, a karját megcsípve kérdi önmagától: álmodom-e? Mert mintha száz év előtti levegő csapná meg… Mintha Csokonai s Petőfi korában élne… Annak a Petőfinek a korában, aki vándorszínészként kutyagolt körülbelül szintén így a sáros magyar utakon. S annak a Csokonainak a korában, aki beteg tüdejével gyalog kelt át az Alföld portengerén, s gyalog kerülte meg a Balatont, amikor Tihany riadó leányához személyesen akarta intézni panaszát.

A Petőfi- és Csokonai-korabeli, az utakra kivetett s a kegyelemkenyeret rágó megszállt eszelős vagy a polgári társadalom házi bolondja sorsát éli még ma is a magyar művész. Ugyanaz a levegő, ugyanaz a sors, ugyanaz a számkivetettség, ugyanaz az irtózatos magány az osztályrésze, mint száz éve. Maradéktalanul az.

Ha a magyar művész életkörülményeire s a mindennapokért folytatott reménytelen harcaira bárki is figyel ma, csak azt a következtetést vonhatja le: száz éve nem változott ez az élet, a magyar művész élete, semmit. Kátyúba rekedt szekér ez az élet és sors, melyet egy évszázad sem tudott kirántani a feneketlen kátyúból.

De csak egy pillanatig tart ez a varázs. Csak addig, amíg a magyar művész élete körülményeit vizsgáljuk. Csak eddig a száz év előtti elmaradottság. S nem tovább! Akárhová vetjük másfelé a tekintetünket: a huszadik században érezhetjük magunkat minden idegünkkel.

Nézzük csak a társadalmi folyamatokat, hallgassuk csak a nagy recsegés-ropogásokat, figyeljünk fel egy pillanatra a nagy kollektivizálódási folyamatokra: senki sem tagadhatja, hogy 1931-ben élünk. Vagy forduljunk át a technika felé: már egyedül a rádió rettenetes hangszórója eléggé a füledbe harsogja a saját korodat. S ha ez sem volna elég, a repülőgépről városodra dobott gázbomba megad minden felvilágosítást, milyen korban élsz. S így van ez minden irányban és minden vonalon.

És ezt kell megjegyezni, erre kell felfigyelni, minden érv és ellenérv közt ezt az egyet kell ma magasra emelni és magasan lobogtatni: amíg körülötte minden megváltozott – a magyar művészért száz éve nem tett senki semmit, a magyar művész sorsa száz év alatt nem is változott meg semmit.

Művészi meggyőződést, tiszta művészi célokat minden korban el lehetett adni. El lehet adni ma is a tömegnek. S ebből a vételárból mindig meg lehetett élni. Egyeseknek fényesen, másoknak közepesen. Ezt a részt kapcsoljuk is ki.

De azt igenis szögezzük le: a meggyőződéses, a meg nem alkuvó, tiszta, becsületes művészet ma vagy mellékfoglalkozás lehet csupán, egy főfoglalkozás mellett, amely biztosítja az egyén életét és kenyerét – üres óráiban űzött egyéni kedvtelés; vagy ha nem mellékfoglalkozása csupán az alkotó művésznek, akkor ez az ember a fantasztikus, keserves és torz „bohéméletet" fogja élni, amely Csokonai óta meg nem változott keserves sajátosság itt, ezen a kis magyar glóbuszon.

Az elemi iskolai ábécéskönyvnek van egyedül igaza.

Úr ír.

Igen, itt már csak az úr írhat. Csak az úr festhet. Csak az úr fordulhat a művészetek felé. Úr, aki független az anyagi gondoktól. Úr, akinek nem kell a kenyérrel küzdeni. Úr, akinek van pénze.

S akinek nincs: az ne álmodjon művészetről. Az keresse meg a napi kenyerét. Álljon be a sorba. Legyen munkás. Vagy legyen polgár.

Igen!

Munkások, polgárok akarunk lenni! De mint művészek akarunk azok lenni! A művészetünkkel s a művészetünkben: a dolgozó társadalom! Munkások és polgárok akarunk lenni. S nem udvari bohócok, vándorszínészek, országúti kéregetők, kitartottak és szegénylegények.

Mi hát a segítség?

Egészen röviden lehet összefoglalni: a művészkataszter. Egy minden művész- és politikai pártállásra tekintet nélkül összeállított olyan kataszter, amely minden művészt felölel, akinek produktumát érdemes a közönséghez továbbítani.

Művészkatasztert!

S annak minden velejáróját!

Úgy, ahogy azt Boromissza Tibor éppen itt, az Előőrs hasábjain kifejtette.

1931

BUNYIN

Az orosz regény lassú áradás; csak sokára töri át a gátakat. Üssük fel Dosztojevszkijt: húsz-harminc oldalt olvashatunk egyfolytában, míg végre egy váratlan, titkos örvény hirtelen leránt a legborzongatóbb mélységbe. Ez az örvény többé már nem enged el. De az a húsz-harminc oldal – kásahegy, amit át kell rágnunk. Hogyan kezdi Tolsztoj a Háború és béké-t, ezt a grandiózus remekművet? Egy hercegi estélyen emberek százait mutatja be, jó sokáig azonban egynek a nevét sem tudjuk megjegyezni. Turgenyev világának jellegzetesebb először a parfümje, mint maga a turgenyevi világ. Gorkij hangját csak sokára halljuk meg. Az első percek teljes közvetlenségét Csehov is inkább a színpadon éri el.

Bunyin minden sejtjében, minden szavában, minden gyökerével – orosz. De valami megbűvölő és csodálatos képességgel is rendelkezik: két-három egyszerű mondattal, jóformán pillanatok alatt olyan élő, üde, intim és mégis mély távlatú világot teremt, amelyen rajta az írói varázslat reszkető és finom harmatcsöppje.

Az orosz írók a nyitányban mintha egyenként tudnák csak megszólaltatni hangszereiket. Az egész orkeszter csak hosszú percek múlva szól. Bunyin minden hangszere láthatatlan karmesteri pálca intésére egyszerre szólal meg. Ez a zene egy sajátos, zárt, külön világnak megejtő lelke. Olyan élő, mint a szívdobogás. Sokszor úgy vergődik, amilyen a foglyul ejtett madár szárnycsapkodása. És néha olyan a fénye, mint az erdőbe betévedő rőt és mély őszi napsugáré. Lüktetnek, csapkodnak, csodálatos színekben felragyognak a hangok. A szavakba kottafejek vannak rejtve. De nemcsak ez a zene szól. Bunyin első mondataiban azonnal testet ölt a világ is, amelynek lüktetése és lelke ez a zene. Mintha csak egy kárpitot vonna el előttünk Bunyin: szemnek és fülnek egyszerre érzékletes és karnyújtásnyira közeli minden. A szétvont kárpit mögött ott látjuk a tavaszi Moszkvát, vagy a ceyloni ragyogó tengerpartot, ritkás szálerdőt elhagyott orosz vidéken, esetleg egy kis kínai kutyának, Csangnak féléber álomvilágát. A szétvont függöny mögött szinte mozdulatlan állókép a világ, plein air-ben ragyog, vagy félhomályba sötétedik. De ha ez a világ mozdulatlan is, annál mozgalmasabb, kifejezőbb a zene. A leheletszerű rezdüléseket is visszaadja. Bunyin mondanivalója nem a felületről való, nem külső történések olcsóbb szenzációjából adódik – igazi mondanivalója a mélyből tör fel. A felület alatti történések és áramlások érdeklik. A külső világ képe csak úgy követi ezt a mélyről fakadt, minden érzés és történés lényegét kifejezni akaró zenét, mint a Parsifal mozgó díszletei a zenedráma igazi lényegét.

Bunyin alig hasonlítható az orosz írókhoz. De a nyugat-európaiakhoz sem fűzi őt semmilyen szál. Még leginkább Hamsunnal rokon. Rokon vele a legnagyobb írói erényekben: a végtelen egyszerűségben, a teljes közvetlenségben, a természet színeiben és a halkan kimondott szavak életet megjelenítő, sorsokat átfogó, egészen ritka erejében. De Hamsun mozgalmasabb és derűsebb; Hamsun írásaiból kihalljuk az élet igenlését és az élet vállalását. Bunyin sokkal tragikusabb. Egyik regényében (A szerelem szentsége) leír egy fiút, aki apja halála után nagyon sokáig mindenütt és mindenből a halált látja elővillanni. Ez a látás határozza meg az író életszemléletét is: kint a természetben, bent a városokban, szerelmes csókokban és magányos gyötrődésben, az orosz sztyeppéken vagy a forró égöv alatt Bunyinnál az élet mindig egyfelé mutat. S ez az irány: félreérthetetlen. És ez az út: elkerülhetetlen. Dosztojevszkij írja Nyekraszovról, a tépett életű és tépett költészetű orosz lírikusról: „a szíve már születésekor meg volt sebezve, és ez a seb sohasem gyógyult be". Ilyen soha nem gyógyuló sebbel a szívén jár a világban és nézi az életet Bunyin is.

Ezt a gyógyíthatatlan sebet nem élete külső körülményei ejtették rajta. Le Monsieur de San Francisco című kötetének előszavában hosszan és mélyen vall életéről: életének első fele csend és harmónia, második fele a politikai és társadalmi változással járó szenvedések és megpróbáltatások. De a tragikus látás mégse kívülről jött, a gyógyíthatatlan seb öröklött és belül vérző. Bunyin régi nemesi családból származik, ősei mind vidéki nemesemberek voltak. Szülőföldje a közép-oroszországi végtelen sztyeppék. Vidéki úr ő maga is. De úri és vidéki életét két erő is kivetette sarkaiból. Az egyik az a végtelen érzékenység, amellyel a sors kiszolgáltatja a kiválasztott művészt a világnak. S a megsebzett embernek nincs többé egyetlen szabad perce sem: mindent kénytelen látni, a világ minden dolga jelent valamit a számára, a tárgyak, a természet, az emberek külön és titkos nyelven szólnak hozzá, amit csak ő ért meg, és többé soha nem dughatja be füleit e beszéd elől. Ez a nyugtalanító erő űzi és hajtja ki a világba, Európába, Ázsiába, a trópusokra. Bele kell néznie a világ arcába, hogy kételyeire és kétségeire megtalálja a legnyugtalanítóbb feleletet. A másik erő pedig, amely végleg megsemmisítette nyugalmasnak és úrinak induló életét, az orosz forradalom erőszakos ökle volt, amely bezúzta a vidéki udvarházak ablakait, s lakóit kilökte az emigrációba.

A sors véletlenei szerint alakult élet és a titkos törvények szerint kristályosodott művészi alkotások között Bunyin esetében jóformán semmi kapcsolat sincs. Bunyin életéből egy libegő palló sem vezet át írásainak világába. Művészi eszközei fiatalkori verseiben oly tökéletesek már, hogy ezek a versek legkevésbé egy dilettáns és érzelmes vidéki földesurat idéznek. Ha Bunyin verseinek ízét valamiképp éreztetni akarjuk, egy költő nevét kell idejegyeznünk: Tóth Árpádét. Aki Tóth Árpád verseinek élő szavait, meleg színeit, finom varázsát ismeri, az valamiképp közelébe jutott Bunyin verseinek is.

Regényei és novellái elvezetnek az orosz faluba, amelynek nem voltak titkai előtte, s amelynek idealizálásával az orosz irodalomban éppen ő hagyott fel. S elvezetnek ezek az írások Moszkvától a trópusokig, majd mindenhová, de úgy, hogy sohasem a miliő és a táj válik fontossá, hanem az ember, akinek érzéseiben és vergődéseiben délibábként remeg fel a természet szinte lázas víziója.

Mint csukott ablakú házból, zene szűrődik ki Bunyin írásaiból. Ez a zene azonban sohasem harsogó orkeszter. Bunyin vallomásai emberekről, életről, halálról kamarazenekaron sóhajtanak fel. Halk zene, egészen finom zene. De ennek a halk zenének csodálatos varázsa van: bűvös kört von maga köré. S amíg szól ez a zene, nem hallani a megvont körön kívül összedűlő világrészek kísérteties recsegését sem, nem hallani süvöltő viharokat, nem az emberek halálordítását. Nem mintha jótékony vattával tömnéd be a füledet, nem mintha jól hangzó semmiségek mákonyával kábítaná érzékeidet. Nem halljuk a süvöltő viharokat és a kísérteties recsegéseket, mert Bunyin művészete nem gyáva és nem meghátráló művészet. Bunyin mer megállni az örvények felett. De a vihart és szélvészt saját eszközeivel idézi. S amikor kamarazenekarán megzendül a vihar: az igazi művészet halk hangjai is túl tudják harsogni az élet brutális, nem hangszerelt realizmusát. Ez az a művészet, amelyben a pisztolylövésnek nincs hangja. De ez a hangtalanság még gyilkos erejűbbé teszi a szívbe fúródó golyót. S a szívbe találó szavakat.

Bunyin lemond a vízszintes kiterjedésről a világban, lemond az élet nagy összefüggéseinek feltárásáról, lemond a társadalmi osztályok freskóinak hatalmas rajzáról – kis felületre szorítkozik, hogy annál mélyebben tudjon azután itt a felület alá ásni. Tömegek helyett egy-két embert szakít ki az életből. De ezekkel azután valósággal egy külön bolygóra menekül, hogy minél szorosabban, élőbben, közelibben lehessen teljesen egy velük. S így jut rá végső megállapításaira: milyen különszakított minden ember a többitől, mennyire nem ismerik egymást, milyen iszonyú és áthidalhatatlan távolságokban élnek egymástól. Sohasem érthetik meg egymást. Meglátni is csak pillanatokra tudja egyik ember a másikat. S ebből az iszonyú távolságból fakad minden értetlenség, pusztulás és halál. Néha egy-két ember csak (A szerelem szentsége); néha azonban nagy értetlenségben és egymás nem ismerésében társadalmi osztályok és népek fordulnak egymás ellen és zuhannak egymásra. (Frères című hosszabb novellájában például egyetlen halálban az emberek örök értetlensége és a világháború utáni összeomlás égretoluló, tintasötét felhői kísértenek.)

Bunyin írásaiban a kimondhatatlanság néha valósággal megtalálja a mindent kimondó szavakat. Írásainak háromnegyed része a természet visszaadhatatlan szépségű rajza. De erről a természetről már megmondtuk, hogy nem valóságleírás. Ezek a fasorok, alkonyatok, erdők, szántóföldek, tavaszi, téli, őszi képek, pályaudvarok, tengerek: hőseinek szívében feltűnő víziók és délibábok. Ez a természet nem a földbe, nem a valóságba gyökerezik. Az emberbe bocsátja gyökereit. Olyan, mint egy tükörkép vagy lázálom. Ezért ilyen élő, a hősökkel ennyire együtt lüktető, ilyen ismerősen meleg. Ezek a tájak nemcsak a művészi kompozícióba vannak szervesen beépítve, de be vannak iktatva a figurák vérkeringésébe is.

Bunyin megjelenítő eszközei között olyan titkos írói tulajdonságokat találunk, amelyek szinte a trópusi népek fegyvereire emlékeztetnek. Egy-egy alakja, sok-sok helyzete nemegyszer olyan, mint a visszahajlított hegyű nyílvessző. Megismerkedsz Bunyin írásaiban emberekkel, átélsz érzéseket – és ezek máris mélyen beléd fúródtak, testedbe-lelkedbe. S ha ki akarod húzni őket, saját magadból is velük szakítasz egy darabot.

Hatvannégy éves korában kapta meg Bunyin a Nobel-díjat. Körülbelül öt kötet vers és tíz kötet prózai írás után. Ezek között remekművek akadnak. S nem egynek az egyszerűsége a tökéletességet és kimondhatatlanságot súrolja.

1933

MAGYAR ÍRÓ NYUGATON

Magyar író megrendítő és izzó szavainak tapsolnak a bécsi Burgszínházban. Ez az író – Madách Imre.

De nem Madách az első klasszikus, aki elkerült Nyugatra. Nyugaton járt már jóval előbb Kazinczy is, majd Batsányi, s a Kisfaludyak, a szabadságharc után Teleki László gróf, s oly sokan még. Ezek a nyugati utak azonban még nem a magyar géniusz dicsősége és hódító útjai voltak, csak tépett életű magyar költők nehéz és kínnal szegett életútjai. Kazinczy Brünnt és Kufsteint járta meg, bírái és börtönőrei alig sejtették, hogy a haláltól szabadult magyar „lázadó" a magyar irodalomnak már akkor vezére, később pedig atyja. Kisfaludy Sándor is hadifogolyként került Provence-ba. Batsányi évtizedes száműzetés után halt meg Linzben, a rendőrkémek még a sírfeliratát is gyanúsnak találták. S negyvenkilenc után Teleki Lászlóról sem tudta senki, hogy ő a remek római korrajznak, a Kegyenc-nek szerzője – az oldott kéve módjára széthulló magyar emigrációnak volt csupán nyugtalan és űzött vezére.

S elkerültek aztán másként is magyar írók Nyugatra. Jókai regényeinek különböző kiadásai utolsó példányig elkeltek Angliában. Petőfiről mindenhol tudják, ki volt. De ez a költői hír mégis kissé halvány és méltatlan Petőfihez és Jókaihoz. Az a néhány idegen talajba avatatlan kézzel átültetett vers és regény kis rőzseláng csupán óriási szálfák nagy lobogásából.

Madách bevonulása a Burgszínházba a magyar alkotószellem első igazi diadalútja Nyugaton. Nem jelentéktelen töredék és véletlen szilánk képviseli ezúttal a magyar irodalom valamely nagy íróját vagy jelentős alkotását. Töredék és szilánk helyett egy egész mű hatalmas épülete és lenyűgöző monumentalitása bontakozik ki a színpadi reflektorok fényében – egy csúcsra ért költő nagy élménye, egy nem sejtett gazdagságú, nem is egyetlen bilincscsel küszködő irodalom itt-ott talán kissé csiszolatlan, de óriási és egész drágaköve.

A magyar irodalom, a magyar érzés és gondolat úgy van bezárva a magyar nyelvbe, mint a keleti rege elvarázsolt szelleme a bűvös palackba. Ki kell szabadítani onnan előbb, hogy megdöbbenjünk erejétől, hatalmától és nagyságától. De a példa nem is fedi a valóságot. A varázslat