A költői mesterség: Bevezetés a magyar verstanba

By Hegedüs Géza

Ez a könyv a versek formáiról szól, egy művészet mesterségbeli részéről. Hangja a beszélgetéseké, nemegyszer a könnyed csevegéseké, de igénye mégis tudományos. A valóság egy meghatározott területét – a költemények technikai megvalósításának lehetőségeit – igyekszik rendszeresen fölmérni és megismertetni.A verstan: tudomány. S minthogy füllel felfogható fizikai jelenségeket vizsgál – sokak számára talán meglepő módon –, a fizika egyik területének, a hangtannak határai közé is tartozik. Itt a következőkben javarészt hangtani, akusztikai jelenségekről lesz szó, de olyan hangtani jelenségekről, amelyek versélményt adva a lélek gyönyörűségét idézik fel. Eleve óvatosságra kell inteni az olvasót: nem esztétika és nem irodalomtörténet a tárgya ennek a könyvnek. Költők értékelésének tehát ebben a tudományágban nincs helye. S habár olykor az olvasó füle kihallhatja a szövegből, hogy a szerző mely költőket szereti különösképpen, ezek a vallomások és értékítéletek függetlenek a verstan tudományától.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633742969

Book preview

HEGEDÜS GÉZA

A KÖLTŐI MESTERSÉG

BEVEZETÉS A MAGYAR VERSTANBA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Trezor Kiadó, Budapest, 1992

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-296-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Hegedüs Géza jogutódja

A GYANÚTLAN ÉS GYANAKODÓ

OLVASÓHOZ, VALAMINT NÉHÁNY KÖLTŐBARÁTOMHOZ

Ez a könyv a versek formáiról szól, egy művészet mesterségbeli részéről. Hangja a beszélgetéseké, nemegyszer a könnyed csevegéseké, de igénye mégis tudományos. A valóság egy meghatározott területét – a költemények technikai megvalósításának lehetőségeit – igyekszik rendszeresen fölmérni és megismertetni.

A verstan: tudomány.

S minthogy füllel felfogható fizikai jelenségeket vizsgál – sokak számára talán meglepő módon –, a fizika egyik területének, a hangtannak határai közé is tartozik. Itt a következőkben javarészt hangtani, akusztikai jelenségekről lesz szó, de olyan hangtani jelenségekről, amelyek versélményt adva a lélek gyönyörűségét idézik fel. Eleve óvatosságra kell inteni az olvasót: nem esztétika és nem irodalomtörténet a tárgya ennek a könyvnek. Költők értékelésének tehát ebben a tudományágban nincs helye. S habár olykor az olvasó füle kihallhatja a szövegből, hogy a szerző mely költőket szereti különösképpen, ezek a vallomások és értékítéletek függetlenek a verstan tudományától.

Bizonyítás és megvilágítás céljából elég sok versrészletet idézek, és számos költő neve fordul elő egyik-másik költeményével, ezeket példákképpen említem bizonyos formai megoldásra. De ez a névsor semmiféle értékrendet nem jelent. Vannak költők, akiket igen nagyra becsülök, s mégsem szerepel egyetlenegy soruk sem, s nevük sem fordul elő, mert nem szaporíthattam korlátlanul a példákat. És ha választanom kellett a példák között, nem a költő jelentőségét, hanem az idézett sor hangtani jellemző voltát tekintettem elsősorban. Nagyon kérem hát azokat a költőbarátaimat, akik nem találkoznak a saját nevükkel az idézetek között, ne nehezteljenek rám, s ne tekintsék e hiányt értékelésnek. Esztétikai vagy irodalomtörténeti értekezésben talán több szó esett volna róluk, mint az itt idézett poétákról, de ebben a verstani beszélgetésben nem ők adták számomra a legjellemzőbb példákat.

BEVEZETÉS

JOURDAIN ÚR TÉVEDÉSE, AVAGY MIRŐL IS SZÓL EZ A KÖNYV

Jourdain úr, az „Úrhatnám polgár", Molière feledhetetlen komédiájának hőse, mint tudjuk, azt hiszi, hogy gazdagsága folytán még a tudományt is jutányos áron szerezheti be. Perceken belül szeretne minden lényegest megtudni a költészet rejtelmeiről. Mikor azután a mester, mint a legalapvetőbb tudnivalót, elmagyarázza neki, hogy mi a különbség vers és próza között – Jourdain úr öntelt elragadtatással állapítja meg, hogy lám-lám ő milyen okos ember, hiszen mindeddig nem is tudta, hogy létezik próza – és mégis világéletében prózában beszélt.

Erre a megállapításra évszázadok óta felhangzik a nézőtéren a nevetés, hiszen prózában beszélni – azt jelenti, hogy bizonyos kötöttségek nélkül beszélni. A próza nem valaminek a jelenlétét, hanem a hiányát jelenti. Jourdain úr elcsodálkozása saját ösztönös képességén ugyanolyan, mintha valaki ezt mondaná: „Érdekes, nincs rajtam se cipő, se harisnya, és mégis mezítláb vagyok." Vagyis a molière-i humor éppen abban rejlik, hogy kimondanak egy igazságot, amelyet egyáltalán nem érdemes kimondani, mert köztudomású.

És mégis: Jourdain úr tévedett. Ő ugyanis nem az irodalom értelmében vett prózában beszél, hanem köznapi nyelven. Igaz, hogy ami nem vers, az próza. Az is igaz, hogy mi valamennyien életünk folyamán nem beszélünk versben. Különös is lenne mondjuk a KÖZÉRT-ben a hősköltemények hexameteres ritmusában kérni 15 deka párizsit, vagy termelési értekezleten a népdalok ütemében és nyolc szótagonként visszatérő rímekkel szólni az üzem adminisztrációjában található hiányosságokról. Sőt, még a szerelmes költő sem szonett formájában szokta indítványozni a múzsául választott hölgynek, hogy térjenek be a legközelebbi eszpresszóba egy szimpla feketére. Még a költő is csak akkor változtatja verssé szavainak fűzését, amikor nem közvetlenül éli az életet, hanem élményeit, érzelmeit, gondolatait mintegy az örökkévalóság, vagy legalább is a maradandóság igényével fogalmazza meg.

Vagyis annyi bizonyos, hogy köznapi életünkben nem beszélünk versben. De nem is irodalmi prózában beszélünk. Az irodalmi próza ugyan nem díszeleg a versek kellékeivel (ámbár nem egy igényes próza olykor nagyon közel áll a versek lejtéséhez), de ez is gondosan fogalmazott, ez is a maradandóság igényével lép fel, s ebben merően különbözik az egyszerinek és újra nem idézendőnek szánt köznapi beszédtől. Elviselhetetlen volna, ha valaki irodalmi prózában akarna beszélni, s minden mondatánál szorongva figyelne, nehogy nyelvtani hibát ejtsen, nehogy egy mondaton belül többször is használja ugyanazt a szót, és így tovább. Képzeljük csak el, amint egy ilyen öntudatos prózában beszélő Eötvös József vagy Thomas Mann körmondataival hozná a cipőbolt dolgozóinak tudomására, hogy 45-ös lábára lehetőleg puha bőrből készült nyári szandált óhajt vásárolni. Az ilyen embert nem emelkedett léleknek, hanem nagyképű fráternek tekintenők. Mert az élő nyelv éppen úgy nem irodalmi próza, mint ahogy az irodalmi próza nem a mindennapos élet nyelve, noha abból származott.

Voltak olyan törekvések, amelyek az élet jelenségeit, amúgy nyersen, ahogy érzékeink felfogják, próbálták irodalommá tenni. Ez volt a naturalizmus próbálkozása. A gyakorlat megmutatta, hogy ebből nem lesz meggyőző, hiteles hatású irodalom. Ha ellesek egy véletlenül kiragadott beszélgetést, szó szerint lejegyzem, s ugyanazt a színészek színpadon megismétlik, a legtöbb esetben kiderül, hogy nem is kelti az élet valóságának benyomását. Az irodalmi nyelv állhat nagyon közel a mindennapi élethez, s távolodhat nagyon távolra tőle. Mind a kettő veszedelmes dolog. Ha túlontúl hasonlít a mindennapok nyelvéhez, akkor ugyanúgy nem észleljük benne a valóságot, mint hogyha túlságosan közel hajolunk egy képhez: csak színfoltot látunk, de nem látjuk a képet. Ha pedig ez az irodalmi nyelv nagyon távolra rugaszkodik a beszélt nyelvtől, akkor nem közérthető… s akkor hordozhatja ám a legmagasztosabb eszméket, nem alkalmas arra, hogy közvetítse mások számára. Ilyesmi is gyakorta megesett az irodalom zegzugos történelmében. A hírhedett francia presziők, akik a XVII. században a finom lelkek szalonjainak nyelvét szinte egészen el akarták különíteni a nép nyelvétől, végül olyan tolvajnyelvet csiszoltak maguknak, hogy nemegyszer már az egyik szalon látogatói sem értették a másik szalon finomkodóit. Nem is győzte őket gúnyolni Molière. De nálunk is megtörtént a múlt század legelején, hogy a különben nagyon tiszteletreméltó nyelvújítók nyelvgazdagító hevületükben oly messzire lendültek minden irodalmi nyelv forrásától, a népnyelvtől, hogy már egymást sem értették meg. A derék, de kelleténél gátlástalanabb nyelvújító Barczafalvi Szabó Dávid (vigyázat, ne tévesszük össze a jóemlékezetű deákos poétával, Baróti Szabó Dáviddal!) például ilyen irodalmi szöveget írt: ,,…Mi halál kulimázta? S körtönállt képpel kikiókumlálva zugolyból…" – Hát ez nemcsak nekünk, másfél évszázad múltán, hanem a kortársaknak sem volt egykönnyen érthető.

Az irodalmi nyelv tehát, akkor is, ha próza, a két véglet közt van: nem azonos a mindennapos élet nyelvével, de nem is távolodik el attól túlságosan. Amit Jourdain úr beszél, az ugyan nem vers, de nem is irodalmi próza.

És amikor mi feltesszük a kérdést, mi is az a vers, akkor ezt az irodalmi prózától igyekszünk elkülöníteni.

Ez a könyv a versekről kíván beszélgetni az olvasókkal.

Könyvforgató emberek között közkeletű szavakként merülnek fel az ilyen kifejezések: versforma, magyaros vers, jambikus verssor, hexameter, szonett, dalforma, óda, ölelkező rím… vagyis a költészet műszavai. A szenvedélyes versolvasók nem is tudják nélkülözni, hiszen fokozottabb az élvezet, ha felismerjük a mesterségbeli fogások művészi alkalmazását, s magunk előtt is világosabbá válik egy-egy hiba, ha tudjuk, mi is hibázik abban a költeményben. A jól elkészített étel ízét is jobban élvezzük, ha nyelvünkkel kielemeztük, mi van benne, s az ízetlen táplálék bírálata is akkor egyértelmű, ha kiízleltük, hogy mi hiányzik, vagy mi több benne a kelleténél. Folytathatnók a példákat, de fölösleges. Hiszen úgyis tudjuk, hogy a gyönyörűségek kellő élvezetéhez is bizonyos szakismeretekre van szükségünk. S a költészet annak számára, aki képes gyönyörködni benne, a gyönyörűségek igen magas fokát jelentheti, s jelenléte szebbé teszi az egész életet. Ehhez a gyönyörűséghez pedig nem árt némi szaktudás, hogy nevén tudjuk nevezni a gyönyörűség okának elemeit. Egy szonett szebb lesz, tehát fokozott gyönyörűséget ad, ha tudom felőle, hogy szonett, s tudom azt is, hogy milyen lehetőségek rejtőznek még ebben a kecses versformában.

Az persze természetes, hogy a költőnek tudnia kell az egész költői mesterséget. Szó sincs róla, egy-egy ösztönös lángelmének ritka pillanatban sikerülhet szakmai tudás nélkül is szépet formálnia. De a valószínűség az, hogy valahol elrontja a verset, aki nem ért a technikájához. A költőnek ugyanúgy meg kell tanulnia a verstant és a költészettant, mint az orvosnak az anatómiát és a belgyógyászatot. És házépítést sem bízunk olyan emberre, aki nincs tisztában a statika törvényeivel. No, igen, ha az orvos nem tanulta meg jól a mesterségét, akkor meghal a beteg; ha a mérnök elfeledkezett alaposan elsajátítani szakmája titkait, akkor a fejünkre dől a ház. Ezeknél az életveszélyes dolgoknál hatóságilag őrködünk, nehogy kontárok áldozatául essünk. A költészetnél nincs ilyen tilalom, hiszen a rossz, vagy legalább is szakmai dolgokban nem jártas kontár-poéta legföljebb bosszúságot okoz, legföljebb nem adja azt a gyönyörűséget, amelyet okkal-joggal elvárunk a poézistől. Végeredményben mindenkinek joga van olyan rossz verset írni, amilyet akar. De magára vessen, ha képessége nagyobb lehetőségeket ígér, de a szakmai tudás hiánya visszatartja a kibontakozást.

És én már olvastam olyan költőt, akinél a vájt fülű olvasó a laza sorok mögül kihallotta a tehetség hangvételét, s a vers mégis alatta maradt lehetőségeinek. Olvastam ilyen költőt, nem is egyet, s meg kellett állapítanom, hogy költőink egy része bizony nem mondható nagyon képzettnek művészete mesterségbeli részében. Pedig elképzelhető-e, hogy akár a legcsodálatosabb zenei talentumból is nagy hegedűművész lesz, ha nem tanul meg hegedülni?

Mégsem szabad azt képzelnünk, hogy a költészet megtanulható. A verstan megtanulható, hiszen tudomány. S aki nem tanulja meg, hiányát fogja látni költői mesterségében. De maga a költészet nem tanulható meg, hiszen művészet. Csak az fejlesztheti ki magában, akiben megvan erre a lehetőség: a tehetség. Hegedülni is meg lehet tanulni. De a hegedülni tudók közt kevés az igazi művész és az igazi művészek között is kevés Ojsztrah akad. Ugyanígy: verset írni – ez megtanulható. De aki verset tud írni, még nem okvetlenül költő. Hiszen a reklámversike is vers, de nem költészet. És a költők közt is kevés József Attila akad.

Senki se vegye tehát ezt a verstanról szóló könyvet úgy a kezébe, hogy ebből majd megtanulja, hogyan lehet költővé lenni. De remélem, hogy megtanulja belőle a versek technikai elemeit, amelynek ismerete nélkülözhetetlen annak is, aki versben akar gyönyörködni, annak is, aki verssel akar gyönyörködtetni.

Egy művészet mesterségbeli részéről szeretnék beszélgetni a következő oldalakon. – Még hozzá nem röviden. Mert Jourdain úr akkor is téved, amikor azt hiszi, hogy egy tudomány leglényegesebb tudnivalóit néhány mondatban össze lehet foglalni. Nem, ehhez sok mindenről kell beszélgetni, jelenségekre felhívni a figyelmet, gondolatokat kifejteni, törvényszerűségeket megtalálni.

Kezdjük el.

ELSŐ FEJEZET

A VERSTAN ALAPFOGALMAI

MI A VERS? ÉS MI A VERSTAN?

Ha olvasunk, vagy irodalmi szöveget hallunk, rendszerint minden különösebb figyelem nélkül felismerjük, hogy az próza-e vagy vers. Nyomtatásban már külső alakjával is elárulja magát a költemény, hiszen a verssorok a legtöbb esetben nem nyúlnak a lap szélétől a lap széléig. De hát jól tudjuk azt is, hogy nem ez a megszokott nyomdatechnikai fogás teszi verssé a szöveget. A vers akkor is vers, ha folyamatosan egymás után írjuk a sorokat. A próza pedig akkor is próza marad, ha csak az oldal közepére szedik. Ez az írásbeli szokás csupán hasznos külsőség, ami azonban a lényegen mit sem változtat. Ha a ló testére fehér és fekete csíkokat festünk, ettől még nem lesz zebra belőle, csak bemázolt ló, a zebrát hiába festenők barnára, mégse hagyná magát megnyergeltetni, nem válnék belőle paripa. (De azért a lovat is hamarabb felismerem, ha nem álcázták csíkosra, s a versről is hamarabb látom, hogy vers, ha nem prózaformában tördelték.)

Miből ismerem hát fel azonnal, különösebb verstani ismeretek nélkül is a verset, akár olvasom, akár hallom? – Erre a kérdésre a legtöbb ember azt válaszolja, hogy a rímekből ismerte fel a költészetet. Megkérdeztem jó néhány embert, akik verstant sohasem tanultak, szinte egybehangzóan a rímben vélték felismerni a költészet jellemző vonását. Persze a rím valóban igen jellemző, de csak azoknál a verseknél, ahol egyáltalán van rím, és még ott sem kizárólag ez jellemző.

Hullatja levelét az idő vén fája…

– így kezdődik Arany János csodálatos hőskölteménye, a Buda halála.

Ha tovább is hallgatjuk, csakhamar kiderül, hogy a sorok összerímelnek:

Hullatja levelét az idő vén fája,

Terítve hatalmas rétegben alája;…

De hát kell-e várnunk a második sor végéig? Nem érezzük már az első sor hallatán, hogy ez vers?

Hullatja | levelét | az idő | vén fája.

Fülünkkel érzékeljük, hogy hullámzik a sor, hogy a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok valamiféle rendszerbe helyezkednek egymás mellé.

Van azután olyan vers is, még hozzá nagy számban, ahol hiába is várnók, úgysem következik sehol rímes összecsengés.

Itt van ez a két József Attila-sor:

Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,

elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,

(JÓZSEF ATTILA: FLÓRA 1.)

A fül önkéntelenül tagolja, ígyen:

Roskad a | kásás | hő, csepe- | részget a | bádoge- | resz már

Itt a szótagok hosszúságának és rövidségének jut szerep, ez a hosszan vagy röviden kiejtett szótagok közti időkülönbség hoz létre valami törvényszerűséget. Figyelmünk pedig beállítódik erre a törvényszerűségre és gyönyörűséggel veszi tudomásul az azonos jellegű lebegés visszatérését.

Visszatérés! – Igen, erről van szó. Maga a rím sem egyéb, mint valaminek a visszatérése. Azonos vagy hasonló hangzású szótagok térnek vissza, már várjuk a visszatérést és a várakozás feszültsége kellemes érzéssel oldódik, amikor felismerjük, hogy íme visszatért.

S mindez hangok útján történik, akárcsak a zenében. Gondoljunk csak a zeneélvezetre. A zenei téma nem akkor gyönyörködtet, amikor először csendül fel, hanem amikor újra halljuk, s felismerjük. A téma első jelentkezése csak akkor igazi élmény, ha a művet már ismerjük. A legtöbb igazi nagy zenei mű első hallásra még nem is szokott lélek mélyéig ható szenzáció lenni.

A verstani hatás és a zenei hatás abban egyezik egymással, hogy mind a kettő akusztikus (hangtani) jelenségek felfogása és felismerése. De mégsem azonos jellegű élmény. A vers akusztikus elemei szorosan a nyelvhez, a szöveghez kötöttek: magában a nyelvben levő hangtani elemeket használja fel, hogy létrehozza a füllel felfogható visszatérés felismerésének jóérzését.

A vers tehát a nyelvben levő hangtani elemeknek észlelhető törvényszerűség szerint való visszatérése. Ez lehet a szótagok hangsúlyosságának és hangsúlytalanságának valamiféle rendszere, lehet a szótagok hosszúságának különbözeteiből származó rendszer, és lehet azonos vagy hasonló zengésű szótagok visszatérése. A legtöbb esetben – mint látni fogjuk – a különböző akusztikus visszatérések együtt fordulnak elő. Az úgynevezett magyaros verselés például egyszerre alapszik a hangsúlyviszonyok megismétlődésén (az ütemen) és a szótaghangzások megismétlődésén (a rímen).

A verstan tudománya a nyelvi elemek verssé válásának törvényszerűségeit kutatja, s rávilágít a versek szövegének akusztikai összefüggéseire.

Ebből következik, hogy ahány nyelv, annyi verstan. Hiszen minden nyelvnek sajátos hangsúlyozási törvényei vannak, minden nyelvben másképpen kell ejteni a hosszú és rövid szótagokat. Még a rímek is nagyon eltérőek a különböző idiómákban.

A német nyelvben például