Az a májusi riadó: Hősköltemény prózában

By Hegedüs Géza

„Az a májusi riadó azóta kísért. Hétéves voltam, plakátokat bámultam, indulókat hallottam, felnőttek izgatott szavaiból bontakozott elém a történelem. Azután teltek-múltak az évtizedek, nemzedékemmel együtt éltem át a vészeket és reménységeket, és közben újra meg újra felderengtek azok a régi plakátok, régi indulók, annak a májusi riadónak a hangulata. Sokat kellett nekem is átélnem és megértenem, hogy kétségtelenné váljék: azt az utat járjuk, azt az utat kell járni, amelyen ők indultak el. Gyermekkori emlékeim és későbbi tapasztalataim vegyültek el a megtanult történelemmel, hogy segítségükkel próbáljam felidézni a hőstörténetet. Képeket láttam magam előtt, zenéket hallottam a csöndben is, alakok formálódtak képzeletemben: a valóság képei, zenéi, alakjai. És mintha egy újmódi hősköltemény egyik énekét kellene megírnom ? kellett, mert belülről követelődzött ?, úgy ültem le, hogy szavakba fogalmazzam olyan emberek kalandjait, akik akkor voltak ifjak, amikor én kisgyermekként plakátokon, énekekben, felnőttek izgatott beszédét ellesve találkoztam azzal a májusi riadóval. Regény? Azt hiszem, hogy az, de mégis sok köze van a hőskölteményhez is. Legalábbis így remélem.”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633743027

Book preview

HEGEDÜS GÉZA

AZ A MÁJUSI RIADÓ

HŐSKÖLTEMÉNY PRÓZÁBAN

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Zrínyi Katonai Kiadó Budapest, 1969

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-302-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Hegedüs Géza jogutódja

1

Az a májusi riadó!

Vörös dobokat vertek a dobverők. Újpesten és a Váci úton és Csepelen felsivított minden sziréna.

Pest falain harsogó plakátok:

FEGYVERBE! FEGYVERBE! FEGYVERBE!

Vörös zászló leng a budai vár kupoláján.

Valahol népbiztosok tanácskoznak.

Valahol hadtestparancsnokok tanácskoznak. Újpesten és a Váci úton és Csepelen leáll a munka. Minden gépteremben fellép egy-egy agitátor valahová a magasba, ahonnét mindenki látja. Beszél, figyelik.

Ahány gyár annyiféle szó, de ugyanaz az értelme:

FEGYVERBE! FEGYVERBE! FEGYVERBE!

Tegnap még piros zászlók alatt hullámzott az utcákon az emberáradat.

Tegnap örült és énekelt a város. Tegnap május elseje volt.

Másodikán utcákon és üzemekben és hivatalokban rángatózik a hír:

VESZÉLYBEN A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG!

Valahol népbiztosok tanácskoznak.

Valahol hadtestparancsnokok tanácskoznak.

A falakon plakátok:

FEGYVERBE! FEGYVERBE! FEGYVERBE!

2

Egy hosszú asztal mellett azt mondja egy aggódó hang:

„Nincs katonánk!"

Egy másik:

„A tisztek árulók."

Feláll az asztalfőnél egy férfi. Magas termetű, széles vállú, fekete bajuszú, haja kócosan hull a homlokába. Fekete ruhát visel, kemény gallért és kemény kézelőt, mint a tekintélyes polgáremberek.

Ha ő feláll, mindenki elhallgat. Ő a népbiztos. Ő hívta össze a tanácskozókat.

„A Tanácsköztársaságot a munkások teremtették, a munkások meg is védik, ha megvédhető."

De megvédhető-e? – Van aki kérdi, van aki csak gondolja a kérdést.

„Ez katonai feladat, elvtársak." – Azután felemeli az asztalfőnél keze ügyébe tett házitelefont:

„Kérem, küldjék be Stromfeld Aurél elvtársat."

A fejek egyszerre moccannak meg, minden arc kérdően néz a népbiztosra.

Stromfeld? És elvtárs?

Mielőtt bárki kérdezhetne, nyílik az ajtó és belép az óriás termetű szőke férfi. Civil ruhában van, de minden mozdulata katonára vall.

A népbiztos elébe megy, és kezét nyújtja.

„Nagyon örülök, Stromfeld elvtárs, hogy felkeresett bennünket. Landler Jenő vagyok."

„Önt keresem."

A két férfi keményen kezet fog.

Egy hang valahonnét a szobából:

„Mit keres itt Ferenc József és Károly király vezérkari tisztje?"

Landler szava keményen kopog:

„Aki a veszély idején saját szándékából felkeres bennünket, annak itt van a helye közöttünk."

Stromfeld mosolyog:

„Köszönöm, Landler… népbiztos…"

„Nem akar elvtársának nevezni?"

„Még nem vagyok egészen tisztában az önök elveivel."

Megint egy hang valahonnét:

„Hát akkor miért keresett fel minket?"

A magas szőke tiszt körülnéz, minden arc kérdően tekint rá.

„Én magyar katona vagyok. Az én dolgom, hogy megvédjem a hazát, ha megtámadják. A hazát megtámadták. Önök védik. Tehát énnekem önök mellett a helyem. Van némi katonai ismeretem, talán hasznos lehetek."

Valaki félhangon mormolja, hogy ez nacionalista szempont. De rámennydörög Landler hangja:

„Aki ma a proletár Magyarországot védeni akarja, annak a hazafisága az internacionalizmust szolgálja. Aki ma a proletár Magyarországot védeni akarja, az az én elvtársam. Stromfeld elvtársnak itt van a helye közöttünk."

A vezérkari tiszt mosolygó arca komollyá, szinte meghatotta lágyul, fejét egy egész kicsinykét megbiccenti a fekete ruhás népbiztos felé.

„Köszönöm, Landler… elvtárs."

Hírből jól ismerték eddig is egymást.

Dr. Landler Jenő már jóval a háború előtt nagy tekintélyű ügyvéd, köztisztelt jogtudós volt. A szegény emberek ügyvédje, aki az emberszeretet szenvedélyével állt ki bármikor, ha valakit méltánytalanság ért. Híres szocialista szónok lett idővel. Azt is tudni lehetett, hogy a kommunista párt egyik megalapítója.

Stromfeld Aurél az a nagyhírű császári és királyi törzstiszt, aki saját karrierjét szüntelenül kockáztatva állt szemben az osztrák hadvezetőség embertelenségével és magyarellenességével is. Nem közönséges hadvezető képessége folytán emelkedett az Osztrák-Magyar Monarchia vezérkarába. De sem osztrák generális, se magyar arisztokrata sohase kedvelte. Októberben, még tavaly, az őszirózsás forradalom után a katonai akadémia parancsnoka lett. De a Tanácsköztársaság győzelmekor elküldték: hiszen mégis császári vezérkari tiszt volt. És most, amikor itt van a veszedelem, lám, önként kereste Landler Jenőt, hogy felajánlja szolgálatát a Tanácsköztársaságnak.

„Ismeri a hadihelyzetet, Stromfeld elvtárs?"

„Amennyire kívülálló ismerheti…"

„Mit tenne, ha ön volna a Tanácsköztársaság vezérkari főnöke ?"

„Mindenekelőtt behívnám katonának Újpest és Csepel munkásait."

„A munkás még nem katona."

„Ha a munkás a magáét védi és fegyvert kap a kezébe, három nap alatt jó katona lehet."

,,És mi lenne az első teendő, ha rendelkezne egy munkáshadsereggel?"

„Van itt egy térkép?"

A térkép hamarosan előkerül. A fejek összehajolnak. Stromfeld az ujjával mutatja, hol állnak az ellenséges haderők.

„Vissza kell venni Miskolcot. Azután itt északkelet felé áttörni Oroszország felé. És ha ugyanakkor meg lehetne indítani mifelénk a forradalmi orosz seregeket… Ha itt, a felső Tiszánál találkozhatna az orosz Vörös Hadsereg és a mi hadseregünk… akkor…"

Egy kételkedő hang mégis közbeszól:

„Mi köze lehet a császári vezérkari ezredesnek a Vörös Hadsereghez?"

Stromfeld most megint mosolyog:

„Magyarországot ma csakis a Vörös Hadsereg védi. És hogy Magyarországot meg kell védeni – ebben az elvben okvetlenül társak vagyunk."

Landler bólint, és mennydörgő hangján ezt teszi hozzá:

„Aki a kommunista Magyarországot meg akarja védeni bárki más ellenében, az minden kommunista elvtársa. Nem hiszem, hogy jobb vezérkari főnököt találhatnánk Stromfeld elvtársunknál."

És most már Stromfeldé a parancsolás joga.

A munkásokból három nap alatt katonát kell formálni.

Három nap múlva indulni kell. Miskolc felé.

Miskolcon olasz tábornokok parancsolnak a cseh katonáknak. Az ország északi és keleti részén a cseh és a román burzsoázia seregeit francia és olasz tábornokok vezetik. Európa polgársága megrettent a hírre, hogy Európa legközepén akadt egy ország, amelynek proletariátusa megragadta a hatalmat, és odaállt a bolsevik forradalom mellé. A győztes polgári nagyhatalmak meg akarták fojtani ezt az országot.

De vörös dobokat vertek a dobverők. A gyárak ormán felsivított minden sziréna. Plakátok és agitátorok hirdették:

FEGYVERBE! FEGYVERBE! FEGYVERBE!

3

A népbiztosok nem aludtak.

Stromfeld nem aludt.

A munkások vörös zászlók alatt vonultak a laktanyák felé.

A laktanyaudvarokon éjjel-nappal folyt a gyakorlat. És öt nap után megindult az áradat Miskolc felé.

4

A dandárok élén a dandárnokok mentek. A régi katonai rangokat eltörölték. A csillagokat rég leszaggatták a blúzok nyakáról. A mundér csukaszürke, mint a Monarchia idején, de a katonák fején orosz mintára ellenzős tányérsapka. Tisztek nem voltak többé, csupán az egységek parancsnokai: szakaszparancsnokok, századparancsnokok, zászlóaljparancsnokok. A hajdani kuruc emlékek folytán alakították az egységbe fogott zászlóaljakból a brigádot, amelyet még régebbi magyar szóval dandárnak neveztek. Ennek a parancsnokát nevezte a fegyverre kelt nép dandárnoknak.

A parancsnokok szakaszparancsnoktól dandárnokig olyan emberek, akik végigharcolták a háború éveit, tehát akarva-nemakarva értettek egyet-mást a katonai teendőkhöz. Aki lovagolni tudott, lovat is kapott. Egykori huszárokból egész lovasdandárt is össze lehetett állítani. Tüzérdandárokat is szervezett Stromfeld. Ezek mind ismerték már a háborút. De a gyalogdandárok nagy része a gyárak munkásaiból állt, akiket a háború alatt otthon tartottak, hogy el ne akadjon a haditermelés. Ezeket a puskaport sose szagolt proletárokat tudta a Tanácsköztársaság a legmegbízhatóbb alakulatainak. Csakhogy ezeknek még nem volt semmiféle hadigyakorlatuk. De a magukét védték, saját – végre kivívott – emberségüket.

5

Vörös dobokat vertek a dobverők. Az élen a lovasdandár haladt. Nem túl gyorsan, nehogy a gyalogosok túlontúl lemaradjanak mögötte.

„Nóta!" – szólt hátra a dandárnok.

És felharsantak a trombiták, hangjukra a lovasok ajkán felszakadt a régi huszárének. Még a napóleoni háborúk hagyományozták a következő nemzedékekre. Jól ismerték a vörös lovasok, hiszen ezek mind huszárok voltak:

Harsog a trombita, riadoz a kürt már,

Puska dörög, kard csörög,

Bomba, ágyú mennydörög,

Mit késünk mi tehát? Lóra vitéz ezredek!

Harcpálmát a hadak győzedelmi közt nyerek.

Győzni tanult karom ontja rakásra

Ellenünk tömött sorát,

öldökölve táborát.

A gyalogosok nem ismerték ezt