Raevius ezredes utazása

By Révay József

Raevius Joscus római ezredes alakját magára öltve, az író térben és időben egyaránt kötetlenül beutazza a Római Birodalmat. Jár Bunus szicíliai rabszolgakirály táborában, Catullus a költő társaságában részt vesz Lucullus egyik győzelmi lakomáján, megfordul Julius Caesar dolgozószobájában, Maecenasszal és Horatiusszal sörözik egy divatos zöldvendéglő kerthelyiségében, tanúja lesz Caligula az őrült császár vérengzésének, fürdik a nagyszerű Caracalla-gőzfürdő melegvizes medencéiben, és Aurelianus császár megbízásából rovancsolást tart a dáciai állami aranybányákban. Utazásai nyomán feltárul előttünk a klasszikus Róma világa, megismerkedünk az ókori élettel, és csodálkozva látjuk: a nagyszerű római civilizáció fényeivel és árnyékaival milyen megtévesztően ismerős. Révay József sok humorral átszőtt ókori történetei a tudós nagy anyagismeretéről és az író színes megjelenítő készségéről tanúskodnak.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633763209

Book preview

RÉVAY JÓZSEF

RAEVIUS EZREDES UTAZÁSA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Kaposvári Zsolt

978-963-376-320-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Révay József jogutódja

BEVEZETÉS

Ezeken a lapokon az író nagy élménye, Róma ókora elevenedik meg: tájai és emberei, örömei és gondjai, komoly alkotásai és könnyű szórakozásai; a római nép és birodalma, nagyszerű államszervező, hadvezető és jogalkotó tudománya, vagyis helyesebben: művészete. De amennyire ez lenyűgözi az írót, éppúgy érdekli az is, hogy e világhatalom, e káprázatos állami pompa és méltóság, e roppant katonai eredmények mögött emberi életek lüktettek.

Ezt látta s érezte az író, és ezt akarta megmutatni ebben a könyvben. Konzulok, hadvezérek, császárok, szónokok, írók, költők, tudósok, nagybirtokosok a szereplői; a hivatalos római közélet óférfiai jönnek-mennek, beszélnek, cselekszenek lapjain; de az író kíméletlenül megvilágítja emberi arcukat, főleg pedig ennek a ragyogó és kissé mindig színpadias közéletnek sötét hátterét és ismeretlen szereplőit, a nyomort, a nélkülözést, a kisiparosok és szegény földművesek vagy éppen földnélküli parasztok sanyarú sorsát az óriási nagybirtokok nyomasztó szorításában, s mindenekfelett a rabszolgák keserves életét.

Meggyőződése, hogy csak így teljes és hiteles az a kép, amelyet a kétezer évvel ezelőtti Róma életéről fest, csak így mutatkoznak meg annak a sajátságos társadalomnak színei, érdekességei, hangulatai. Ehhez felhasználta a tudomány adatait éppúgy, mint a költészet varázsvesszejét: bűvös kapun vezeti be olvasóit ebbe az eltemetett világba, s felpezsdíti benne a megfagyott életet.

Az író annyira beleélte magát a római ókorba, hogy nemcsak benne él és jár-kel, mint huszadik századbeli jövevény, tanár vagy újságíró – élő anakronizmus –, hanem legtöbbször ókori embernek képzeli magát: Raevius ezredes az író ókori mása; páncélja, kardja, sisakja, köpenye csak az író álruhája, hogy – mint az arab mesék kalifája – észrevétlenül megközelítse ezt a furcsa és érdekes világot, s föllebbentse a fátylat az ismeretlen ókori Róma életéről.

*

Mielőtt megkezdjük utazásunkat, szükséges legalább nagy vonásokban áttekinteni Róma politikai és művelődéstörténetét, s így bemutatni a fejlődését és szerkezetét annak az államnak és társadalomnak, amelynek keretében a könyv valóságos és költött eseményei lezajlanak.

Az indo-európai nyelvcsaládba tartozó Italicus-törzsek (Latinus, Oscus, Sabinus, Samnis, Umber, Faliscus) i. e. 1000 körül vándoroltak be Italia területére. Közülük a Latinus (latin) törzs a Tiberis bal partján telepedett le, Latiumban; tőle északra, a Tiberis jobb partján, egészen a Ligures területéig (Liguria) húzódott a hatalmas etruszk nép országa (Etruria). Ettől keletre az umber és sabinus, Latiumtól délre az oscus és a samnis törzsek helyezkedtek el. Dél-Italia partjain és Szicíliában az i. e. VIII. század óta Görögország államai sűrűn alapítottak görög gyarmatvárosokat (Neapolis, Thurioi, Rhegium, Metapontum, Sybaris, Croton, Tarentum stb.).

A kemény, edzett és tehetséges latin törzs pásztorkodással és földműveléssel foglalkozott; a törzsi közösség középpontja a hét dombon épült, palánkokkal, majd falakkal védett Róma lett – alapításának éve ókori tudósok szerint i. e. 753.

Róma alapításának mondája rokon más népek városalapító mondáival; az alapítás óta uralkodó hét király mondai története a latin, etruszk, sabinus törzsek váltakozó uralmának emlékét őrzi. E törzsi küzdelmekben alakult, nőtt és erősödött Róma katonai hatalma. Polgári kormányzatát az öregek tanácsa, a szenátus vezette; a 300 szenátor a 300 nemzetség feje volt; ezeknek utódai a patríciusok (páter = atya), a birtokosok. Szemben áll velük a szegény vagy teljesen földnélküli nép, továbbá a két keze munkájából napról napra élő mesterember, napszámos, a plebs; osztályuk neve: plebejusok.

A monda szerint egyik király alkotmányt adott a népnek, de ebben ugyan nem volt köszönet: a népet 193 csoportra osztotta, ennyi szavazata volt a nép gyűlésének; ebből 98 szavazat illette a nagyobb birtokosokat, 95 pedig a kisbirtokosokat és a vagyontalanokat. Semmiféle politikai joguk nem volt azoknak, akik teljesen vagyontalanok voltak, egyik csoportban sem kaptak helyet, mert csak utódokkal (proles) járultak hozzá a közösség javához; ezeknek proletár (proletarii) volt a nevük. Bár ezt a szót az ókori osztályharcok történetében is használjuk, meg kell jegyeznünk, hogy tartalmilag egyáltalán nem azonos a proletariátus mai fogalmával.

A történelmi római állam születésének éve i. e. 509. Ekkor lépett a törzsi államszervezet (s a mondai királyok) helyébe a köztársaság, élén két konzullal és az államigazgatás minden ágazatában megfelelő tisztviselőkkel. Csakhogy azok, akik a hatalmat kezükben tartották, mind a patríciusok közül kerültek ki. S mivel a patríciusoké volt a nagyobb föld s a több jog, mivel az ő birtokukban voltak a termelőeszközök (állatok, szerszámok, a háborúkban szerzett rabszolgák), természetesen a maguk érdekeinek megfelelő törvényeket hoztak, s osztályuk kiváltságait érvényesítették az államigazgatásban is: főképpen pedig féltékenyen ügyeltek, hogy a plebejusok semmiféle hivatalt se nyerhessenek el. Csak századokig tartó küzdelem után sikerült a plebejusoknak kivívni, hogy bármely államhivatalra megválaszthassák őket, sőt i. e. 367 óta a törvény értelmében az egyik konzulnak mindig plebejusnak kellett lennie.

Kiderült azonban, hogy a politikai jogok megszerzése nem segített a szegény kisbirtokosok, a vagyontalanok, az eladósodottak, a földnélküliek gazdasági helyzetén. Évtizedes küzdelmekkel mindössze annyit értek el, hogy bizonyos engedményeket kaptak a föld és az adósságok kérdésében. A sikerek hatása alatt megnyugodtak, és támogatták a patríciusok hódító külpolitikáját. Ennek az osztály-együttműködésnek első eredménye Italia nagy részének egyesítése Róma fennhatósága alatt (i. e. 266), második eredménye a földközi–tengeri s ezzel a világkereskedelem meghódítása.

Róma katonai hatalma és az ezüstpénz (denarius = 1 aranyforint) bevezetésével föllendült kereskedelme révén nagy tőkék halmozódtak fel, s a nagybirtokosok és milliomosok szemében most már csak egyetlen akadálya volt a korlátlan meggazdagodásnak, a világpiacok megszerzésének: a földközi-tengeri hatalmas afrikai kereskedőállam, Karthágó. Legyőzéséhez Rómának megvolt az anyagi és erkölcsi ereje: a karthágói hadvezér, Hannibal súlyos csapásai nem tudták leteríteni, talpra állt, úgyhogy a 118 éves háború (i. e. 264–146) Karthágó teljes vereségével és elpusztításával végződött.

A hódító és gyarmatosító Rómának most már semmi sem állt útjában: néhány évtized alatt meghódította a Földközi-tenger egész medencéjét. Így lett Róma gyarmata Szicília (241), Görögország (146), Kis-Ázsia (129), Hispania (119). A győzelmes háborúk óriási rabszolgatömegeket hoztak Itáliába: a sok százezer rabszolga rengeteg földműves, iparos és napszámos kenyerét vette el, az olcsó rabszolga-munkaerő (a mezei rabszolga egyheti élelme 9 liter árpa volt) tízezreket tett munkanélkülivé. Ez a tömeg Rómába tódult: élelmezéséről az állam volt kénytelen gondoskodni ingyen kenyérrel és olajjal (munkanélküli segély).

Természetes, hogy a világvárosban szörnyű egészségügyi viszonyok közt, nyomorúságos lakásokban, vagy hajléktalanul s kegyelemkenyéren tengődő városi proletariátus valóságos melegágya lett a forradalmi elégedetlenségnek és nyugtalankodásnak. A rabszolgák még jobban érzik a kizsákmányolást és az embertelen elnyomatás súlyát: ők mozdulnak meg legelőbb. Szicíliában egy szíriai rabszolga, Eunus, 70 000 főnyi jól felfegyverzett rabszolga-hadsereg élén elfoglalja az egész szigetet, és Róma csak óriási erőfeszítéssel tudja leverni (i. e. 133).

A sorozatos rabszolgafelkeléseken kívül magában Rómában is állandó volt a forrongás. A föld igazságosabb elosztásáért harcolt a két Gracchus – Tiberius és Caius –, a proletárokat fel is fegyverezték a reformok megvalósítása érdekében, de a patríciusok mind a kettőt meggyilkoltatták.

Marius, a plebejus származású konzul és kiváló hadvezér a néptől kapott hatalmát egyéni céljai érdekében használta fel; a cserbenhagyott proletariátus minden eddig kivívott sikerét megsemmisíti a Mariusszal versengő arisztokrata Sulla diktatúrája (i. e. 86). Innen kezdve állandó a nyugtalanság: Keleten a barbárok szüntelenül támadják a határokat, és hiába arat sikereket a tehetséges Lucullus (megh. i. e. 56), valóságos csapás Rómára Sertorius lázadása Hispaniában (72) és Spartacus capuai gladiátor-felkelése (73), amelyet csak nagy áldozatok árán sikerült leverni. Gyökeres gazdasági és társadalmi reformot akart megvalósítani a proletariátus érdekében az arisztokrata Catilina, de mozgalmát a patríciusok vérbe fojtották (i. e. 62).

Két kiváló hadvezér, Pompeius és Caesar küzdelmében megismétlődik Marius és Sulla versengése; de most az ellenfelek szövetkeznek (60), Caesart konzullá választják, rábízzák Gallia meghódítását: 50-re olyan hadserege van, hogy leveri Pompeiust (Pharsalus, i. e. 48), és Rómába vonul, Róma diktátora lesz, egyetlen ura a birodalomnak. Ezzel bukik a köztársaság, és kezdődik a monarchia.

Caesart meggyilkolják az arisztokraták (i. e. 44), de Caesar párthíve, Antonius, véres bosszút áll rajtuk (Philippi, i. e. 42); Caesar unokaöccse, Octavianus, elteszi az útból Antoniust is – aki Kleopatrával akart keleti monarchiát alapítani –, és egymaga lesz a birodalom ura. Magára ruháztat minden állami méltóságot, még a rendkívüli katonai hatalmat (imperium) is: imperator lesz, egyeduralkodó, és i. e. 27-ben megkapja az Augustus (felséges) címet. Ezzel kezdődik a római állam történetének utolsó szakasza, a császárság.

Augustus „aranykora" hamisan romantikus béke- és boldogság-hangulatba ringatta a római proletariátust, 320 000 embert részesített ingyen gabonaellátásban, úgyhogy a forradalmi mozgalmak ezentúl csak a tartományokban lángolnak fel, de ezt a lázadozást fokozza a meghódított tartományok és a birodalom határain élő barbárok állandó tiltakozása a római uralom ellen.

Augustus utódait is lekötik a tartományi háborúk: az erős és fegyelmezett hadsereg válik egyre inkább az egyetlen számba vehető hatalmi tényezővé, s főképp ennek legbefolyásosabb alakulata, a császári testőrség (praetoriani). Ez a helyzet Tiberius (14–37), Caius (37–41), Claudius (41–54), Nero (54–68) alatt is. Vespasianus (69–79) és fia, Titus (79–81), meghódítja Judaeát, Domitianus (81–96) ragyogó fővárossá tette Rómát, Traianus (98–117) római tartománnyá tette Erdélyt (Dacia), Marcus Aurelius (161–180) a későbbi Magyarország földjén harcolt a barbárok ellen, Septimius Severus (193–211) a britannusok ellen vezet hódító hadjáratot: költségeit a földjüket vesztett szegényparasztokból, a colonusokból sajtolja ki.

A folytonos háborúk, a tömegek szenvedései a roppant vagyonok árnyékában, a keletről beszivárgó, megváltást és üdvözülést hirdető kultuszok, vigasztaló tanításaikkal és bódító szertartásaikkal lenyűgözik az új és jobb világ eljövetelét áhító tömegeket. A perzsa Mithras titokzatos kultusza szinte az egész birodalmat meghódítja, Aurelianus császár (270–275) a napisten tiszteletében akarja összefogni Kelet és Nyugat minden vallását, de a vallások összevonásának, az un. szinkretizmusnak nagy csatáját a kereszténység nyeri meg, amely minden vallásból átvette azokat a misztikus elemeket, szertartásokat és tanításokat, amelyek leginkább lenyűgözték a békére és megváltásra szomjazó tömegeket.

Caracalla (211–217) a tartományok minden lakosának megadja a római polgárjogot, a szíriai Alexander Severus (222–235) már csak báb-császár, Rómából már nem lehet kormányozni az óriási birodalmat. Decius alatt (249–251) a legiók már Itálián kívül állomásoznak, Kelet állandó nyugtalanságok tűzfészke, a barbárok egyre harciasabban követelik szabadságukat, a germánok lázadoznak, s Gallienus (253–268) alatt kitör a siciliai rabszolgafelkelés, és fellobban a galliai bagauda-mozgalom. Valerianus (235–260) szövetség címén már adót fizet a barbároknak, és Aurelianus kénytelen átengedni a gótoknak Daciát (272).

Diocletianus (284–305) négy részre bontja a birodalmat, négy uralkodó közt osztja fel a kormányzást, így négy hadsereg is lett, s állandósultak a trónvillongások és polgárháborúk. Diocletianusnak ez a politikai kísérlete éppoly sikertelen maradt, mint az árucikkek értékének megállapítása tárgyában kiadott rendelete (301) a pénzromlás megakadályozására. A politikai és gazdasági anarchiának Constantinus (306–337) vetett véget: leverte minden ellenfelét, egymaga lett a birodalom ura, elismerte és uralkodó vallássá tette a kereszténységet, s visszatért az arany- és ezüstpénzre.

Fia, Constantius (337–361) hosszú uralkodása alatt az állam életének középponti és szinte egyetlen kérdése lett a különböző keresztény felekezetek viszálykodása s az állam és egyház viszonya. A szociális kérdésekkel sem a kormányzat, sem az egyház nem törődik. Ez az utóbbi már itt letér arról az alapról, amelyen elterjedésének kezdetén állt: a proletariátus felszabadításának, az osztályok megszüntetésének s az embertestvériség megteremtésének haladó gondolata elhalványodik az egyház hatalmi törekvései mögött.

Innen kezdve még mintegy száz évig vergődik a római császárság a határokat ostromló barbárok tengerének hullámverésében. A gótok, hunok, herulok, vandalok döngetik a birodalom falait: a herul Odovakar letaszítja trónjáról az ifjú Romulus Augustulust (476), az utolsó római császárt, s ezzel a barbárok kezébe kerül Róma, lehanyatlik a birodalom hatalma, kihuny egykori fénye: a középkor árnyai borítják el Róma ragyogását.

*

A régi Róma belső életét és művelődését nemcsak az írók műveiből ismerjük részletesen, hanem az anyagi emlékekből is. Sok régi épület – magánház, középület, templom – ma is megvan, tízezerszámra kerültek elő használati tárgyak és márványba, kőbe, főleg sírkövekbe vésett feliratok, megmaradtak a pompás országutak – a forgalom és a világkereskedelem útvonalai – és a vízvezetékek, s nem egyet közülük ma is használnak. Ez a technikai kultúra természetesen csak fokozatosan fejlődött, a gazdasági viszonyok függvényeként, az állam erősödésével és gazdagodásával párhuzamosan. Más volt az ókori Róma élete a köztársaság első századában, más a pun háborúk után, más a császárkorban – sőt ugyanazon a korszakon belül is más volt a gazdagok, más a szegények és más a rabszolgák élete.

A római írók nem győzik magasztalni a régi egyszerűséget, józanságot, komolyságot és ostorozni az eszeveszett fényűzést, ami főleg a köztársaság utolsó századában és a császárkorban öltött óriási méreteket. De sem a lucullusi lakomák, sem az indiai és kínai selymek, sem az arábiai illatszerek, sem a divatos borostyánékszerek nem jellemzik a társadalom többségének életét és életszínvonalát egyetlen korban sem: a nép többsége szerényen, egyszerűen, sőt szegényesen és nyomorogva élt falusi viskóiban vagy a nagyvárosi négy-ötemeletes bérházak nyomortanyáin, amelyekért uzsorabért fizetett.

Pompeji és Herculanum maradványainak feltárása valósággal feltámasztott egy ókori római kisvárost és egy tengerparti nyaralóhelyet: a Vezúv eltemette mind a kettőt (i. u. 79), de ezzel meg is őrizte. Pompeji házai a jómódú kispolgárság életkeretét mutatják, falfeliratai, festményei, használati tárgyai szinte tökéletes hűséggel varázsolják elénk mindennapi életét; Herculanum a lávatakaró alatt a műtárgyak tömegét őrizte meg, s még épségben megmaradt könyvekkel, vagyis papirusztekercsekkel is meglepte az utókort. Róma kikötőjének, Ostiának romjaiból pedig egy ókori tengeri kikötő élete tárul elénk, hatalmas bérházaival, raktáraival és irodáival.

A kisvárosokban is megvolt mindenütt a római társadalom életével szervesen összefüggő Capitolium (a vallási élet középpontja), a Forum (a közélet, politika, törvénykezés tere), a fürdő, a színház, a circus (ló- és kocsiverseny) és az amfiteátrum (a gladiátori és állat-viadalok helye). A köztársaság korában a színház és az amfiteátrum még faépület volt, a császárkorban már olyan márványcsoda, mint a római Colosseum. Caracalla és Diocletianus római fürdőinek még romjai is csodálatosak. Hazánkban az egykori Aquincumnak is legalább három tágas közfürdője volt, mind központi fűtéssel, ami római találmány. Az utókor – hosszú századok után – csak a XIX. században kezdte megközelíteni a rómaiak fürdőkultúráját.

A római építőművészet legjelentősebb eleme, a boltozat, etruszk örökség; még a köztársaság kora előtt ez tette lehetővé a ma is használt főgyűjtő-csatorna (Cloaca Maxima) megépítését s ezzel a fórum mocsarának lecsapolását. A boltozat innen kezdve mindig élő és a vasbeton-korszakig nélkülözhetetlen eleme maradt az építészetnek.

Az ókori Róma, márványtemplomaival és csarnokaival, roppant fürdőivel és játékházaival a világ egyik csodája volt: a görög írók is rajongva beszélnek róla. A középületeken és magánpalotákon kívül vásárcsarnokok, piacok, oszlopos sétahelyek, nyilvános parkok, kövezett utcák biztosították forgalmát, üzleti életét, a milliós lakosság szórakozását. Éjjel azonban sötétbe borult a város, a későn járók lámpával vagy fáklyás rabszolgák kíséretében közlekedtek (a várost ünnepi alkalmakra világították ki), s hiába voltak éberen virrasztó tűzoltók és rendőrök, az éjszakai rablótámadások napirenden voltak.

Róma az etruszkoktól tanulta a mesterségeket is, tőlük és a dél-itáliai görögöktől a művészeteket. Az ókori festészet legpompásabb emlékei éppen Pompejiből kerültek elő. A római ipari termelés a kézművesség színvonalán maradt; tudunk ugyan száz munkással dolgozó fegyver-, edény- s egyéb ipari műhelyekről, de sohasem fejlődött annyira ez az ipar, hogy gépeket használt volna, holott a tudós alexandriai fizikusok ismerték a gőz feszítő erejét, feltalálták az automatát (még automata-színházat is szerkesztettek), a légnyomásos készülékek egész sorát – pl. az orgonát (amelynek egyetlen példánya éppen Aquincumban került elő) és a tűzoltó fecskendőt –, s ezeket a nagyvárosokban használták is. Egyébként gépkultúrájuk úgyszólván az emelő és a csiga használatára szorítkozott, bányaművelésük is egészen kezdetleges volt. Az ókori fizikusok pompás gép-ötleteit és találmányait megölte, vagy legalábbis megbénította a rabszolgatartó társadalom gazdasági rendje, a rabszolga ugyanis olcsóbb volt, mint a gép. Mindamellett a római civilizáció bámulatosan magas fokú volt. Építkezéseik, közegészségügyi és közlekedési berendezéseik (csatorna- és úthálózat stb.) a modern kor vívmányaira emlékeztetnek. A népvándorlás nagy áradata nemcsak a római birodalmat söpörte el a föld színéről, hanem a rómaiak bámulatos civilizációját is. Hosszú évszázadok múlva, a második évezred elején kezdődött el ismét az a fejlődési folyamat, amely részint az ókorban már ismert dolgok újrafeltalálásával, részint – a renaissance révén – az ókori vívmányok felkutatásával és újraalkalmazásával a klasszikus színvonal fokozatos megközelítését, s felülmúlását eredményezte.

Bár a latin törzsnek is volt ősi vallási hagyománya és népi irodalma, az istenek és hősök mondáit és tiszteletét, valamint az irodalmat mégis a görögöktől vették át, az ábécével együtt. Ennek a következménye, hogy az ősi isteneket azonosították a görög vallás isteneivel, s lassankint átvették az egész görög mitológiát. Ez a mitológia átitatta az irodalmat is, úgyhogy ennek ismerete nélkül a római irodalom emlékeinek javarésze nem is élvezhető.

Róma szellemi életét a görög filozófia és irodalom végzetesen – és mondjuk meg: jótékonyan – befolyásolta. A római ember idegenkedett minden filozófiai elmélettől, csak a gyakorlati irányú erkölcsbölcselet kötötte le érdeklődését: a cinikusok és stoikusok hol komoly, hol derűs fejtegetései bizonyos égető és mindig időszerű kérdésekről (szegénység, gazdagság, szabadság, szolgaság stb.) a tömegek felvilágosításával a haladást szolgálták. A tömegesen behozott görög rabszolgák közt sok volt a tudós, művész, orvos, író, költő, s éppen ezeknek a munkája révén bontakozott ki a latin irodalom is.

Abban az időben, amikor a meggazdagodás révén emelkednek az életigények, és Kelet fényűzési cikkei, selymei, illatszerei, drágakövei, művészeti alkotásai mohó fogyasztókra találnak a vagyonos római társadalomban, Róma és a birodalom meghódol a görög szellemnek. Nemcsak az életigények emelkednek, nemcsak a világismeret tágul, hanem a keleti művelődéssel keveredett görög műveltségből új műveltség is alakul: a hellénizmus, és ez nyomja rá bélyegét Róma egész szellemi életére, irodalmára, művészetére egyaránt.

A görög szellem nemcsak a művészetben teremtette meg az örök mintaképeket, hanem az irodalomban is. Az eposz, a dráma, a líra műfajait a görög szellem alkotta meg, a római szellem javarészt ezeknek latin nyelvű utánzására (imitatio), újraalkotására szorítkozott. Ezzel azonban elévülhetetlenül értékes szolgálatot tett az emberi művelődésnek: közvetítette Nyugatnak, s átmentette a középkor meddő századain át a görög–hellenisztikus–római szellem értékeit.

De mindennél maradandóbb hatással volt minden későbbi korra a római jogalkotás. Századokig a római jog volt érvényben egész Európában, s a Justinianus (527–565) császár idejében megalkotott Corpus Juris – a római szellem egyik legnagyszerűbb hagyatéka az utókornak – javarészt máig is érvényes elveket szabott minden jog- és törvényalkotásnak; Németországban pl. 1900-ig teljes mértékben a római polgári jog volt érvényben. De épp így maradandó öröksége Rómának a katonai, államigazgatási és hivatalnoki szervezet is. Róma öröksége korszakonként változó gazdasági és társadalmi viszonyok között is nélkülözhetetlen eleme és eleven ereje minden későbbi fejlődésnek.

*

Így látja és így érzi az író – Raevius ezredes – Róma ókorát, történelmét, életét, értékét, örökségét. S mikor mai olvasójával elindul erre a félévezredes utazásra, a messzi múltba, reméli, hogy az út végén kincsekkel megrakodva tér haza olvasója is, mint ahogy maga Raevius Joscus megtért egyszer Aquincumba hű feleségéhez, Memmiához.

A RABSZOLGAKIRÁLY

Publius Rupilius prokonzul, Sicilia újonnan kinevezett kormányzója, bámulatosan nyugodt ember volt, afféle fapofa. Hideg, mint a jégcsap, száraz, mint az őszi falevél, közömbös, mint a kő. De most talán a váratlan tengeri vihar is idegesítette, elég az hozzá, hogy miután a rabszolgák kihordták a reggeli maradványait, öklével nagyot csapott a márványasztalra, és dühösen felfortyant:

– Lárifári! Már mért volna Eunus lázadása rendkívüli és szokatlan esemény? A siciliai rabszolgacsürhe föllázadt, no és?

– De Rupilius, már harmadik éve garázdálkodnak! – jegyezte meg Epidius Quadratus, hajórajunk parancsnoka.

Persze, hogy garázdálkodnak, gondoltam magamban, hiszen Rómának eddig kisebb gondja is nagyobb volt Siciliánál, sohasem küldött erős hadsereget a lázadók ellen. Most végre nagy erővel megyünk neki