Évezredek szépprózája

By Hegedüs Géza

Az olvasó ember mindennapi eledele a széppróza: olvasmányaink túlnyomó többsége regény, novella, önéletrajz vagy más emlékezés. Jó kétezer éve az irodalom egyik világa a próza, és az utóbbi másfél évszázadban mindenekelőtt prózai elbeszélő irodalmat olvasunk. Kit ne érdekelne hát az út, amely az ókori kezdetektől a nagy romantikusokig, a múlt századi nagy realistákig és tőlük a mi századunkba, a legnagyobb hatású modern regényírókig vezet? Ezen a zegzugos úton kíván könnyed hangú kalauz lenni ez a kis könyv. Lehetne kétszer vagy négyszer ennyi, hiszen a széppróza kimeríthetetlenül gazdag. Mégis a szerző úgy gondolta, jobban áttekinthető az út, ha csak a legfőbb állomásokat, a továbbmutató lángelméket, az újakat, kezdőket villantja fel. Ezek a röpke írások nem többek képvillanásoknál, de azzal a céllal, hogy az olvasónak kedve támadjon utána többet olvasni róluk és főleg sokat olvasni tőlük.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633743126

Book preview

HEGEDÜS GÉZA

ÉVEZREDEK

SZÉPPRÓZÁJA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest, 1976

Korrektor: Virágh András

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-312-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Hegedüs Géza jogutódja

ELŐSZÓ

Ez a kis könyv lehetne kétszer ilyen terjedelmes, lehetne akár négyszer ilyen terjedelmes is, hiszen jelentékeny prózaíró az utóbbi kétezer esztendőben sokszorosan több volt, mint ahányról a szerző ezeket a röpke arcképvázlatokat írta. A cél azonban nem valami irodalomtörténeti teljesség volt. A szerző feltette magának a kérdést, vajon kiket tart valóban a legfontosabb szépprózaíróknak. És itt a fontosság nem is mindig esett egybe a legnagyobb írók fogalmával. Mert például, ha megkérdenék tőlem, ki nagyobb regényíró, Defoe vagy Turgenyev, habozás nélkül Turgenyevre szavaznék, s lám, ő nincs a névsorban, Defoe pedig igen. Mert Turgenyev nagy realista volt és megragadó stiliszta, de már Gogol után, és egy időben Flaubert-rel, Dosztojevszkijjel, Tolsztojjal. Az irodalom további útja nélküle is ugyanaz lett volna, míg Defoe Robinson alakjával és történetével újfajta hős, újfajta kalandok felé mutatta az utat. Szaporíthatnám a példákat; Thackerayt is nagyobb regényírónak tartom, mint Dickenst. De a XIX. század nagy orosz és francia realistái mellett a Hiúság vásárának remekírója nem hozott a következendőket módosító újat, míg Dickens részvétteljes romantikája még a realizmusnak és naturalizmusnak is elébe sietett a nyomor mélységeinek feltárásában. És így folytathatnám az indoklást, hogy a következő kéttucatnyi arcvázlat mellé miért nem került még legalább kéttucatnyi.

Szólni kell azonban arról is, hogy mi magyarok sem vagyunk itt jelen, holott legalábbis Jókai, Mikszáth, Krúdy és Móricz színvonalban nem maradt el kora világirodalmi magaslatától. S ugyanúgy hiányoznak szomszédaink nagy írói, holott egy tágabb, közép-európai patriotizmussal ők is a szívem szerinti kedveltekhez tartoznak, és jól tudom, hogy a cseh Jirásek-től Haseken át Capekig, a román Creangától Sadoveanuig, az osztrák Schnitzlertől Stefan Zweigig, a jugoszláv népeknél Cankartól Ivo Andricig, s ha még távolabbra nézünk, a lengyel Sienkiewicztől Reymontig a legjobb európai színvonalig emelkedő prózaírók nemzedékei gazdagították nemzetük kultúrájával együtt az emberiség közös kincstárát. Külön könyvet lehetne és kellene írni róluk A közép-európai széppróza klasszikusai címmel. Ebben a névsorban mégsem volt helyük, mert Európa történelme úgy hozta magával, hogy mi, közép-európaiak ugyan be tudtunk hozni évszázados elmaradásokat is, legjobbjainkban megközelítettük vagy el is értük a legmagasabb értékeket, de világirodalmi kezdeményező szerepünk eleddig a szépprózában nem volt. A líra, az más: Petőfi, Ady vagy József Attila akkor is világirodalmi jelenség, ha a nagyvilágban viszonylag kevesen tudnak felőlük, míg Jókai vagy Móricz akkor is csak sajátos közép-európai kuriózum, ha idegenre fordított regényeiket viszonylag sokan is olvasták. Ezt keserves beismerni, különösen egy olyan szerzőnek, aki elsősorban magyar regényírónak tudja magát – de ez az igazság.

Tudtam volna persze olyan széles határokat találni, hogy egész Közép-Európával együtt mi is beleférjünk, de hát, akkor sokszorosan ennyi nyugat- és kelet-európai írót kellett volna hozzájuk felsorakoztatni. Vaskos kötet lett volna belőle, s az olvasó elvesznék a töméntelen felvillanó arcél körében, azt sem tudván, melyikükre is emlékezzék vissza. Én pedig éppen azt kívántam, hogy akikről beszélek, azokat az olvasó ne feledje el, sőt ébredjen fel érdeklődése, nézzen utána a lexikonokban, irodalomtörténetekben, hátha még többet is megtud róluk, mint amennyit tudomásul vehetett ezekből a rövid jellemzésekből. És ami ennél is fontosabb: szeretném, ha felébredne az olvasó kíváncsisága azok iránt, akiktől még nem olvasott, vagy keveset olvasott Nem is tagadom: gusztuskeltés okából írtam ezeket a vázlatokat, amelyekben mintegy magam előtt is megpróbáltam a lehető legrövidebben összefoglalni mindazt, amit a szerintem legfontosabb európai szépprózaírókról jellemzőnek tartok.

Az olvasó nyilván észre fogja venni, hogy ezt a könyvet olyan ember írta, aki nagyon szeret olvasni, aki az élet nagy gyönyörűségei közt tartja nyilván a mindennapi olvasást, és aki nagyon szereti is azokat a nagy írókat, akiket megpróbál közelebb vezetni az olvasóhoz, hogy ők szintén megszeressék. De az sem baj, ha egyik-másikukat nem szeretik meg, elegendő, ha felébred irántuk a kíváncsiságuk, hogy azután ki-ki maga vegye elő műveiket, és akkor vagy helyeseljen nekik, vagy vitatkozzék velük. Mert a nagy író akkor is formál bennünket, ha nem hiszünk neki, hanem ellentmondásra ingerelve segíti, hogy magunk alakítsuk ki saját véleményünket.

Abban pedig bizonyos vagyok, hogy aki az itt következő írók java részével összebarátkozott, az már nem áll meg, és az ő nyomukon indul gyönyörűségteljes felfedezőutakra a világirodalom minden tája felé.

És hogy kiknek írtam?

Azoknak is, akik még keveset olvastak, hogy útmutatást adjak. Azoknak is, akik már sokat, de még nem eleget olvastak, hogy kiegészítsem, amit tudnak. Azoknak is, akik mindazt tudják ezekről az írókról, amit én tudok, hátha valami új szempontot adhatok nekik véleményük kiformálásában akkor is, ha egyetértenek velem, akkor is, ha nem értenek egyet, és megkeresik magukban az ellenérveket.

Kellemes olvasást kívánok mindannyiuknak.

1974. november-december

H. G.

1. AZ ÓKORI ELŐZMÉNY

Amit mi már jó ideje szépirodalomnak nevezünk, az kezdetben és nagyon sokáig kizárólag költészet volt: ritmikus, énekelhető vagy lantpengetéssel kísérhető szöveg; még akkor is, amikor a népköltészet már jócskán átfordult a műköltészetbe. Ez időben a verses forma túlterjedt azokon a határokon is, amelyeken belül mi a szépirodalmat meghatározzuk. A filozófiai és a mezőgazdasági ismeretterjesztő szövegeket is versben fogalmazták. Így könnyebb volt emlékezetesen közölni, könnyebb volt megjegyezni. A próza csak az írás-olvasás gyakorlatával csatlakozott az irodalomhoz. Természetesen volt már azelőtt is próza. A mendemondákat, amelyek pletykáktól mesékig terjedtek, azelőtt is közölték egymással, ámde ez kívül esett a költészeten, még nem volt irodalom. És amikor már természetes volt az írásbeliség, először nem a költői képzelet alkotta tárgyakat fogalmazták prózába, hanem a tudnivalókat. A prózát a bontakozó tudományos igény szülte. A földrajz, a történelem, a jog és igazságszolgáltatás, a filozófia szólalt meg prózában az ókori görög évszázadok folyamán. Ezek a tudós szerzők olykor kiváló stiliszták voltak. Platón, a filozófus, a görög prózának talán legművészibb mestere, hanem amit írt, az bölcseleti elmélkedés, a mi fogalmaink szerint nem szépirodalom. Ámbár Lakoma című, nagyon is csevegő hangú remekműve, amelyben okos és művelt emberek a szerelemről beszélgetnek, már nagyon közel van ahhoz a körhöz, amelyet szépirodalomnak nevezhetünk. A széppróza azonban mégsem a filozófiából vált le, hogy a költészethez csatlakozva kibővítse a szépirodalom fogalomkörét.

A mi európai irodalmunkban a szépprózát a görög történetírás és a görög szónoki művészet készítette elő. A történetírók tudományos igénnyel idézték a múltat, de közben anekdotikus, novellaszerűen zárt eseménysorokat szőttek műveikbe, vagy egy-egy történelmi alak életútját oly kereken fogalmazták meg, hogy utólag már-már regénynek tetszik. Itt az úttörő szerep az i. e. V. században élt Hérodotoszé és a nem sokkal későbbi Xenophóné.

Hérodotosz úgy világutazó és úgy történetíró, hogy tudását közölve a világirodalom egyik legvonzóbb csevegőjének bizonyul. Kilenc könyvre terjedő nagy művében lépten-nyomon olyan zárt elbeszélésekkel találkozunk, amelyeket utólag akár novelláknak is nevezhetünk. Egyiptomi, méd, líd, perzsa mendemondákat formált anekdotázó hangon lekerekített történetekké, görög történelmi alakokról mesélt el hagyomány őrizte anekdotákat. Ha tetszik, ez már széppróza a történetíráson belül.

Xenophón Anabaszisz (Visszavonulás) című, a maga korában történelmi műnek ítélt beszámolóját egy háborús kalandról és a benne részt vevő görög katonák megmeneküléséről mi, közel két és fél ezer évvel később, már inkább nagy irodalmi riportnak nevezhetnénk. Kürosz neveltetése című történelmi életrajzát pedig az életrajzregény első megjelenésének ítélhetjük. Ezek a nagyon gondos stílusban írt, olvasási gyönyörűséget adó művek már kezdenek leválni a szakirodalomról, és a szépirodalom határán vannak.

A szónokok pedig – akik politikusok és jogászok – egyre gondosabban fogalmazták népgyűlésen vagy bíróság előtt elmondott szavaikat. Példálódzó történeteket mondottak el, emberi magatartások összefüggéseit fejtették ki. A szónoki tevékenységet egyre inkább tartották művészetnek. A görög ókor legnagyobb szónokának mondott Démoszthenész politikai tárgyú és célzatú prózája akkor is irodalmi érték maradt, amikor már rég elmúlt mögüle az a közéleti helyzet, amelyben a nagy és tragikus sorsú államférfi szavakkal próbált szembeszállni a hódítóval. Démoszthenész prózája műfaji eszménnyé vált. Követőinek már fontosabb volt a stílus, mint a mondanivaló. Később a szónoklatot nem egyszer tömeggyönyörködtető okokból fogalmazták, s a nyilvános beszéd jobban emlékeztetett egy irodalmi előadásra, olykor élvezetes ismeretterjesztésre, mint politikai agitációra. Ezeket a beszédeket sok példányban másolták, és az olvasók viszonylag széles rétegei élvezték olvasva vagy felolvasva. A későbbi évszázadok legirodalmibb szónoka, Lukianosz (aki egyébként nem volt görög, hanem közel-keleti sémita – szír vagy zsidó – jövevény, egy időben római állami szolgálatban állt, de a görög kultúra hanyatlásának idején a legjobb görög nyelvű író) nyilvánosan is előadott műveit elsősorban már olvasásra szánta, s nem egy közülük közelebb áll a későbbi fogalmak szerinti novellához vagy szatírához, mint a szoros értelemben vett szónoki beszédhez.

A szónoki beszédről vált le ily módon a szatíra is. Sajnos, a legjobb görög szatirikus szerzőnek mondott Menipposz művei nem maradtak fenn. De utánzóiból gyaníthatjuk, hogy fontos szerepe volt a széppróza előkészítésében.

A történetírásnak és a szónoklatnak s részben a filozófiának kellett olyan becsületet szereznie a prózai fogalmazás számára, hogy olyan tárgyakat is elkezdjenek prózában elmondani, amilyeneket addig csakis versben lehetett megfogalmazni. Ehhez azonban az is hozzájárult, hogy az elbeszélő költészet már nemcsak hősi eposzokban idézte a példamutató elődöket. A későbbi görög századokban kialakult egy köznapi, sőt falusi életet ábrázoló, főleg szerelmes tárgyú elbeszélő költészet is: a pásztorokról és pásztorlányokról beszélő idill. Az idilleket, ha tetszik, akár verses novelláknak is mondhatjuk. És amikor a gondosan fogalmazott prózának már irodalmi becse volt, elkövetkezett a találkozás szerelmes történet és próza között. Ez teremti meg az új műfajt: a regényt. A kezdetek kezdeténél – az i. e. II. században – egy remekmű áll: a Daphnisz és Khloé. Írójáról, Longoszról, a nevén kívül semmit sem tudunk. De a világirodalom nagy írói közé tartozik ezzel az egyetlen ismert művével is. Több