Jelenben élő múlt

By Pomogáts Béla

Tanulmánykötetem azok közül az írások közül válogat, amelyeket az utóbbi hat-hét esztendőben jelentettem meg irodalomtudományi és szépirodalmi folyóiratokban – Magyarországon, Erdélyben és a Felvidéken. Közöttük több foglalkozik a huszadik századi magyar irodalom mozgalmaival, így a Nyugat körül gyülekező táborral, a népi mozgalommal, a katolikus irodalommal, illetve mindezek fontosabb képviselőivel, a többi között Ady Endrével, Szabó Dezsővel, Márai Sándorra, Illyés Gyulával, Cs. Szabó Lászlóval, Jékely Zoltánnal és másokkal. Külön fejezetet szenteltem az erdélyi magyar irodalom jeles alkotó egyéniségeinek, így Bánffy Miklósnak, Kuncz Aladárnak, Nyirő Józsefnek, Dsida Jenőnek, Sütő Andrásnak, Kányádi Sándornak és másoknak. Munkámban az vezérelt, hogy lehetőleg közérthető előadásmódban, a szélesebb körű olvasóközönség figyelmét hívjam fel huszadik századi irodalmunk néhány fontos eszmei áramlatára, műhelyére és alkotó egyéniségére.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Apr 30, 2021
• ISBN: 9789632635088

Book preview

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1043 Budapest, Tavasz u. 4.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Felelős kiadó: Szondi György

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

ISBN 978 963 263 508 8

Támogatónk

A kötet megjelenését támogatta a Nemzeti Kulturális Alap

Bevezetés

A múlt és a jelen viszonyát, legalábbis az irodalom (és minden kulturális ágazat) világában, nem lehet azzal elintézni, hogy mindaz, ami régebben történt, már mögöttünk van, elmúlt, és legfeljebb mint örökséget, mint hagyományt lehet számon tartanunk. A múltba vesző világ, nemegyszer szinte váratlanul, új életre kel, és elevenebb lesz, mint a legmaibb jelen. Különösen így történik ez a korszakváltások körül és után, midőn a kialakuló új kultúra, közízlés és eszmevilág támaszokat, hivatkozási pontokat keres, és ezeket rendre a múltban találja meg. Írók és művek kényszerülnek nemegyszer az elfeledés-elfeledtetés homályába; olyan művek körül, amelyeket néhány esztendeje még zajos érdeklődés övezett, hirtelen megnő a csönd, mások meg váratlanul felbukkannak a homályból. Tudható, akár a feledésnek, akár a felfedezésnek történelmi, szociológiai és bizony politikai (napi politikai) indítéka van. Vannak, voltak a közelebbi és a távolabbi múltban írói sorsok és életművek, amelyeket valójában a hatalom kényszerített a feledés sűrű függönyei mögé, és persze voltak és vannak sorsok és életművek, amelyek a közízlés szinte váratlan átalakulása következtében hirtelen a „nemlét purgatóriumába kerülnek. Ezt a „purgatóriumot aztán időről időre megnyitja a történelemben bekövetkező fordulat: az új áramlatoknak, szellemi, hatalmi tényezőknek hagyományokra, eszméiket igazoló biztos múltra van szükségük, és ezzel kezdetét veszi az újrafelfedezés folyamata. Az a kanonizációs folyamat (vagy erőfeszítés), amely időnként erőszakosnak is mondható műveletekkel kíván háttérbe szorítani korábban vitathatatlannak tekintett kulturális értékeket és tekintélyeket, és előtérbe kíván állítani másokat, többnyire korábban elfeledett (vagy elfeledtetett) írókat és műveket. A körülöttünk mozgó kulturális „térképnek" mintha ez volna a leginkább sajátos rendezőelve.

Talán megkockáztatható az a kijelentés, hogy mindennek nemcsak irodalomtörténeti (kivált esztétikai), hanem időnként nyilvánvalóan politikai háttere van. Egyetlen, ám annál beszédesebb példára szeretnék hivatkozni: Nyirő József munkásságára, pontosabban ennek múltbeli, közelmúltbeli és jelen idejű megítélésére. Nyirő valamikor a magyar olvasóközönség leginkább népszerű olvasmányai közé tartozott, az erdélyi és a magyarországi közéletben jóformán a „sztár rangjára emelkedett. Talán vannak még, akik emlékeznek arra, hogy az 1940-es „második bécsi döntés után, midőn állandó, ünnepi meghívottja volt a budapesti könyvnapoknak, művei világos színű halinakötésben kerültek az olvasó kezébe. Voltaképpen nem túl szerencsésen, minthogy a halinakötés igen gyorsan elpiszkolódott, és többnyire epés megjegyzések célpontjává vált. Nos, azt mindenképpen szeretném kijelenteni, hogy magam már nagyon régóta az erdélyi író hívei közé tartozom: otthon, a családi könyvtárban volt néhány műve (szerencsére nem a halinakötésesek közül), még a mögöttünk hagyott korszakban sürgettem regényeinek újólagos megjelentetését, 2004-ben én avattam fel a szülőfalujában felállított kis mellszobrát, különben az ottani (emlékezetem szerint román nemzetiségű) polgármester, a római katolikus, a református és az ortodox lelkész közreműködésével, és egy egész kötetre való tanulmánnyal kísértem írói életművének Csíkszeredában közreadott köteteit. A székelyzsombori ünnepségnek akkor semmiféle politikai következménye nem volt, az erdélyi magyar sajtó szépen megemlékezett róla, a román sajtónak pedig, úgy tetszik, nem érte el az ingerküszöbét.

Mindezt azért mondom el most, mert meggyőződésem szerint, kár volt az újratemetési kísérlet körül megrendezni azt az akciósorozatot, amely végül a mindannyiunk által tapasztalt botrányos fejleményekhez vezetett. Ha nincs politikai „akciózás", valószínűleg nem verte volna ki a biztosítékot a mindig és szívesen gyanakvó román hatóságoknál ez az újratemetés. (Ami végül is elmaradt, vagy ki tudja?) Mindennek valójában az író volt a szinte vétlen áldozata, aki igazából oktalanul került a politikai vihar középpontjába. Hasonló eseteket tudnék még említeni, vagyis nem túl célszerű, ha a politika (a napi politika) látványosan beavatkozik az irodalomtörténeti emlékezet, az irodalmi kanonizáció belső ügyeibe, és nem szerencsés dolog az, ha egy író életét és életművét politikai (pártpolitikai) taktikák szolgáltató intézményének tekinti valaki. Persze Nyirő József mellett másokat is ért hasonló méltánytalanság, éspedig nemcsak abban az értelemben, hogy a politika felfedezte volna bennük a maga eszmei támaszait, abban az értelemben is, hogy megtalálta bennük a tőle esetleg idegen szellemiséget, s kifelejtette őket az éppen aktuális kanonizációs rendszerből.

Tulajdonképpen ez a mostoha sors lett osztályrésze számos olyan írónak, akiket az úgynevezett „baloldalon könyvelt el a közvélekedés. Például Kassák Lajosra, Reményik Sándorra, Déry Tiborra, Pap Károlyra és másokra gondolok. Vagy olyan írókra, akikre teljes joggal hivatkozhatnának a nemzeti szellemiséget előtérbe helyező történészek, irodalompolitikusok, mégis mintha lassan elveszítenék korábban teljes joggal kiérdemelt rangjukat. Olyanokra hivatkozom, mint Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron és Kós Károly, és persze mindenekelőtt hivatkozhatnék a „baloldali József Attilára is, akinek nemzeti elkötelezettsége (lásd A Dunánál és a Hazám című verseit) aligha vitatható. Mint hallom, nemrég valaki annak a véleményének adott hangot, hogy a középiskolai tantervből mint öngyilkost, vagyis súlyos bűn elkövetőjét törölni kellene. Szomorú dolog, hogy hasonló képtelenségekkel mind gyakrabban találkozik a gyanútlan olvasó. Én például nem hiszek abban, hogy a Nyugat tábora helyébe a Napkelet írói táborát (most nem ennek a folyóiratnak a tanulmányíróiról beszélek, mert ezek, mint Szerb Antal és Halász Gábor, valójában szintén a „nyugatosok" közé tartoztak), mondjuk Babits Mihály helyébe Tormay Cecilt, Illyés Gyula helyébe Mécs Lászlót, Németh László helyébe Wass Albertet lehetne állítani. Remélem, erre senki sem törekszik, és a magyar irodalom közelmúltjának az a konszenzuális rendje, amely a nyolcvanas években (nem kis történetírói erőfeszítések árán) kialakult, továbbra is megmarad. Természetesen némi kiegészítéssel, minthogy akkor például Márai Sándor munkásságát, tekintettel arra, hogy az amerikai emigrációban élő író, a budapesti kulturális politika kezdeményezései ellenére sem kívánt szóba állni a kommunista rendszer magyarországi helytartóival (például Aczél Györggyel), nem lehetett méltó módon elhelyezni a nemzeti irodalom panteonjában.

Azóta ez és még néhány hasonló kérdés megnyugtató módon rendeződött, és például a hazai konzervatív irodalom korábban oly népszerű képviselői, mint Herczeg Ferenc, Sík Sándor, Csathó Kálmán, Surányi Miklós, Harsányi Kálmán, Komáromi János, Gulácsy Irén, Tormay Cecil és természetesen Nyirő József is megfelelő helyet kaptak az irodalmi emlékezetben. Arra azonban semmi szükség sincs, hogy a két-három évtizeddel korábban létrejött irodalmi kánont radikálisan át kellene alakítani, és például a Nyugat nagy íróinak: Adynak, Babitsnak, Kosztolányinak, Móricznak, Krúdynak, Kassáknak, Füst Milánnak, illetve az utánuk következő nemzedék korábban is magasra értékelt képviselőinek: Illyés Gyulának, Németh Lászlónak, Kodolányi Jánosnak, Szabó Lőrincnek, Déry Tibornak, József Attilának, Radnóti Miklósnak, Weöres Sándornak, Jékely Zoltánnak, vagy éppen az erdélyi irodalom tekintetében Áprily Lajosnak, Reményik Sándornak, Kós Károlynak, Tamási Áronnak, Dsida Jenőnek a helyére másokat kellene állítani.

Irodalomtörténeti vitákra természetesen szükség van a jelenben és a jövőben egyaránt, ezek a viták szükségszerűen okozhatnak elmozdulásokat az értékelés tekintetében is, azonban a kánonok olyan radikális átírására, mint aminek a szerencsétlen emlékű ötvenes években lehettünk elborzadó tanúi, manapság nincs szükség. Tulajdonképpen ezt a konszolidáltnak tekinthető irodalmi stratégiát szolgálják az alábbiakban olvasható tanulmányok és portrévázlatok: nem felfedezni kívánnak, hanem megőrizni – mondhatnám, egy „konzervatív" szemlélet égboltja alatt. A mögöttünk lévő két-három esztendőben készültek, annak a meggyőződésnek a jegyében, miszerint irodalmunk értékrendje, igaz, szívós irodalomtörténeti és kritikai munkálkodás nyomán, hiteles módon kialakult: igazításokra természetesen szükség lehet, az értékrend felforgatását azonban indokolatlannak és nem célszerűnek kell tekinteni. A kötet tanulmányai általában magyarországi és erdélyi folyóiratokban, így a Kortársban, az Alföldben, a Tiszatájban, a Korunkban, a Látóban, a Székelyföldben jelentek meg, több is van közöttük, amely eredetileg előadásként hangzott el, s valójában most találkozik vele először az olvasó.

Megőrzendő hagyományok

Az értelmiség szerepe a jelenben és a jövőben

Egy Németh László-idézettel szeretném kezdeni előadásomat – nemcsak amiatt, hogy véleményem szerint az idézet szerzője mindig igen nagy felelősségtudattal gondolkodott a magyar értelmiség helyzetéről és tennivalóiról, azért is, mert tapasztalataim szerint Némethről most már évek óta keveset beszélünk, mindenképpen kevesebbet annál, mint amit az eredeti gondolkodó, a magyar „sorskérdések" vallatója és egy kívánatos nemzeti stratégia kezdeményezője, kialakítója megérdemelne. Nos, az idézet, amely az írónak Szegeden 1942. március 14-én (a nemzeti ünnep előestéjén) elhangzott Az értelmiség önérzete című beszédében volt hallható (és A minőség forradalma című tanulmánygyűjteményében került az olvasó elé), a következőket állapítja meg: „Az ifjúságot mi arra tanítottuk, hogy értelmiség legyen s ne középosztály. Mi a kettő közt a különbség? A középosztály fölött van egy fölső és alatta egy alsó osztály; az értelmiségi ember azt tudja, hogy van munkásság, parasztság s ők hárman a nemzet. A középosztályi embernek hivatala és fikszuma van: az értelmiségnek munkája és hivatása. A középosztályinak az, hogy vannak nála nyomorultabbak: tekintély, büszkeség; az értelmiségnek: lelkiismeret-furdalás és felelősség."

Németh László, ahogy erről több alkalommal is nyilatkozott, egy „értelmiségi társadalom híve és szorgalmazója volt, azaz olyan társadalomé, amelyben az értelmiség kap vezető szerepet, ha nem is a gyakorlati politika szintjén, de mindenképpen a közvélemény alakításában, és ezáltal a politikai hatalom, mondjuk így: „eszmei irányításában. Ennek a szerepfelfogásnak azonban számos belső ellentmondása létezik (létezett). Mindenekelőtt az, hogy az értelmiség csak viszonylag ritkán és akkor is igen rövid ideig tölthetett be irányító szerepet a társadalomban, illetve ennek átalakításában. Erről győzhetnek meg bennünket a történelem tanulságai, vonatkozik ez akár a görög-római korszakra, akár a középkori világra, akár a reneszánsz Itáliájára vagy a felvilágosodás kori Angliára és Franciaországra. Ezekben az időszakokban, illetve ezekben az országokban az értelmiségnek mindig eszmeteremtő és stratégiafelvető szerep jutott, és ilyen módon kezdeményezőként léphetett fel a társadalmi mozgalmakban, eszméltető feladatokat láthatott el a szélesebb keretekben zajló társadalmi átalakulásban, ezeknek az átalakulásoknak a végső folyamatait azonban nem vezérelhette le. Általában a gyakorlati politika vette kezébe ezt a vezérszerepet, és az értelmiségnek nemegyszer csalódottan kellett tapasztalnia, hogy az általa kezdeményezett átalakulások egészen más mederben haladnak tovább, mint amit ő annak idején elképzelt és megszabott.

Mindez nagymértékben vonatkozik a magyar értelmiség történelmi szerepére is. Ez az értelmiség korábban, a középkor világában, de még a reneszánsz mozgalmak idején is többnyire egyházi körökben lépett fel, minderre igen szemléletes példát adnak a Mátyás király udvarában lezajló folyamatok. Csak később, inkább a 17. századtól kezdve kaphatott meghatározó szerepet a laikus értelmiség. Azokat is laikus értelmiségieknek tekinteném, akik például a katonai pályán értek el meghatározó sikereket, ezenközben mégis értelmiségiként vállaltak társadalmi szerepet. Olyan írókra gondolok, mint Balassi Bálint és Zrínyi Miklós. A 18. század második felétől kezdve azonban mindenképpen a magyar értelmiségnek jutott az ország (legalábbis szellemi jellegű) irányítása, minthogy önálló magyar hatalmi és közigazgatási szervezet csak töredékesen működhetett. Ennek az értelmiségnek a legerősebb tényezője természetesen az irodalmi értelmiség volt, és ez emelte magaslatra a magyar irodalom társadalmi hatékonyságát, szerepét.

Az újkori magyar történelem minden egyes korszaka számos példával tudja ezt a megállapítást alátámasztani, ez a folyamat érvényesült a 18. század végén a magyar felvilágosodás korában, majd nem sokkal ez után a reformkorszakban. Ekkoriban először a Martinovics Ignác által vezetett köztársasági mozgalom, illetve az ebben egybegyűlt értelmiség próbálta irányítani az országos átalakítások rendszerét, ez a mozgalom azonban nagyon hamar elbukott. Ezt követve a Kazinczy Ferenc neve által jelzett kulturális (nyelvújító) tevékenység került az országos mozgalmak élvonalába. A néhány évtizeddel később kibontakozó reformkorszakban ugyancsak az értelmiségnek volt vezető szerepe, talán elég, ha olyan személyiségekre hivatkozom, mint a tulajdonképpen értelmiségi státusban tevékenykedő Széchenyi István, az újságíró Kossuth Lajos és a költő Vörösmarty Mihály. Ez a reformmozgalom vezetett el az 1848-as forradalomhoz és szabadságharchoz, amikor is azonban ennek az értelmiségnek a hatékonysága már erősen csökkent, a politikai vezetés kevésbé hajlott arra, hogy meghallgassa az értelmiség tanácsait, ennek tüneteit mutatják azok a nézeteltérések, amelyek Kossuth és Petőfi Sándor között kialakultak. Az 1867-es kiegyezés nemzeti tekintetben korszakalkotó művét is az értelmiség készítette elő, Deák Ferenc például tipikusan értelmiségi személyiségként tevékenykedett. Ugyancsak az értelmiségre hárult az úgynevezett „második reformkor", azaz az 1900-as évek elején kibontakozó társadalmi mozgalmak irányítása, ennek a reformmozgalomnak olyan műhelyei voltak, mint az Ady Endre, Babits Mihály és Móricz Zsigmond neve által fémjelzett Nyugat című folyóirat és a Jászi Oszkár által szerkesztett Huszadik Század. Tovább folytatva a sort, utalhatok még a két világháború között kibontakozó reformmozgalmakra, például a polgári liberálisok és a népi írók mozgalmaira: ezek is a magyar társadalom átalakításának kezdeményezői voltak.

Aki ezeknek a mozgalmaknak a fellépését és további sorsát figyelemmel kíséri, megállapíthatja, hogy a mindig rendkívül hiteles és hasznos programokkal fellépő értelmiség egy idő (néhány esztendő) múltán jóformán kiszorult az ország életének irányításából. Ady Endre valójában hiába lépett fel olyan politikai programokkal, amelyek elősegítették volna Magyarország polgári modernizációját, a szociális igazságok érvényesülését és az országon belül élő különböző nemzetek megbékülését, ezeket a programokat rendre elutasította és elsodorta a gyakorlati politika. Hasonló sorsra jutottak a két világháború közötti korszak értelmiségi reformmozgalmai, így azok a tervek, amelyeket a polgári liberálisok szószólói, pl. Cs. Szabó László és Márai Sándor, illetve azok a tervek, amelyeket a népi mozgalom vezető egyéniségei, pl. Németh László és Illyés Gyula fogalmaztak meg. Végül is meg kell állapítanunk azt, hogy a magyar értelmiség mindig hiteles és hatékony tervezeteket hozott nyilvánosságra, ezek jól szolgálták volna az ország fejlődését és függetlenségét, a gyakorlati politika, a hatalmi berendezkedés azonban mindig szinte kivétel nélkül elsodorta ezeket a terveket, és helyettük olyan stratégiákat épített fel, amelyek végső következményeik szerint az ország romlását okozták. Hosszú ideig lehetne sorolni azokat a példákat, amelyek arra utalnak, hogy az értelmiségi tervezetek és javaslatok többnyire életképesek voltak és a magyarság felemelkedését tették volna lehetővé, a politika, illetve a politikai hatalom döntései viszont szinte mindig újabb nemzeti tragédiákat készítettek elő. (Természetesen mit sem tudva arról, hogy ilyen következményekkel kell számolni, ezért aztán a politika sohasem érezte azt a felelősséget, amely különben rá hárult volna.)

Nagyon hajlok arra a megállapításra, miszerint Magyarország ma újra történelmi válaszútra érkezett, és el fog dőlni az, vajon az országos politika a meglévő értelmiségi stratégiák szellemében próbálja irányítani a társadalom életét, avagy figyelmen kívül hagyva ezeket a stratégiákat, ismét stagnáláshoz, válságokhoz, kudarcokhoz vezet. A rendszerváltozás, két évtizeddel ezelőtt, természetesen szintén értelmiségi stratégiák eredménye volt (amellett hogy a kommunista rendszer is válságba került és látványosan megbukott). Az akkor fellépő politikai vezetők, például mindenekelőtt Antall József, tipikusan értelmiségi személyiségek voltak, még botlásaikban, hibáikban is. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején különféle értelmiségi műhelyek tettek le az asztalra javaslatokat az országos átalakítások, illetve a stabilizáció érdekében, számos ilyen javaslat fogalmazódott meg mind a baloldalon, mind a jobboldalon, mind a liberálisok, mind a kereszténydemokráciát képviselők, illetve a népi mozgalom örökösei részéről. Könnyű dolog lenne összeállítani egy olyan katalógust, amely bemutatná, hogy tételesen milyenek voltak ezek a programok, és mérlegelné, hogy mindebből mi valósult meg a mögöttünk lévő években. Talán nem vagyok túlságosan merész, ha azt mondom, hogy a kilencvenes évek elején kialakított reformterveknek csak igen kis töredéke vált valósággá, és talán jelenlegi szociális, politikai, kulturális gondjainkat is nagyrészt az okozza, hogy ezeknek a terveknek a megvalósítása elmaradt.

Mindennek következtében arról kell beszélnünk, hogy az értelmiség javaslatai és stratégiái ma is megvalósításra várnak, jóllehet némileg elégikus módon beszélünk erről, minthogy a magyar történelmi tapasztalat arra utal, hogy ezek a tervek általában megrekednek a szellemi műhelyek keretei között és nem válik belőlük kormányzati stratégia. Mégis joggal szeretnénk bízni abban, hogy a magyar értelmiség nem adta fel hagyományos történelmi szerepét és ma is képes reális stratégiákat, megvalósítható terveket felkínálni az ország vezetésének, illetve a magyar közéletnek. Mindez azonban azt igényli, hogy figyelmeztessünk az értelmiségi szerep hagyományos tulajdonságaira, nem azzal az igénnyel, hogy mintegy felfedezzük ezeket a szerepeket, minthogy az értelmiség társadalmi tennivalóinak, az általa vállalt közéleti szerepeknek igen terjedelmes hagyománya és szakirodalma van, igaz, a gyakorlati politika ritkán mélyül el ennek a szakirodalomnak a tanulmányozásában. Ilyen módon arra figyelmeztetnék, hogy az értelmiségnek összetett közéleti szerepet kell vállalnia. Általában meg szokták különböztetni az elkötelezett és a független értelmiséget, az első valamilyen politikai mozgalom, párt, irányzat „holdudvarában" fejti ki tevékenységét és önkéntesen vállalja a politikai irányzatok szolgálatát, a második mindenképpen őrizni kívánja szellemi és erkölcsi függetlenségét, és határozottan elutasítja a politikai szolgálatot. Alighanem a két magatartásforma valamiféle egyeztetésére lenne szükség, vagyis egyrészt olyan elkötelezettségre, amely nem valamely politikai erő mellett nyilvánul meg, hanem egyrészt eszmei prioritások, másrészt az ország általános érdekei mentén fogalmazza meg törekvéseit. Másrészt olyan értelmiségre lenne szükség, amely természetesen független a politikai erőktől és ezek ideológiájától, azonban nem független egyetemes eszmei igazságoktól és nem utasítja el a nemzeti elkötelezettséget. Vagyis az elkötelezettség és a függetlenség valamilyen magasabb szintű, hatékony és erkölcsileg hiteles együttesét kellene-lehetne kialakítani.

Véleményem szerint a jövő útját ennek az egyszerre elkötelezett és független értelmiségnek a tevékenysége jelölheti meg. Egy ilyen értelmiségnek birtokolnia kell a szakismereteket, az egyetemes műveltséget, amely kiterjed például a nemzeti és az európai történelem beható ismeretére is, elkötelezettnek kell lennie a maga humánus és demokratikus eszményei mellett, és függetlennek kell maradnia a pártpolitikától. Tudom, hogy mindez nagyon szigorú követelményt jelent, tekintettel arra, hogy a mögöttünk álló két évtizedben a magyar értelmiség igen sokat veszített korábbi szerepéből, kivált ha a rendszerváltozás körüli esztendőkre gondolok. Mindezzel együtt sokat veszített korábbi tekintélyéből is, ma az értelmiséget meglehetős idegenkedés, nemegyszer türelmetlenség fogadja a politikai élet mindkét oldalán. Vagyis olyan követelményekkel kell fellépnünk az értelmiséggel szemben, amelyeknek ma, különös tekintettel a politikai osztály ellenállására, nehéz eleget tenni. Ezért gondolom azt, hogy a következő esztendők a magyar értelmiség történelmi vizsgáját is magukkal fogják hozni, ennek az értelmiségnek, mint nemegyszer az ország története során, ismét igazolnia kell a maga rátermettségét és függetlenségét, szellemi fölényét és megvesztegethetetlenségét. Már csak abban a tudatban is, hogy a jövő társadalmának, ahogy ezt annak idején Németh László kifejtette, „értelmiségi társadalomnak" kell lennie.

Befejezésül Németh Második szárszói beszéd című előadására szeretnék hivatkozni, ez 1943 augusztusában hangzott el Balatonszárszón, a népi írók tanácskozásának keretében (és Az értelmiség hivatása című kötetben jelent meg). Az idézet a következőképpen hangzik: „Én az osztálytalan társadalmat, ha az nemcsak névleg van meg, de az emberek műveltségében is, másnak, mint értelmiségi társadalomnak el sem tudom képzelni. Ez az osztály az, amely a többit lassan magába ölelheti… Nincs tehát semmi oka annak az értelmiségnek, amely ezt a nevet megérdemli, csüggedten szállnia a jövő zűrzavarába… Én pedig azt mondom: sosem volt ilyen szép értelmiségi embernek lenni, mint ma. Csak az értelmiség hivatását ne felejtsék el. Értelmiségi foglalkozásukat föladhatják, válthatnak munkakönyvet, elmehetnek szőlőt kapálni, azt azonban ott is tudniok kell, hogy értelmiségi emberek s ma az értelmiség a Noé bárkája. Benne ring mindaz a hagyomány, küzdés, emlék, amit az izgalomba jött emberiség tán hajlandó volna föláldozni. S benne menti magát a Jövő nagy utópiája is: az osztályok valódi összeölelkezése – egy megtisztult értelmiségi kultúrában."

Együtt, 2012, 1. sz. 52–56.

Irodalom és kereszténység

Az irodalom története során, a huszadik századi irodalom történetében is, mindig visszatér az a kérdés, hogy a katolicizmus, illetve kereszténység fogalmát lehet-e egyáltalán az irodalommal kapcsolatban használni, pontosabban, hogy ezzel a fogalommal lehet-e operálni irodalmi művek megközelítése során, és egyáltalán, mint minősítő jelző, ez a fogalom használható-e az irodalmi művek megközelítésében. Hogy a kérdést lakonikusan fogalmazzam meg: van-e, lehetséges-e keresztény (illetve katolikus) irodalom? Az nyilvánvaló, hogy a „keresztény, illetve a „katolikus irodalom terminusának nem poétikai, hanem eszmetörténeti jelentése és jelentősége van: a személyesen átélt istenhit, a vallási elkötelezettség és a kulturális hagyomány erősen hat az alkotó személyiség kialakulására, és így befolyásolja az írói világképet és szemléletet. A „katolikus jelleg" tehát a költő gondolkodásában és világlátásában, a művek által közvetített eszmék és eszmények körében tapintható ki, és természetesen a legkülönfélébb költői, poétikai irányzatokban és korszakokban lehet jelen, anélkül hogy befolyásolná a művek és életművek esztétikai karakterét.

A katolicizmus, illetve a kereszténység, mint minden eszme és világkép, esztétikailag semleges fogalom, egy-egy költői életmű és alkotás karakterének, gondolati és érzelmi sajátosságának a létrejöttében azonban kitüntetett szerepe van. Egy irodalomtörténeti elemzés során ezért nem lehet megkerülni vizsgálatát: egyszerűen hozzátartozik a műalkotás eszmei-lelki struktúrájához, és meghatároz bizonyos gondolati és érzelmi minőségeket. Ebben az értelemben nevezhetjük irodalmunk „katolikus" költőinek például Balassi Bálintot, Zrínyi Miklóst, Berzsenyi Dánielt, Vörösmarty Mihályt, Babits Mihályt, Juhász Gyulát, Rónay Györgyöt, Dsida Jenőt és Pilinszky Jánost, vagy evangélikusnak Petőfi Sándort, Reményik Sándort, reformátusnak Arany Jánost, Ady Endrét, Áprily Lajost, és még azoknál a költőknél is, akik kevéssé vállaltak valamelyik keresztény egyház mellett elkötelezettséget, ki lehet mutatni – az egyébként mélyen átélt istenhit mellett – a vallási hagyomány jelenlétét – természetesen József Attilára gondolok. Mindez nem pusztán a vallási hovatartozást és nem is pusztán az istenhitet (illetve ennek valamilyen doktrinálisan azonosítható formáját) jelenti, hanem hagyományt és kultúrát: mindkettő költészetet konstituáló szellemi erő.

A keresztény költészet fogalmát mindazonáltal némiképp megrendítette a két világháború közötti „hivatalos" keresztény-nemzeti irodalomfelfogás, amely a keresztény alkotó értelmiségtől elvárta, hogy a fennálló politikai rend támogatója legyen és a vezető réteg eszményeit hirdesse, holott ezek az eszmények aligha voltak minden tekintetben összeegyeztethetők a kereszténység eredeti, azaz evangéliumi szellemiségével. Ez a politikai és eszmei konzervativizmus kivétel nélkül ízlésbeli konzervativizmussal járt együtt, és még azok a katolikus gondolkodók, mint Prohászka Ottokár, akik megértették az Evangélium szociális üzenetét és a pápai enciklikák szociális tanításait, nos, ezek a gondolkodók is idegenkedtek attól a szellemiségtől, amelyet a huszadik század modern kultúrája hordozott.

A magyar kultúrában csak viszonylag későn, főként a Vigilia 1935-ös megalapítása után jelentek meg azok a társadalmi és művészeti reformgondolatok, amelyek a nyugat-európai, először a francia, majd az angol és a német katolikus értelmiség körében valóságos szellemi „forradalmat" idéztek elő: mind teológiai, mind társadalomtudományi, mind irodalmi-művészeti értelemben, és végül, évtizedek múltán a hivatalos egyházat is elvezették a II. vatikáni zsinat reformtörekvéseihez. Hasonló reformtörekvések jelentkeztek a protestáns egyházakban is, különösen azokban a körökben, mozgalmakban, amelyek az Evangélium szociális tanítását kívánták érvényesíteni. Éppen ezek a nyugati kereszténységben általánosan kialakuló reformtörekvések váltak a keresztény ökumenizmus támaszává, minthogy az új katolikus és protestáns irodalomban megnyilvánuló evangéliumi szellemiség mindig is nyitott volt az ökumené gondolatára, és elutasította a tizenkilencedik században és a századfordulón még igen erősen jelentkező hagyományos felekezeti ellentéteket.

A húszas és harmincas évek hazai irodalmi élete és reformértelmisége ezzel szemben a „katolikus irodalmat és általában a keresztény eszményeket hirdető irodalmat vagy mint erősen konzervatív, a hivatalos művészetfelfogást követő szellemi képződményt, vagy mint pusztán pasztorációs célzattal készült „papi irodalmat értelmezte, és ez rányomta bélyegét a „katolikus költészet" recepciójára is. A jelentékenyebb irodalmi műhelyek, beleértve a Nyugatot is, általában tartózkodnak attól, hogy a vallásos elkötelezettséggel fellépő irodalomnak teret adjanak, minthogy ez az irodalom többnyire a politikai és művészeti konzervativizmust, nemegyszer az alacsonyabb művészi színvonalat képviselte. Ez a tartózkodás, nemegyszer a bizalmatlanság és idegenkedés nyomta rá bélyegét a katolikus irodalom recepciójára is, így azokra a kritikai írásokra, amelyekkel a Nyugat körül gyülekező tábor például Sík Sándor, majd Mécs László fellépésére válaszolt. Annak ellenére, hogy mindkét költő esztétikai értelemben is jelentékeny értékeket hozott létre, és mindkettőjük költészete különösebb mesterkedés nélkül elhelyezhető abban a megújulási folyamatban, amelyet a Nyugat kezdeményezett. Ezeket a kapcsolódási pontokat mérték fel különben (mindkét költő esetében) Rónay László monografikus feldolgozásai.

A katolikus irodalomnak a magyar irodalmi kultúrában betöltött szerepe csak akkor változott meg észrevehetően, midőn színre lépett a hazai katolikus reformnemzedék és ennek legnagyobb hatású folyóirata, a Vigilia, amely a hagyományos és hivatalos nézetektől eltérve merőben új módon, valójában a francia (és német és angol) „neokatolikus irodalom szellemének megfelelően határozta meg a „katolikus költészet fogalmát és kritériumait. Mindenekelőtt Sík Sándor elméleti írásaira, így a Vigilia első számában olvasható A katolikus irodalom problémájához című tanulmányára gondolok, amely a korábbi „hivatalos katolikus gondolkodáshoz képest egészen újszerűen határozta meg mind a „katolikus, mind a „költészet fogalmát. „A katolikus hit – szögezte le Sík Sándor – nem dogmák összessége, a katolikus morál nem parancsok és tilalmak kazuisztikája, s a katolikus élet nem bizonyos liturgiai cselekmények végrehajtásában áll, amelyeknek nincs közük egyéb életmegnyilvánulásokhoz. A katolicizmus életforma, éspedig totális életforma, amely az egész valóságot átölelni, alakítani, betölteni, átlelkiesíteni igyekszik. Világfelfogás, melyben benne van minden, ami hozzáférhető; világérzés, melyben elfér mindaz, »ami az ember szívébe felhatott«, és világalakító lendület, amely mindent – külső és belső valóságot – Krisztus képére akar átformálni.

Az irodalom (a költészet, a művészet) mibenlétéről pedig a következőket állapította meg: „A katolikus művész számára éppen ezért voltaképpen nincs külön vallásos művészet. A vallásosság, a katolicizmus egész életét, minden élményét átjárja, tehát ott lesz, egyszer láthatóan, másszor láthatatlanul, kimondva vagy kimondatlanul, de mindig érezhetően és döntően minden alkotásban. […] Akármiről fog szólni, a szó mélyebb értelmében »vallásos« lesz az alkotása, amely éppúgy szól az Istenről, mint az adott tárgyról, még ha egy szava sem vonatkozik rá: atmoszférájában, perspektívájában, hanghordozásában, színeiben, dallamában, ritmusában lesz benne az örökkévalóság." Sík Sándornak ez a tanulmánya a katolikus, illetve általánosságban: a keresztény költészet eredeti, érvényes és korszerű meghatározását adta.

Hasonlóképpen ahhoz a korábbi megnyilatkozáshoz, amelyet a Nyugat 1933-as évfolyamában Katolikus költészet címmel Babits Mihály fejtett ki. Ebben a tanulmányban, amely különben Illyés Gyulának ugyancsak a Nyugatban olvasható Katolikus költészet című írására reflektált, a következők olvashatók: „Katolikus, akiben az élet szépségének és bűnösségének ösztönös érzései harcolnak; kinek erényvágya nem puritán igénytelenség, hanem tragikus küzdelem. Katolikus, akinek belseje az akarat drámájának, a bűn és bűntudat párviadalainak izgatott színpada, s nem a predesztináció vagy fatalisztikus bizalom »erős vára«." Majd ugyanitt az Egyház és irodalom című jegyzetében Babits a következőket jelentette ki: „minden nagy vallásos költészet bizonyos nagyon tág értelemben katolikus is. De a kimondott s felekezetileg hirdetett irodalmi katolicizmus problémája kényes sarkokon fordul meg: önzetlenség, tisztaság és hit kérdése ez – tisztaságé, mely semmi politikát magához férni nem enged; s a hité, mely nem tréfál, mely nem hagyja magát elmagyarázni, szimbolikusan értelmezni, sem pedig egyszerűen szemhunyva mellőzni. Talán megállapíthatjuk, hogy Sík Sándor és Babits Mihály értelmezése nem állott távol egymástól, mindketten a vallási meggyőződés és élmény tisztaságát, őszinteségét tartották a „katolikus költészet elsőrendű kritériumának.

A katolikus költészet, abban a szellemiségben, amelyet Babits és Sík Sándor meghatározott, valójában mindig is jelen volt a huszadik század magyar irodalmában, igaz, éppen legnagyobb értékteremtő egyéniségeit, így Babits Mihályt, nem mindig ismerte el autentikus keresztény költőnek az irodalomtörténet-írás. Méghozzá két oldalról sem, mert a minősítést egy időben megtagadta tőle az egyik oldalon az önmagát „hivatalosnak" tekintő keresztény irodalomkritika, a másik oldalon a marxista irodalomtörténet-írás, amely időnként manipulatív eszközökkel is arra törekedett, hogy jelentéktelenné tegye és elvitassa irodalmunk keresztény szellemben fogant értékeit.

A kereszténység (a katolikus világkép, meggyőződés) és a költészet összefüggéseire hosszú évtizedeken keresztül viszonylag kevés figyelem vetült, kivéve talán a Vigilia című folyóiratot, ebben Sík Sándor, Rónay György, Jelenits István és Rónay László rendszeresen és igen meggyőzően mutatták be a magyar költészetnek és a kereszténységnek (mint eszmeiségnek és életstratégiának) az igen termékeny kapcsolatát. Mindenekelőtt a modern (huszadik századi) magyar irodalom nagy egyéniségeinél: a Nyugat „első, „második és „harmadik nemzedékének és az őket követő „újholdas generációnak a költőinél. Ennek az irodalomtörténeti munkának, ahogy én gondolom, két jelentékeny hozadéka volt: egyrészt világossá vált, hogy irodalmunkban a kereszténységnek (a katolicizmusnak), mint az alkotó személyiség világképét meghatározó (vagy befolyásoló) eszmeiségnek, erkölcsiségnek milyen nagy hatása és szerepe volt, másrészt világossá vált, hogy a keresztény irodalomfelfogás nézőpontjából is a „nyugatos költészetnek volt meghatározó helye. Ezt azért kell kimondani, mert újabban találkozni lehet olyan felfogásokkal, amelyek a „nyugatos irodalom hagyományát mintha háttérbe kívánnák szorítani. Ez a törekvés, remélem, nem lehet sikeres, meggyőződésem szerint a Nyugat (és mellette a népi mozgalom) irodalmi hagyományának modern irodalmunk történetében meghatározó, semmi mással nem helyettesíthető szerepe és jelentősége van. Akár keresztény nézőpontból is.

Somogy, 2012, 3. sz. 59–62.

A Válasz

1934–1938

A magyar „népi mozgalom" nézeteit, politikai és kulturális stratégiáját több irodalmi és közéleti folyóirat is képviselte a két világháború közötti évtizedekben, pontosabban a harmincas és negyvenes években, midőn ez a mozgalom a magyar közélet egyik megkerülhetetlen tényezője volt. A népi írómozgalom az agrárdemokrácia elveire támaszkodott, nagymértékben figyelembe vette a nemzeti kulturális örökséget, a népi hagyományokat. A népi írók Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső eszmeteremtő munkásságának vonzásában fogalmazták meg feladataikat: széles körű földreformot követeltek, fel kívánták számolni a földbirtokos és nagytőkés osztályok hatalmi kiváltságait, a nemzeti függetlenség védelmére mozgósították a közvéleményt, demokratizálni akarták a közművelődés szerkezetét. Részben azoknak a sürgető feladatoknak az elvégzését vállalták, amelyeket a hagyományos polgári baloldal és a munkásmozgalom nem volt képes megoldani. Ezekre az irányzatokra erős hatalmi nyomás nehezedett, a munkásmozgalom tevékenységét részben ideológiai és politikai válság is bénította. A két világháború között berendezkedő kormányzat csak olyan áramlatoknak engedett teret, amelyek elfogadták a rendszer nemzeti törekvéseit, így a trianoni békeszerződés revíziójára irányuló törekvéseket. A népi mozgalom hatékonyságát az is segítette, hogy tiszteletben tartotta a fennálló rendszer ideológiai kereteit, ezeket töltötte meg szociális és demokratikus tartalommal.

Ezeket a törekvéseket képviselték a mozgalom keretében vagy közelében tevékenykedő folyóiratok, így a Szabó Dezső „szócsöveként" 1919-1920-ban fellépő Gondolat című folyóirat, majd az általa 1923-ban szerkesztett Aurora, illetve az ennek címváltoztatásával létrejött Élet és Irodalom című folyóirat. Maga a népi mozgalom a harmincas évek elején jött létre, ennek eszméit szólaltatta meg Németh László 1932-ben alapított szemléje: a Tanu, nem sokkal később a Válasz, majd ezzel egyidejűleg a Barsi Dénes, Sinka István és Szabó Pál által szerkesztett Kelet Népe, amelyet 1939-ben Móricz Zsigmond vett át és irányított 1942. szeptemberi haláláig. A népi mozgalom legnagyobb hatású politikai szervezkedésének, az 1937-ben létrejött Márciusi Frontnak az eszméit szólaltatta meg a Kovács Imre és Potoczky Kálmán szerkesztésében közreadott Híd című folyóirat, ez alig egy esztendeig élt. 1938-ban a debreceni egyetemen tanuló baloldali fiatalok: Kiss József, Újhelyi Szilárd és Zöld Sándor jelentették meg a Tovább című (mindössze három számot megélt) folyóiratot (ez Illyés Gyula írásait is közölte). Ugyancsak a népi mozgalom törekvéseit képviselte a Magyar Református Diákok Soli Deo Gloria Szövetségének Magyar Út című folyóirata, ennek szerkesztője Pap Béla, majd Gombos Gyula volt, Csuray Károly, Magyar Bálint, ifj. Fitos Vilmos és Szíj Gábor szerkesztésében jelent meg 1936 és 1944 között a Magyar Élet című folyóirat, mindkettőben Szabó Dezső szellemi hatása érvényesült. Mindezek között a Válasz tudott igazán nagy tekintélyt és hatást elérni – a Nyugat, illetve az örökébe lépő Magyar Csillag, a Napkelet és a Szép Szó mellett a korszak legfontosabb szellemi műhelyeként.

Hosszabb előkészítő munka után, 1934 áprilisában jelent meg a Válasz első száma, benne Németh László, Illyés Gyula, Fülep Lajos, Halász Gábor, Szerb Antal, Gulyás Pál és Kerék Mihály írásai. A bemutatkozást komoly várakozás és számos vita előzte meg, az induló folyóiratra egyaránt számított a húszas évek során fellépő fiatal írónemzedék, a szerveződő népi mozgalom és a fővárosi szerkesztőségekben nehezen érvényesülő vidéki írótársadalom. Abban mindenki egyetértett, hogy a fiatal népi nemzedéknek saját folyóiratra van szüksége, ha önállóan kíván szerepet vállalni a politikai és szellemi életben, s kellő erővel akarja képviselni törekvéseit; a terv megvalósítása mégis szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközött. Nemcsak anyagiakba, hanem az egyetértés hiányába is, minthogy sem a tervezett folyóirat céljait, sem szerkesztőit nem volt könnyű kiválasztani.

A nemzedéki folyóirat tervét elsőként Németh László karolta fel, aki ekkor már összekülönbözött Babits Mihállyal és kivonult a Nyugat táborából. Több elképzelés is körvonalazódott, közöttük egy Közép-Európa című folyóiraté, Némethnek mégis rendre tapasztalnia kellett, hogy – a több oldalról is megfogalmazott kívánságokhoz képest – milyen nehéz közös táborba terelni a fiatalokat. Voltaképpen a kudarcok hatására hozta létre „egyszemélyes" folyóiratát, a