Shakespeare

By Kovács József and Alexander Bernát

„Ezt a kis könyvet még 1916-ban, Shakespeare halálának háromszázadik évfordulójára, mint szóbeli előadásaim hevenyészett írásbeli megrögzítését akartam megjelentetni..."

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633441800

Book preview

ALEXANDER BERNÁT

SHAKESPEARE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Franklin Társulat Budapest, 1920

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-180-0

©Fapadoskonyv.hu Kft.

ELŐSZÓ

Ezt a kis könyvet még 1916-ban, Shakespeare halálának háromszázadik évfordulójára, mint szóbeli előadásaim hevenyészett írásbeli megrögzítését akartam megjelentetni, de ez a vad háború azzal az állandó nagy nyomással, mellyel lelkünket megüli, szinte észrevétlenül egészen elveszi szabad erőnket. A hallgatóság előtt még valahogy összeszedjük magunkat; az íróasztalnál, magunkra hagyatva, vesszük észre nagy ernyedtségünket. Majd a háború után, ezzel szeretünk minden ilyféle dolgot elhalasztani. De nagy tévedés azt hinni, hogy a háború után jó dolgunk lesz, hogy nagyon fogunk örülni és új erőérzet szállja majd meg lelkünket. Túl soká tart ez a háború, nincs az a lélek, melynek rugalmasságában kárt ne lenne. Egyetlen egy mentség van: nem engedni ennek az elernyedésnek, a munkásság folytonosságában újra meg újra megpróbálni az ellene való küzdelmet. Engem az rázott föl erre az erőfeszítésre, hogy úgy éreztem: ha most nem írom meg, soha többé nem tudom megírni. Midőn pedig erre azt feleltem magamban: mit árt az, ha ez a könyv meg nem íródik, annyi van ilyen, könnyű volt elhatároznom magam. Az összes szellemi állásfoglalások közt a cinizmus a legundorítóbb. Nem az író dolga ítéletet mondani a maga dolgáról, de főleg nem, mielőtt a dolgát elvégezte. A dolgát pedig vegye komolyan, különben ne fogjon tollhoz, de még a száját se nyissa ki. Majd az idő tesz igazságot minden dolgunkban.

Hogy érdemes-e most vagy egyáltalán ily kérdésekkel foglalkozni? A háború csak bennünk, emberekben, tesz kárt, az igazi értékekhez nem tud férkőzni; csakis embereket öl meg, de a legkisebb gondolatot se. Sőt a gondolat a legkeményebb pajzs a háború ellen, arról lepattan minden. Csak nem oly fényes ma a gondolat napja, mint békeidőn, de sugarai mégis fölélesztik erőnket.

Ezt éreztem, mikor élőszóval adtam ezeket elő; fokozottan és tartósabban érzem, mikor leírom; boldog volnék, ha valami hasonlót érezne az olvasó, midőn olvassa.

*

E sorokat 1918. június havában írtam. Midőn most a nyomdába kerülnek, már vége a háborúnak, de balsejtelmünk valónak bizonyult: nincsen, jó dolgunk most sem. Sőt! De az ernyedtségnek még kevésbé szabad engednünk, ez volna az igazi halálos veszedelem. Hogy mi lesz velünk, ma, e legvészesebb januárban, nem tudhatjuk, de hogy mindenkinek meg kell állnia a helyén és kötelességét teljesítenie, tudjuk és valljuk. Szenvedéseink közepett tán inkább mint valaha rászorulunk arra, hogy üdülésül és emelkedésül elmeneküljünk abba az ideális világba, ahol nincsenek viharok, ahol a legkisebb nemzet is megkapja a maga teljes jogát, ahol a megértés szent áradata Isten országává egyesíti a szellemeket.

*

Azóta újra nyolc hónap múlt el, a legszörnyűbb idő a szomorú magyar történetben. Új borzalmas tragédiát még Shakespeare sem tudott kigondolni. És az ő legsötétebb drámáinak a végén távolban kél a nap. Hol késik a mi napunk?

*

Ferenczi Zoltán t. barátomnak hálás köszönetet mondok, amiért a szonettek fordításának még meg nem jelent részét rendelkezésemre bocsátotta és az utolsó revízió fáradságát magára vállalta.

I. ÉLETRAJZ

1. MEGJEGYZÉSEK AZ ÉLETRAJZOKRÓL

Ha az ember ily óriási területre lép, mint Shakespeare, jó óvatosnak lenni és eleve kijelenteni, melyik részét akarja bejárni. Viszont az alkalom nem engedi meg, hogy valami kis zugot kutassunk át, mert háromszáz évvel Shakespeare után igazán csak az, ami maradandó, ami állandó érték, ami örök tanulság, érdekli az olvasóknak azt a körét, melynek ezt a könyvet szántak. Az alkalom: az ember sírba tételének háromszázadik fordulója, az ember felé fordítja tekintetünket. Shakespeare egyéniségének képét akarjuk megrajzolni. Műveit is egyéniségéből, illetőleg egyéniségét műveiből akarjuk megérteni. Így az egész emberre fordul tekintetünk, de egyetlenegy szempontból nézzük. Mégsem pusztán lélektani módon akarjuk vizsgálni Shakespeare-t, hanem egyéniségében a művészi egyéniség egyik típusát, alkotó módjának formáját szeretnők meglátni.

Volt idő, midőn panaszolták, hogy alig tudunk valamit Shakespeare életéről; ebben a homályban tenyészhetett az a dudva, hogy Bacon írta Shakespeare műveit. Azóta sokan kivonultak Shakespeare fölfedezésére és kétszáz év alatt annyi apró-cseprő és nagy adat gyűlt össze róla, az egykorú irodalom és a levéltárak mélyéből, hogy azt írhatták, senkiről az Erzsébet-korabeli írók közül nem tudunk annyit, mint Shakespeare-ről. Ez igaz, de sokat nem tudunk róla. Belső fejlődéséről nyilvános szereplése előtt semmit. Egy sor írása nem maradt ránk. Nem biztos, hogy csak egyetlen egy drámáját maga adta ki. Semmiképp nem gondoskodott művei fennmaradásáról. Végrendeletében még célzás sincsen költői munkáira. Ha Heming és Condell, színészbarátai, nem adják ki hét évvel halála után drámáit, ki tudja, nem kallódtak volna-e el ezek végképp és Shakespeare-ről ma egyáltalán nem volna szó. Ha szonettjeit nem tekintjük, melyeket nem ő adott ki, melyeket egy Thorpe nevű kiadó biztosan beleegyezése, sőt tudta nélkül összegyűjtött és kinyomatott, ma egyetlen egy sorunk nincsen Shakespeare-től, melyben magáról beszél. A szonettekben való önvallomások is mint vallomások többnyire kétes értékűek. Hamarjában nem jut eszünkbe példa az egész újabb irodalomban, hogy nagy költő ily keveset törődött volna hírnevével és műveivel. Bizonyos, hogy akkor az írók még nem álltak oly kitartóan a tükör előtt, mint mai nap, hogy az irodalom általában objektívebb volt; lehetséges, hogy épp ilynemű nyilatkozatai Shakespeare-nek tűntek el; azt is meggondolhatjuk, hogy azok, kik folyton a közönség előtt állanak, publicisták, színészek, írók, politikusok, ha a piacról hazatérnek, kedvet érezhetnek jó erősen bezárkózni, hogy maguknak élhessenek: mégis nagyon nehéz beleképzelnünk magunkat annak a Shakespeare-nek a lelkébe, akit mi a legnagyobb drámaírónak tekintünk és akinek erről vagy nem volt sejtése, vagy aki ezt el akarta felejtetni a világgal és talán magamagával is. Ki meri mondani, hogy ezt a Shakespeare-t igazán ismerjük? Csak a nyers tényeket tekintve: nem tudjuk, meddig járt iskolába, miket tanult, miféle foglalkozásra adta magát, mielőtt színész lett, milyen volt családi élete, kik voltak barátai, milyen volt temperamentuma, hogyan dolgozott, mikor ment Londonba, milyen volt politikai állásfoglalása, vallási érzése és a többi és a többi és majdnem feltétlenül bizonyos, hogy mindezekről soha semmi biztosat nem is fogunk tudni, legföljebb hozzávetéseket kigondolni : nem lehetne-e ezek után még ma is Shakespeare-t a nagy ismeretlennek nevezni? Van-e mód rá, hogy egyéniségéhez valamiképp közelebb férkőzhessünk?

Shakespeare-nek ez az anonimitása máskülönben áldást hozott reá, kimentette a filologizáló irodalomtörténet karmaiból. Az ő magánéletében, azzal az ürüggyel, hogy az hozzá tartozik művei megértéséhez, senki sem fog turkálni, illetőleg amennyit lehetett, turkáltak, de semmi a világon nem sült ki belőle. Az egész irodalomtörténeti apparátus, melyen a modern tudomány oly nagy gonddal dolgozott, itt nagyobbára nem használ semmit és kinek mi kára belőle? A költőnek semmi, legalább osztatlanul műveire fordul az utókor figyelme és ez a legjobb. A klasszikus írók nagy része hasonló szerencsében részesül és mind jó] jártak. Semmi se veszett el fennmaradt műveik értékéből, teljesen élvezhetjük őket, tehát azt, amit nem tudunk róluk, alig érdemes tudni. Talán nem fölösleges erről az irodalomtörténeti oknyomozásról néhány szót mondani, esetleg jobban meghatározhatjuk így a magunk kitűzött feladatát.

Két nagy tévedés vezeti itt félre az embereket. Az oknyomozás alkati tulajdonsága az emberi értelemnek, melynek ki nem elégítése rendszerint tűrhetetlen nyugtalansággal jár, épp ezért a közönséges életben könnyen kielégíthető, sokszor a leglátszólagosabb okokkal, amiről a babona dús és fantasztikus tenyészete eléggé tanúskodik. Valamiféle okot mindig követelünk és találunk, ha jó nincs, beérjük akármifélével. Bizonyos azonban, hogy a művészi alkotás igazi okát nem ismerjük, és nem ismerhetjük. A vége ilyféle nyomozásnak mindig az, hogy a művészi alkotás oka a művészi alkotó erő: legföljebb valami hasonlóságot találunk a művészi alkotásokban, tehát az alkotó erőkben, melyeket így típusokba próbálunk sorozni, de ennek a differenciálódásnak se tudjuk okát és maga ez a csoportosítás se sikerült még közmegelégedésre. Szóval a művészi alkotó erő titok; egyik-másik vonását megleshetjük alkotásaiból, ezért bizonyos tekintetben nyílt titok, de a nyílt titok is titok. Az irodalomtörténet már most elkísérheti egyes esetekben az alkotót egészen a szentély ajtajáig; elmondhatja, hogy valamely művész milyen úton indult meg alkotása felé, kitől tanult, miféle anyagokat gyűjtött, mit gondolt alkotásáról, milyen szándékkal fogott hozzá, mily kísérleteket tett a végleges alkotás előtt, mily egymásutánban alkotta műveit, mily fejlődésen vagy hanyatláson ment keresztül stb., de mindebből mégis csak az fontos, amit a művekből kiolvashatunk és a mű művészi minőségeit ezzel az oknyomozással meg nem közelíthetjük. Mondhatni, hogy csak ami a műben nem művészi, ami más forrásból került bele, azt magyarázhatjuk történetileg; a többire nézve csak megcsaljuk oknyomozó alkatunkat e mellékdolgok fölkutatásával. Az igazságok története is hasonló. Tulajdonképp csak a tévedéseknek van történetük és a tévedések rá is szorulnak történeti megfejtésre, mert hogy mért tartjuk egy ideig a nem-igazságot igazságnak, csak okaiból érthetjük meg, az igazság igazságvoltának átlátása magamagát magyarázza. Spinoza mondotta, hogy valamint a fény magamagát és a sötétséget világítja meg, azonképp az igazság magamagának és a tévedésnek a mértéke. Sokkal fontosabb a művész alkotó erejének néminemű leírása az alkotások nyomán és megállapítása annak, mily értékeket alkot, mint a művész életében való turkálás, hogy oly külső okokat találjunk, melyek talán még külső okok sem és mindenesetre súlytalanok.

Meglehet, hogy Madáchot családi szerencsétlensége vitte az Ember Tragédiája megalkotásának útjára, de akár vitte, akár nem: a dolog nem fontos. Fontos a mű, semmi egyéb. Emberek vagyunk, kíváncsiak vagyunk, a nagy művész mindene érdekel bennünket, de a külsőségeknek nincsen közük a művészethez, a művészet történetéhez. A világirodalom vagy világművészet történetében mindez le is hull a művészekről, akik immár csak mint művészek érdekelnek bennünket. De persze ezeket a külső dolgokat pontosan meg lehet állapítani, ezek adják a művészet történetének az egzaktság látszatát, itt tündökölhet az erudíció, ez „tudomány, a többi szóbeszéd, légiesség, szubjektív felfogás… Vannak a megalkotott művészi értékeknek, értékes műveknek egyetemes okai, nagy összefüggései, kapcsolatai, ezek kutatása adja ezek történetének egzakt tudományos jellegét; de maguknak az értékeknek megalkotása az alkotó erő által misztérium, melyhez az anekdota, a sok irodalomtörténeti „tény nemcsak nem visz közelebb, de a misztérium eltakarása által még eltávolít tőle. Ezért nem oly nagy baj, hogy oly keveset tudunk Shakespeare-ről, elég az, hogy művei – úgy látszik – teljesen maradtak reánk.

Egy másik tévedés ugyanahhoz az eredményhez vezet. Bármily kényesnek látszik, mégis különbséget kell tenni az emberben az alkotó művész és a mindennapi ember közt. Igenis, mások vagyunk, ha alkotunk, mások, ha mindennapi életünket éljük. Mint emberek a szokás rabjai vagyunk, mert nem érdemes, hogy ne legyünk rabjai; eligazodunk az életben, ahogy nevelődtünk, ahogy megszoktuk, ahogy célszerűnek látjuk; mint ahogy a betűket vetjük, amint megszoktuk, ahogy tanítottak bennünket, a többiek módjára, ezért van magyar, francia, angol stb. betűvetés; de mi köze ennek ahhoz, amit írunk, amit gondolunk, ahogy kifejezzük gondolatainkat? Azt mondják, az alkotáshoz ihlet kell; ez igaz, de azt jelenti, hogy akkor alkotunk, amikor az a másik ember szólal meg bennünk. Bátran mondhatjuk, hogy igazi valónk nyilvánul meg ekkor, az értékes dolgokat alkotó erő, mi magunk, kiszabadulva a véletlen körülményekből, az örökön való bennünk, az örökön valók világában. Ég és föld olvad akkor egybe. Shakespeare nemességért folyamodott, bérbe vette szülővárosa tizedét, voltak kereskedelmi üzletei és pörei. De nem ez a Shakespeare írta Othellót, Leart és Hamletet. A gazdálkodó Shakespeare-ről vajmi keveset tudunk, de mit érne, ha többet tudnánk? Lehet, hogy rosszul, lehet, hogy jól gazdálkodott, emberséges volt, vagy nem, mindenesetre tévedhetett, de a Learben nem tévedet. Két világban élt; az egyikben londoni színész, író, stratfordi gazda és vállalkozó volt; a másik világ a költészet világa volt, ott nagy látomásai voltak, ott sírt, ujjongott és mindenekfölött énekelt. Mint londoni színész és stratfordi gazda olyan volt, mint száz meg ezer hozzá hasonló; mint műveinek alkotója egyedül áll és örök értékeket alkotott. Mindnyájan így több világ polgára vagyunk, de a legtöbben örök számkivetésben élnek, csak nagy ritkán kerülnek haza egy-egy percre, órára és annyira lesüllyedtek, hogy az idegenben érzik magukat otthon. De mily balgaság az egyikből a másikra következtetni akarni! Az igaz, hogy a két ember mégis csak egy és ugyanaz az ember, de két-két viszonylatban. Az egyikben ő a cselekvő, a másikban hozzá hasonul másokhoz, a korhoz, a környezethez, a viszonyokhoz. Hasonlattal azt lehetne mondani, a két ember olyan, mint két hajtás a közös gyökérből; de a két hajtás különbözőségét látjuk, a közös gyökér rendesen el van rejtve előttünk. Van valami nagy harmónia az emberben, mely egységbe kapcsolja összes viszonylatait. De ezt a harmóniát inkább csak sejtjük; van – hangzik felénk –, de nem tudjuk kinyomozni. Inkább nagyban van meg. Követeljük, de a tények sokszor meghökkentenek bennünket. Mily csalódásokon megyünk keresztül, ha művészekkel személyesen ismerkedünk meg! Ideális fényben láttuk őket és a valóság sokszor kiábrándít bennünket. Sokszor mondjuk magunkban, hogyan lehetséges, hogy ily gyarló ember nagy író? Hajlandók vagyunk az író nagyságát kétségbe vonni és bizonyos tekintetben igazunk van, a gyökérben meg kell lennie a megegyezésnek. De mi nem tudunk az emberből a művészre, a művészből az emberre következtetni. Ez bizonyítja, hogy emberismeretünk éppoly gyarló, mint pszichológiánk kezdetleges. De abból nem engedünk, hogy az emberben a művész az igazi ember és ez nemcsak a művészre vonatkozik, hanem minden igazi, értékeket alkotó emberre: Mily furcsa káoszok a rendes életrajzok, a nagy emberek életrajzai, melyekben összevissza vannak a két emberre vonatkozó adatok, a legfurcsább ellenkezésben, ha csak az életrajzíró meg nem hamisítja az adatokat, hogy valami egységet hozzon létre! Persze azt szeretnők, hogy a nagy ember a közönséges életben is, a komornyikja előtt is, mindig nagy ember legyen és ott is pózoljon nagyságával, ahol a nagy embert játszani ostobaság. Ez az a felső leányiskolai életfölfogás, melyet egészen kihoz a sodrából, hogy a történet ékesszóló tanára tíz órakor, közrémületre, szalonnázik. Gyönyörű dolog ez, ha a nagy ember élete folyását összhangzásba bírja hozni azzal a szereppel, mely neki az alkotás világában jutott. De az alkotásban igazán hasonlók vagyunk istenhez, a világ pedig nincsen olyképp berendezve, hogy istenek lakják. Nagy erkölcsi tapintat kell ennek az összhangnak létrehozásához és nem kisebb annak megértéséhez. Minket tanulmányunkban nem a londoni színész, a stratfordi háztulajdonos, földbirtokos és bérlő érdekel. Igenis, a tanár úrnak szabad tíz órakor szalonnázni, ha a süldő leányok mégúgy megbotránkoznak is rajta. De ki fogja a szalonnázó tanár urat gondos tanulmány tárgyává tenni? Mi Shakespeare művészi egyéniségét akarjuk fölidézni, egyes-egyedül művei alapján; életrajzából csak annyit akarunk megtudni, amennyi belső fejlődésének megértéséhez szükséges. Korát is ismernünk kell, hogy alkotásainak időmeghatározta anyagát, külső irányát megérthessük. De mindez csak azt a célt szolgálja, hogy alkotó erejének fővonásait leírhassuk. Az egész ember belső kapcsolatosságát soha sem fogjuk világosan átlátni: ehhez szükséges volna, hogy mintegy belülről lássuk élete egységét és ezt csak ő maga tárhatta volna föl előttünk, ő, vagy egy hű Horatiója. De ő nem szólt magáról semmit és Horatiója nem akadt. Azért bele kell nyugodnunk abba, hogy a többi mindörökké néma csönd lesz. Ez az őszinte rezignáció becsületesebb eljárás, mint tetszetős fantasztikus hazudozások. Annyit tudunk róla, hogy ily hazudozás legkevésbé méltó hozzá, mint emberhez és költőhöz.

2. SHAKESPEARE ÉLETÉNEK FŐBB TÉNYEI

a) Ifjúsága

Shakespeare életének tényeiről három fajta forrás értesít bennünket. Az első: hivatalos okmányok, melyek fölötte biztosak, de természetesen csekély fölvilágosítást adnak; a második: régebbi életrajzok; a harmadik: egykorú vagy későbbi írókban Shakespeare-re vonatkozó említések, megemlékezések stb. Az első és utolsó fajta a XIX. században nagyon gyarapodott, gondosan átkutatták a levéltárakat, egykorú kéziratokat és nyomtatott műveket és ezzel az ostoba Bacon-mese előbb-utóbb talán mégis el fog tűnni. De a szokásos életrajzok főleg a régebbi életrajzokból táplálkoznak, ezek pedig vajmi elégtelenek. Az első terjedelmesebb följegyzést Aubrey-tól egy öreg színész (W. Beeston) táplálta adataival, de ez a színész, ki 1682-ben halt meg, a legjobb esetben gyermek volt, midőn Shakespeare meghalt. Ward, ki Stratfordban lelkészkedett 1662–68 között, naplót írt, melyben Shakespeare-re vonatkozó adatok találhatók; még későbbi följegyzések származnak W. Fulman, Davies, Dowdall Hall-tól. Eredeti hagyományokat jegyez föl Shakespeare első igazi biográfusa Nikolaus Rowe (1709) is, ki persze az előbbiek közül a már akkor kiadottakat is fölhasználván, főforrása lett a későbbi biográfusoknak. Rendkívül sok új adatot hoz Malone (1821), de főleg Collier (John Payne), ki egész kis könyvtárt írt Shakespeare-ről, de kétséget kizáró módon be van bizonyítva, hogy legtöbb új adata koholmány. (L. Lee jegyzékét a Collier-hamisításokról 350–352. 1. W. Shakespeare német fordítás 1901, angol VI. kiadás: 377. st.) A hiteles dolgokat lenyomatta Halliwell–Phillips Outlines of the life of Shakespeare című művében. (Most már 10. kiadás 1898.) Ezeket csak azért említem, hogy kitűnjék, hogy az első és harmadik fajta forrásokon kívül a tulajdonképi életrajzi anyag igen kétes értékű. Shakespeare meghalt 1616-ban; mit érnek azok a mendemondák, melyeket ötven, hatvan, száz évvel halála után följegyeztek róla! Ezekben az írásokban nemcsak külső fény nem világítja meg alakját, még a legszegényebb tények nagy része is bizonytalan, hitelre alig érdemes.

Egészen bizonyos, hogy 1564. április 26-án megkeresztelték (mit az anyakönyvi bejegyzés bizonyít), tehát valószínűleg három nappal előbb született, azonban a régi naptár szerint; a mai számítás szerint május 3. a születése napja. Meghalt ugyancsak április 23-án, 1616-ban. Szülei jómódban voltak, ami abból tűnik ki, hogy apja előkelő tisztségeket töltött be a városban (polgármester is volt); tehát bizonyos, hogy fiát iskolába járatta. – Ezek a városi iskolák (grammar schools) akkoriban az elemieknél tágabb körű műveltséget adtak növendékeiknek, latint is tanítottak és rendesen hét évfolyamúak voltak. Hogy William végigjárta-e az iskolát, nem tudjuk, mert közben családja elszegényedett, birtokainak egy részét elzálogosította, eladósodott, szóval bajba jutott, hogy miért, nem tudjuk. Rendes körülmények közt William 14 éves korában, tehát 1578 táján végezte volna az iskolát. Hogy mivel foglalkozott azután, egyáltalán nem tudjuk. Atyja birtokos volt és talán kereskedő, meg iparos is, esetleg ugyanis feldolgozta nyers terményeit (kesztyűs? mészáros? gyapjúkereskedő?), és el is adta őket. (Akkoriban a munkamegosztás még nem haladt annyira előre.) A fiú valószínűleg segítségére volt atyjának. Talán tanítóskodott. Talán mészároslegény volt. Talán ügyvédbojtár! Csak mendemondák vannak ezekről. A vadorzás, amivel vádolják, akkor eshetett meg, de ez csak nem volt rendes foglalkozása! Szóval, hogy mivel töltötte Shakespeare az időt egészen Londonba meneteléig, erről semmi, de semmi biztosat nem tudunk. Mit tanult, miben gyakorolta magát, nem tudjuk. Hogy sokat kószált, hogy szerette és megismerte a természetet, műveiből látjuk. Az bizonyos, hogy ez a gyermek másképp nézte a világot, más készletet gyűjtött megfigyelésekből, más elemeit gyűjtötte a gondolkodásnak, mint a közönséges gyermekek. Műveiben oly nagyszerű megfigyelések vannak sok mindenről, hogy a legkülönbözőbb foglalkozásúak maguknak követelik, különösen a jogászok és vadászok. De végre is minden nem lehetett, tehát lehetett bármi; már emberi szempontból is kár, hogy erről semmi biztos adatunk nincsen; de fejlődésének megértésére is fontos volna.

Csak három biztos adatunk van erről a 7–10 esztendőről. 1582-ben nőül vette Anna Hathaway-t, a tizennyolc éves ifjú a 26 éves leányt; de már hat hónappal később leányuk született, Susanna. A házasságról nincs anyakönyvi följegyzés, de igenis megvan a püspöki engedély a házasságkötés meggyorsítására (drága mulatság szegény embereknek) és feltűnő, hogy nem Shakespeare szülei vállalták az ilyenkor szükséges jótállást. A leány születését már anyakönyvi bejegyzés bizonyítja. 1585 elején a házaspárnak ikrei születnek, fiú, Hamnet és leány, Judith. Azt a kissé szomorú regényt, mely ez adatok mögött rejtőzik, nem nehéz elképzelni. Az ifjút a leány hozzátartozói rávették, hogy nőül vegye megszületendő gyermekének anyját és minden akadályt eltávolítottak útjából. Kevés súlyt helyezünk rá, hogy Shakespeare a Vízkeresztben azt mondja, hogy a nő nálánál idősb férjet válasszon:

Ifjabb legyen hát nálad kedvesed,

Vagy hajlamod nem állja meg helyét.

Mert rózsa a nő, melynek szép virága

Ha kivirít, hajlik gyors hervadásra.

II. FELV. 4. SZ.

Súlyosabbak a Viharban Prospero szavai:

De szűz övét ha széttépnéd előbb,

Mint minden ünnepély, szokás szerint,

Nincs végrehajtva szertartásival:

Ne adjon akkor ég jó harmatot

S áldást e frigyre! sivár gyűlölet,

Kancsal viszály s irigység hintse bé

Mérges gyomokkal ágyatok, hogy attól

Megundorodjatok mindketten!

IV. F. 1. SZ.

De enélkül is tudjuk, hogy ez a házasság, melyet a szegénység is sanyargatott, nem lehetett nagyon boldog. Az ikrek születése után William Londonba megy szerencsét próbálni. Hogy mikor, nem tudjuk. Az a fent említett Beeston azt hallotta, hogy William egy ideig falusi tanító volt. Persze nem lehetetlen. De semmi sem bizonyítja, hogy nem volt-e 1585 előtt is már Londonban, hogy 1585-ben vagy 1586-ban búcsút mondott Stratfordnak és Londonban telepedett le. Ennek megállapítása különben egyáltalán nem fontos, csak a nyolcvanas évek vége felé van rá szükségünk Londonban, mert a kilencvenes évek legelején már ismert színész és színműíró, és abba mégis csak bele kellett tanulnia, ami legalább 2–3 évig tartott. Hogy miképp került a színházhoz és milyen minőségben, mint lóőrző, vagy súgó, vagy segédrendező, nem lehet tudni. A fennmaradt anekdoták nem bizonyítanak semmit, de bizonyos, hogy eleinte nem éppen főembere volt társulatának és nem csodálatos, hogy csakhamar érvényesülni tudott.

A költőről mindezek az adatok nem mondanak nekünk semmit, legföljebb, hogy félig-meddig falusi ember volt és a nép közt nevelkedett föl. Ezt is jobban tudjuk műveiből. A természetért való érzelgést nem ismerte, de szerette a természetet, magától értetődően, ép lélekkel, férfias szívvel, művészi látással. Áldása volt tehetségének, hogy nem részesült tudományos nevelésben, nem szedte magába az akkori iskolai bölcsesség sok holt anyagát, érzéke friss maradt, elfogulatlan szemmel nézte a világot, gondolatai igazi élmények termékeny humuszából hajtottak ki. Ezért nem ártott meg nekik, hogy egy fölötte mesterkélt nyelvnek köntösébe kellett bújniuk, melyet az akkori irodalom felkínált neki. Nem kell tagadni, hogy így felcifrázva eleinte elég kelletlen képet mutatnak, de Shakespeare tehetsége még ezt is jóra fordítja. Erről még bővebben beszélünk majd. Mindezeket azonban nem életrajzából tudjuk, ellenkezőleg műveiből tudjuk az életrajz holt adatait megeleveníteni.

Hogy házasélete nem volt nagyon boldog, igen valószínű. Ahogy viszonyuk szövődött, az nem boldog családi életet ígért. 1582-ben nősült és néhány évvel később ott kellett hagynia nejét, három gyermekét, hogy új életet kezdjen Londonban. Valószínű, hogy a legközönségesebb élet gondok kergették világgá, de bizonyos, hogy belső ösztönzések is kiragadták abból a rettenetes szűk életkörből, melyben tespedt. Hogy miképp intézte el családi gondjait, miből élt az asszony a három gyermekével, nem tudjuk. Törődött-e velük Shakespeare Londonban, tudott-e eleinte gondoskodni róluk, a saját vagy neje családja látta-e el őket, minderről még a pletyka sem hagyott ránk egyetlen egy emléket sem. Gyermeke ezentúl nem született. De London mégsem volt oly messze Stratfordtól, hogy haza ne látogathatott volna. Amit londoni életéről tudunk, igen valószínűtlenné teszi, hogy családját később Londonba vitte volna. Úgy látszik, sohasem szakadt el igazán szülőhelyétől, mert hiszen már a kilencvenes évek közepe táján házat, földeket vett ott és hivatalos stratfordi okiratokon is neve sűrűbben kezd szerepelni. Nem valószínű, hogy rossz férj vagy apa lett volna; ellenkezőleg, látni fogjuk, hogy később végképp hazaköltözködik és ott éli le utolsó éveit, családja körében. Hogy feleségéről végrendeletében nem bőkezűen gondoskodik, sokféle magyarázatot talált, de igazán nem érdemes a fölmerült felfogásokat nagyon mérlegelni. Hogy érzékeinek eltévelyedése folytán jutott feleséghez, kétségtelen. Hogy emberi módon beletörődött helyzetébe, nyilvánvaló. Semmi sem jogosít föl bennünket arra a föltevésre, hogy belső mivoltának harmóniáját itt nagy szakadás bontotta volna meg. Művészi egyéniségének ismeretén semmit sem lendít, bármiképp döntjük el ezt a kérdést. Emberek vagyunk, kíváncsiak vagyunk és szeretnénk magánéletébe, ennek érzés világába pillantást vetni. De semmi fény sem világítja meg ennek homályát.

b) Londoni életének kezdete

Londonba menetelével nyílik meg életének második nagy szakasza, melyre vonatkozólag sok adatunk van, de belső életet ezek sem tárnak fel. Mind néma hangok. Mégis érdekes volna tudni, miket érzett s gondolt, miképp érezte magát; a hemzsegő adatok ép erről hallgatnak.

Színházi pályájáról az első fontos adat a következő. Egy akkori drámaíró, Robert Greene, aki 1592. szeptember 3-án halt meg, halála előtt egy pamfletet adott ki, Egy fillérnyi okosság – a megbánás millióján vásárolva, melyben nem nevezi ugyan meg Shakespeare-t, de keményen támadja. Azt mondja a többi közt, drámaíró kartársaihoz fordulva: van itt egy uborkafára fölkapott varjú, aki a mi tollainkkal ékeskedik, aki színész bőrébe bújtatott tigris szívével azt képzeli, hogy mint akár a legjobb köztetek, drámai verseket tud faragni; és mint afféle mindenes, azt hiszi, ő az egyedüli színpaddöngető (shake scene) az országban. Nem lehet kétség benne, hogy akiről itt szó van, nem más, mint a mi Shakespeare-ünk; nemcsak a színpaddöngető (shake scene) szójátéka bizonyítja, hanem még inkább a „színész bőrébe bujtatott tigris, ami nem egyéb, mint idézet a VI. Henrik 3. részéből (1. felvonás 4. szín). „Ó asszony bőrébe bújtatott tigris szíve, amely darab alkalmat adhatott az egész kirohanásra. Egyébként Green kiadója, Chettle, még ugyanebben az évben (1592.) nyilvánosan mintegy bocsánatot kért Shakespeare-től, ugyancsak meg nem nevezvén őt; azt mondja egyik kiadványa előszavában: „Ha magam követtem volna el ezt a hibát, nem tudnám jobban sajnálni, mert meggyőződtem róla, hogy az ember benne éppoly jeles, mint a színész; ezenfölül pedig tiszteletreméltó emberek mondják, mily tisztességes ember és mily elmésen ír, ami művészetéről tanúskodik."

Második korszakára vonatkozólag ez az első, igen fontos, sokatmondó adat. Shakespeare tehát már a kilencvenes évek elején a színház, a pályatársak körében ismert, sőt nevezetes ember volt, különben a züllött Green nem támadja ily irigy, epés módon. Minthogy 1586 előtt nem igen mehetett Londonba és a teljesen ismeretlen ember eleinte csak lassan vághatott magának utat, az azóta lefolyt öt-hat évben bámulatos haladást tett. De valószínűleg nem éppen mint színész. Green nem mint színészt támadja, habár színészvoltát említi, talán hogy szembeállítsa a tanult, egyetemet végzett, tudós költőkkel. Shakespeare nem volt rossz színész, akkor sem, pályája elején, különben Chettle nem mondta volna róla, hogy mesterségében éppoly kiváló, mint amily szerény az ember benne; nem akarjuk mindazt elmondani, amit színészi pályájáról tudunk; hogy erről a művészetéről mélységesen gondolkodott, mutatják azok a nagy igazságok, miket Hamlettel a színészetről elmondat; valószínűleg hamar átlátta, hogy sem hősnek, sem szerelmesnek nem való; játszotta az öreg Hamlet szellemét, más öregeket is, pl. Ádámot az Ahogy tetszikben: másodrangú szerepekben elsőrangú lehetett; ilyeneket nagyon megbecsülnek a színházban, de a nagyközönség előtt nem ragyognak.