Ami a százból kimaradt

By Dénes Zsófia

A szerző biológiai és szellemi csoda: túl századik életévén, még mindig szellemi kapacitásának birtokában van, még mindig képes az alkotásra, emlékeinek, élményeinek művészi formába öntésére. Ez a kötete egyaránt tartalmaz réges-régen – például a 20-as évek elején, a bécsi emigrációban – keletkezett írásokat, amelyek több mint fél évszázad alatt alámerültek az írásművek óceánjába, de jelentős találkozásokat, eseményeket örökítettek meg annak idején, továbbá a közelmúltban, folyóiratainkban, újságjainkban megjelent, hangulatos, magával ragadó, impresszionisztikusan színes tárcákat, miniatűr esszéket és egészen friss, új írásokat, amelyek ebben a kötetben kerülnek először közlésre.
Tematikájában, sokszínűségében is igazi Dénes Zsófia-kötet: emberségre tanító, érzelemmel telített, morális ihletésű.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633446744

Book preview

DÉNES ZSÓFIA

AMI A SZÁZBÓL KIMARADT

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-674-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Dénes Zsófia jogutódja

Szepinek, az uramnak ajánlom, aki közel harmincöt éve segít meg engem küzdelmeimben és vállalásaimban – és velem élte át ennek az emberöltőnek minden örömét és bánatát.

ELŐSZÓ

Itt közreadott írásaim között van jó néhány, amit fiatal és középső éveimben, de a legtöbbet idős vagy öreg koromban írtam. Néha több évi távolság is van egy-egy írásom között, mert – ahogy rendeztem életművemet: tárcáimat, esszéimet, riportjaimat és portréimat – most találtam rájuk. Több van olyan, amely egykori vagy újabb folyóiratban, napilapban jelent meg, de olyan is, amely még sehol. Ezeket is sok írásom közül válogattam ebbe a kötetembe.

Igen sok megjelent cikkemet beépítettem már eddig írt könyveimbe. Azokból itt – természetesen – egyet sem vettem föl.

Írásaim nem megjelenésük sorrendjében kerültek be a kötetbe, hanem ahogy élményeim a valóságban követték egymást, ahogy átéltem az eseményeket és embereket. Csak az Adyról szólókat csoportosítottam együvé.

Egész publicisztikai munkásságom alatt semmit sem írtam külső parancsra. Arra képtelen lettem volna. Csak azt vállaltam, amivel egyetértettem. Inkább évekig hallgattam. Mert nagy skálájú és tragikus történelmet átfogó életet éltem. Gyűlöltem a rombolás és gyilkolás minden formáját. A hazugságot ellöktem magamtól. Mindig az igazságra és építésre törekedtem. Az elnyomók ellen fogtam tollat, amikor lelkiismeretem így kívánta, és ha lehetőségem is megvolt reá.

Írásaim hangja legbelül szólal meg; én ennek a parancsát követem; mindenkor a belső hangét.

Ma itt állok, túl századik évemen, és ezt a könyvemet is a régi bizalommal adom olvasóim kezébe. Ebből is tisztán érezhetik, hogy minden szavam őszinte. Háromnegyed évszázadon át mindig élményeimről írtam; így világítom meg koromat.

Köszönöm, hogy olyan sokan megértettek. Könyveim biztató visszhangja elért és egyre erősebben szól. Az ellenséges hangok már nem érnek el többé hozzám.

Nem tudok úgy megszólalni, hogy amit leírok, azt ne vizuálisan éljem át. Vastag filctollal írtam az utóbbi időben, de alig látom már kézírásomat. Hála sorsomnak, mellettem áll az, aki ákombákom betűimet olvashatóvá teszi. Mondataim hangos felolvasása után adom vagy megtagadom reájuk az igent. De ha szükségesnek tartom, akkor már diktálással javítok a szövegen.

Nem írtam soha géppel. Mondanivalóm idegszálaimon és véremen át került mindeddig papírra. Ady, Thomas Mann és Krúdy is csak kézzel írt.

Úgy érzem, hosszú, álmatlan éjeimen ezután csak magamnak beszélek emlékeimről – melyeket papírra vetni többé már nem tudok.

BUDAPESTEN, 1985 HÚSVÉTJÁN.

DÉNES ZSÓFIA

MIT JELENT NEKEM

A MAGYAR NYELV

Mindent. A szülőföldet, amelyből felnőttem. Gyökereim lenyúlnak a mély rétegekbe, onnan szívják fel az életadó táplálékot.

Anyai ágon nagyapám német ajkú, nagyanyám francia. Amikor megszólaltam, két nyelven mondtam az első szavakat. Anyámmal, mert az ő anyanyelve már magyar volt, magyarul beszéltem, nagyanyámmal csak franciául. Majd mire az értelmem megérett, választottam a kettő közül. Magyar szülőföldem győzött, mert az anyám így akarta. Őt magyarrá – a szó teljes értelmében – magyartanára, Révy Ferenc nevelte. Évek múltán is ellátogatott hozzánk, gyakran megtette. Szaladtam elébe, és nem tágítottam karszéke mellől.

Én már négyéves koromban olvastam a nagybetűs meséskönyveket, és palatáblára írtam ákombákom betűimet. Tízéves sem voltam, amikor anyám könyvtárából gyakran leemeltem a Hatszáz magyar nemzeti dalt és Jókai Mór meséit. Ezeket máig sem felejtettem el.

Az Andrássy úti állami leánygimnázium felsőbb osztályaiban megszerettem a poétikát; tanárunk, doktor Hoffmann Frigyes költészettani magyarázatait. A nagy magyar költők, írók és a népköltészet szeretete áradt szavaiból. Tanítását négy éven át szomjasan ittam.

Egész életemre belém ivódott akkor, hogy örökké tanulnunk kell; különösképpen annak kell tudnia kifogástalanul a magyar nyelvet, aki író akar lenni.

De a helyes magyar beszéd is, ugyanúgy, mint az írás: művészet. Mindkettőhöz, miként minden művészethez, mesterségbeli tudás szükséges. Magyartanárunk a tanévek során ezt a mesterségtudást adta át nekünk, és várta el tőlünk.

Bennem már akkor felébredt a vágy és akarat, hogy író legyek. Sok éven át szorgalmasan készültem is reá.

Az összes stíluslehetőségek közül az egyszerűséget választottam. Ez volt számomra a legmegfelelőbb kifejezési forma. Már csak azért is, mert „mindenkihez" akartam szólni.

Nagy iskolám volt a magyar Nyugat és párizsi Nouvelle Revue Française, e folyóiratok újat teremtő nagy íróinak példamutatása. Mindegyikük egyéniség volt, aki a maga énjét és világát mutatta meg írása légkörében.

Írásomban megköveteltem magamtól, hogy soraim mögött én álljak – rálátásommal és rádöbbenésemmel –, mert minden igaz írásnak élmény az alapja.

Megfogalmaztam magamnak – hosszú évek során – saját írásom törvényeit. Ezek közül az első, hogy ismerjem és megbecsüljem az anyagot, a nyelvet, amellyel dolgoztam. A magyar nyelv árnyalatainak mérhetetlen gazdagsága áll rendelkezésemre. Keressem meg a szót, amely a legjobban tükrözi azt, amit kifejezni akarok. Kevés, minél kevesebb jelzőt használjak, de az a legjellemzőbb legyen. Idegen szavak helyett, melyek nem honosodtak meg, mindig a legtalálóbb magyar szót. A nyelvi közhelyeket pedig kerüljem el.

Sohase felejtsem el, hogy írásomat hangosan olvassam fel magamnak. Milyen a hangzása, lejtése, milyen a zenei hatása? A magánhangzók és a mássalhangzók összecsengése. A mondatoknak sajátos ütemük legyen. De mindez szinte magától adódjék.

Igaz azonban az is, hogy mindenre születnünk kell. Mert amit csak tudatosan akarunk, az nem elegendő a művészethez.

Munkám útján az a másik igényem is elkísért, hogy a szöveg emberhez méltó legyen. Mert vannak szavak, amelyek lerántanak, és nem illenek az emberséghez.

És vigyázzunk arra, hogy beszédünknek szép legyen a hangzása. Egyre gyakrabban hallok olyan hangokat és hangsúlyokat, amelyek úgy hatnak rám, mintha meg akarnának ütni. Nekem fáj, ha a magyar nyelv zeneiségét semmibe veszik.

Hetvenöt éven át írtam és írtam. A magyar nyelv nekem is az a carrarai márvány, amelyből az író megalkothatja életmű-szobrát.

ÉDES ANYANYELVÜNK,

1984. OKTÓBER–DECEMBER.

ÚJSÁGÍRÁS ÉS IRODALOM

1

Írhatnám a címet így is: Irodalom és újságírás. Mert a nagyobbik úr – általános hit szerint – az irodalom. De nekem a kettő egy. Csak jó író lehet sikeres újságíró. És amit sikeres publicista ír, az irodalom, mert élmény, és ezen felül még kortörténet is.

Áll ez a meghatározás a mai napra éppúgy, mint a múltra. Múltat mondjak először? Szívesen.

Hadd emlékezzem tehát Victor Hugóra, aki nagyszabású regényeivel, drámáival és poézisével a romantika korszakát nyitotta meg diadallal a francia porondon. Jómagam mégis legszívesebben riportjait veszem kézbe, a kortárs följegyzéseit arról, amit látott, átélt. Choses vues (Látott dolgok), ez a fehér fedelű, kis formátumú könyv címe. Ha kifogy, újranyomják. Múltja és jövője van. Ezek a látott dolgok – egytől egyig valóban riportok, akkor is, ha történetesen kortárs-arcképek. Feltámasztott emberek, akik hamvaikból fölkelnek, elénk állnak, és szólnak hozzánk. Romantika ebben a kötetben? Nem találkoztam vele. Csak bátor igazmondással. Nemegyszer meglepő adatokkal a megtörtént eseményekről. Semmi kifundált, semmi kiókumlált zajlás. Élet, a jó toll föltámasztó erejével. Úgy iszom, mint aki szomjazik reá. És valóban: szomjat olt. Még valami: az ember jobban lát utána.

Hadd mondjam itt el röviden, hogyan látta Hugo harmincnyolc éves korában, egy hosszú délelőttön át, miként érkeztek haza, Párizsba, az ő nagy Napóleonjuk hamvai exhumálás után, Szent Ilona szigeti számkivetéséből.

Hugó ott ült az egyik tribünön az Invalidusok templomáig érő D’Orsay rakparton, a dóm közvetlen közelében, 1840. december 15-én, erős havazásban.

Rengeteg nép a hirtelen ácsolt tribünök mögött, francia százezrek, és a tribünökön bundákban az ország minden előkelősége. Ő, Hugo, egyedül jött ide, mindent látott, mindent jól megnézett. Minden díszes akart lenni, de nem volt az. A véres és nagy dicsőségű múlt ereklyéjét szinte lefokozta a műanyag, a látványos vurstli. A D’Orsay rakparton ott álltak Napóleon tábornokainak, híres marsalljainak monumentális szobrai. Márványnak hitetik őket, de csak gipszöntvények. Némelyik a gyors szobrászmunkában túlméretezett. Ney marsall olyan óriássá sikerült, hogy a végső rendezés alul lefűrészelte. Látszott rajta. Maga Napóleon császár is kapott hirtelen szobrot a dóm előtt. Ez bronzot akart hitetni, hanem az is csak bronzszínre festett gipszanyagból volt.

Mind hidegebb lesz, a hó egyre hull, a gyászmenet pedig valahol késik. A nézők a tribünökön lábukkal dobolnak, mert fáznak. Ez a dobolás nem éppen ünnepi hang. Munkások – rongyos ruházatban – másznak fel magasra ácsolt oszlopokra, és teli torokból kiáltják:

– Éljen a császár!

A régen halott császárt éltetik, mert az még mindig valakijük. Benn, az Invalides udvarán Louis Philippe Bourbon király ül szertartásosan, és ő is vár. A gyászmenet nagy sokára feltűnik a széles úttest végén. Lassan közeledik. Egy fehér lovat gyászfátyolokban gránátos katonák kötőféken vezetnek. Azt hitetik a tömegnek, hogy Napóleon harci paripája. Pedig az régen elköltözött jobb hazába; ez itt engedelmes cirkuszi ló. De a megkopott nyereg rajta – igen, az igazi. Nincs meghajlás Hugo szavában, de az ember mégis kiérzi. Azután jön a gyászhintó. Díszes, nagy szarkofágot hoz, de a császár hamvait nem ez őrzi. Igazi koporsója lenn rejlik, a hintó zárt alvázában. Hugo ezt tudja. De a nép, a francia nép ne lássa, milyen szegényes koporsóban temették el rideg magányában Napóleont Szent Ilona szigetén. A nép őbenne lássa ma is az egykori francia gloire-t: dicsőséget. A népnek tehát ezt a díszes szarkofágot kell ünnepelnie, a hamisítatlan ereklye helyett.

Két remekmívű bronzágyú is gördül a halottaskocsi után. Hugo örömmel köszönti 17. századból hozott szépségüket, amelyet még XIV. Lajos királynak köszönhetnek.

Végre benn megáll a halottaskocsi az Invalides udvarán, a dóm előtt, és Hugo benn terem az átvétel perceire. Látja, hogyan emelik ki Napóleon koporsóját a hintó alvázából, hallja, hogy a király fia, a fiatal Joinville herceg, aki a gyászhintót idáig lovon kísérte, miként adja át az ereklyét apjának:

– Átadom Felségednek Napóleon császár testét.

A király felel:

– Átveszem Franciaország nevében.

És odaszól Napóleon egyik volt tábornokának, aki trónszéke mellett áll:

– Tegye a császár koporsójára az ő dicsőséges kardját.

Egy másik öreg tábornoknak:

– Helyezze a császár kalapját a koporsóra.

Nincs vége a szertartásnak, de Hugo nem kíváncsi többre. Hazasiet, se lát, se hall; ír. Megörökíti a történelemnek ezt a helyszínét és felejthetetlen pillanatát. Úgy, ahogy volt. Mert a nagy riport ilyen.

2

Úgy hírlik, hogy a mai Amerika „legsikeresebb írója, Norman Mailer: újságíró. Mindig csak arról ír, amit ő maga átélt. Ő is: „ce que j’ai vu – amit láttam. És nemegyszer megbotránkoztat az ő „non fiction novell"-je (így nevezi ő maga), mert amit látott, az megbotránkoztató volt.

Így írta meg 1955-ben The Deer Park (Vadaskert) címmel a hollywoodi filmélet hírneves sztárjainak magánéletét és viselt dolgait. Hollywoodot irgalmatlan karikatúrában. Lett is belőle nagy vagdalkozás a tengerentúli művész- és közönségkörökben. És nemcsak ott, hanem a világban sokfelé, mert Mailer „botrányregényeit" igen sok nyelvre fordítják le.

A hollywoodi „regényről" ezt írta a New Yorker leghangadóbb kritikusa: „Nagy, erőteljes, brutális, visszataszító könyv, oly erős és gyönge, hogy csak a legnagyobb és legaggálytalanabb tehetségű író gyömöszölhette anyagát így két könyvfedél közé."

Hogy mi mást írt még Mailer a Deer Park óta? Például Marilyn Monroe, az öngyilkossá lett, szépséges fiatal színésznő életrajzát. És számos portrét ismert egyéniségekről. Többek között Nixonról, Muhammad Aliról, a világhíres bokszbajnokról, aki a barátja, a kétszeres gyilkos Gilmore megrögzött bűnözőről, aki Salt Lake-i tárgyalásain maga szorgalmazta, hogy ne kapjon kegyelmet; végezzék már ki. A könyv címe: Nincs kegyelem. Ez a riportregény Mailer egyik legnagyobb sikere lett. Magyar nyelvre – úgy emlékszem – csak egy könyvét fordították: a Meztelenek és holtakat.[1] Ennek meglett itt is a maga sajátos, Mailer kívánta sikere.

Hazája írói közül barátjának csak Capote Trumant vállalta. Mailer ezért a fiatalabb. Capote-tal együtt lefényképeztette magát, amit természetesen kitüntetésnek szánt. Mert „újságíró" az is, mégpedig a javából. Vagyis nagy író Mailer szerint, de nem csak szerinte. Mert hiszen emlékszünk bizonyára még sokan Hidegvérrel című riportregényére: két amerikai gengszter hogyan ölte meg 1969. november 15-én a Clutter család négy tagját. Capote könyvének műfaját így jegyezte: non-fiction novel; nemfikció regény. Hatszáz oldalnyi jegyzetet készített hozzá, csatolta az interjúkat, a tárgyalások lefolyását, a gyilkosok lélektani rajzát. Szóval: riport a javából! Világot járó bestseller lett. Joggal.

3

Mailer könyveivel kétszer nyert Pulitzer-díjat. Az ő magánélete igen viharos volt. Négyszer nősült, ma is van egészen fiatal, szépséges felesége, és összesen nyolc gyermeke a négy asszonytól. Mai nejétől Buffalo nevű kisfia született. Második feleségét, kis híján, tollkésével megölte. Ez Jackie Onassis estélyen történt, amikor is Mailer sokat ivott. A tollkés a szív környékén járt, de az asszonyt megmentették. Emberölés kísérletéért perbe fogták Mailert, és be is zárták volna, de ő önként hosszú időre pszichiátriai intézetbe vonult, és az esküdtszék ezzel beérte.

Már fehér hajú, de még rugalmas ifjúságú férfi. A három elvált feleségnek és azok gyermekeinek évi 150 000 dollár eltartást fizet. Nemcsak papíron, de valóban ki is fizeti nekik.

Egy évig dolgozott új regényén. Elvonult egy farmra, feleségével és kisfiával. Kiadójának nem tudott írott összefoglalást adni készülő könyvéről, csupán négy sort írt, hogy miről is szól az. És erre kiadója szó nélkül adott neki egymillió dolláros szerződést. Mert Mailer mindig bestseller a nyugati világot átfogó könyvpiacon. Közönsége mindig türelmetlenül várja a kétségtelenül nagy feszültségű olvasmányt.

Elmondtam mindezt, mert az átélt valóság hamisítatlan megörökítését szeretem. A „fikciónál" jobban. A leveleket, naplókat, riportokat leginkább.

Élő művészet, élő írás: nem kiókumlált, de egészséges ösztönből feltörő, igazi alkotás.

Én – öreg ember – nem sajnálom, hogy egész életemre ezt az utat választottam. Hiszem, hogy ez a könyvem is ezt az ars poétikámat igazolja.

ÉLET ÉS IRODALOM

1980. SZEPTEMBER 20.

MEGKÖTÖM LOVAMAT PIROS ALMAFÁHOZ

Virágének, a régen elmúlt barokk korból maradt reánk. Életszerelem van benne; ez is mutatja, milyen távoli múltban dalolták.

Mert a mai kor piros alma és gyönge viola helyett vértől piros csontokról énekel.

De nem ez a tartalma mai írásomnak. Nem. Csak afféle dúdolás a tavaszba, mert szeszélyesen tavasz van már.

Az ilyen újságcikket az én boldog fiatal koromban „színesnek mondták a napilapok szerkesztőségeiben. A napi hírek elé került az ilyen kis írás. Nem mondott semmi érdekes „hírt, de tetszetős szöveg volt. Az újságolvasók mindig szívesen vették. Ezért tartja magát az ilyen „színes" még most is.

– Megkötöm lovamat piros almafához. –

Sokszor vittem lapomnak ilyenféle dúdolásaimat.

– Ej, haj gyöngyvirág… Bimbós majoranna. –

Elhegedültem néhány mondatot. Azt, ami épp belül megszólalt.

– Két krajcárom volt, azt elástam,

kiszáradt a torkom, felástam.

Így jár, aki mindig bort iszik,

Míg a temetőbe nem viszik, …nem viszik. –

Ez igazán nem virágének; ezt nem én, hanem Ozren énekelte hajnalonként, amikor beszédült apja kertjébe, apai háza elé, egy egész cigánybandával.

A század végén, mi pestiek az ő nagykertjük egyik külön villájában nyaraltunk Palicson. Minden reggel Ozren hajnali „szerenádjára" ébredtem.

– A palityi halastóba

Fürdik két fekete csóka… –

Meg azután ott volt a kertben Jenda, Ozren húga. A nagyon szép Jenda, aki ott sétált minden nap a nagy kert fái alatt a lovaglónadrágos, fényes csizmás „kisherceggel".

És amikor Jenda meglátott fehér berakott szoknyás, kis matrózruhámban, megállt, magához hívott és megcsókolt. Ennek jobban örültem, mint Ozren ébresztésének.

Ilyenkor felnéztem Jenda szép arcára, és pajkos gyermek módjára egyszer csak elkiáltottam magam:

– A kisherceg szereti Jendát!

Ők ketten hahotáztak, én pedig gyorsan kereket oldottam, mint aki rossz fát tett a tűzre.

Régen volt, talán ez is még a barokk korban.

Semmi gonoszat nem láttam, és Ozren önpusztítását sem értettem még, csak éltem-éltem boldog hatodik évemet… és nem volt közelemben még rádió, amely kétségbeejtő híreket mondott volna fülembe.

Nem volt más, csak színes virágének.

Lovamat piros almafához kötöttem.

ISPILÁNG

Ispiláng, ispiláng,

Ispilángi rózsa,

Rózsa volnék,

Piros volnék,

Erre hajladoznék.

Mit is jelent ez a szó, hogy ispiláng? Honnét jött a magyar nyelvbe? Pogány időkből? Középkori babonaködből? Nem tudom. Megkérdeztem nyelvtudósokat: ők sem tudták pontosan. Németből eredőnek mondják. Valószínű, hogy így van. Engem a láng mindenesetre arra emlékeztet, hogy Szent Iván éjjelén a leányoknak tüzet kellett átugraniuk. Mindegy. Elbűvölt bennünket, gyermekeket az ispiláng. Talán éppen azért, mert nem értettük, mit is jelent.

Valamikor, csaknem száz évvel ezelőtt, apró gyerekek négyen-öten összefogództunk, és kézen fogva körbe-körbe forogtunk, boldogan táncoltunk, és daloltuk:

Rózsa volnék,

Piros volnék,

Erre hajladoznék…

És fejünket forgatva – emerre meg arra – mutattuk, hogy merre.

Hogy hol játszottuk ezt az ősi gyermekjátékot? Palicson, Szabadka mellett, a „palityi halastónál. Ott, ahol a tóban „két fekete csóka fürdik.

Anyámmal és öcsémmel egy éven át a húsvétot és a nyári forró heteket töltöttük ott; egy nagy-nagy kertben, kis nyaralóházikóban. Egy másik kis házban ugyanott Gizella néném nyaralt két kislányával. A gyerekek között én voltam a legidősebb: hatéves.

Gyönyörű kert volt az. Úgy villan fel emlékezetemben, mint tündérek szigete. Óriás fák álltak benne, százados fák, tölgyek. Magas fűvel benőtt tisztások zöldelltek, egy-egy bokorral, cserjével és itt-ott néhány tarka virágágyással. Az egész kert inkább csak vadon volt, ahol mi, gyerekek, szabadon száguldozhattunk. Nem tiltotta senki, pedig a gazda is ott lakott, a kert legelején, szép, tornácos kúriában. A két kis nyári lakot tavasztól őszig bérbe adta. Ahogy ma visszagondolok házigazdánk és családja életére, az a tönk szélére jutott bácskai nábobok életét illusztrálja nekem.

Akkor – persze akkor – nem gondoltam semmire. De azért tágra nyílt szemmel figyeltem házigazdáinkra.

A „mama", Jelizavéta néni, ott ült mindig a verandán, és pasziánszkártyát rakott. Terjedelmes asszonyság volt, mint egy búbos kemence. Nincsen panaszom rá; kedves volt hozzám. Kuncogásomat azért sokszor el kellett nyomnom, mert ha beszélt hozzám, fekete bajuszkája izgett-mozgott szája fölött. Ebéd után pedig mindig rágyújtott egy kurta szivarra.

Jován bácsi, a „papa", naphosszat üldögélt a tornác előtt vagy a közeli diófa alatt. Róla úgy mondták: közjegyző volt, és a Bácskában valamikor nagy fekete földek ura. A fekete föld elúszott, és ő hivatalából nyugdíjba vonult. Csak ez a kert maradt meg, a kúriával és a két nyári házikóval. Jován bácsi a kerti nagy asztalon egész nap cigarettákat töltött, purzicsánés többféle török dohányból, aranyszínű töltővel. A finomra vágott dohányt ott tömködte hártyavékony hüvelyekbe. Százszámra kellett a cigaretta nekik, főként fiának, Ozrennek, de a lyányának is, Jendának.

Jendára úgy emlékszem ma, mint a századvégi arcképek szépséges hölgyeire. Két arasszal átfogható, befűzött derekára – ezt nevezték darázsderéknak –, finoman formált, vékony felsőtestére, melyre selyem simult, és napsütötte arcára. Ráncokba szedett, hosszú szoknyája bokáját eltakarta. Csípője fölött, hátul, hatalmas szalagcsokrot viselt, dereka alatt pedig két kis lószőrpárna segítette a domborodást. Nyakában fekete bársonyszalagon arany medália fénylett. Két vékony csuklóját ráncokba szedett csipke keretezte.

Csodálkozó gyermekszemmel néztem – sokáig néztem ezt a Jenda-tüneményt. Azért is nem felejtettem el. Gyakran nevetett, és akkor fehér fogsora kivillant ajkai közül. Aranybarna haját simára fésülte, és nyakszirtje fölött kontyba tűzte. Zöld szeme pajkosan villant homlok-frufruja alatt. Hangja csengett, mint a boldog fiataloké.

Suttogásokból megértettem, hogy „komoly vőlegénye van, egy bácskai nábob, aki hosszabb idő óta Indiában jár. De én csak a „kisherceget láttam mellette, aki naponta kísérgette Jendát a kert fái alatt, a zegzugos ösvényeken. Nagyon jóképű, hetyke bajuszos huszár főhadnagy volt az a kisherceg.

Időnként a cserjék sűrűjében hosszan eltűntek szemem elől. Tudtam, hej, de jól tudtam, hogy nekem olyankor nem illik arra száguldoznom. Inkább vadvirágot szedegettem a fűben, vagy négylevelű lóherét kerestem, mert hogy az szerencsét hoz. Amikor felbukkantak az úton, odaszaladtam Jendához, hogy átadjam neki kis virágcsokromat. Ő lehajolt hozzám, jobbról-balról megcsókolt, a kisherceg pedig mindig teleszórta markomat csokoládés cukorkával:

– Jó gyermeknek csokoládé – mondta kedvesen, és gavallérosan meghajtotta magát előttem.

Jenda kerti sétáin nem törtem a fejem, annál inkább Ozren viselkedésén. Ő is huszártiszt volt Szabadkán. Már nem várt reá nagy örökség abban az úri-muri világban. Néhanapján lóháton tért haza; remekül lovagolt. Hogy miegyébhez értett még, azt igazán nem tudom.

Sárga volt a bőre, és pörsenéses az arca, mintha még mindig kamaszkorban volna. Nem is akadt az ő láthatárán semmiféle Dulcinea. Legalábbis Palicsra nem jött annak híre; anyámék se suttogtak róla. Annál inkább a duhaj éjszakákról, bormámorokról és kártyacsatákról a szabadkai tiszti kaszinóban. No meg a cigányzene ütemére megindult őrjöngésekről, amikor a kettétépett nagy bankót az urak a prímás homlokára nyomták.

A kabinos asszony a fürdőházban nagy titokban mesélgetett ezekről anyámnak.

De nem is a mendemondák ijesztettek meg engem, nem is értettem meg belőlük sokat, inkább az riasztott, ami hajnalonként vert fel álmomból.

A kúria előtt cigánybanda kísérte a harsány, rekedt, mély férfihangot: Ozrenét.

Oly sokszor hallottam ezt a hajnali zenebonát, hogy Ozren nótájának még a dallamát is tudom, és a szövegére máig jól emlékszem:

…Két krajcárom volt,

Azt elástam,

Kiszáradt a torkom,

Fölástam…

Igen, a torka.

Ozren, még azon a nyárvégen párbajban vesztette életét: bandázs nélkül, kardpárbajban, „tiszti becsületéért".

A kard éle gégéjét metszette át. Talán nem is oly véletlenül – a torkát.

Szegény, öreg Jován bácsi, meghalt ő is – azon a napon, amikor fiát temették. A szíve vitte el.

Azután nem volt kedvem,