Prospero szigetén

By Ignácz Rózsa

Az erdélyi származású, Kovásznán született írónő élete szorosan, sokrétűen kötődik a színházhoz. 1931-ben végezte el a Színiakadémiát Budapesten.1931–1939 között a budapesti Nemzeti Színház tagja volt. 1939–1940 között a budapesti Színházi Magazin párizsi tudósítójaként dolgozott.Prospero szigetén című, először 1960-ban megjelent, kötetében korának kiemelkedő színészeiről, színházi emberiről olvashatunk. Sokak között Bajor Gizi, Ódry Árpád, Hevesi Sándor pályaképe egyrészt szórakoztató olvasmány, másrészt kiváló kordokumentum napjaink érdeklődőinek is.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633743683

Book preview

IGNÁCZ RÓZSA

PROSPERO SZIGETÉN

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Papp Norbert

978-963-374-368-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

PROSPERO

Ódry Árpád arcképe

Akik fiatal színész korában ismerték, legjellemzőbb emberi tulajdonságának a robbanó, önmagát fokozó, vulkánló ingerültségét emlegetik. A felháborodás, a vélemény kirobbant belőle. Szavai egymást nemzették és kergették, a szangvinikus lelki alkatúak láncreakciója szerint. Indulata áradt, nőtt és sodort. Szenvedélyes temperamentuma szavakban viharzott.

Mikor én megismertem, a féktelen vulkán lávája forrón sütött még. Vonzó volt, izgalmas, férfias, vágyakozást és lelkesedést keltő. De a temperamentum kitörését tudatos, fegyelmezett, indulatait befele lobogtató férfi és művész kormányozta. Ódry Árpád-arcképem a művész Prosperóvá ért korából vetül vissza rá.

1931 nyarán történt. A Kölcsey Gimnáziumnak egy érdemes, ám egyoldalú emberek módján fontoskodó, öregedő, magyar-latin szakos tanára azzal a meglepő kéréssel keresett fel, hogy mint általa személyesen ismert és az évben végzett színiakadémiai növendék, legyek szíves, és haladéktalanul vegyem elő a diplomámat, és mutassam meg neki. A gimnázium tanári karát ugyanis hosszú ideje foglalkoztatja Ódry Árpád személye; arról vitáznak, ki ő voltaképpen, és hogyan írja a nevét? Két táborra oszlottak. Van, aki a színlapok és újságok bizonysága szerint azt állítja, hogy Odrynak, rövid O-val. Mások szerint ez csak a korrektorok felelőtlensége. Nekem, szerencsésnek, iskolai igazgatóm volt, s mint ilyen, nyilván megtisztelte saját kezű aláírásával az elbocsátó végbizonyítványomat. A nagy kérdés tehát rövid úton eldönthető.

A diplomán valóban volt egy kis szerény ékezetféle az Ódry nevének Ó-ján, de oly jelentőség nélkül odavetett, hogy akár a megcsúszott toll játéka is lehetett volna. A tanár úr, gondosan megtörölt szemüvegével az orrán, hosszasan silabizálta az aláírást. Nem tudhatom, mit akarhatott megfejteni egy ékezetből Ódryról, de töprengő arca fel-felmerül emlékezetemben, ha Ódry Árpádra gondolok.

Ráértek a harmincas évek elején a tanári szobákban ilyesmivel bíbelődni? Nem voltak magabiztos diákjaik, akik odaálltak volna előadás után a színházi kiskapuhoz, hogy a művésztől autogramot kérjenek?

Ódry Árpád ezekben az években járt pályája Mount Everestjén. Az éppen elmúló évtizedekben alkotta meg Hamletjét, III. Richárdját, Petrucchióját, Prosperóját, és e szerepei a harmincas évekre értek tökéletessé. Ebben az évtizedben a Shakespeare-előadások közönsége leginkább ifjúsági előadásokra toborzott diákok és kísérő tanáraik seregéből adódott. Az olcsó Shakespeare-ciklusokra is megszabott havi fizetésből élő, részletben törlesztő tisztviselőfélék váltottak színházbérletet.

Ebben az időben – de különösen a húszas években – a Royal-varietében mutatványos revü járta, az amerikai Ziegfield-görlök modorában. A Király utcában a népszerű operettszubrett egy esztendőben háromszázkilencvenszer csorgatott mézbe kevert tejszínhabot az édes közönség szemébe, énekelt pitypalatty-csivitelést fülébe esténként és délutánonként, és vágott kottaállványt a fagottistához, szerepcsomót a súgó fejéhez a délelőtti próbák paprikás ecet hangulatában. A Budai Színkörben tangózva szökött a csókos asszony; egy-két magánszínház fölényesen bizonyította, hogy Gulaschsal, Tsardaschsal és Fokoschsal ízesített, világpiacot álló, hazai exportdarabokat termelni is „kultúrfölény. Ebben az időben több jeles írónk is akadt, aki szép, de szerény hazai sikere után az akkor aktuális kozmopolitizmus igényeinek is megfelelően vesztegette tehetségét, és írt „külföldképes irodalmat, vagy formált filmesíthető kasszadarabokat is. A hazai színműírás irodalmi rangját elsősorban Móricz Zsigmond veretes, de szórványosan jelentkező és vidéki levegőjű darabjai jelentették. A Vígszínházban – a húszas évek alatt – holtversenyben vívta párbaját a szélsőséges naturalizmus az olaszos verizmussal, és Csortos Gyula ugyanott, mint rendező, a Nemzeti Színházzal vetekedve, „magyar revü"-nek rendezte meg a Falu rosszát.

A Nemzetiben ebben az évtizedben nőtt máig utol nem ért, meg sem közelített, legmodernebb klasszikus hősünkké minden idők magyar színpadjainak egyik legférfiasabb személyisége.

A kis gimnáziumi tanár képzeletét hónapokig foglalkoztatta: ki ez az ember? Az 1930-ban végre megjelent Színészeti Lexikon nem túl sok személyi adatot tartalmazott róla. Az újságokban soha semmi „intim-et, családiast nem lehetett olvasni róla. Nem lehetett tudni, van-e felesége, vannak-e gyerekei? A tanár úr mindössze annyi „emberi dokumentum-ot tudott róla feltárni, hogy bátyja neve Zuárd; édesapja Ódry Lehel volt, az Operaház jónevű énekese; ő maga, Árpád, Budapesten született, s most már kétségtelen, hogy hosszú Ó-val írja a nevét. (Magam láttam, kedves kollégám, egy ismerősöm diplomáján saját szememmel vizsgáltam meg!) Azt, hogy ebben az időben a Nemze­ti Színház örökös tagja, a Rádió főrendezője, a Színművészeti Akadémia igazgatója, a lexikonon kívül természetesen a tanár úr lapja, a Pesti Hírlap is több ízben megírta. De hogy mindezen túl kicsoda, hol él, hogyan él, mikor nem játszik, nem tanít, nem rendez, hol látható színpadon és munkahelyein kívül egyáltalán, az a tanár útszámára örök titok maradt.

A tanár úr nem volt tagja az Országos Kaszinónak, ahol Ódry egy-egy szabad estéjét olvasva és beszélgetve, de leginkább másokat hallgatva és szemlélve töltötte; nem volt tagja a balatonföldvári, szintén kaszinótagok, zártkörű, úgynevezett nudista s csak férfiklubjának sem, ahol nyaranként megfordult. A kis tanári fizetésből nem kísérhette el néhány rövid külföldi tanulmányújára sem. A tanár úr, mint hűséges és óvatos állami tisztviselő nem volt a Nyugat előfizetője, hogy olvashatta volna olykor Ódry tanulmányait; nem találkozhatott vele Bartók koncertjein, mert fel se merte volna tenni, hogy a nagy klasszikus színész éppen ilyen „modernnek tisztelt diszharmónián" épül lelkileg. És semmiképpen sem láthatott bele a Rudolf téri (ma Jászai Mari tér), Duna-partra néző bérháznak abba a háromszobás agglegény lakásába, ahol a művész lakott.

Modern festmények, keleti szőnyegek, könyvek és csodálatos porcelán-gyűjtemény jellemezte ezt a lakást. Feketekávés-készletének például minden egyes darabja más-más, különleges mintájú, kínai, sèvres-i, meisseni, Alt-Wien és ki tudja, még hányféle extra készítmény és ritka szerzemény volt. A bérház lakói egy mindig kifogástalan angol divat szerint, nem gyűrődő szövetű ruhába öltözött, pillangó nyakkendőt viselő, exkluzív modorú urat láttak benne, amint a késő éjjeli órákban hazatért, és nadrágzsebéből hanyagul kihúzott kulcsaival, gyűrűtlen jobb kezével ajtót nyitott. A bal kezén több, s köztük egy nagy, kékköves pecsétgyűrűt is viselt. Igen magas volt. Vállas, izmos: tartása hanyagul is szoborszerű. Már fiatal férfi korától kezdve teljesen kopasz. Homloka markáns szemöldökcsontja felett egy hullámnyit horpadt, s e bemélyedésen felül domborodó koponyája kissé csúcsosodó. Arcának járomcsontja széles; állkapcsa erőteljes, puhán fodrozott szája nagy; orra inkább csúnya, előreálló, turcsi, formátlanul is jelentékeny, mintegy érzékenyen és örökösen szimatoló. Bronzvörös arcbőrén rengeteg mélyen vésett, de gyorsan mozgó, változó redő. Szeme óriási, tág, árkolt, sohasem szürkülő, sohasem zöldülő, határozott, mondhatnám oldhatatlan kék.

Aki ezt a külsőt viselte, abban a kényelmes, úrias lakásban legfeljebb egy-egy barátját vagy barátnőjét fogadta. Éjszakák százait virrasztotta itt át. Egy-egy szerepkönyvet – a könyv egészét – ötvenszer is végigolvasott. Mindig hangosan memorizált. Mindennap újra tanult szavakat jól ejteni. Fiatal korában dadogott, s hogy ezt leszokja, parafadugót szorított fogsora közé; ezzel ajkának eleven mozgatni tudását érte el, mert arra tört, hogy foga közt a dugóval is épen, hibátlanul – inkább megkettőzve, mint elhalványítva – tudja messze hangzóan kimondani a hibátlan s-eket, sz-eket, r-eket. A parafadugós gyakorlatot úgy megszokta, mint zongorista a skálázást. Mikor már nem kellett a dugót használnia, a beszédgyakorlatot akkor is elvégezte, de nem éppen aktuális szerepéből, hanem valamely régebbi szövegéből, mert a gyakorlat csak toroknyitásnak, mellizom-, gyomorrekesz-, hangszál- és ajakmozgatásnak kellett. Az új szöveg belső értelmezését zavarta volna, ha annak szövegét tépi szét, és használja, mint beszédgyakorlatot. Hajdani dadogása egyébként nem szervi fogyatékosságból eredt. Valami gyerekkori trauma idővel megszűnő, de el sohasem múló eredménye lehetett, mert ha gondosan ellenőrzött és tudatosan átélt színpadi indulatának fokozódó hevében valami külső ok megzavarta – például valami felbosszantotta jelenése előtt, s annak mérge a szerep indulatával együtt újra felforrott benne, mintegy ismét tudatába jutott –, még öregkorában is megkettőzött vagy felcserélt egy-egy szótagot. A dadogás azonban – én legalább tíz éven át soha, egyetlenegyszer sem hallottam – nem a színpadon érte el. A „Keszey" nevű vendéglőben hallottam egyetlenegyszer, egy előadás utáni vacsora közben, amint izzó arccal pik-pik-pik pikfoszkálót kért a pincértől, fogpiszkáló helyett. Azt a fogyatékosságát, hogy a szavak kimondása néha idejébe telik, évtizedekig tartó, haláláig abba sem hagyott gyakorlattal és módszeres munkával legnagyobb erényévé alakította. Megváltoztatta a szavak kimondásának időtartamát. Megtanult gyorsan beszélni, mégpedig úgy, hogy a hosszan kimondani kényszerült magánhangzókba értékük és a szavakban elfoglalt helyük szerint addig lehelte azt az érzést, hangulatot, ami az egész szót festette, míg csak meg nem szabadult a hosszan, nehezen kimondás kényszerétől, s azután a szó többi részét plasztikusan, hangonként megrágva ugyan, de erősen meggyorsítva, pergőn mondta el. Csak belső értelmezésű interpunkciót használt. A verssorokat sohasem törte egészen szét, de a versmondás szabályainak nem szokványos hangleejtéssel, felemeléssel tett eleget; a sort, soron belül a mértéket, lélegzetvétellel-váltással jelezte. Sorok között nem tartott pihenőt egy pont jogcímén. Haláláig beszélni tanult: beszélni érthetően, hallhatóan, épen, hibátlanul, tempósan, pergően, érdekesen, áradóan, lendületesen, tagoltan, mindig a szerep belső értelmét hordozóan, mindig színesen, de mégis folyamatosan, hullámzóan, s mégis egyenletesen. Határtalanul tudott beszélni, és ez azért nagy csoda, mert fiatal, már neves színész korában súlyos tb-fertőzésen esett át. Színészpályáját félbeszakítva, egy évet töltött Egyiptomban. Fél tüdejét így is le kellett kapcsolni, és hosszú időn át tölteni. Nos, ha a tüdejével, a lélegzetvétellel volt akadálya, ebből a második akadályból kikovácsolta azt a jellegzetes Ódry-beszédet, amelyik, úgy tetszik, egy emberi mellkasban egy egész orkesztert hordozott. Bariton színezetű hangja volt; nem a lágy, lírai, érzelmes, rezgőn búgó fajta, mint például a maiak közül Bástié vagy Bessenyeié, hanem ércesen csengő, öblösen rivalló és lépcsőzetesen emelkedni tudó. Egy-egy, csak jellemszerepben – például Strindberg Csendes otthonának férjszerepében – tudott dörmögni, mormogni, recsegni, fakón kongani, egykedvű panaszt monoton-szürkén önteni ez a hang. Shaw Tanner John házasságában tudott csak kis hangköz-különbségekkel fiatalos, pimasz, lendületes hetykeséggel, lehengerlő áradattal, köznapian, maian, agitatívan és fölényesen: beszélni. Mintha egy kétmanuálos, tizenhat regiszteres orgonának csak az egyik manuálján s fél kézzel játszanék, úgy használta hangkészletének egy kis részét ironikusan lírizáló vagy csöndes, fölényes humort árasztó szerepeiben, és jellemzően sok, esetleg komolyan is vehető, társadalmi színdarabbeli szerepét játszotta csak ezzel a néhány hanggal, például Herczeg Ferenc Kék rókájában az udvarlónak, Sándornak szerepét, kellően értékelve is egyben ezzel a darab és szerep fajsúlyát.

Hangjának teljes orkesztere a hősi szerepekben szólalt meg. Hogyan lehetne ezt az emberi beszéd hangjaiból belső jellemet építő és kivetítő mestermunkát érzékeltetni azokkal, akik sohasem hallhatták őt a színdapon? Maradt fenn néhány lemeze, s ezeket szokta forgatni manapság is a Rádió. De az új nemzedék, amely sohasem látta beszélni, és nem hallotta személyesen, döbbent csodálkozással kérdezi: miért recsegteti annyira a hangját? Vannak olyanok is, akik úgy érzik, nem természetesen beszél. Egyénien, furcsán, különösen: szaval. Nehéz az utókorral elhitetni azt a szomorú tényt, hogy a gép nem a művészet igaz voltát, hanem a valóságát őrzi meg. A hibákat: például a hangos lélegzetvételt, nem szűri ki a művész beszédéből. Gépi merevséggel lerögzíti azt is. Bajor Gizi – mint Gömöry Vilma meséli – egy óra hosszat zokogott, mikor élete első filmjét Párizsban levetítették előtte. Soha többé filmezni nem akart, mikor majd két évtized múltán mégis rávette erre egyik legjobb barátja, ez a filmezése sem sikerült. A gép nem tudta megőrizni Bajor zsenialitását, de még utánozhatatlan hangszínének báját sem. Bajor valódi hangjánál csekélyebb értékű lemez-hangjaira azonban rá lehet ismerni. Ódryéra inkább csak azért, mert köztudomású, hogy ezt meg ezt a verset ő mondta lemezre. Gépbe szavalt költeményeinek felépítése így is megfigyelhető; hangszíne torzultan, jellegzetes szóropogtatása modorosnak hatóan maradt fenn. Pedig ez a szóropogtatás legbelsőbb, ábrázoló zsenialitásához tartozott. Pátosszal beszél? Hogyne! Volt pátosza, de nem volt patetikus. Szavalt, de nem harsogott, és főként sohasem lepett meg egy-egy kiugratott tirádával. Nehéz azt mondani róla, hogy a „lenni vagy nem lenni monológban volt a legnagyobb vagy akkor, mikor mint III. Richárd „egy lóért országomat! kiáltott. A klasszikus hősöket azonosuló természetességgel élte át. Hangja, termete, mozgása, arcának külön tanulmányrészt kívánó színpadi élete magától értetődővé tették, hogy hősöket játsszék. Hangkészletének használását a klasszikus szerepekben leginkább folyam mozgásához tudnám hasonlítani. Hangfolyama indult, áradt, dagadt, hullámzott, vihar korbácsolta fel. Hánykódott, fokozódott. Mikor már azt hitted, nincs tovább, kicsap, félrecsuklik vagy végsőt csattan, akkor – éppen akkor – a torokhangig szorított vagy már fejhang felé tornászó hang egy lélegzetváltással elmélyült, s boltozatos mellkasából egy még fokozottabb, még emeltebb, még mélyebben rezonáló – a skála szerint még magasabbnak tetsző hang – s még egy és még mindig egy emeltebb tört fel, hogy mint a medréből kicsapó, vihar korbácsolta folyam, egy pillanat tizedrésze alatt törjön meg a parton: az önfegyelem korlátjain, és előrevivő folyam részeként sikoljon lecsöndesedve cél iránt, de szinte észrevétlenül tovább. Vitte a hallgató együtt alkotó képzeletét ez a hang, mint könnyű kis papírhajót magával.

Hangját, mozgását és arcjátékát nemcsak egy gondolat kifejezéséért használta együttesen, hanem ezekkel az ábrázolt jellem ellentmondó tulajdonságait is ki tudta – mintegy megosztottan – fejezni. Bajor meg-megtörő hangját segítette, alátámasztotta, a vele kifejezni kezdetiét továbbfolytatta: a mozdulat. Bajor minden szerepében kívülről, alakok külső tipikusságait megragadva hatolt be. Ódry belülről kifelé épített. A Hamletben a mindig mindent végiggondoló, de alapvetően nem cselekvő ember volt akkor is, mikor egy részletcselekedetet úgy játszott meg, mintha az valóban „tett" volna. Mikor szerepe szerint arra készülődött, hogy a színészek komédiázásával leleplezze Claudiust, hangban, beszédben úgy mondta el az erre szolgáló szövegrészt, mint egy boldog, lelkendező gyerek, aki elhiszi önmagának, amit beszél:

…lesem minden szavát,

lelkébe nyúlok az elevenig.

S ha megrezzen, –

itt most az következik: „Tudom, hogy mit tegyek!" Ennél az utolsó négy szónál semmit sem változott a lelkes, az előre örvendező beszéd tempója és hangszíne. De annál nagyobbat százredőjű arca. Szemén, arcán kétkedés fátyla rezzent. Pupillája megnőtt, nézése azt fejezte ki, hogy jaj, hiába mondja, hogy tudja, dehogyis tudja, mit tegyen. Hiszen éppen eredendően tenniképtelen! Nézése olyan volt, mint ami elárulja azt, amit ő maga sem tud. A közönséggel, a nézővel, az együtt alkotóval tudatta ez a nézés, hogy a mindent végiggondoló, tragikus hőstől hiába várjuk a nem töprengő, az azonnali, elszánt cselekvést. Nézése előrevetítette további tragikus kétségeinek árnyát is. De egy ilyen rebbenésnyi szemjátékot nem arra szánt, hogy azt a közönség különösképpen észrevegye. Villámgyorsan lebbent tova ez a nézés. És egyidejűen, a többrétű ábrázolás harmadikaként: lendült egyet a keze. Nem a már mondottat húzta alá, nem a nézését támogatta ez a mozdulat, hanem egy harmadik lelkiállapotot fejezett ki. A mégis-mégis talán tettre ingerelhető embert jelezte vele. Hang, arcjáték, mozdulat egy pillanatban háromfélét fejezve ki, hordozta a nagy egészet, az állandóan jelenlévő személyiséget: Hamletet. Ilyen, hangjával is, szemével is, mozdulataival is ugyanazt a személyiséget egy időben más- és másként, ellentmondóan is kifejezni tudó módon játszik egy bizonyos mértékig a maiak közül Bulla Elma; de az ő elaprózott, megtört, fél-rebbenetű mozdulatai inkább egy mai asszony idegéletének színpadi rezzenetei. S ha egybeépítettek is, távolról sem olyan tagoltak, plasztikusak, klasszikusan kidolgozottak és határoltak, s nem is oly egybeolvadók, mint a hősi Ódryéi. Abban, hogy a szerepet egész idegrendszerükkel belülről alkotják meg, mégis található rokonság közöttük, ha hasonlítható egyáltalán egy zengő hangú, önmagával csatázó Shakespeare-hős az önmagát tépdeső, fakó hangú, vibráló, törékeny, kiváló művésznőhöz. Kétségtelen hasonlóság kettejük között, hogy történelmi kosztümben is a modern ember hatását keltik – keltették – mind a ketten.

Vannak emberek, színészek pedig különösen, akik nappali életükben úgy járnak-kelnek, mintha a ruha tartaná össze őket, s fejük parancsára cipőjük szállítaná testüket. Ódry magánemberként, a leggondosabban magára öltött utcai vagy estélyi, modern ruhában, de még azokban a combközépig érő, kedvelt, téli, vadászos bekecseiben is – mindig, ha nem klasszikus jelmezt viselt – azt az érzést keltette, hogy meztelen. Nappali ruháit bőven szabatta, s hanyagul viselte. Csathó Kálmán azt írja róla: ő vette rá, hogy bőven szabott nadrágban járjon, eleinte tiltakozott emiatt: utálta a lötyögő ruhát. Részletkérdés ez, tény, hogy bőnek ható ruháiból is izmai érződtek. Nem húzogatta a nadrágját, mikor leült, s ahogy átvetette egyik lábát a másikon, ahogy csípőből mozdulva felállt, ahogy