Hazájából kirekesztve

By Ignácz Rózsa

A szerző ezt írja műve utószavában, magának regénye hősének, a több mint kétszáz éve jobblétre szenderült Mikes Kelemennek: „A mi szerencsénk, utókoriaké, mind férfiaké, asszonyoké, leányoké és más serdülő emberpalántáké, minden magyar szót olvasni szeretőké, hogy élt, él kijed, elménkben él, amellyel elgondolhatjuk, elképzelhetjük, képet formálhatunk magunknak Kelemenről. Bennem leginkább az a Kelemen képzett meg, s az él, aki az édesanyja hazatérésre ösztökélő levelét megőrzi, és mint utolsó kincséről egy kis rokoni szeretetért még arról is lemond, másnak adja. Kétszeresen özvegy édesanyját, árva Torma Évát annyira, annyiszor elképzeltem, hogy alakját, formáját látni vélem s hangját hallani. Próbáltam én őt ezeken a lapokon másokkal is láttatni és megbecsültetni.”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633743560

Book preview

IGNÁCZ RÓZSA

HAZÁJÁBÓL KIREKESZTVE

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Móra Ferenc Könyvkiadó

Borító: Papp Norbert

978-963-374-356-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

I.

FIÁT KESERGŐ ANYJA LEVELÉRŐL

DECEMBER ZÁGONBAN

AZ EZERHÉTSZÁZBAN ÉS HUSZONKETTŐBEN

A nagy havazás még nem állott be, de a Bodza pataka már a hónap elején jégkígyóvá változott.

Úgy fagyott meg egyik hajnalra ez az ide s tova kanyargó, ficánkoló, vedzkelődő vizecske, hogy a teteje csupa ezüstté vált. Akár a pisztráng teste. A jégbőrből kiálló fekete szikladarabok meg mintha felhorgadt, óriási pikkelyek volnának.

A Kárpátok erdőrengetegén átkígyózó Bodza két partján az örökzöld fenyőfáknak akkor még csak a csúpját, tűlevelek hegyét fehérítette a dér. De a száraz fagy után, úgy negyednapra hófelleg gyülemlett Zágon felé, meghasadt hirtelen, s hullott a hó négy nap s négy éjszaka. Betemette a Bodza jegét, hegyek ösvényeit, falu útját. Belepte még az egykori Mikes háznak szemköztről balsó kapubálványát is a teljes tetejéig.

Igaz, a kőkapunak csakis az az egy bálványa, vagy ahogy székelyül mondják: a zábéja állott. A túlsót, a kőkerítés falu felőli részét – ekkorig már vagy húsz esztendeje is eltelt, hogy leverette a kurucokat hajkurászó Veterani generálisnak egyik labanc csapata.

A házat is megdúlták a labancok. De azt azért a ház asszonya nagy gonddal, sok kínnal csak rendbe hozatta volt, még első özvegységének idejében. Árva kisfiával, számos cselédséggel ott élt esztendőket. Még a lakodalmát is ottan tartotta második urával.

Csak a kőkerítés maradt ledűlve, félig lerombolva.

Özvegy Mikes Pálné, csicsókereszttúri Torma Éva asszonynak második ura, kövesdi Boér Ferenc tanácsolta úgy, hogy míg a veszett háborúság ideje tart, a kerítést újra ne rakassák. Nehogy az ellenség erődített helynek vélhesse a házat.

A veszett nagy háború eltelt már azóta. Az 1711-ben kötött szatmári egyezkedés utáni éveket békének mondják s tartják azok az uraságok, akik elpártoltak II. Rákóczi Ferenc fejedelemtől, császár hűségére tértek. Címeket, rangokat, s birtokokat szereztek.

Császár hívévé lett az egykor kuruc párti kövesdi Boér is. Zágont nem nagyon kedvelte. A feleségével és József fiukkal néhány esztendeig a Torda megyei Abafáján laktak. A zágoni házat a legtöbb időre lakatlanul hagyták. Ámde nemsokára Boér Ferenc meghalt. Éva asszony másodszor lett özvegy. Nem lelte a helyét azóta sehol sem. Mindegyre útra kelt Abafájáról Kolosvárra, onnan Tordára, aztán Háromszékbe, Pávára, Zabolára rokont látogatni. Sokszor Kovásznára, különösképpen az ottan tartott kirakodó nagy vásárra. Zágonba, amíg az az övék volt, gyakran járt. Egy ideig még úgy folyt ott az élet, ahogy még életében Boér Ferenc rendezte s rendelte:

„Házra, birtokrészre cselédnép vigyázzon!"

Vigyáztak is, még a jóféle tehetősebb zágoni gazdák is. Leginkább az ifjú Vajna Ferke, mert az a zágoni ember még az apjától úgy tudta, hogy neki örökké hálásnak kell lennie Mikes Pál maradékaihoz, mivel az anyjával Pál úr nagy jót cselekedett. Voltak másféle lelkű népek is Zágonban. Akik nem kedvelték néhai Mikes Pál özvegyét. Különösen a Jankó család származékai.

Azok, ha tehetnék, újfent elölről kezdenék a kártalanítási pert azért a négy elpusztított zágoniért, akiket Mikes Pál kurucai vagdaltak össze.

De hogy miféle nagy becsvágyó s vakmerőségig magabízott ember volt ama Havasalföldén bujdokoló Thököly Imre kuruc fejedelem is! Hogy hűséges kapitányát, Mikes Pált vagy tízzászlónyi, fele sem puskás kuruc katonával küldte rá Háromszék megyére, azzal a paranccsal, hogy az egész széket tisztítsa meg a némettől s a labanctól. Emezeknek – írják – Badlni Lajos kilenc jól felszerelt ezrede tartotta megszállva ezt a Kárpát könyökhajlatában lévő székely fészket.

Mikes Pál csapata úttalan utakon, át a nagy hegyeken Zágonig jutott el. Nem leltek németre, csak néhány labancra. Kiket a kurucok, bizony, meggyilkoltak. A nyomorult Jankó Boldizsárt, aki ellenállott, saját portájának kapuzábéjára akasztották fel.

A csetepatéról a németek hírt vettek. Két ezred vitézzel mentek a kurucra. Azok? Menekültek, át a rengetegen, vissza Thökölyhez, a török iga alatt lévő havasalföldi fejedelemhez.

Havas nap volt az is, mikor ez megesett. Torma Éva asszony nem volt honn Zágonban. Három hónapja lett Kelemen fiával Zabolán telelt ki az ángyikájánál, Bethlen Druzsinánál.

Mikor, hányszor látta az apja újszülött kisdedét, Mikes Kelemenkét? Nincsen írás róla. Senki sem tudhatja. Más, régi írásoknak bizonysága szerint Boér Ferenc a mostoha fiát, Mikes Kelemenkét kedvelte. A maga gyermeke, Józsikája és Kelemen között nem tett különbséget. Éva asszonyt fiával együtt is szerette, támogatta, védte. Ámde Ferenc urat – két éve lesz lassan – megütötte a szél. Meghalt. Eltemették illő tisztességgel. Hogy másodszor jutott özvegységre Éva asszony, nem nevezte magát Boér Ferencnének, hogyha levelet írt, instanciát szerzett. Csak úgy írta alá gót írást formázó szálkás, nagy betűkkel, tiszta magyar nyelven: Árva Torma Éva.

Bizonyosnak tetszik, hogy 1722-ben azért ment Zágonba, hogy a két év előtt Zágonból keltezett egyik levelének a fogalmazványát előkeríthesse, és újból megírja. Egy kegyelmi kérvény volt az az iromány Károlyi Sándorné grófnénak címezve. Azt avégből írta, hogy száműzött fia kegyelmét a nagy híres grófné valahogy kiesdje. Neki írna újra?

Pedig milyen ékesen megírta, fájdalmát elsírta. Azt is emlegette abban a levélben, hogy ő Boér Ferenc után „szinte" rangjabéli a grófné asszonynak; tették volna nála tiszteletüket annak idején, de most, hogy már özvegy, vagyis árva, csak maga nem mehetne kísérője híán. Válaszát esdette a grófné asszonynak, írta, hogy azt a kolosvári pátereknek méltóztassék elküldeni. De bizony nem küldött semmiféle választ, lehet, meg sem kapta könyörgő levelét? Lehet, meg sem kapta? Lehet, nem akarta magát ésofálni a császárnál? Hogyha neki írna, egyenest neki. Hogyha erőltetné, tudná németül is, egy kicsit hibásan. Ha kezébe jutna könyörgő levele osztrák császárnak, magyar királynak, III. Károlynak?!…

– Neki nem! Nem! Mégse!

Torma Éva asszony akkorát kiáltott, hogy Örzse, a kicsi zágoni szolgáló – Vajnáné rokonja – ijedtében egyben benyitott az ajtón. Hogy tán baja esett az úrasszonynak? Ehetnék? Vagy fázik?

Vajnáékhoz szállott volt meg ekkor Éva. Nem övék már a ház, az a félkapuzábés kúria. Nyolc esztendeje, hogy Szentkereszti András – ki báró is lett később – Mikes Kelemen száműzöttnek elkobzott javait elnyerte: a zágoni földek, Mihályfalva, Orbó, Benye nevű falvak is az övéi lettek.

Mikor kiköltöztek a régi házukból, egynehány holmiját Éva asszony hűséges barátainál, a zágoni Vajnáéknál helyezte el. Hozzájuk járt el néhanapján, hogy bár a szemközti, egykori házukat lássa, szemmel tartsa. Vajnáéktól éppen a kapura láthatott. Ha a hó azt el nem lepte volna. Üres az egykori Mikes-ház, nincsenek otthon így télvíz idején a Szentkeresztiek. Csak némi cselédnép. Azok közé nem megy, hogyan is mehetne?

A Vajna házat is erősen belepte, majdnem eltemette a havat zúdító nagy fellegszakadás. Most Vajna Ferenc házigazda meg a felesége sincsenek odahaza. Papolcra mentek négy nappal ezelőtt, disznóölésben segédkezni az ottani komáikhoz, s máig haza nem jöhettek. Odarekesztette őket is a hó? Vagy hogy éppen úgy is szánták: lakja egymaga szerény házukat a kicsiny szolgálóval Torma Éva asszony, míg Zágonban időzik? Mikor a kúriából elköltöztek, Éva asszony sok szép holmiját odaajándékozta nekik. A magáéból is Vajnáéknál tartott egy kisebb ládácskát, azt mondta volt Vajnánénak, olyan irományok vannak benne, amikkel ha intézkednie kell, hát jobb helyen, mint itt, nem lehetnek. Talán a kovásznai törvényesszékhez való iratokat is abban tartogatta? Vajnáék nem tudakolták, mit őriz az asszony náluk. Módosabb, de szerény kisnemes emberek ők. Tisztelték s szerették Torma Éva asszonyt; s Örzsének meghagyták, hogy vigyázzon rája. Örzse iparkodott, mint egy igaziból való, jó komorna. Gondozta a vendégüket.

Ennivaló volt még Vajnáék házában, hozott Torma Éva sok mindent magával, s Vajnáné is hagyott elég eleséget. De már tűzre való száraz fa odabent mindössze csak ölnyi. Örzse térült-fordult. A kemence parazsa már alig pislákolt. De felélesztette a leány a tüzet, fújtatóval megfújtatta, apró fával lángra lobbantotta, utána meg a nagyobb darab fákat is a tűzre rakta. Egy lángra kapatott, kicsiny száraz ággal meggyújtotta a két mártott gyertyát is a karos tartóban, és illendőképpen odaállította az úrasszony asztalára. Azt is Éva asszony adta volt Vajnáéknak.

Majd azt parancsolta, hogy a leány a láda-koporsó fedelét emelje meg, abba világítson belé. Ott kutatott a keresett iromány után. Amikor meglelte és beleolvasott, barnapiros orcája kicsidég elfehéredett. Az írást visszalökte, a láda fedelét hirtelen lecsapta.

– Ma nem! Nem tudom még – mormolta maga elé. – S különben is? Ki vihetne innét postát bár bé Kovásznára? A szebeni posztóshoz. Ha az még ott volna, és ahogy biztattak, Kovásznán vásárolt jóféle posztóval török földre menne, levelet is vinne… – ezt csak elgondolta, hangosan azt mondta:

– Be ide rekesztett ez a fertelmes hó!

– Mán vágják az utat, tekintetes asszony, csákánnyal, lapáttal. Hogy bár a korcsmáig s a Mózsi boltjáig el lehessen járni.

– Mit beszélsz? Kik vágják?

– Hát izé, tátámék. Nagytátám s a testvérje.

– Az a csonka kezű?! Tatárok vagdalta, szegény öreg ember?! Sokra megyünk vele. Attól még nem lesz út se szánnak, se lónak, hogy Kovászna felé… Más szolga nem volna?

– Csak az, kiknek nevit nem tetszik szeretni. Parancsolta volt, hogy sose emlegessem.

– A Jankók cselédi?

– Instálom, nagyasszony, nem én emlegettem.

Az asszony legyintett.

– Nem haragszom, fiam, én már azokra se. Csak egyetlen egyre. Egy olyan személyre…

Örzse reá bámult.

Éva asszony ekkor nagy hirtelen a szót elharapta, a keskeny ajakát összeszorította. Az a gondolatraj, ami most meglepte, egy sem arra való, hogy idegen hallja. Éppen nem ez a kis lecsferdi leányka. Bár hogy igen ügyes és igen okoska, s nagyon húz hozzája. De akaratlanul is eljárhatna a szája, ha túl sokat tudna.

Örzse jó darabig meg sem mert mukkanni. Csak tiblábolt le s fel, s akárcsak az asszony, ő is az ajakát kezdte harapdálni. Örzse tétovázott. Ágyazni is kéne. Hideg a derekalj. Tüzet kéne rakni ott kinn a konyhában. Kukoricacsutka van még egy kosárnyi. Azzal vizet forralhatna. Töltse egy üvegbe? Jól dugaszolja bé s tegye az ágyába az asszonynak? Hogy bár a lábai megmelegedjenek. S ő ma hol is háljon? Tennap az úrasszony kihúzatta véle az ágy fiókját, s ott kellett aludjék. Egér nem volt benne, tiszta szerencsére. Meg hogy megvolt még Örzse nagyanyja, s takaríttatott az őszön, a tiszta szobában, mielőtt az asszony ide eljött volna. Egeret nem leltek akkor a fiókban. De fent a hiuban!

A kicsi szolgáló vetette az ágyat, búbolta a párnát, s merengett magában. A diót zörgették volt a büdös egerek ott fenn a palláson. De nagymámi bezzeg erősen megrettent a zergelődésre. Keresztet is vetett, pedig református, vagyis hogy eretnek, ahogy az úrasszony minket szok nevezni. Kísértet! Azt vélte szegény vén nagymámám. Isten nyugosztalja. Megholt, ami előtt az úrasszony megjött.

Még szép langyos ősz volt, nem havazott, mint most. El tudtuk temetni elég tisztességgel. De mikor zörögtek ott fenn, a hiúban vagy hát a palláson, mert ház felett pallás, csűr s istálló felett hiunak kell mondani, a tanító úr mondta, nagymámi akkor mind azt kibálta: „hazajáró lélek, hazajáró lélek".

Kisurunk apjának, úgy mondotta szegény, Kelemen úrfinak az édes tatája, mert hogy azt megölték, fogságban, rabságban meg is vakították, nagymámim azt mondta, valami csúf várban, Fagaras vagy hogy is, ilyen formán mondta, de a neheze az, hogy azt a Pál urat, azt el sem temették keresztyéni módra, valahol elásták, az esszevagdosott diribdarabjait más holt rabok közi. Aztán Mikes Pál úr azért nem nyughatik, hazajár a lelke – az asszonyt keresi, Torma Éva asszonyt, hites feleségét, s épp itt, Vajnáéknál. Tudhatnák a holtak, hogy hol lelik aztat, akihez tartottak?

Ez csak babonaság! Hogy kísértő lélek! Meg hogy a holt visszajárna. A tiszteletes úr prédikállott is róla, hogy olyan, az nincsen, igaza is volt, mert hogy az egerek voltak, csakis az egerek, Ferke bátyámuram a lajtorján a pallásra fel es ment, s éppen két nagy kan macskát eresztett közibük, osztán csend lett ott fenn. Most es milyen csend van. No, a derekaljat jól felrázom.

Míg Örzse ügyködött s némán gondolkodott, Éva asszony ugyancsak merengett. Elszámolt magával? Évszámokat „látott" – pedig csak a gyertyák sárga fényét nézte. Benső szeme előtt képek s gondolatok sorjáztak mindegyre.

Hogy elhessegesse a sok rossz emléket, gonosz gondolatot, egy percnyi időre a szemét behunyta, s fohászkodott némán.

„Bocsásd meg, Úristen, sok hiábavaló keserű gondomat. Űzzed el, Úr Jézus, a káros képeket, rossz gondolatokat. Ne aggódjam, Uram, tudom, parancsoltad. Ne gondoljak a jövendőre, úgy rendelted. Minden napnak elég a maga baja, így mondtad, azt is megtanultam. Mikor visszatértünk az igaz vallásra. De lásd, Uram, mégis, a múlt nem múlik el, nem akar elmúlni! Kegyelmes Úristen, én mit tudjak tenni? Kísértésbe estem, segíts átvergődni." – A szeme felpattant.

Mandulavágású sötétbarna szeme akár a fiáé, Mikes Kelemené. Csak már az öregedés fakult fénye benne. A szemhéj lebernyege is ereszkedőben.

Egy évre rá történt, tán éppen egy évre az után a véres november után, igen bizonyosan, még kilencvenegyben, hogy Pált nótázták volt. Igaz, hogy akkor még az alig egyéves Kelemen javára. A Jankók azonban nyomban perbe fogtak.

Az júliusban volt? Úgy emlékszem, akkor, nagy rekkenő nyárban, hogy az Orbai törvényes szék engemet megidézett, bé Kovásznára, igen, igen, így volt, mert hogy Pál uram vagyonát már kilencvenegyben elkobozták volt. Élt még akkor uram, de hol volt, Úristen? Tán még Thökölynél. Sohasem tudtam meg a pontos idejét, hogy az oláh vajda mikor fogatta el, mikor küldte talpig vasban haza? A pokolba. Később úgy mondották, hogy Veteranihoz, a generálishoz. Az csukatta volt le. Többet sose láttam. Jaj, bár most se látnám…

A Jankók, a Jankók! Úristen, bocsásd meg, mit nekem vétettek. Az ellenségimet, én Uram, bocsásd meg, nem tudtam szeretni! Kereken húszezer rajnai aranyat követeltek rajtam megölt rokonaik után. És nem átallották azt a nagy összeg pénzt kártérítésnek mondani és írni! Nem tehetek róla, szeretni nem tudtam soha ellenséget. De én, Uram, látod, immár nem haragszom. Egyre sem közülök. Volt jobbféle ember abban az időben, persze nem a Jankók. Hanem az a Vajna, a mostani Vajna Ferke apja, akit uram megszöktetett, magukkal elmenekített, az mikor hazajött, Pálom mellett vallott. Igaz, a Jankók is juhásztak kicsinyég. Későbben javamra egy írást is adtak, vagyis hogy írásban én mellettem szóltak, azokat a szókat sohasem feledem, hogy valamennyire az Istenhez tudtak térni s azt tudták megírni:

„…kiknek ártatlan megöletésekért domina Torma Éva asszonyt és megírt árváját nem keressük…"

Legalább megírták. De azért későbben mégiscsak kerestek. Bizony csak, bizony csak tovább pereskedtek, amíg csak az uram, az én jó Ferencem mellém nem állott. Ó, én Uram Istenem, újfent számot látok, én akkorra immár Ferenccel megesküdtem, második fiacskám, Józsikám is meglett, látom, egyre látom egy árkus papíron, ahogy írva vagyon: MDCXCIX-ben! Akkorra Kelemen az oskolát itten Zágonban kijárta, még református volt, más oskola nem volt, csak a kálvinista, s csupándon magyarul tanítottak benne, a kálvinista pap, az volt a rektor is. Örökké zsoltárokat tanított nékiek, de az a Kelemen, az a csintalanja a sok zsoltárokat idehaza ha volt, akkor is hogy fújta! Nem olyan tekergősen-nyekergősen, hosszúra nyújtottan, mint a falusiak, ő inkább aprózta, gyors taktusra fogta, majdnem táncra perdült, mikor énekelte, Józsikát bosszontá, az udvarban kergette!… Ó, én édes fiam, mennyit tréfálkoztál, mennyit bohóskodtál! Akkor már – mikor is? Én Uram, teremtőm, ismét számot látok, egy boldog évszámot, ugyanazt, mint imént: kilencvenkilencet az ezerhatszázban. Az én áldott jó Ferencem a pert akkor nyerte Kelemen javára, kis vagyonkáját is mind visszaszerezte. Akkor jobban éltünk. Tudhattuk Kelement szépen ruháztatni, oskolára küldeni kincses Kolosvárra.

– Nem igaz így! Nem, nem, egy kicsit másképp volt! – Hangosan kiáltott fel merengés közben. Örzse összerezzent:

– Parancsol, instálom?

– Mi? Csak suhajtottam. Ne lesd a szavamat. Öreg ember baja, hogy beszél magában.

– Nem öreg az asszony – kedveskedett Örzse félhangon motyogva.

– Nem. Mert hogy lassan vén is. No, kushadj le, Örzse, oda a fiókba. Nem tudok intézni mai nap sehogy se. Elteszem magamat én is holnapra. Látom, megágyaztál. Az ágy fiókjában se cserge, se paplany. Kapd a bundicámat, azzal takarózzál, éppen úgy, mint tegnap. Imádkozz, s aludjál. Szólítalak, ha kell.

Alig őszült hajú kontyát kitűzte, haját kifésülte, két ágba befonta, meleg köntöst öltött. A karos gyertyatartót odatette egy kis asztalkára a jobb keze felől. Milyen régi jószág ez a gyertyatartó! Vajnáné nem nagyon használja. Csak tán dísznek tartja. Jó, hogy neki adtam.

Örzse a párnákat magasra csupolta. Inkább ült az asszony, semmint hogy feküdött odafel az ágyban. Irhabőrbe kötött imádságoskönyvét fogta a kezébe, de nem nyitotta ki, csak úgy szorongatta.

Rettentő robajlás támadott hirtelen. Megrázkódott a ház, minthogyha a tető nyomban leszakadna. Örzse ki is fordult nyomban az ágy fiókjából. Megzúgott a kémény, és a kemencében nagyobb lángra kapott a maradék fa.

– Csak a hó, asszonyom – mondta Örzse gyorsan. – Lesuvadt a házról. Alighanem olvad, jaj! Nem! Ni, a tűz es! A szél megindula, a kürtőt az zúgassa, ne tessék búsulni, a szél a havat elhordja.

– Vagy mind reánk fújja. Sohase jutok el azzal a levéllel, mit még meg sem írtam, a postavivőhöz. Te, az istállóban hogy vannak a lovak?

– Azok jól, instálom. Feledém mondani, hogy Péter, a kocsis, kegyelmed kocsisa megrakta a jászolt még a nagy hó előtt. Zab es van odabé. Meg osztán a Péter egy ösvényt es vágott, vagyis hogy tőlétől egészen hozzánkig.

– Micsoda? Tőlétől?

– Hát az istállótól, ahol a szállása van, onnantól a mi kamoránkig.

– Úgy. A kamarátokig. Te, adtál ki neki elég eleséget? Abból, amit hoztam?

– Csak tán szalonnát vitt, meg kért, hogy egy kis kását főzzek. Mert kenyerünk alig. Holnap sütni kéne. Csakhogy a fa vizes, meg a nagy darabja még vágatlanul áll, s hó es béeste. De mán viszi a szél! Jaj, hogy zúg, Istenem!

– Ne zuvatolj annyit. Mondtam már, feküdj le. Várj, elébb a tüzet loccsantsd le, oltsad ki, nehogy a láng ebben a szélben kicsapjon s valamit béfogjon. Aztán már lefekhetsz. Majd holnap. Majd holnap meglátjuk, hogy mit hoz az új nap. Csak a havat vinné. Hogy Péter foghasson, s menjünk Kovásznára.

– Asszonyság, szólhatok?

– No, mi az már ismét?

– Hogy hát a fene szél, az a nagy Nemere, az nem erre pusztít itt nálunk Zágonyban, a hó itt nem ül meg túlontúl sokáig, mert ha a szél indul, az mind odahordja a sok nagy havakat Barátos falvára, meg reá Kovásznára, s akkor odareked az a hírvivő es, az kit az úrasszony meg akarna kapni.

Be konfidens gyermek – gondolhatta Éva. – De hogy így tudja minden gondját, dolgát! S a szívén viselné az én sok bajomat. Miért is nem maradt meg az a leánykája! Megholt kiskorában – ezen is merengett. A fiút, ha serdült, anyjától elveszi elsőbb szeretője, majd a