Papírmalom

By Ignácz Rózsa

A gyermekkor felejthetetlen világa elevenedik meg a regényben, mely át meg át van szőve személyes emlékekkel. Bajkó Györgyi a történet főszereplője nemcsak az első szerelmének varázslatos bakfisélményeit meséli el, hanem annak a drámai szerelemnek a történetét is, amelyet nővére él át, és amelyért – segítőkészségében – ő majdnem testi épségét áldozza. Szép, szomorú, mulatságos és tragikus mozzanatok fonódnak egybe a regény lapjain, megidézve egy nehéz – és azóta letűnt – korszak sok problémáját, emberi gyengeségeit, de nem egy tiszta érzelmét s törekvését is.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633744123

Book preview

IGNÁCZ RÓZSA

PAPÍRMALOM

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Móra Könyvkiadó Budapest, 1967

Borító: Papp Norbert

978-963-374-412-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

I. KŐRÖSTŐL FOGARASIG

Ezt a történetet nem magam találtam ki, hogy kedvem szerint eldönthetném: itt az eleje. Vége húsz helyen is lehetne, ha már elmondhattam, mi volt a Papírmalom.

Gyermekkoromban történt. Mintha csak ma lenne. Fényképezhetném, ha volna belsőképvevő készülék.

Keresgélem, hogyan is mutathatnám meg hűségesen azt a régi várost. Nyáron is hófedte hegyek alatt egy tágas laposságra épült, és azt a síkságot a havasokkal szemközt ugyancsak hegyek zárták körül, de azok másfélék voltak, zöldellők, alacsonyak. Soha be nem érő savanyú szőlőt teremtek, amit a tőkén nőni ott láttam életemben először. A szőlőhegyek tövénél mély, szabályozatlan folyó kanyargott, az Olt. Hátán teasárga színű volt a hab. Partján sok szomorúfűz bólogatott a vízbe.

A nagy háború utáni években jártunk. A fiatalok, mintha mit sem tudtak volna az elmúlt rettenetről, gyanútlan életörömmel vetették magukat a lehetséges szórakozásokba. Az Olt felrobbantott s még helyre nem állított hídcsonkja alatt akkori szokás szerinti öblös csónakokban vadevezősök siklottak. A tehetős lányok fején fodros gumi fürdősapka, ami alól kétfelől egy-egy „vízhullám" cakkja kandikált ki. A szegényebb gyerekek csónak híján úszva keltek át a város felől a fűzfás partra, felmásztak a fákra, felhúzták magukkal magasra a lógó ágakat, azoknak a végébe csimpaszkodtak, s úgy csapódtak aztán a vízbe, mint ághorgokon lógó, félpucér csalétkek.

Ahol a havasokból lerohanó Berivoi nevű folyócska – miután áthaladt a városon – az Oltba torkollt, jókora öböl támadt. Éppen csónakkikötőnek való. Csak ne löccsentette volna ez a folyócska a Tímár utca cserzővargáinak ázott birkabőr bűzét az Olt esőlágy vizébe. De oda öntötte, miután utolsó külön útjaként átrohant a Lenkert és Vadkert nevű városrészeket összekötő fás-bokros ligeten.

Bennebb, a macskakövekkel kikövezett, mindig tisztára sepert, villanyfényes városban csatornává nemesedett a Berivoi. Kőpartba szorított medrét kecses hidak szelték át. Azokon a barokk oromfalas, régi szász házakból olyan tisztán sétálhatott ki a nagy piacra valamelyik Frau Balthes, mintha csak az egyik szobájából a másikba lépett volna át. Az empire formájú, sárga falú vármegyeházáig, de még talán a Bethlen utca végén álló, század eleji kórház hodályig sem volt muszáj sárba fúlnia, ott is jó járda volt. Csak ha valaki a Lenkert utcában sétált vagy a csupa fekete fenyőfa lepte temető táján a cigányvárosban, mit itt Cigóniának neveztek; ha szegény volt, s fent lakott Bosznia-Hercegovinában, ami két párhuzamos utcának, a Malom s a Fazekas utcának, megannyi kisiparosnak, kisiparosnál szobát, kamarát bérlő napszámosnak vagy szegény diáknak volt a városrésze, s amit azért hívtak így, mert ahogyan bizonyos legendák szerint Bosznia és Hercegovina sem voltak jóban egymással annak idején az Osztrák–Magyar Monarchia kebelében, a Fazekas és Malom utcaiak is örökösen telekhatár kiigazítási perben állottak egymással, holott amúgy meg se lettek volna egymás nélkül, mivel mind édes egy komák és sógorok voltak ők. Az ő vidékük volt a sáros városrész.

A román leánykák, akik Galac, Betlen vagy Huréz faluból hordták be csikorgó téli hajnalokon, esős novemberben a fogadott tejet, túrót, mit a városi házakhoz, dagaszthatták a havat, port, sarat, s a serdültebb falusi román diákocskák is, akik falujukból a gimnáziumba mentek, de inkább hagyták volna megfagyni a lábukat az apjuk lötyögős, lyukas talpú, kiszolgált katonabakancsában, bocskorban semmi esetre sem jártak iskolába. Olyat már csak fenn, a havasokban hordtak a csobánnak nevezett juhpásztorok, a falusi öreg asszonyok, meg, igaz, ünnepeik alkalmával a máskor magas sarkos, körömcipős városi úrinők is, büszkeségből. Az volt akkor szokás, hogy körbe tűzködött fáklyák égjenek a nagy piacon, a Luther-hitű szászok temploma meg a Schuhl-féle zsidó bankház között. A városiak is, népviseletbe öltözve, körbefogóztak, és együtt járták gyors ütemű, szenvedélyes táncukat.

Kétemeletes ház csak egy volt a városban, s az éppen a gimnázium. Ahogy szembekönyökölt a Berivoi hídsorával, s templomocskák és kalapos ószász házak fölé magasodott, beillett volna palotának is. Azt a század elején annak a régi ispotálynak a helyére építették, amit még árva Bethlen Kata önéletrajz meg imádságíró, kórházalapító, a papírmalomban rongyot papírrá őröltető, könyvet nyomtattató, gyermekei elvétele miatt a sok nagy testi-lelki szenvedéstől meg a végtelen vallásosságtól kissé eszelőssé vált egykori erdélyi nagyasszony hagyott volt a reformátusokra. A régi magyar állam megvette azoktól az ispotály helyét, Mikszáth Kálmán meg, aki tizennyolc éven át Fogaras képviselője volt, kijárta, hogy efféle szép, nagy, új palota legyen a csakis humán gimnázium.

De mindez semmi igazi képet sem mutat még az én történetem Fogarasából, ha nem láthatja az ember az eddigiekhez tetézve a város kellős közepén levő jókora várat, amint négy zömök főbástyájával, tornyos, belső kastélyának eper piros cserépfedelével, a fehér köpcös bástyákat körbekerítő, alvadt vérszínű kő várfalával elterpeszkedik egy jókora, három méter mély árokban. Meglehetős épen maradt meg annyi időn át ez a vár; a keserves és regényes romok Közép-Kelet Európájában: szokatlanul épen. Első látásra talán a piros cserepek vidámsága, a bástyák villogó fehérje keltette azt a csalóka érzést, hogy derűs csend, szinte joviális béke lebeg a vár felett, s mintha még mindig ott feküdnék a Rákóczi-címeres kis belső teremben a már senkitől sem sajnált Apafi Mihálynak, az utolsó erdélyi fejedelemnek italozástól eldagadt, megbékélt s ártatlant formázó teteme a ravatalon; a várbéli urak meg csendesen torolnának a boltozatos kancelláriában, kifogyhatatlan ború ezüstkupákat hajtogatva, s azt a lyukas gondolatot eregetve a tető felé, hogy most már úgyis minden mindegy, hadd múljanak el hát legalább vidáman.

Csak a tetőcserép színe s a várat körítő zöld övezet csalta derűlátóvá a szemet. A várban katonai börtön volt 1851 óta egyvégtében s még hetven évvel későbben, az én történetem idején is. De ez nem tette lehetetlenné akkor azt, hogy aki nagyon akart, ki- és bejárkálhasson a régen felvonóhídját vesztett kőkolosszusnak külső vár néven nevezett részébe. Mehetett látogatóba is a várnagyhoz, ha véletlenül jó ismeretségben lett volna vele, s az is lehetséges volt, hogy valaki városbéli a várkápolna harangozójától megrendelje a halottbúcsúztató harangozást, mivel érvényben volt még az a régi szokás, hogy lélekharangként a vár sivító hangú csengettyűjével kongattasson esetleges halottjának a hétfelekezetű város valamelyik harangszóra szokott lakója.

A külső várfalat négy oldaláról gesztenyefákkal beültetett sétatér szegte be. Rohanhattál egy fél óra hosszat körben a vár körüli sétatéren, ha például a Mikes Kelemen utcában laktál, otthon felejtetted a korcsolyakulcsodat, nem volt ötven banid, hogy érette Juon bával felcsatoltassad, s mégsem akartál lemaradni a jégbál kezdetéről. Mert nem akármilyen korcsolyapálya fehérlett a vár óriási, északi árkában. Fagyasztani azt sohasem kellett, voltak telek, mikor novembertől március derekáig egyvégtében állt rajta a jég. A sétatéri gesztenyéken többször volt hóból a falomb, mint karajos, zöld levélből.

Fogaras az első világháború előtti Magyarország második leghidegebb helye (az első Botfalu volt), mint azt Babits Mihály tanár úr érdemesnek tartotta megírni, mivel jó tíz évvel az én történetem előtt sokat didergett ebben a városban (az édesanyjával folytatott levelezéséből is kiderül), s bár semmi porcikája sem kívánta a sportot, jobb szórakozás híján, mert Fogarason „mindenki" azt tette, korcsolyázott ő is. Egy szíjon lógatva vitte a hegyes orrú korcsolyáját, mint mesélték. Már akkor is, neki is Juon bá csatolta fel valamennyi fillérért – vagy talán krajcárt mondtak akkor? – Kissé le volt taposva Babits tanár úr cipője sarka, s ezért nehezen fogta a csavar, külön bokatartó szíja meg nem volt. A hosszú flanel nadrágját egy félarasznyira felhajtotta, a télikabátját felakasztotta egy szegre, félmagas, gömbölyű fekete keménykalapban, kis bajusszal, fülét: is betakaró sálban, kiskabátban, kesztyűsen, többnyire magányosan csúszkált a jégpálya külső szélén körbe-körbe. Lánnyal senki se látta soha a húsz-egynéhány éves fiatalembert, legfennebb Ambrózy tanár úrral kettesben, karon fogózva, de nem bógniztak, csak meneteltek, s Babits néha megállott ott, ahol a két bástya közt a várból kivezetett az úgynevezett északi kiskapu – éppen fordult ott a jégpálya – s ő rá-ránézett erre a már földbe süppedő kapura, amin – történeti emlékírók szerint – az erdélyi fejedelemségre törő egykori várurat, Mayláthot csalták ki a török táborba. Aztán, mint aki elrestellte, hogy a már nem látható múlt időket nézi, s nem korcsolyázik, néhány mozdulatot tett hátrafelé, perdült is, mintha hátrafelé jobban is tudott volna korcsolyázni. De csakhamar előreiramodott neki újra. Sietve bement a bükkfahasábokkal pukkadásig fűtött bódéba, a melegedőbe, lecsatolt, s hazasietett a sáros Lenkert utcába, görögül tanulni, verset írni a Nyugatba, többször éppen erről a hideg, nagy történelmi múltú, tarka népességű, isten háta megetti furcsa városról is, amit úgy, de úgy rühellett; vagy dolgozatokat javított, az új épületbe járó gimnazista fiúk magyar és latin dolgozatait, s felírta magának egy papírra – ki tudná mihez, talán egy tervezett regényéhez – ezeknek a diákfiúknak oly jellegzetes s egymástól annyira elütő keresztneveit. Ilyen nevek voltak ott, Babits tanár úr papírjain akkor a valóságban és jóval későbben, az én időmben is, hogy: Ovidius, Imre, Traian, Énok, Volmark, Constantin, Dezső, János, Virgil, Ábel, Sándor, Günther, László meg Klaus. De hol volt akkor már Fogarastól Babits Mihály, mikor mi oda kerültünk!

Fogaras akkor élte e századbeli átalakulásának első s leglázasabb éveit, s mégis, olyan is volt, mint valami halhatatlan kis múzeum. Az Apafi, a Brassai, a Vasút utcában állott még egy-egy kőoszlopos, címeres, régen elpolgáriasult, akkor meg már düledező kúria. A város legépebben megmaradt s legrégibb, 17. századi temploma a görögkeleti románoké volt; a Kárpátokon túli, egykori román fejedelem, Brîncoveanu építtette mór oszlopokkal meg bizánci kupolával. Ennek az ékszerdoboz kis templomnak minden egyes belső szegletét sokszínű festmény ékesítette, az oltáron aranylemezekkel borított ikon állt.

A reformátusok 18. századi barokk temploma alacsony volt, zömök. Régi sírokkal teletömködött s akkorra már kertté laposodott cinterem vette körül. Egyetlen dombján az 1848-as honvédek jeltelen, fű lepte sírján szokott az én időmben a református elemi negyedik leányosztálya „nagyerzsébetasszonyt" játszani. Mert az iskola hátsó kapuja éppen erre a cinteremre nyílott. A templom zömök tornya kövér gallért viselt, mint egy 16. századi spanyol nemesember, csúcsa abból nyúlott fel nem nagyon magasra, óvatosan. A torony oldalába nagy kőtábla volt illesztve. A kőtáblán ez az írás volt olvasható:

E torony oldala tartya e nagy követ

E kő befoglalja amaz áldott nevet

Melyből akárki is méltán példát vehet

S példáját követvén az egekbe mehet.

Gróff Bethlen Kata ez Bethlen Sámuelnek

Kit szült Nagy Borbála mint édes férjének.

Az Úr e templomot másokkal fundálá

Ez asszony azután bolt és tserép alá

Vétetni költségét értte nem sajnálá…

Gidófalvy tanító úr olvastatta el velünk a felírást, s én máskor is olvastam, tízpercekben; már régen betéve tudtam a rigmusát, de attól még egy szót sem fogtam fel belőle, hogy hát ki is s mi is volt ez az asszony valójában. Azt is Gidófalvy tanító úr mondotta, hogy az az olvashatatlan jelzés a kő alsó szélén tulajdonképpen hun-székely rovásírás, s azt jelenti, hogy: Készíttette Bod Péter Igenben. Ettől sem lettem sokkal okosabb.

A torony előtt koporsó alakú kőemlék állott, azt lándzsás vaskerítés kerítette el, s mikor először láttam, még nem lehetett kiolvasni, hogy mi van rávésve, mert a kőemlék és a vaskerítés közt derékig ért a csalán. Papp Kati s a többi fogarasi gyerek csihánnak mondta a csalánt, s az már későbben történt, hogy Kati „egyesülete" kigyomlálta a síremlék környékét, s akkor teljes egészében látni lehetett, hogy a kígyós címerrel díszített kőre ezt vésték:

Teste e kő alatt Gróff Bethlen Katának

Lelke szent kezében vagyon Jézusának.

Ezerhétszázban lett világrajövése

Ötvenkilenztekben innen kimenése.

A kő északi oldalán egy kivésett liliom volt látható, s mert ezt az oldalt a moha is belepte, azt csak sokkal későbben tudtuk kisilabizálni:

Szegényt, oskolákat javávall segéllő

Tiszta szent élettel mások előtt fénylő.

Ezért mindenféle rend őtet betsülte

Tőlle félt a gonosz és távol kerülte

Áldott neve maradt, ezt jóságra szülte,

Győzedelmi székét már égbe beülte.

Igen ám, de hosszú ideig, tán egy fél évig sem vakaródott le a moha foltja a csalántalanított kőről, és ezért sokáig csak ezeket a szavakat lehetett kiolvasni ezen az oldalon:

– maradt – − szülte –

győzedelmi székét – beülte –

Ez a beülte zavarhatta meg a képzeletemet, meg az, hogy abban az időben néhány címét sem tudtam, melyik Jókai-regényt olvastam, s ezek után szabadon azt képzeltem el Bethlen Katáról, hogy talán testi épségét megőrzött módon maradt meg s úgy ülte be győzedelmi székét, valahol itt a föld alatt, esetleg egy nagy, átlátszó üvegharangban, a templom kellős közepének fenekén. S eléggé viszolyogtam attól, amit elképzeltem felőle. Pedig föld alatti templom nem csak itt volt Fogarason, hanem többfelé is. Volt föld alatti kápolna a vár kazamatái alatt, régi római templom a kálbori domb fenekén, földbe süllyedt kripta több is a főtér alatt, aminek felszínén a nagy hetivásárokat tartották pénteken, az utcabálokat meg ünnepnapokon. A legizgalmasabb föld alatti világ talán a református papék szép, új, palotának is beillő háza alatt lapult. Föld alatti? Izgalmas volt ott a föld feletti rész is.

Elnyújtott U alakú ház volt az. Az U két előreugró szára rövidebb, a ház közepe nagyon is hosszú, mert csak az két sorban épített hat, teremnek is beillő szobát foglalt magába. Az U mindkét szárához félkör alakú lépcső vezetett. Ahol az a sok-sok ezüstfenyő állotta a kettős sorfalat, ott volt az előcsarnok bejárata. Az előcsarnokban falra írt aranyozott betűk hirdették, hogy a további helyiségek: lelkészi iroda, tanácsterem, vendégszoba. A vendégszobán túl az U elágazott szára előtt újabb előszoba következett, s afölött ez volt: Magánlakás. Az U túloldali feljáratához parkosított kiskerten, tulipánágyások közé lefektetett aszfaltút vezetett. Ott nem volt kiírva semmi, de az is a magánlakáshoz tartozott: egy hosszú belső folyosó, hálószoba, fürdőszoba, külön házi vízvezetékkel, a tartály a padlásukon volt (egyszer láttam ezt a tartályt, az akkor volt, mikor Ferdinánd király meg Mária királyné meglátogatta a várost, s négyes fogattal végigkocsikáztak a főutcán, a papék utcáján. A padlásablakokból néztük a felvonulást). A vizet egyébként úgy kellett a szívós-nyomós kútból felpumpálni abba a nagy tartályba, s az télen mindig befagyott, akkor nem is tudhatták használni. Ezen az oldalon volt a nagy konyha is, a cselédszobák, kamarák s még egy teljesen különálló, kis kertre nyíló szoba is, amit Papp Kati már tizenegy éves korában megkapott a maga külön diákszobájának. Igaz, Kati az egész tizenkét szobás csudálatosságból csakhamar kikopott, mert mikor román állampolgárokká váltunk, Papp esperes éppen ennek a nagy háznak hivatalos szobáiba telepítette, iskolaépület híján, a magyar nyelvű új, nyolcosztályos gimnázium egyes osztályait. Én harmadik gimnáziumba például a volt lelkészi irodába jártam, ott a templomból kimustrált lócákon ültünk, és előttünk olyan hosszú, egyvégtében levő alig bemázolt fenyőfa asztalok állottak, amiket Glanz asztalos csinált ingyen, buzgalomból, hogy legyen az ő Piroskájának is min tanulnia. Negyedikben meg éppen a tanácsteremben volt az osztályunk, ahol annyi kép függött a falakon, hogy lehetetlen volt tőlük a tanárra figyelni. Mentés fejedelmek, főkötős fejedelemasszonyok olajfestékkel megfestve, szakállas püspökök, régi kopasz írók képei függtek kétoldalt és előttünk, hátunk megett pedig kilenc, majd a mennyezetig érő üveges szekrény állott, tele rettentően régi könyvekkel és iratokkal. Az iskolatábla, amit szintén Glanz úr csinált, egy Bornemisza Gergely nevű íróember nagy képét takarta el félig-meddig, ahogy ott állott három lábon, de a Bornemisza bajusza rácsurgott a fekete táblára s lehetetlen volt nem azt nézni inkább, mint alatta a ráírt számtani aránypárokat. Mikor szünetre mentünk a tanácsteremből párosával, s halkan kellett lépnünk a „Magánlakás" előtt, de mi kellés nélkül is sietve és lábujjhegyen óvakodtunk ki onnan is s az előcsarnokból is, mert az iroda s tanácsteremből lett osztály közt a falból egy rettentő nagy kulcslyukú acéllemez ajtó borzasztott; az volt a páncélszoba ajtaja, s abban tartották az egyházi kincseket, a Bethlen Gábor fejedelem adta aranykelyheket és sok-sok ládában négy- és ötszáz éves hímzett selymeket, fátylakat, úrasztala terítőket, okmányokat. Papp Kati egyszer, mikor szellőztettek, mutatott egy merő kankalin-sárga, két centis domború hímzéssel kivarrt selyem valamit, hogy az volt a Bethlen Kata menyasszonyi szoknyája, de most az is templomi terítő.

Az előcsarnokból párosával végigmentünk a park aszfaltján, át egy kapun, amire Esperes bácsi, aki azt a csodálatosan furcsa, annyi szenzációt keltő új iskolát csinálta, mindenféle napiparancsokat szegezett ki, hogy melyik udvaron, melyik kertben, mit nem szabad tízpercben művelni. Két udvaruk és két kertjük is volt a kiskapun túl, a kert megett. Mi lányok az első tágas udvaron játszhattunk, ahol körben fásszínek s mindenféle kamarák állottak; oda nyílt Pappék konyhafeljárata, de még a szuterén lejárata is, mert az U alak eme része alatt a régi pincét kikövezték, s előkelően szuterénnek nevezett alagsornak képezték ki; volt abban kenyérsütő kemencés szoba, mosókonyha, száraz kamra, ég tudná, mi minden. Az ablakai a mi játszóudvarunkra nyílottak. Ezeken az ablakokon suvadt be s huppant le a száraz kamarába tízpercben Papp Kati, mivel ő otthon volt az iskolában, s mert azzal a szemtelen, papkisasszonyos jótékonykodásával mindig is kellett neki valamit, nagy színészkedés közben, a többi gyereknek adakoznia. Egyszer vagy tíz szál füstölt szárazkolbászt lopott ki az alagsori kamarájukból, az ablakon egyenként nyújtogatta azokat felfelé, hogy együk tízóraira; csak úgy kapkodták és falták a lányok, kenyér nélkül, de én nem. Nekem volt hazulról fedeles vajas kenyerem. Máskor meg, miután a szárazhúsos kamara ablakát Kati miatt többet nyitva nem hagyták Pappék, a szintén alagsori mosókonyha nyitott ablakán suvadt be a szuterénbe, ott eljutott abba a zugolyba, ahol a savanyított káposztáshordóik állottak, s azt adogatott az ablakon át fel az osztálynak: egész fej savanyított káposztákat, meg sarvaltat is marokszámra, tízóraiul. Nem tudtam megállni, hogy ne csippentsek vagy két nagy levelet arról a káposztafejről én is, amit éppen Kiss Rózsa kapott volt el. Végül aztán minden alagsori ablakot csukva tartottak Pappék az osztály meg főleg a saját Katijok elől. De még mikor nyitva voltak ezek, késő ősszel is, hogy szellőzzenek a holmik odalent, egy ilyen, a föld felett alig valamivel nyíló ablakszárnyon hintázni lehetett úgy, hogy ráült az ember. Persze, csak könnyű ember. Az ablak felső keretének a tetejére ült, elrúgta a lábát a földtől, behajtotta, s háttal nekicsapódott az ablakcsukódás helyinek. Kurta láb kellett hozzá, nekem nagyon magasra kellett volna felkuporodnom, hogy jól hintázhassam az ablakon, de Dombossy Sára, amilyen kicsiny és soványka volt, éppen jól ráfért, s mindig nyomban ő foglalta el az első nyitott ablakszárnyat, hogy azon lengesse magát, s úgy tízóraizzék. A tízóraiját sárga damaszt asztalkendőben hozta hazulról, a kendő csücskébe címer volt hímezve, s azzal a címeres csücsökkel fogta meg a diós kiflijét, úgy eszegetett. Én nem szoktam valami sokat játszani a lányokkal, mert mit is? De eladdig azt sem gondoltam volna magamról, hogy verekedős vagyok. Lehet, hogy én szerettem volna az ablakon tízóraizni, ha nem vagyok olyan hosszú? Vagy ingerelt Sára, hogy a világon van, olyan más és előkelő? Nem tudom megfogni, hogyan történt, de odaugrottam hozzá, mint aki őt onnan félretolná s meglegyintettem. Úgy esett le az ablakról, mintha istenesen pofon verték volna, elterült hanyatt az aszfalton, azt hittem meghalt, de szerencsére láttam, hogy a diós kiflijét gondosan magasra tartja a gyomra felett. Megrémültem, hogy mit tettem! Hogy én ilyen erős legyek, s ő olyan gyöngekönnyű semmiség, s hogy ütni nem lehet! Soha életemben nem tudtam többé kezet emelni senkire sem, talán ezért. Pedig Papp Kati akkor váltig nevetett, azt mondta: Talpra Sára, porold le magadat, te meg tartsd a képed, Bajkó Györgyi! Kenj most te le egyet Györgyinek, Sára. S kvittek vagytok!

Én azért nem tartottam oda a képemet Sárának a Kati tanácsa szerint, csak álltam, reszkettem, szégyelltem magamat s vártam, mi lesz.

Sára végre felkelt, semmi baja sem esett, végigmért, s azt mondta:

– Finom nevelést kaptál. Meglátszik, hogy lódoktor az apád!

Hogy hogyan volt tovább, arra most már nem emlékszem pontosan. Ugyanannak a nagy történetnek sok kis része többször is, több helyen is eszembe jut. Talán éppen akkor csöngették be a tízpercet. Ez is olyan fura csengő volt, Esperes bácsi szerelte fel saját kezűleg a kiskapura, s eredetileg kos-kolomp lehetett. Mindig valamelyik fiúnak kellett meghúznia, a hetesnek, aki ki sem mehetett tízpercben levegőzni, hanem bent kuksolt a tanácsteremben, s a nagy faliórán leste, hogy a tízperc leteljék. Mi fiúkkal vegyesen jártunk iskolába első gimnáziumtól kezdve, de játszanunk azt külön kellett; ők a hátsó nagy udvaron játszhattak métát, futballt, bakugrást, a nagy csűrök, kocsiszínek meg eperfák előtt. Bakugrást, azt játszottam volna én is, de ezen a kis udvaron, kivel? A hátsó nagy udvarról egy hosszú kert vezetett lefelé málnással, méhessel, virágokkal, s zöldségágyásokkal, egészen a Berivóig. De volt még Pappéknak egy külön nagy gyümölcsösük is, az U alakú ház háta megett, oda mi, iskolások, nem járhattunk persze, legfennebb tanítási időn kívül a Kati barátnői, ha sikerült neki odacsempésznie azokat. Ez a hátsó gyümölcsöskert termette azt a cigányalmafát is, melynek ágai szinte behajlottak a tanácsterem osztály ablakain, ha Nelli néni kinyitotta azokat, hogy jó levegőt szívjunk. Volt ennek a kertnek egy olyan alakú része, mintha egy L betű feküdnék a földjén. Ezt az L betűt facsaró illatú, elvadult feketeribizli-bokrok borították. A bokrok alatt nagy, lapos kövek feküdtek. Egyik-másiknak látni lehetett a szélét. Ez az L alakú, földbe süppedt kősor volt a régi jezsuita kolostorhoz tartozó kápolna egykori teteje. Mert ez olyan iskolává lett református papi palota volt, ami egy hajdani katolikus kolostorra épült. A ház U-jának azon a szárán, ahol a hivatalos rész feljárója is volt, s még túl is a glédában álló ezüstfenyősoron, a ház legtöviben volt egy pincelejárat. Ez egészen másféle volt, mint a szuterén. Meredek lépcső vezetett belé, ezt nem kövezték ki, alul földes volt, mint a szőlőpincék, fent meg boltozatos. Ide is bevezették a villanyt, de csak egy kis körtét lehetett meggyújtani a bejárat felett, lent, az almás és zöldséges polcokon túl, ahol fordult a pince, ott vaksötét volt. Ezt a boltozatos pincét az U szárának a végén boltíves, elfalazott kapu zárta el. Vagyis a vakítóan modernre épített középszárny, a magánlakás termei alatt volt valami olyas, amit nem akartak vagy nem lehetett használni. Betömték-e az egész közbeeső részt, vagy csak elfalazták kétoldalt a szuterént betonnal, emezt meg kövekkel, ki tudná? S hová vezethetett az a kapu?

Papp Kati tudni akarta. Agyafúrt gyerek volt ez a Kati, nem hitt semmiben, vagy hogy éppen mindent el tudott képzelni, s nyomban ki is próbálta volna, miből mi az igaz. Az öreg harangozó bácsi mesélte neki, mikor odaköltöztek, hogy ez a ház az ócska, régi papi házra, az meg még azelőtt egy katolikus kolostorra épült, s hogy e között az ászkos pince meg a szuterén rész között egy nagyon nagy kripta van, abban feküsznek sorban a jézsoviták, meg egy apáca is van ott, azt elevenen falazták be egy fülkébe valami vétke miatt. Mikor őkeme beharangozza a harmadikat, hát nem a visszhang zúg az U alakú ház öblében, hanem csakis az apáca lelke sír. Kati eltökélte, hogy ő kiszabadítja, ne sírjon többet. Meg miért is kell neki egy sor sose látott koporsó meg fülke, meg ki tudja, mi felett laknia, ha ugyan igaz, amit harangozó bácsi regél. Legalábbis megnézi, mi igaz a meséből s mi nem.

De kicsi volt, elég vézna, bár karjai jók, nem mint nekem, a fát aprító fejszéjüket elbírta, s azzal állott neki, hogy a befalazott ajtót nagy titokban áttörje, vagy három sor téglányi lyukat vert is a falban, s hátgerinc borzoló rettegéssel be is dugta abba a karját, de ismét csak falat ért. Azt füllentette, hogy nem félt, de nem igaz, félt, s hogy a hátborzongást elűzze, hangosan énekelt, míg a falat csapkodta. Mikor egyedül nem boldogult, felheccelt egy-egy lányt az osztályból, hogy az menjen le vele titokban falat bontani; ez későbben derült ki. Mindenkinek más és más mesét mondott, hogy miért kell ezt a furcsaságot mívelni; Malmos Babának, aki annyira szerette a pénzt, hogy már nyolcéves korában a saját kertjükből szedett zöldséget árulta a piacon iskola kezdete előtt, azt mondta: ott túl a falon rengeteg kincs van, gyere, barátom, leljük meg! De Baba félt a pincegádorban cuppogó óriási varangyos békáktól, és nem bízott a kincsben. Németh Icának, aki katolikus volt, rettentő babonás, és hozzánk járt, azt mondta: ki kell szegény apácát szabadítani a föld alól, merő bűnbánatból, hiszen rettenetes, hogy „mi, reformátusok" rátelepedtünk a tetemeikre, nem? Ica sírt izgalmában, le is szállt Katival a mélységbe, de mikor az egy nagy kőre mászva gyertyát gyújtott, s dugott be a már kivert lyukba, hogy látszik-e már valami túlsó rés, nyílás, Ica sikoltva kirohant. Másnap iskolába sem jött, mert láza lett, és állítólag meg is gyónta az egészet Bíró páternek. Nekem azt mondta Kati:

– Bátorságpróba az egész, és kész! Jössz, Györgyi? − Én nem félek a békáktól és a sötétségtől sem nagyon. A pincében fenséges illat terjengett. Az elfalazott ajtó előtt sok-sok polcon rengeteg télire eltett aranysárga pónyik alma állott.

– Üss vagy tízet te is – mondta Kati –, te hosszabb vagy! – s kezembe nyomta a kis fejszét. Inkább csákány kellett volna vagy valami vasrúd; a fejsze foka nem sokat bomlaszt az ilyen kőkeretbe ékelt téglasoron, az éle meg csak kicsorbul egykettőre s addig is morzsaszt inkább, nem fejt. Nincs jó karom, de azért nekiágaskodtam, s ahová Kati egy gyertyával odavilágított, húztam vagy ötöt. Az ötödik ütésre olyan hang hallatszott, mintha valami csatornán zuborogva kőtörmelék rohanna le, le valahová. Szívdobogva füleltünk. Aztán Kati