Két élet

By Ignácz Rózsa

Ignácz Rózsa ebben a könyvében két életet, két sorsot mutat be oly reális ábrázolással, hogy szereplőik megelevenednek előttünk, s szinte velük éljük sorsukat.
Berta, az iratmásoló kisasszony, aki kisgyermek kora óta dolgozott, eltartotta népes családját, édesanyját, édesapját, testvéreit, aki belerokkant, belepúposodott a szellemi kulimunkába, leveliből ismerjük meg. Egyetlen szerelmét soha nem feledve nyomorodik, őszül bele a munkába, szellemi kulimunkásként emlegetve önmagát.
„De a Bertákat, akik ezren és tízezren, kuli módra görnyednek az íróasztalok felett, azért ne felejtse el! Írjon egyszer könyvet a női szellemi kulikról. Lázadjon fel helyettük. Segítsen, ha tud, az írás erejével azokon az elnyomorodott s gyűlölködővé vált szerencsétleneken, akik egészségesen születtek… Vagy, ha úgy érzi, nem tudna – imádkozzék értük. Együtt. Velem.
Magának adom az én szürke életem történetét. Használja fel, ahogy jónak látja. Sokat üldöztem leveleimmel. Sértegettem is. Tudom, hogy megért és megbocsát.”
Erre kéri Ignácz Rózsát, amikor első és utolsó látogatása alkalmával elbúcsúzik tőle. Az írónő pedig teljesíti kérését.
Ifj. Török István, a gyermekparalízisben megnyomorodott gyermek naplója kegyetlen őszinteséggel tárja fel naplójában családja és betegsége történetét. Magát okolja, hogy szülei elhidegültek egymástól, betegségeivel próbálja újra és újra összekovácsolni az alapjaiban széthullott kapcsolatot édesanyja és édesapja között. Végül csak egy megoldást lát. Tizenötödik születésnapja után öngyilkos lesz. Temetése után derül csak ki, hogy félreértések, a problémák megbeszélésének hiánya a teljes megsemmisülés felé vezette a két embert, akik csak ezzel a tragédiával szembesülve találnak újra egymásra.
„– Legyetek boldogok! Legyetek boldogok!” - ezzel a mondattal fejezi be naplóját, s életét ifj. Török István, s kezdődik el egy új fejezet a szülők életében.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633743928

Book preview

IGNÁCZ RÓZSA

KÉT ÉLET

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Papp Norbert

978-963-374-392-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

BERTA

1.

A leveleit úgy írta hozzám, mintha peres iratokat másolna annál a vidéki hivatalnál, ahol már tizenöt éve dolgozott. Ki-bekezdéssel, ívpapírra írt. A lap külső oldalán felzetet csinált, melyben a hosszú levelek tartalmát ismertette röviden. „Vékonyan fel, vastagon le" – módon, árnyalt betűket rajzolt, de nem dűtötte előírás szerint jobbra a sorokat. Szavai egyenesen álltak, mint a nyomtatott betűk. Ebből az írásmódból állapítottam meg a korát.

Mert egy kis gyakorlattal meg lehet állapítani az írás módjából, hogy írója melyik évjárathoz tartozik. Nagyapánk, aki éppen most lenne százéves, ha élne, az akkori oskolamester tanítása szerint még cikornyás kacskaringót vetett az elfekvő nagy betűk elé. A neve után meg hullámzó koszorúszalaghoz hasonlatos, hármas récefarkat kanyarított. Hatvanéves anyánk már árnyalta a betűket és takarékoskodott a papírossal. Akik a század elején születtek, azok a papírpocsékoló, álló, energikus betűkkel lettek egyéniek. Különösen, ha férfimódra dolgozó asszonyok voltak, ha művészkedtek. Vagy, ha eredetinek akartak látszani.

Berta is talpra állogatta a betűit, mintha akarna velük valami sajátosat mondani, de takarékosan írt és régimódian árnyalt. A gyengék és a megfélemlítettek gyakran visszahajlanak a kipróbálthoz, a régihez. Hat-nyolc évvel lehetett fiatalabb Akta Berta, mint századunk, de bizonyára már jócskán elmúlt harminc éves, mikor először levelet írt nekem.

*

Bertáék sokat költözködtek. A gyermekkori ház, ahol laktak, mégsem változott soha. Csak a városkát hívták mindig másképpen. A ház mindenütt sárga volt és rideg. Vasrácsos, kongó szavú. Angyalos címer ült a homlokzatán. Nem kellett fizetni érte, mert a hivatallal járt. Állami ember volt a Berta apja. Pénzügyőr. Kisnövésű, zöldzubbonyos finánc, sündisznó hajú.

– A parancs, az parancs! – mondogatta, s költöztek városról városra, egy újabb angyalcímeres sárga házba, oda, ahová a hatalom rendelte őket. Két ágy, egy asztal, egy szekrény, egy dívány. Asszony és kilenc gyerek. Ennyi volt a pénzügyőr cókmókja. Meg egy olajnyomatos kép, a fénylő fejű, pócsi Máriával. Az is mindig velük költözködött.

Velük ment a ház két mumusa is. A kis Berta tudta, hogy a két mumus soha el nem hagyja őket. Nem tudhatta, hogy merre laknak. A bomlott rugójú dívány sarkában-e, vagy az ócska asztal lyukas fiókjában? Akkor jelentek meg a gyermek előtt, mikor az apja nevükön nevezte őket.

– Nincs! – ordította a pénzügyőr elzöldült arccal, remegő szája széllel. És Berta látta Nincset, mint egy epesárga színű, kígyó alakú szörnyet a ház sarkából előrontani. Nincs végigkúszott a házon, rátelepedett a kihűlt tűzhelyre, bebújt a matractalan ágy alá, csúfondáros bukfencet vetett a küszöbön és elillant az üres kamra nyitott ablakán.

Kis Berta tudta, hogy Nincs miatt nem isznak tejet, nem esznek gyümölcsöt, nem kapnak játékot és nem vesznek ruhát. Megszokta Nincset, vagy legalább is elviselte. Bele kellett törődni Nincs uralmába és akkor nem volt olyan nagy a baj. Kis Berta összeszorította a fogát, csikorgó gyomrára tapasztotta apró kezeit, s ha áttetsző erű, vékony halántéka alatt zúgó szédülést érzett, szótlanul a konyha salétromos falának vetette a fejét. Nincset meg lehetett szokni, Ninccsel dacolni is lehetett.

– Nem is kell! – ez volt a varázsige, mely megtörte Nincs rémuralmát. Kis Berta mezítláb járt az óvodába. Rántott levest reggelizett. Hallgatag volt és szófogadó. A másik mumustól jobban irtózott.

Egy napon nyomtatott írást hozott haza az apa, feltette szemüvegét. Csendet parancsolt és olvasott. Cikornyás mondatokat betűzött, baktatva és fontoskodva. Olyan szavak voltak benne, hogy: „pénzügyőrök gyerekei, 120 korona – és „Ösztöndíj. Évente.

– Melyikre gondolsz? – kérdezte az anya reszketeg hangon és duzzadt kebléhez szólította a legkisebbet, amelyik még szopott. A következő a lábába fogózkodott éppen. Járni tanult akkoriban. Az ikrek a bomlott rugójú díványon feküdtek, összekapaszkodva, a bárányhimlő fehér hólyagocskáival lázas testükön. Az apa végignézett a kilenc gyermeken.

– Berta! – mondta súlyosan. – Mert eszes.

– De gyenge testű! – rebbent az anya. Az apa elvörösödött. Vaskos, tömpe kezével a nyomtatott írásra ütött. Százhúsz korona évi ösztöndíjat ígértek annak a pénzügyőr gyereknek, aki színjelesen tanul. Berta az apját nézte. Kis keble elszorult, remegés futott át a tagjain, mint olyankor szokott, mikor előre érzi, hogy az apa azt fogja ordítani: nincs! Az apa szája eltorzult, hangja végigcsattant a szobán és Berta előtt megjelent a második mumus:

– Muszáj!

A feje zúgott. Az iskolában nem mindig értette, hogy a tanító mit beszél. Olykor kövér vajas kenyerek bújtak ki a nagy „A" betűből, eltáncoltak a szeme előtt és eltűntek a szomszéd kisleány kitátott szájában. Muszáj parancsolt és kis Berta színjelesen végezte el az elemit. A negyedik angyalcímeres sárga házhoz tartozó városkában laktak már, mikor polgáriba került. Senki sem ismerte itt kis Bertát. Egy piszkos körmű, tolvaj kislány mellett ült az utolsó előtti padban. A tolvaj kislány elvette Berta radírgumiját és kiszakította az irkájából a tiszta lapokat. Berta nem mert tiltakozni. Félt a padtárstól, akinek seszínű hajában olyan volt a választék, mint elhagyott kertekben a gyomverte út. Olykor egy-egy kövér és szürke fenevad mászott végig a padtárs haján. Berta a pad másik felére húzódott.

Az első sorokban selyemszalagos, jószagú kisleányok páváskodtak. Feléjük nézett Berta vágyakozón. A jó szagúak kérdezetlenül is nyújtogatták az ujjukat, s megtörtént, hogy felelet után a tanárnő elbeszélgetett velük. Az első padosoknak azt mondta néha:

– Üdvözlöm anyukádat.

Kis Bertának reszketni kezdett a szíve. Az ő anyukáját nem üdvözölte a tanár néni soha. A tanár néninek néha kis csomagokat hoztak az első padosok és akkor ő megint csak azt mondta:

– Üdvözlöm anyukádat. Kedves tőle, hogy gondol rám a mai, háborús viszonyok között.

Kis Berta ekkor sírt, egész délután. Később az anyja ölébe rejtette a fejét és mindent elbeszélt.

– Mi semmit sem tudunk küldeni! – motyogta a pénzügyörné. – De azért jeles lesz a bizonyítványod, ugye?

– Muszáj… – felelte Berta, s könnyes arccal nézte a salétromos falat. Később az anya eladta a menyasszonykori fekete csipkesálját az ószeresnek. Kiment a piacra és vásárolt egy kosárka friss, erdei epret.

Fogarason laktak ebben az időben; az Olt füzesei, s a messzi Déli Kárpátok rózsaszín ködben csillogó havasai között. A kora nyár kesernyés-édes, harsány illata lebegett az öreg kisváros zömök falai felett. Kora nyár volt; vizsga közeledett és a katrincás, áfonyaszemű, szép román leányok kosaraiban ínycsiklandozóan, hódítóan, illatozott az erdei eper.

Berta vitte az epret a tanár néni lakása felé. Az összeszaladt nyál patakocskákban csordogált sóvárgó ínye alatt. Vékony nyaka az elképzelt gyönyörűségtől csukladozva nyelt. Ha elszaladna a kosárkával és elbújna vele valahol az Olt füzeseiben. Estig enné. Hemzsegve, habzsolva, kacagva a gyönyörűségtől, hogy maszatos arcán kétfelé csorduljon a gyümölcs mámorító, édes leve. De akkor a tanár néni nem üdvözölhetné anyukát… Szemét lehunyta, úgy botorkált. Remegő ujja kicsípett egy szem epret. Már-már befalta…

– Ha egyet megeszem, akkor mind megeszem! – megrázta a fejét. És becsöngetett.

A tanárnő éppen a verandán hevert és a férjével beszélgetett.

– No nézd! A kis tanítványom! Hogy is hívnak? Eper? Az epret nagyon szeretem. Köszönöm, fiam. Tedd le. Azután mondd: tanulsz-e eleget?

Azt nem kérdezte, hogy elég epret eszik-e. És azt sem mondta, hogy üdvözli az anyukát.

2.

Kétcsúcsú sapkában idegen katonák sétáltak a kis város főterén. A polgáriban búcsúzkodtak a leányok. Egyik részük átköltözött a másik iskolába, ahol magyarul tanulhatott továbbra is. Berta maradt. Az apja most barna zubbonyt viselt, a rácsos sárga ház homlokzatára, az angyalos címer helyére két, koronát tartó, nyelvét öltő oroszlán került. Egyéb talán nem is változott. A ház két mumusa, a Nincs és a Muszáj legalábbis változatlanul velük lakott, továbbra is. Csak annyi történt, hogy a Muszáj egyre hatalmasodott.

A pénzügyőr pennát szorongatott bütykös ujjaiban és szótárt lapozott.

– Hogy a pócsi szűz Mária rogyassza erre a kínba facsarodott világra az eget! Berta! Jere ide! Mi az, hogy „mergeţi"? A szótárban nem találom.

– Ne úgy keresse! A szó töve… – mondta Berta és áttetsző ujjaival fürgén felmarkolta az apja kezéből kihullott tollat. A pénzügyőr sündisznóhaján füstölögni látszott az erőfeszítéstől gőzzé vált verejték, ötven év felé közeledett. Esze és nyelve nem forgott már idegen beszédre. Berta délelőtt iskolába járt, délután magántanítványaihoz szaladt, este az apját tanította.

Egy márciusi napon régi osztálytársaival találkozott. Tíz-tizenkét süldő leány gyülekezett a sétatér rügyező gesztenyefái alatt. Zayzon Irénke, lobogóhajú, parázsszemű szőke hölgy, a volt alispán leánykája állt a csoport élére. Valamit osztogatott. Kicsi kis valami volt, selyemből készült, háromszínű.

Berta önkénytelen sóvárgással megállt a társaság mögött.

– Jól dugjátok el! – vezényelt Zayzon Irénke. – A kabátotok alá. Kimegyünk az Oltra, átevezünk a vad nárciszok szigetére és ott feltűzzük a szívünk fölé. És énekelünk.

Berta meglátta a kis háromszínű szalagot az egyik kisleány tavaszi szél fújta, reszelős kezében. Ilyen színek voltak régen az ő házukon is, az angyalos címer körül. Keze-lába elhidegedett, az a kevéske vére, ami volt, mind a szívére tódult. Otthon az apja várta, hogy együtt tanuljanak. Otthon a Muszáj várta és a Nincs. De itt vidám, fiatal leányok zsibongtak, mint fészekkereső, csivitelő fecskeraj. Olyanok, akiknek nem volt muszáj ott maradni