Titánia ébredése

By Ignácz Rózsa

– Királynőm szíve egy szörnyért hevül – mondja Puck a Szentivánéji álomban Titániáról. Titániát Oberon varázsolta el; Ignácz Rózsa hősnőjét, Litovszky Teklát – önmaga. Második férje özvegyeként, önmaga bűvöletében él. Újra hallja, újra éli múltját, a kellemetlent nem veszi tudomásul, a valóságra ébresztő gondolatokat elhessenti. Megéli lánya tragikus érzelmi válságát, azt a kiábrándulást, amitől az megzavarodott értékítélettel egyszerre szörnyetegnek láttatja az addig szeretett élettársat, de ő maga kiábrándíthatatlanul tovább szeret egy olyan álomképet, amitől csak a halála révén szakadhat el. Élete utolsó pillanatai ébresztik önmagára Teklát, aki érzékenységénél, fogva alkalmas lehetett volna egy emberibb életre, de a magaszőtte álomvilágban semmiért sem harcolt, nem küzdött meg környezete gyarlóságaival, s ezáltal ő maga vált gyarló, társadalmi „fagyönggyé”, s mint asszony – önmaga varázslatába zártan szerette a tündéri szörnyet: saját önmagát.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633743607

Book preview

IGNÁCZ RÓZSA

TITÁNIA ÉBREDÉSE

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Papp Norbert

978-963-374-360-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

1

ESTÉNKÉNT kilenc óra tájban szabad szemmel jól látható, csillagszerű jelenség suhan át a folyam menti ház palateteje felett. A dombok ormán bukkan föl. Rávillan a tóvá szélesedett Duna-kanyarra. Légköri viszonyokat vizsgáló, erős fényű műhold. Tegnap vette először észre. Ma ugyanott jön, ugyanazon az útvonalon. Milyen lassúnak tetszően suhan át az égen. Különös ez az ünnepélyes lassúság. Más, mint a csillaghullás, mint a megrendezett égi fényparádék. Nem hasonlít semmihez. De ha nem, miért, hogy mégis éppen erről az annyira új és más dologról kell éppen most nagyon régi dolgokra gondolnia? Miért, hogy a gyermekkori emlékek egyre sűrűbben járnak vissza hozzá mostanában? Igaz, gondolja, míg éltek ők, a régiek – „az első családom" – mondja magában, s ezen egy csöppet fanyarkásan mosolyognia kell; – míg élt, Guilène, Charles, Oszkár, apa, külön okunk volt rá, hogy azt a régi, híres fényparádés napot megemlegessük.

Ott álltunk a vadonatúj Pannónia szálló erkélyén. Láttam én már addig is pukkanó tűzbékát a késmárki parkban, mikor apa népünnepélyt rendezett. De akkor szinte az égig lövelltek a Gellérthegy tetejéről a tűzesőt szóró, dörrenő petárdák. Szinte hallom akkori hangom, ahogy kérdeztem a testvéremet: „Emberek fénylő testeket hajigálnak az égre? Miért, Guilène? – Mert örvendenek, Tekla – mondta Guilène. – Örvendenek, minek? – Ünnep van. Búcsúztatják a betelt ezer évet. – Ezért? – Ezért. És ünneplik az új kezdetét. És akkor egyszerre Charles gunyoros hangja: „Mikor valami kezdődik, valaminek egyben vége is van. Figyeli, Guilène? Az újságok búcsúztatják a lóvasutat. „Enfin, Charles! – nevetett Guilène. Aztán megint Charles: „A Molitorisz Építőművek sornyi villát húzat fel a Thököly úton. Gondtalan jövőnk alapja, Guilène! Olalá! Csak a mienk! Az egész város épül!

Valóban, mintha akkor is minden egyszerre keletkezett volna. Nem, a Ferenc József híd, úgy rémlik, már készen volt. A Várat akkor alakították át. Minden kezdődőben volt. Rakták a Kúria falait. Az új parlament alapjait egészen biztosan akkor ásták. Oszkár még látta, mondta is: mennyi kubikost hoztak az Alföldről. Kezdődött. A földalatti vasút, vízmű. Ünnepi naptárt adtak ki arra az esztendőre, ujjnyi piros betűkkel a tetején: 1896! Majdnem hetven éve! S ma is, most is úgy látom azt a régi évet, azt a piros betűs 1896-ot, ahogyan számomra fekete gyászkeretbe fogta azt a sors. Akkor halt meg mama.

Nevét akkori szokás szerint a gyászjelentő mindenestől kiírta:

„Korompai Litovszky Elekné született dobsáni Probradny Helene. „Felvidéki kastélyuktól távol, 1896 egy görögtüzes, zenebonás napján kellett meghalnia szállodai idegenségben.

Milyen szinte jövőbe látó erővel mondta Charles – már így utólag értékelve akkori mondását: – „Mikor valami elkezdődik, egyben valami másnak éppen vége is lesz."

– Most még valami sokkal nagyobb, országosnál nagyobb kezdődik a világban. Vajon mi mindennek jelenti végét ez a nagy kezdődés – kérdi magától, de nem felel rá, mert még egyre azokat a régi dolgokat kell látnia. Ezúttal éppen írást:

„Litovszkyné Késmárkról kelt útra, hogy fiatalasszony lányát, Molitorisznét meglátogassa, s hogy néhány napra a Zöldfa utcai Nőképzőben bentlakóként tanuló kis Tekla lányát is kivigye az ünneplő városba. Ez újsághír volt – gondolja – persze. És az az indiszkrét regényíró, K. J., mikor is, a harmincas években, változtatott nevekkel, de mégis nénémről és sógoromról: „Az ifjú Molitoriszék kis palotája még nem készült el a magát akkoriban némi lokálpatriotizmussal pesti Faubourg Saint Germainnek nevező mágnesnegyedben, a Múzeum utcában – lokálpatriotizmus! A regényíró fantáziája.

„Charles hevenyészett barakkirodája kint volt a külső Kerepesi úton; A Molitorisz pár átmenetileg a vidéki kúria hangulatát utánzó Pannoniában lakott. Ott foglaltak szobát Litovszkyné nagyasszonynak is az ünnepség idejére."

A műhold óriási világító csillagnak mutatva magát, ragyogva úszik a Duna felett. Az ereszes tornácon karosszékében üldögélő tágra nyitott szemmel nézi.

– Milyen csodálatos dolgok keletkeznek egyre! S fognak keletkezni még – gondolja s nyomban utána – későbben kellett volna születnem. Harminc évvel? Nem. Még későbben. Majd!

Lent a Duna menti műúton felfele tartott arccal gyorsan lép egy embercsoport, mintegy a vonuló csillagokat kísérve. Lépéseiket, felhangzó beszédjüket hallgatja. De nem követi. Mióta annyit van egyedül, nem úgy járnak-kelnek a gondolatai, mint azelőtt. Egy ideje inkább mintha elmondaná valaki nem létező jelenlevőnek, például azt is most, hogy ő túl korán – elmondani anélkül is lehet, hogy volna kinek. De hogyan lehetne kérdezni a jelen nem levőktől, pontosan mikor is halt meg – apa?

VANNAK DOLGOK, amikre újabban nem akkor tud visszaemlékezni, amikor akar. Más dolgok meg, ha nem akarja is, eszébe tolakodnak. – Persze, akkor halt meg apa, mikor hazamentünk Párizsból Guilène-nel! Azután, hogy már senkim sem maradt, Guiléne-é lettem mindenestül. Rám is maradt minden emléke, tárgya. Még az ő félbeszakadt életét is nekem kellett tovább hordanom. Kissé megrázza a fejét. Hát nem! Ezt így, ilyen kellemetlen éllel… Bizonyára nem én vagyok az egyetlen a földön, akit akarata ellenére adtak hozzá az özveggyé lett sógorához – no, ez azért nem így volt egészen, és én azért sem fogom azt gondolni, amit nem akarok. És különben is: így elszalasztom a csillagot.

Felemeli gyenge szemhéját, újra az eget nézi. Belefogózik a karosszék támlájába. S a támla érintésére már megint a messze múltba iramlanak gondolatai, mert a szék nyugtatóján két elkopott szarvasbőrdarab van. A tárgyak – gondolja szánakozó mosollyal. Túlélik készítőiket, megrendelőiket, egykori haszonélvezőiket. A Molitorisz Művek zörgő papirosra nyomott világrengés előtti részvénykötegével milyen nehezen is fűtött be Gézám az ostrom utáni télen. És mennyit nevettünk a lángokat elfojtó vastag papirosokon. Sok viselőjét túlélt tárgy hemzseg köröttem! Ha ugyan van a tárgyaknak élete. Nem vagyok én századforduló-kori teozófa, hogy ilyeneket… Guilène hangosan nevetne rajtam, ha hallana. Az cseppet sem bánt, hogy hegyek, folyók, tengerek, földrészek azután is lesznek, mikor én már nem leszek. Azokat nem általam ismert személyiség hozta létre az én időmben. Ez szerinted kissé csacska ötlet és gyönge vigasz, ugye, Guilène? – szól önkéntelen ahhoz, aki régen csak gondolataiban él már, aztán hirtelen magára eszmél:

– De hogy milyen szép látvány volt ez a csillagszerű, úszó műhold! Te ezt már nem láthatod. Guilène, szeretnék mindent elmondani nektek, ami azóta történt. Most már nyomban eltűnik! Pedig még nagyon sokáig szerettem volna nézni. És látni, hogy mivé lesz köröttem a világ. Egy kissé meg is érthetném, nem vagyok egészen ostoba. Gézám meg tudná számomra magyarázni.

MOST EZT A műholdat Ilonka egészen bizonyosan a színházi látcsövén át leste. Gézám mindig mondta, hogy bizonyos magányos, idős nők, különösen, ha vidékre húzódnak, és egyedül töltenek el kietlen teleket is, többnyire gyanús hobbykat szereznek be maguknak. Műkedvelő csillagásznak léptette elő magát. Csillagászati folyóiratokkal levelezik. Nyolcszáz forint nyugdíjból, azzal a kevéssel, amit eszik, ruhát nem vesz már. Nálunk nem drága a posta. Hogy vitázott a nyáron Kisemillel. Kisemil nem alkalmas arra, hogy vidékre telepedett öregasszonyok bogarait táplálja. Talán jó fizikus lesz belőle, majd ha, ámbár… Sohasem leszek szép jövőt jósolgató, sem unokarajongó. Oszkár azt szokta volt mondani, hogy az ember az utódai közül többnyire a tehetségesekért lelkesedik, meg az ütődöttet védi, rejti és ápolja szenvedéllyel. Vannak, akik képesek a saját szellemi szintjükről visszaesni kisgyerekeik, majd éppen unokáik szintjére. Pedig az utódok nem abban érdekesek, amit én taníthatok nekik. Abban lehetnének, ami újból, általuk, az ő világukból én részesülhetnék?

Nekem csupa derék és tehetséges utódot adott a sors. Ami közülük egyeseknek a modorát illeti, Kisemil is, a tavasszal: „Mondja, van magának, nagymi, valami okkersárga gőze róla, hogy mi az a kvantumfizika? Cseles dolog, én mondom nagyminak. Úgy rémlik, később Heisenberget mondott, új neveket néha könnyebben jegyzek meg, mint ahogy nem is olyan régieket elfelejtek, valami ilyen nevű híres fizikus szerint – „a subatomális fizikában megszűnik a cau-salitás. Meg hogy: „ezen tessék Ilonka néninek merengeni. Ez olyan misztikus hanta, tetszik tudni – hanta, igen ezt mondta –, ami Ilonka néni képzelgéseinek esetleg éppen a megfelelő tantétel lehetne. Szegény Ilonka megdöbbenésében a pisze orra csücskére csúsztatta az öreg színházi gukkert. „De az Isten szerelmére, ki az a Heisenberg? De hát miért is akar Ilonka egyenrangú félként beszélni egy húszéves emberrel? Moderneskedik vénségére! Vénség? Ilonka nálam pontosan öt évvel fiatalabb. S nekem talán már ideje is volna bemennem.

Nagy, tág bogarú kék szeme még az égen jár. De a műhold, a minden tűzijátékoknál izgalmasabb, már régen eltűnt az este lilás sárga árnyaiba vesző dombok megett. Madárcsontú, valaha formás alakjának körvonalait még valamennyire sejtető vékony testéről feleslegesen sok mozdulattal bontogatja lefele azt a molyette cobolyprémet, amivel a hűvös este ellen védte magát, Oszkárnak egész kabátbélése volt belőle,

És ez annyi vészen át megmaradt! Ha megmaradt, most már óvni és ápolni illene. Csak ne unná úgy az ember, az emlékektől ragadós, avitt tárgyakat. – Én fetisista aztán igazán nem vagyok. De… könnyű önleckéztetéssel most nyomban olyan tárgyra kell gondolnia, amitől csöppet sem borzong. Amit úgy őriz, mintha az magán viselné valamikori gazdája testének melegét.

Nehéz, egybeszőtt selyemből készült. Moly, pecsét nem esett bele soha. Idén tavasszal az első melegebb napon kiszellőztette. Apa keveset beszélt önmagáról, Oszkár néha belefogott a múltak sorolásába.

– Akkor ők a kisszalonban ültek. Én éppen a Zöldfa utcai bentlakásból érkeztem haza vakációra Matante kíséretében. Apa szokott német újságjából a kedves Rätseljeit fejtegette, hogy mikor egykönnyen elkészült velők, maga készítsen néhány a megfejtetteknél magvasabb rejtvényt a krémszín irodapapiroson. A korompai bányák jövedelmét is ilyen krémszínű papiroson számlálta össze. Oszkárt már régen nem szólítottam bácsinak. Pedig milyen öreg volt fekete szemcsékkel teleszórt képe és elefántéhoz illő redős agglegény nyaka. Az Oszkár arcbőre leginkább száradó tölgyfa kérgéhez hasonlított. Ült a Bösendor-fer zongora előtt, s a köszvénytől elgémberedett ujjait próbálgatta egy Chopin-impromptu néhány taktusán. Apa deres szakálla az asztallapot súrolta. Néha türelmesen Oszkárra nézett, hogy hagyja már abba. Oszkár lassan hátrafordult, maga alatt a kerek zongoraszékkel, valami politikai ízű beszélgetésbe kezdett. Talán valami akkor aktuális újságcikket szidott, nem a szavait figyeltem, pipacsutorától fekete foltot viselő fittyedt ajkából egyszerre csak kiugrott a varázsszó: Negyvennyolc!

Apa akkor: Teklám, sokkal több erről már a legenda, mint a valóság. Fiatal voltam. Szívvel-lélekkel benne voltam. Ez természetes. Mindig negyvennyolcas voltam, maradok is. Nyilván te is, ha az én igazi lányomnak tartod magad. Ha soha nem mégy a kozmopolita nénéd nyomdokán. Tudod mit, a trikolórt a vele járó összes kötelezettségekkel együtt rád hagyom. Ezt te is vedd, Oszkár, tudomásul. – Oszkár rettentő ideges lett. Hogy miért, azt meg nem foghattam. Ma azt hiszem azért, mert Oszkár nem volt az az igazi negyvennyolcas, mint apa. Később sem. A trikolórt apám kívánsága szerint egy kazettában mégis ideadta nekem. Aztán végül mégsem apám szavai szerint emlékszem rá. Inkább Oszkár elbeszéléséből. Hogy azt apám a szabadságharc után az inge alatt, a meztelen derekára kötözve vitte haza, mikor negyvenkilencben, akkori menekülési szokás szerint, egy szekér széna alá rejtőzve Késmárkra hazalopakodott. Oszkár egyszerűen Jókait másolta volna? Egy pillanatra átsuhant fején az öreg Jókai arca, náluk a parkban, Oszkárral beszélget. Kép, felirat nélkül. Gondolnia arra kell, hogy az embernek nehezen maradnak másokról valóságos, átköltetlen emlékei. Matante is. A francia óraadásból, magányos úri lánykák kísérgetéséből élő Matante!

– A mi házunkban, szegény, sohasem emlegette a volt világhíres, apám szerint hírhedt hadvezér férjét. Milyen szerény francia nő volt! De hát hogyan is merte volna nálunk emlegetni őket, akikkel fél vagy egész rokonságban volt Felvidék, mi is, s akiket apám utánozhatatlan megvetéssel csak „ezek a Girgek"-nek emlegetett. – De hogy hova is nem szalad az ember feje ilyen esti merengéskor!

BELEKAPASZKODIK a hánccsal befont lábú asztalka szélébe, és talpra áll. A tornácon nem gyújthatja fel a villanyt. A foglalót és buráját lelopta valaki a múlt télen. Azóta sem értek rá másikat vásárolni. A félsötétben türelmesen áll egy hosszú percig, hogy szeme alkalmazkodjék, s elindulhasson az egészen sötét szobába. Itt van, egyedül a fal mellett, az ajtó közelében, lépésnyire a küszöbtől.

De hol van most a szabadságharc letörésekor tizenkilenc éves apa, aki Ferenc Józseffel egy napon született? Harmincnégy éves korában vette nőül az akkor alig tizenhat éves Helenét, és harminchat volt, mikor Guilène megszületett.

NAGYOT KELL LÉLEGZENIE. A mély lélegzés, különösen így estefelé, mikor hűs szél jön a Dunáról, bele-beletép a mellébe, s rendszerint egy kis száraz köhögésre ingerli. De ezúttal nem. Csak egy kis gürüzdölést hallat, nagyon meglepődött saját gondolatán, néz maga elé. Nagyon régóta így eszébe nem jutott, mint most, mennyire öreg volt már mamához képest apa, mikor ő elkésve, váratlanul a világra jött.

– Tizenhét év korkülönbség volt köztem és Guilène között. Az én életkorom! Abban az igazolványban. Hol lehet az a fránya személyi igazolvány is? Külön erre való celofán tokban gondosan őriztem a régi fekete borjúbőr retikülben.

Mikor megkapta, azon háborgott, noha eltökélte: soha többé nem engedi lefényképeztetni öreg-magát, ebben az igazolványban kénytelen egy olyan múmia-külsejű vénasszony képét hordani, amilyen csúnya soha nem lehet!

– Az a kedves fiatal rendőr, aki az unokám lehetne, nem átallotta azt kérdezni: „No, mamuskám, hát tudjuk-e, hogy hányban születtünk?" Pár éve volt ez? Bizonyára akkor, amikor ellenőriztek valamit ezekben az adatokban. A hivatali szobában ott állott mellettem a szintén behívott Ilonka is, s olyan mohón leste válaszomat! Talán túl katonásan vágtam ki Ilonka füle hallatára feleletül az 1883-as számot. A kis rendőr tiszteletteljest sóhajtott, míg az adatokat rendén valónak találta, és a könyvet visszaadta. Kedvelem a rendőröket. Engem a Waffenrock mindig biztonságérzéssel tölt el. Akkor egészen biztosan a re-tikülömbe tettem. Azt meg a komód alsó fiókjába, és soha azóta elő se vettem. Hogy mi a manónak jutott eszembe ma egy hete is, hogy hol az a könyv? Hová lehetett az öreg borjúbőr táskámból? Azóta senki sem kérte. Talán már nem is fogják. Mire kellene még ez nekem? Talán, ha az ember meghal, akkor ismét kell valamire. Meghalt. Született. Ezernyolcszáznyolcvanhárom! Ezernyolcszáznyolcvanhárom! Nemsokára nyolcvan leszek. De hogy apám túl volt már az ötvenen, mikor én! Most megint döbbenetes ez nekem, hogy nálunk, úgy látszik, ismétlődnek ezek a nagy korkülönbségek… Egyes családi házaspárok között. Á, nem! Ez véletlenség. Nincsen ilyenfajta sorsszerűség. És semmiképpen sem fogok most ezen töprengeni! – Erélyesen megrázza holdezüst színű, puha hajkoronás fejét, minek rózsás bőre itt-ott jócskán átcsillan már az elvékonyodott hajszálcsoportok között.

De azért az csak jó – gondolja –, hogy olyan messzire nyúló emlékeim élnek. Mintha ezért sok évtizeddel nőne meg visszafelé az életem. Mintha nem a nyolcvanadikban, hanem a százhuszadikban járnék. Ha úgy járhatnék ott, hogy meg is lelhetném őket abban a soha vissza nem hozhatóban. De hát – miért is ne születhetnék meg még egyszer én –? Hiszen, ha valahol, valaha abból a három milliárdnyi emberből, aki ma a föld lakosa – ennyi lakosa van? Igen, úgy olvastam. Azt a jó nagy betűkkel nyomtatott ismeretterjesztő újságot, amit Kisemil éppen a nagy formátumú betűi miatt hord nekem, még igazán el tudom olvasni! Hát ha a föld lakóiból, illetve azoknak egyre szaporodó utódaiból egyszer megint előállhatna és találkozhatnék egymással egy azonosságig ugyanolyan Elek és Helene, hogy én, általuk, újra… ugyanúgy. Ugyanolyan szeretnék lenni még egyszer, mint voltam. Ha újra élnék, szeretném, hogy mikor majd megszülettem, máris enyém legyen mindaz, amit mostanáig átéltem, hogy majdani első eszmélésemkor már egész mostanáig elmúlt életem általam ismert és felidézhető fett… légyen? Nem!! Lesz légyen? Ez helytelen szóhasználat lenne. – Hirtelen s kissé riadtan a gyerekkorában beszélt nyelvre vált át, csöppet fodros ajka rebben, amint a sötét tornácon maga elé susogja:

– Guilène m’a toujours dit, que c’est impossible! Nincs a magyarban jövő idejű múlt. Guilène m’a dit: hogy egy nép tournure d’ésprit-je{1} annak nyelvformálási módszeréből is kitetszik, c’est bien sur! et il dóit être vraiement caractéristique, hogy milyen igeidőket használ, oui, l’emploi du temps. Guilène azt vélte: ce peuple-ci ne peut pas prévoir son avenir, mert nem lehet előrelátás, une vraie habileté d’argu-mentation á l’avance, hogy is volna abban a népben, mely csak körülírva tudja kifejezni: mi lesz majd azután, ha ez meg az bekövetkezett már? Guilène lenézte a mi szegény kis országunkat. Valóban korszerű ember volt-e hát Guilène a maga idejében, vagy csak már én látom őt olyannak örökké?

A PÁRIZSI VILÁGKIÁLLÍTÁSKOR az én Guilène-em még mindig Eugénie császárnő frizurát hordott. A Vilart hotel a méregdrága jobb parton volt. Nem a Guilène kedves Quartier Latinjében. Fürdőszobás kis appartement a fürdeni, de még mosakodni sem szerető franciák között. Én a kis belépő szalonban aludtam. Charles valóságos élvezettel szórta a pénzt. Azelőtt való nap evezőversenyen vett részt a Szajnán. Akkor még csak arisztokraták és pénzmágnásfiak sportoltak, ahogyan talán ma mondanák. Charles nyert is akkor valami díjat. Mais je n’étais une voyeuse bête comme une oie, et pas du tout indécente je t’assure, ma chére Guilène. Voilà, je te donne ma parole, hogy nem leskelődtem!{2} Csak amilyen rövidlátó voltam mindig, ó, mert nem igaz az, hogy a myopia idővel elmúlik! Most látod, rövidlátó is vagyok és távollátó is egyidőben. De akkor nem volt elég nekem, hogy kopogás nélkül benyitottam. De hát: miért is nem zárta be? Én igazán csak át akartam menni a fürdőszobán, és sajnos, nem húzódtam vissza nyomban. Ahogy pedig valóban illett volna. Ha… szóval láttam őt, és hidd el, nagyon furcsa volt. Talán vicces, de azért ne tarts léhának, légy szíves, chérie! Te engem egy kissé fél hígeszűnek, túl vidornak tartottál. Akiben például nem is lehet szenvedély, mert ahhoz sajnos! – humora van! Nem humor volt az, Guilène. Csak afféle fiatallány-zavar és nevethetnékemség. Charles a mélyen kivágott, csíkos, evezős fürdődresszében, vagyis majdnem meztelenül állt a kádban, és zuhanyozott. Működő zuhanyt is akkor láttam életemben először és férfit is így, hogy majdnem ruhátlan. Mais Guilène c’est même toi qui m’a dit: petite, ne sois pas méfiante, comme les myopes!{3} Sohasem voltam méfiante! Magammal szemben aztán igazán nem. Kipukkadtam a nevetéstől. Charles fürdősóval kente a vállát. Frappirozta volna, hogy kinevetem? Kuncognom kellett, értsd meg. Mi mást gondolhattam volna akkor, mint hogy oncle Charles est beau, mais tout a fait comique.{4} Hogy láthattam volna akkor a jövőbe? Én soha egy pillanatra sem szerettem úgy Charles-t, míg te éltél, én mindig csak Gézát. Az más volt akkor, Guilène. Én már tizenhét voltam akkor. De mit érdekeltek engem mégis abban az időben úgy a férfiak s éppen nős emberek, a nővérem férje! Fürdősó! Fehér pelyhekben a barna vállán. Charles elkapta a kezemet, s vizes szájjal összecsókolta. Tromf, mondta. Tromf. Guilène chérie, én évekig nem vallottam be magamnak, hogy ő már nem bácsiként viselkedik velem, mert hát nem is akartam észrevenni. Mindent imádtam, ami te vagy és ami és aki a tied. Aztán mindig is tudtam és ma is tudom, hogy engem mindenki szeret, akit én kedvelek.

ELTOLJA MAGÁT a faltól. Asztallap élébe fogódzva lassan átteszi magát a küszöbön, s a saját szobájába érkezik. A már ki tudná, hol parádézó műcsillag fénye helyett a félig telt, valódi hold gyenge világossága szűri át a kis szoba sötétjét.

Négy lépés az örökké vetett ágya fölött levő villanykapcsolóig. A sötétben megtett tapogatódzó négy lépés alatt az jár fejében, mi lenne, ha most belelátna valaki? Hogy ő majdnem nyolcvan éves korában elmúlt szerelmein mereng? Szerencsére, olyan gép nincs még azért, ami az emberek gondolatát fényképezze. Különben is valahol azt írta valaki, hogy az embert két érzés nem hagyja el a haláláig: egyik a nemiség érzése s a másik… no hát, nem mulatságos és kissé megható, megtapasztalni ezt fehér hajjal? Az ajtó mellett levő tetővilágítás gyújtóját egy percre is kár felkattintani. Takarékoskodnia kell. Abból a kétszázötven forintnyi pénzből, amit egyesek oly bántóan „öregséginek" neveznek, holott az az elmaradt nagy nyugdíjt pótló kis nyugdíj – maga fizeti a nyaralóban a villanyfogyasztás számláját. És nagyon szereti, hogy ha akármilyen kevés is, de saját külön pénze mégiscsak legyen. És különben sincs kedvére, ha erős fényben fürdik a két fekhely miatt kissé zsúfolt, de másként leginkább a saját kényelmét szolgálóan berendezett szoba. Ágyától két karnyújtásnyira a másik heverőt, amit több csíkból összevarrogatott színes rongyszőnyeg s néhány párna borít, Géza halála óta nem szabad onnan elmozdítania senkinek. Lámpaoltás utánig olyan néha, mintha még most is ott feküdnék, szívbaja miatt magasra halmozott párnákon, szép ezüsthajú feje. Alva is olyan könnyen lélegzett, szinte teljesen zajtalanul. Sohasem horkolt, mint Charles.

Nem, ez egészen bizonyos. Valamikor igazán kitűnő hallásom volt, de soha rajta nem kaphattam vénemberes, kellemetlen horkoláson, nyögésen, köhögésen. Utóbbi időben oly keveset aludt, szinte mindig nyitott szemmel feküdt. Soha nem nézhettem úgy át hozzá, hogy halványan el ne mosolyodjék.

– Drágám! – mondja olyan halkan, hogy szinte némán, csak ajka rebbenésével.

Az éjjeli asztalkán levő felkattantott lámpa fénye alulról, félig világítja meg a letakart, az ágynemű nélküli heverőt, a volt férj fekhelye fölött az életnagyságú arcképet. A portré a nagyon szabályos, sőt szép arcú, még alig deresedően szőke, kissé gunyorosan szürke mosolyú, kékszemű algyői Takáts Gézát ábrázolja tábornoki egyenruhában, zubbonyán összes kitüntetéseivel, ötvenesztendős korában, nyugállományba vonulása első heteiben. A kép belső sarkában, szemközt a híres arcképfestő névjegyével, oda van festve a kép keletkezésének évszáma: 1921. Éjjeli olvasólámpája csak az ülő kép-alak melléig vet fényt. A kép feje árnyékában marad. A fénysávban a két sornyi érdemrend és katonai kitüntetés legutolsója úgy csillog, mintha valódi arannyal festették volna.

– Egy sincs már meg az érdemrendekből drágám – mondja némán, s mint mostanában már annyiszor, megint átvillan agyán a terv, hogyha majd legközelebb Pestre bemegy, az Emil jó öreg Pallas lexikonában utánanéz, mik is ezek ott mind a Géza mellén. Az ott a Lipót-rend hadiékítményes lovagkeresztje? Nem tudom biztosan. Tulajdonképpen már mindeniknek elfeledte a pontos nevét. A pincében az a bohó kalmük fiú, Géza mondta kalmüknek, furcsa ferde szeme volt, meglelte ezeket fönt a vitrinben a szalonban, valami ötöt felvarratott a ruhájára, meg még két karácsonyfadíszt is ráadásul, mialatt az aknaszóró éppen hűlt a dohányzó ablakában, szemközt a Várral. A zöld kupolát akkorra már lelőtték. A kalmük eltűnt. Elesett? Előbb vajon eldobálta ezeket a – játékokat? Az érdemrendek csak itt maradtak meg a képeden. Ezt akkor senki sem bántotta. Csak ötven táján. De hogy mit változott azóta körülöttem a világ! Igaz, akkor még körötted is, drágám. Most ez már megint egész más, hogy legújabban – tíz esztendős rejtezkedés után –, újra látható helyre kerülhetett… no igen! mondja hangosan, és