Balatoni Menedék: Aranyidőktől a vaskorig

By Tóth Gábor Ákos

Édesvízi mediterrán - Aranyidőktől a Vaskorig
A regény helyszíne a Balaton-felvidék a múlt század első felének viharos éveiben, ám a címbéli falusi kúria lakóiról lassan kiderül, hogy nem csak a világégés, sokkal inkább saját múltjuk elől menekültek ide… 1942-t írunk, a hetvenes éveit taposó „bolond báró” és a felnőttkor küszöbén álló menekült zsidó lány úgy próbálja meg túlélni a szörnyűségeket, a nélkülözést, a terrort, az árulást, hogy fityiszt mutatnak a megpróbáltatásoknak.
Járványok, forradalmak, háborúk idején elözönlik a városiak a nyaralóhelyeket. Láttuk a közelmúltban, hogy aki csak tehette, megpróbált minél messzebb kerülni a veszélyzónától.
És megpróbálnak aszerint élni, amit a nyaralókból élő helyiek sugallnak: „Történjen bármi a világban, itt a tó partján vidáman folyik tovább az élet, s ez így lesz az idők végezetéig… Kit érdekel Hitler, Sztálin vagy Mussolini, amikor itt patakzik a jó bor, szól a zenekar, és a lányok szoknyája úgy fodrozódik, mint a vitorlások oldalánál megiramló hullámok.”
Egyszerre megindító, sokszor könnyes humorral megrajzolt sorsok peregnek az olvasó előtt -folyton változó balatoni „díszletek” között - kezdve a millenniumi évek aranyidejétől, egészen a II. világháború vaskoráig. A szerző előző, Balatoni Futár című regényében megismert hősök itt sem hazudtolják meg magukat - ám a carpe diem életérzés immár nem holmi úri passzió, sokkal inkább túlélési stratégia…
A millenniumi évek aranyidejétől, egészen a II. világháború vaskoráig.

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Aug 18, 2022
• ISBN: 9789635682294

Book preview

Borító

Tóth Gábor Ákos

Balatoni Menedék

Aranyidőktől a vaskorig

21. Század Kiadó

Budapest, 2022

Copyright © Tóth Gábor Ákos, 2022

© XXI. Század Kiadó, 2022

Borítófotó © Getty Images

ISBN 978 963 568 229 4

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Kiadványfelelős Kovács-Rényi Anna

Szerkesztette Szekeres Dóra

Előkészítés Takács Andrea

Korrektúra Bérci Ágnes

Borítóterv Hegyi Péter

Elektronikus változat Ambrose Montanus

„Történjen bármi a világban, itt a tó partján vidáman folyik tovább az élet, s ez így lesz az idők végezetéig… Kit érdekel Hitler, Sztálin vagy Mussolini, amikor itt patakzik a jó bor, szól a zenekar, és a lányok szoknyája úgy fodrozódik, mint a vitorlások oldalánál megiramló hullámok."

A regény szereplői legalább annyira valóságos, mint kitalált személyek, ennélfogva a történelmi hűség nem igazán kérhető számon rajtuk. De a sorsuk alakulhatott volna akár így is…

Első fejezet

Balatonszépe, 1942

De most komolyan – huppant le a lány a velem szemben lévő székre –, muszáj volt ilyen baljóslatú nevet adni ennek a varázslatos háznak?

Csak most tűnt fel, hogy a napok, hetek múlásával egyre vékonyabb és áttetszőbb lett, mint aki el is hiszi, hogy cselédnek kell látszania.

– A menedék egyáltalán nem illik rá – folytatta morcos képpel. – Az jó valami alpesi kunyhóra, ahová a jeges szelek elől húzódik be az ember. De nem egy balatoni kúriára.

– Mit mondhatnék erre, kedvesem? – jegyeztem meg alig titkolt szarkasztikus éllel a hangomban. – Higgye el, sokat vacilláltunk az elnevezésen. Mondjuk, a Boncza-lak elég sokáig nyerésre állt, aztán mégis elvetettük. Kis félrehallás, és máris „boncollak" jön ki belőle.

– Nem mintha más villatulajdonosok ebből ügyet csinálnának: ott van például Szántódon a Kacag-Lak, Világoson a Mókus-Fészek, Máriafürdőn a Katicabogár, Szabadiban az Én és a kisöcsém…

Csak legyintettem. Sokkal inkább lefoglalt az asztal közepén álló gyümölcstál látványa: a sok ráncos bőr, fonnyadt hús – átkozott elmúlás. Ráadásul megengedhetetlen pazarlás. Az ellátás egyre megbízhatatlanabb, mi meg hajigáljuk kifelé a ránk rohadt gyümölcsöt…

– Emma néni nem is engedte volna – fintorgott Artner Rita. Így igaz, értettem szándékosan félre magamban, már napokkal korábban kompótot főzött volna belőle.

– Talán mert… rengeteg giccset kellett fotóznia szegénykémnek mellettem – sóhajtottam. – A Balatoni Futár hirdetőinek olykor elég furcsa ízlésük volt.

De miért kell erről egy ilyen békés reggelen beszélgetnünk? Emmácska már vagy tizenkét éve nincs velünk, és éppen eléggé fáj, hogy én még nem mehettem utána. Ez az élet nagy igazságtalansága, nem a halálé. Minek is magyarázzam én ezt ennek a kis borjúnak? Amikor fülig szerelmes Kálmán unokámba egy olyan korban, ahol két fillért nem adnék azért, hogy valaha is látják még egymást…

Na persze, merenghetünk az aranyidőkön, mint ahogy a mostani politikusaink teszik, megpróbálván revansot venni a rajtunk átgördülő történelmen, de ennek is csak kesergés lesz a vége. Ez a mélabú átjárja az emberek lelkét, s hiába a lelkesítő tirádák, egyre közönyösebbek lesznek egymással. Még itt is, ahol az Öreghegy szelíd lankái nemcsak a Bakonyból legördülő szelektől védenek meg minket, hanem attól a sivárságtól is, amivel ez a „minden mindegy" életérzés teríti be a mindennapokat.

Még élt Emma, még kitartott a jólétünk (amiért naponta hálát is adtunk a sorsnak), de már akkor azzal szórakoztattuk magunkat a hosszú téli estéken, miközben jeges hózivatarok kocogtatták a tetőnket, hogy csokorba gyűjtöttük mindazon dolgokat, amiknek semmilyen észszerű magyarázatát nem találtuk. Nem, messze nem a politikával kezdtük, mert 1922 nyara után már csak befelé, egymásra figyeltünk. Lestük a másik rebbenéseit, készen arra, hogy bármikor egy öleléssel védelmezzük meg az összeomlástól.

Kálmánka szüleit semmi és senki nem hozhatja vissza… hagyjuk is, nem érdemes bolygatni.

Helyette inkább akkori „gyűjtésünkből" csemegéztem a kis Artner lánynak. Igyekeznem kellett jó hangulatot árasztani magamból, mert még valamely tábori levelezőlapra küldött válaszában befúj az unokámnál. Aztán csak néznének a Kárpát-csoport hadurai, amikor Csengődi Kálmán honvéd bejelenti, hogy kész, részéről ennyi volt a keleti front, agyő, 2. magyar hadsereg, neki indulnia kell nagyapó lelkét istápolni.

– Gondolt már arra, kedves, hogy számos ételnek semmi köze a nevéhez? – irányítottam másfelé a falsot kapott reggeli csevejt. – Vajon miért nevezik a talkedlit csehpimasznak (cseh farsangi sütemény, igaz, de miért pimasz?), titok a nőiszeszély, a képviselőfánk, a szabógallérleves etimológiája, nem is szólva a portugál Alcobaça-kolostor édességeiről: szerzetescsók, angyalbendő, apácapocak. A papsipka vagy az apácakeblecske nyilván a formájáról kapta a nevét, de zavaros a püspökfalat eredete is. A középkorban szokás volt kóstolót küldeni a levágott szárnyasból a püspöknek, de miért a háta részét? Vagy a klérus már akkor felfedezte a csirkeosztrigát?

A lány homlokráncolással válaszolt csupán. Meglehet, arra gondolt, meghibbantam. Aznap már reggel kilenckor forrón remegett a levegő a tó felett, a hajnalban elviselhetetlenül bőbeszédű madarak pedig immár némán kushadtak valahol az erdő mélyén. Bármikor összejöhetett volna egy tisztességes szélütés. (Nem nekik, nekem.)

– Amit franciának hívunk – folytattam professzorosan –, többnyire nem francia. Párizsban a párizsi „német kolbász, a franciasaláta „salade russe (azaz orosz), a franciadrazsé antik jövevény, egy római patrícius fiának keresztelőjére készítették először. A franciakrémes eredetileg olasz találmány, ám azt a változatot, amelyben a cukrászkrémet tejszínhab választja el a karamellmáztól, feltehetően Szegeden találták ki a múlt század elején. Sokáig így is nevezték: szegedinertorte. Aztán franciakrémes lett. Nyilván az akkor már Európa-szerte ismert szegediner gulasch (székelygulyás) miatt. Aminek semmi köze a Tisza-parti városhoz. Sem a székelyekhez. Nevét Székely József levéltárosról, Petőfi barátjáról kapta. A barátfülének sincs köze a szerzetesekhez, a lekváros derelye Freund budai sváb vendéglős találmánya, és akkor lett belőle „barátfüle, amikor Freund magyarosította a nevét, és félrefordították a német étlapot. A jámbor pincér a „Freunds gefüllte Tasche mellé azt írta: „Barát úr füle".

Legnagyobb megelégedésemre végül sikerült megnevettetnem. Ami azért volt nagy szó, mert az utóbbi időben hajlamosak voltunk úgy viselkedni egymás előtt, mintha a jókedv valamiféle szégyellni való dolog lenne.

– Még emlékszem Emma néni rézből készült cakkozójára, amivel a barátfülét vágta, szerettem volna én is csinálni, de csak ritkán engedte.

– Mentségére szólva neki is szigorú tanítómestere volt. Füred leghíresebb főzőasszonya, a Sturm építőmester felesége…

– Akinek Pista bácsi segített megírni a híres szakácskönyvét – bólogatott a lelkes kis „cseléd".

Na, már megint a múlt emlékei közt kotorászunk!, dühöngtem magamban. Másoknak menedék, nekem pokoljárás. Mondják, magasról nagyobbat lehet zuhanni.

Akkoriban – 1896-ot írtunk – azt gondoltuk, kiérdemeltük, hogy pesti kollégáim az Esti Hírnök társasági rovatában ezt írják rólunk: „A magyar metropoliszból száműzött újságíró, Csengődi István egy másik »fővárosban«, a Balaton legelegánsabb településén, Füreden próbált szerencsét. A Michelini-villa vendégeként és a Sturm családnak köszönhetően számtalan izgalmas történetet gyűjtött a környékről, melyeket aztán megosztott olvasóinkkal is. Többek között elénk tárta Jókai Mór szerelmi életét, házasságának eseményeit és egyéb szívbéli kalandjait. A fiatal újságírót ugyanis nem kisebb feladattal bízták meg, mint hogy rendszerezze az író hagyatékát, aki ugyan nagyon is életben van, és tudtunkkal jó egészségnek örvend, ám füredi villájától imádott felesége halála után megvált. De Eötvös Károlyról is rengeteg érdekesség derült ki, aki nagy rajongója, kutatója a Balatonnak. Az élmények hatására kollégánkat nemsokára annyira elvarázsolta a tóparti település, hogy az ifjú veszprémi fényképészlány, Boncza Emma segítségével, a hölgy fotográfiáit használva, útjára indította a Balatoni Futárra keresztelt színes magazinújságot…"

– Sejtheti, hogy akkor még azt sem tudtam, hol található ez a ház, hiszen épp csak értesültem a létéről, az úgynevezett örökségemről, semmint az elnevezésén gondolkodtam volna – zártam le a beszélgetést meglehetős ridegséggel. – Egyébként meg jobban tenné, ha kiélvezné a jó dolgát és strandolna egyet, vagy napoztatná magát a kertben. Ki tudja, meddig lesz alkalma rá…

De ahogy kiejtettem, már meg is bántam a szavaimat.

Második fejezet

Balatonszépe, 1942

Amikor a lány aznap reggel behozta az újságot, s a kávé mellett olvasni kezdtem, azonnal szemembe ötlött a fotó. A szebb napokat látott épület előtt két alak volt látható – két férfi katonai egyenruhában. Az a fénykép akkor készült Kálmánról és Gyuláról a ház előtt, mielőtt bevetésre küldték volna őket az oroszok ellen. Hogy a fenébe került egy családi kép ezekhez, töprengtem felháborodásközeli állapotban, aztán feltűnt a forrása is – Magyar Futár –, és úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna. Igen, annak a szennylapnak a főszerkesztője akkor járt nálunk, amikor a fiúkat egy hevenyészett kerti partival búcsúztattuk.

– Jól kiosztottad a disznót – dicsért meg Kálmán unokám, amikor visszautasítottam a hírhedten zsidó- és kommunistagyűlölő Rajniss Ferenc együttműködési ajánlatát a mi Balatoni Futárunkkal. A „civilben országgyűlési képviselő nem értette, hogy mondhatok nemet egy hetvenezres példányszámú lap megkeresésére – az ő köreikben nem voltak hozzászokva a kikosarazáshoz. Mivel az országos politika már rég nem érdekelt, csak akkor találkoztam a pökhendi fajtájával, amikor átrándultunk korzózni Füredre a fiatalokkal – a két fiú, a két „mindhalálig barát, fülig szerelmes volt ebbe a szerencsétlen lányba, akit azóta itt rejtegetek, amióta egymással versengő hódolói bevonultak.

Csak meg ne lássa!, dugtam elővigyázatosságból a terítő alá az újságot, merthogy a lány, Artner Rita, echte zsidó volt, és a Balatoni Menedékben nem, úgymond, az ártatlanságát kellett őriznem a pajtásai visszatértéig, hanem az inkognitóját, és ezzel végső soron az életét is.

Ez a Rajniss egyébként nyilván összekötötte a kellemest a hasznossal, már ha az én megkörnyékezésemet és a Balatonon pihenő politikusaink seggének nyalását egy lapon lehet említeni. De hát – és ez a tudat minden reggel még keserűbbé teszi a kávémat – mi „hazafiak" közösen engedtük el ezeknek a gazembereknek a gyeplőjét. Elég, ha csak arra gondolok, miféle agyalágyult lokálpatriotizmustól átitatott tudósítást hoztam le én is még 1936 húsvétján, azt sugallva az olvasóknak – és persze a nálunk hirdetőknek –, hogy történjen bármi a világban, itt a tó partján vidáman folyik tovább az élet, s ez így lesz az idők végezetéig… Kit érdekel Hitler, Sztálin vagy Mussolini, amikor itt patakzik a jó bor, szól a zenekar, és a lányok szoknyája úgy fodrozódik, mint a vitorlások oldalánál megiramló hullámok. Azt képzeltük, hogy itt, a világ közepén a nyár végtelen, az édesvízi mediterrán pedig felülír minden emberi gonoszságból feltornyosuló viharfelhőt…

„Néhány nap és itt a húsvét. A miniszterek és politikusok a nehéz és felelősségteljes munka után elutaznak pihenni. Húsvét után aztán újra megkezdődik a munka, összeül a parlament és hozzálátnak a költségvetés tárgyalásához. A húsvétot Gömbös Gyula miniszterelnök nagytétényi birtokán tölti. Kánya Kálmán külügyminiszter már napok óta Balatonalmádiban tartózkodik. Lázár Andor igazságügyminiszter hajóútra indult, Afrika partjait keresi fel. Bornemisza Géza iparügyi miniszter Lovranában tölti el szabadságát. Winchkler István kereskedelmi miniszter a Semmeringen üdül. Hóman Bálint vallás – és közoktatási miniszter és Darányi Kálmán Balatonfüreden pihennek."

Igen kérem, ezeket a sorokat én vetettem papírra, mert rövidlátó módon azt hittem, hogy jobbra fordulnak a dolgok, mint ahogy sokan mások is ezt hitték, pedig ezzel önkéntelenül is csak kollaboráltunk az ilyen Rajniss-félékkel, akik a tehetségtelenségük felett érzett kielégítetlen dühüket olyanokon vezették le, mint ez a szerencsétlen Artner lány.

Akire egyébként, ha csak rápillantok, mindennap kedvet is szervíroz az élethez a friss zsemle, meg a kövér zsírcseppeket izzadó vajgömbök mellett. Itt Balatonszépén – távol az, úgymond, nyüzsgő és világias Füred zajától – csöndesebben élünk, némiképp (s immár egyre hasznosabban) rejtve a fürkész tekintetektől. Ha kipillantok az apácarácsos verandáról, partig futó szőlősorok vezetik a tekintetemet a csillogó víztükör felé – még jó, hogy ilyen távolságból nem vetíti vissza annak a kopott vén szamárnak a fizimiskáját, akivé váltam – hm, mióta is?

Meggyőződésem, hogy akik a szép öregségről lamentálnak, azok többnyire fizetett firkászok, vagy a természet mindenhatóságába belebolondult úgynevezett szakértők – legtöbbjük ráadásul még innen van a negyedik ikszen.

Ezen a gondolatmeneten el is húztam a szám sarkát, amit a mellettem elsuhanó jó illatú fiatalság úgy értékelt, hogy ma nem foglalkozunk a világrontó gondokkal, helyette megpróbálunk valami értékelhetőt művelni majd a kertben vagy a szőlőben.

– Na, végre egy mosoly – jegyezte meg szelíden, miközben aprócska terítőseprűjével összeterelte a lehullott morzsákat előttem. Az előző nap szedett csokornyi orgona elhullajtott szirmait ugyanakkor valamilyen átláthatatlan kegyeleti okból mementóként ott hagyta.

– Csak arra gondoltam, hogy igazából hálás lehetek a sorsnak, amiért annak idején idevezérelt – sóhajtottam.

– És hálás lehet magának is, mert elfogadta, és élt a lehetőséggel – mondta olyan magabiztos hangsúllyal, mint aki tökéletesen átlátja hosszú életem legkalandosabb kurflijait is.

Ó, igen, ha már kanyarokról beszélünk, engem most sokkal jobban izgat, hogy ezen a bájos kis csirkén össze ne marakodjanak a „neveltjeim", akiknek nyilván épp elég tehertétel, hogy el ne vesszenek egy teljesen értelmetlen háború borzalmaiban. A legmélyebb, legigazabb férfibarátság, vitorlás bajtársiasság is zátonyra futhat egy buta, félreértelmezhető gesztuson – s valljuk meg, ebből egy ilyen könnyűvérű helyen, mint a Balaton, nap mint nap születhet sértődés. Ezen az sem változtat, hogy amiből még ezekben a nehéz időkben is élünk – nevezetesen a Rajniss által prédának kiszemelt Balatoni Futár – lényegében erre a carpe diem életérzésre apellál évtizedek óta, mégpedig nem kevés sikerrel.

Bevallom azt is, hogy amikor 1896-ban megálmodtam ezt a gusztusos köntösbe öltöztetett, ám lényegében mégiscsak reklámújságot, az éppen annak felismeréséből született, hogy a nagyobb történelmi viharok, járványok, világégések idején, aki csak tehette, kivonult a közvetlen politikai események forrongó gócpontjaiból, és keresett magának egy biztonságos, élhető búvóhelyet. Így volt ez a mi összes valamirevaló nemzeti nekibuzdulásunk idején – a korabeli sajtószemelvények tanúsága szerint például soha nem látott roham és pazarló fogyasztás volt tapasztalható a balatoni szálláshelyeken 1848-ban és az utána következő években is.

Hogy az otthonunkat, ezt az áldott, átkozott kúriát végül is miért Balatoni Menedékre kereszteltük, az már egy másik történet – amiről, feltételezem, ez a törékeny kis Sáron rózsája sem értesült, hiszen még Kálmán unokámmal sem sokszor tévedtünk e lapjaira a saját családi legendáriumunknak.

Amire bőven akadhatott magyarázatunk – és persze jócskán mentségünk is…

Harmadik fejezet

Balatonszépe, 1942

A füredi éveim alatt megtanultam valamit, amit ők maguk is előszeretettel hangoztattak: légy takarékos, élj egyszerűen, ne gazdagítsd a másikat – vigasztaltam a lányt, amikor egy nap azzal jött vissza Jolikától, a helyi boltostól, hogy elfogyott a krumplija, ne is számítsunk rá egyhamar, és akkor sem tud adni, ha az eddigi kilogramm per liter árfolyamot megtoldom még egy üveg Balatoni Menedék kéknyelűvel.

– De láttam a szemén, hogy sumákol – méltatlankodott.

– Sejthető volt, hogy egyszer ez is bekövetkezik – nyugtatgattam –, mindenki bespejzol. A hadüzenet óta dupla annyi embert kell ellátni a faluban. Mégis ki róhatná fel nekik, hogy mentik az irhájukat?

– Ahogy annak idején maguk is…

– Igen.

– És milyen jól tette, hogy Emma nénire hallgatott.

Jól tettem, bár utólag azt gondolom, ha nem húzom el olyan sokáig a költözést Balatonszépére, talán másképp alakul minden. Talán túlságosan is szem előtt voltunk Füreden. Miközben Füred… nos, akkor már nem csak nyaralni érkeztek oda a pestiek. Olyanná akarták tenni, amilyenek ők voltak. Ezt az életvidám, alapvetően tiszta gondolkodású közösséget átjárta, majd szép lassan megmérgezte a mohóság és a korrupció.

Ez a nemzet sosem tanul. Sőt, egyre büszkébb a balga döntéseire… Kicsi Artner lány, jobb, ha nem tudod, mire képesek!

– Majd eszünk hínárt – próbáltam viccelni.

– Az itteni nem jó semmire – durcált. – Amire gondol, az a tengeri káposzta: a nizzai rokonok hagymát pirítanak hozzá, tehát olaj is kell bele, meg apróra vágott főtt tojás… Szóval csak beszél, miközben tudja, hogy semmi tétje.

– Most akkor levénbolondozott? – érdeklődtem halkan.

– Jaj, nem! – kiáltott, majd megadta magát a helyzet tragikumának, és a konyhaasztalnak dőlve elpityeredett.

– Legalább sóra nem kell költenünk – paskoltam meg a kezét, de a pillantása belém fojtotta a feszültségoldónak szánt további szellemességeket.

– Addig örüljünk – fordítottam komolyra –, amíg a szőlőt, a bort, a gyümölcsöt nem rekvirálják el tőlünk.

– Majd a végén jól feljelenti valaki a faluból – suttogta szipogva.

– Valahogy mégiscsak ki kell fejezniük a hálájukat – morogtam. – Azt mondják, a hála segít túlélni a nehéz helyzetekben és a megpróbáltatások közt.

– Nem bírom a szarkazmusát.

– Akkor sétáljunk egyet a kertben, mert egy ennyire puritán konyha láttán csak szarkasztikus gondolataim lesznek.

Majdnem elnevette magát, de nem vigasztalódott könnyen. A birtokig orgonabokrok között vezetett az út, félárnyékban, makadámmal kikövezve, szóval nem számított megerőltetőnek. A bevett útvonalunk volt, ösztönösen felfelé, el a falutól, a parttól. Nem kerestük a társaságot, igyekeztünk belesimulni a hegy sötéten zöldellő brokátjába.

– Mondjuk, hálaügyileg én sem álltam mindig a helyzet magaslatán – néztem végig a gazosodó sorközökön. – Meséltem már, hogy hol kezdtük a közös életünket Emmával?

Szerintem igen, de ez a ravasz kis cseléd tudta, hogy szükségem van a szép emlékek felidézésére, tehát megrázta a fejét.

– Nos, akkor még egyedül éltem Füreden. Egyszer csak beállított hozzám a Sturm, aki a munkát szerezte nekem a Jókai-villában. „Jöjjön, járjunk egyet!" – mondta. Nem kérdeztem, hova megyünk, de céltudatosnak tűntek kacsázó, gyors léptei. Szaporáztam utána, s hamarosan nyílt mezők között haladtunk. Roskatag, alacsony, kő mellvédek szabdalták a területet – ezeken egyébként könnyűszerrel át is lehetett mászni. Sturm a maga gömbölydedsége okán inkább keresett egy sarkából kifordult léckaput, amitől kőhajításra egy kisebb kőépület magasodott: az ellenfényben annyit lehetett csak kivenni, hogy formája akár egy felfordított ladiké és a bejárata fölött egy akkora tornyocska trónolt, mint egy méretesebb galambdúc.

– Nagggyon regényes – heherészett az Artner lány –, különösen a turbékoló galambos utalás…

Rápillantottam, de semmi élt nem fedeztem fel a hangjában. Vagy jól színészkedett, vagy őszintén drukkolt Pista bácsinak.

– Szóval ott álltunk, majd kibökte a Sturm, hogy „Ez lenne az. Meg hogy „igazán takaros kis lakhelyet lehetne itt kialakítani, ha helyrepofoznánk. Képzelheti a megrökönyödésemet. Helyrepofoznánk? Miről beszél ez az ember? Újságíró vagyok, nem malteros legény.

Rita udvariasan vihogott.

– Feltehetek egy kérdést? – fordult felém menet közben.

– Úgyis felteszi.

– Csak arra gondoltam… ha egyszer vége lesz a háborúnak… nem igazán lesz hová mennem.

– Nincs hír a szüleiről?

Sóhajával akár a déli partig vitorlázhattunk volna. Megérintettem a karját.

– Ne bolondozzon már… addig marad itt, ameddig csak akar… és ez az ajánlat attól függetlenül is áll, hogy miként alakulnak a dolgok Kálmánnal… khm… vagy a Gyulával…

Talpig elpirult, talán meg is sértődött a választás lehetőségének említésére.

– Bocsánat – szabadkoztam –, összevissza beszélek már megint. Maradjunk annyiban, hogy hálás lennék, ha maradna.

– Hálás? Nekem… maga? Ezt nem értem…

– Pedig rém egyszerű. A fiam, a menyem és Emma elveszítése óta ez a ház már korántsem menedék, sokkal inkább börtön, ahol én vagyok a fogvatartott, meg az őr is egy személyben. Egyszóval, kisasszony, a magam részéről kifejezetten örülnék a társaságának.

Elméláztam, amitől a járásom is lelassult.

– A remény illant el a falak közül, ha érti, mire gondolok – folytattam. – Ez a sok szoba, a lovagterem, a balatoni panoráma… az egész csupán díszlet. És egyáltalán nem mindegy, hogy Rossini vagy Wagner lesz műsoron.

Önkéntelenül is az imént magunk mögött hagyott kőkeresztre siklott a tekintete. Szóval Kálmán mégiscsak beszélt a családfa letört ágairól…

– Szívből köszönöm – mormolta végül félszegen, de látszott rajta, hogy valami még foglalkoztatja. Egy ideig szótlanul figyeltük, amint egy szürke naszádokból álló alakzat a tó közepén formációs kunsztokat gyakorol – röhej, gondoltam, mintha gyerekek játszadoznának a nagyhatalmak napközijében.

– Igen? – fordultam az Artner lány felé. – Látom, valami még ott motoszkál a csinos kis fejében.

– Csak arra gondoltam… – fonta össze a karját maga előtt –, ha már így alakult, nem volna kedve kiképezni engem… szőlészetből? Nem kapálásból, mert azt amúgy is megcsinálom. De ott van még a metszés, a kacsolás. Tényleg: létezik olyan, hogy zsidó bor?

– Amennyiben az kóser… – csippentettem a szememmel. – Amúgy Füredet a zsidó borkereskedők tették gazdaggá.

– Az üzletelés nem az én világom…

Ahogy az enyém sem, gondoltam. Ha nem találkozom Emmával, úgy halok meg, mint a legtöbb újságíró: szegényen, tönkrement egészséggel, be nem teljesült ambíciókkal. „Te vagy a szőlőművelés Bródy Sándora" – vigasztalt nemegyszer, amikor berzenkedtem a gazdálkodói lét ellen. Mégis, hogy tudnám ennyi év tapasztalatát átadni? A borászkodás nem egy tárcanovella, de legalábbis többkötetes családregény. Normális vagy, Csengődi? Hajlandó lennél belevágni ilyesmibe ebben a korban?

Kevésen múlt, hogy hangosan felnevessek a kifejezés kétértelműségén.

Negyedik fejezet

Balatonfüred, 1896

A hála nem csak és kifejezetten az önzetleneket illeti. Elvégre a szeretet is akkor normális, ha érdekünkben áll, hogy viszontszeressenek – és ezért meg is teszünk mindent. Erre legjobb példa a két füredi jótevőm esete, akik korábban nem kedvelték egymást, aztán miattam mégis összebarátkoztak. Mondanám, hogy az érdekemben, de valójában a sajátjukéban.

– Úgy értem – folytatta Sturm ott, a romos kápolna szomszédságában –, annyira olcsón adják, hogy mindenképpen megveszem, mert jó befektetésnek tűnik, és szerencsére a szomszédnak, a Generálisnak, semmi köze hozzá. Már az maga jó mulatság lesz, látni a sörtés pofáját, amikor szembesítem, hogy telekkönyvileg ez nem a földje része, mi több, szolgalmi utat is köteles biztosítani nekem. Viszont…

A távolba révedt, mintha azt akarná felfedezni, hol ér össze a víztükör az éggel.

– Viszont? – kérdeztem gyanútlanul.

– Viszont azonnal kiadnám magának 99 évre nulla forint bérletbe, ha vállalná a felújítást.

– Én? De hát minek…

– Sosem gondolkodott el saját otthonon? De nyaralónak is megteszi…

– Nagyszerű, de miért tennék ilyet? – hápogtam első döbbenetemben. – Se pénzem, se családom, munkám alig.

De ekkor már kapiskáltam a mögöttes szándékot.

– Ööö… nem beszélve arról, hogy lényegében állandóan úton vagyok. A főnökeim… ööö… erősen gondolkodnak, hogy egy utazási rovatot bíznának rám… Eötvös Károly barátom is folyton kapacitál… szóval, ez igazán nem időszerű… bár roppant kedves magától…

De ekkor már a tömzsi kis ember tekintetébe olyan kétségbeesés költözött, hogy nem bírtam nézni. Elléptem mellőle és egy nem létező sárcsimbókot próbáltam egyik cipőmmel lerugdosni a másikról.

– Sajnálom – folytattam. – De megtisztelő, hogy rám gondolt.

– Gondoltunk – javított ki. – Voltaképpen a feleségem kapacitálja a dolgot. Szerinte maga igenis idevaló… közénk. Szó mi szó, én is így vélem.

Ránéztem. Hát persze…

– Kérem – fújtatott nehezen véve a levegőt –, tulajdonképpen rajtam segítene. Amióta maga az… életünk része lett… Margitka teljesen megváltozott, valósággal kivirult. Nem volt könnyű életünk… de nekem legfontosabb az ő boldogsága. És most sugárzik róla, hogy maradéktalanul boldog.

– Nyilván, hiszen sikeres főzőasszony, aki már a saját balatoni szakácskönyvén dolgozik – jegyeztem meg galádul, azt viszont nem árultam el, hogy velem akarja megíratni a receptek összekötő szövegét.

– Na látja – folytatta. – Most már érti, hogy milyen fontos a döntése. Hogy mennyi minden múlik magán. Kérem, ne akarja, hogy könyörögjek.

Szegény ember, még mindig nem fogta fel, hogy pont ilyen döntések elől menekülök, amióta az eszemet tudom.

Meglepetésemre az említett szomszéd, a Generális is beállt korteskedni, hogy fogadjam el Sturm ajánlatát. Mondjuk, a szempontjai igencsak sajátságosak voltak…

– Nem vagyok bolond, bár sokan erre hivatkozva szabadulnának tőlem – toppant mellém néhány nappal később, miközben a Deák Ferenc sétányon loptam a napot. – Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy az a sváb pallér miben mesterkedik…

Kétségem sem volt afelől, hogy a romos kápolna miatt húzta fel így magát.

– Én, én… – hebegtem gyámoltalanul – …szóval nem az én ötletem volt. De hát nézzen rám: úgy nézek én ki, mint aki itt akar gyökeret ereszteni? Ráadásul az én múltammal egy megszentelt helyen…

Türelmetlenül legyintett:

– Csehov jól mondta. Magára szép jövő vár olyan közállapotok közt, mint ami ebben az országban mostanság divatos. Én meg… szentként vonulok majd be az emlékezetbe.

– Ezt hogyan? – értetlenkedtem.

Hirtelen kisimultak a vonásai, és széles vigyor terült el a barázdált képén:

– Hát úgy, hogy áldásom magukra – hahotázott –, tőlem aztán kaszinózhatnak is a sekrestyében. Az én nyaralóvendégeim így is, úgy is jól fognak szórakozni.

– De én nem…

– Ugyan már! Akkor nem ismeri Sturmnét – kacsintott bozontos szemöldöke alól –, ha ő valamit a fejébe vesz, azt véghez is