Megíratlanul

By Charles Martin

Mit tehet az ember, ha úgy érzi, élete zsákutcába fut, és nem talál kiutat a sors útvesztőjéből?
A világszerte ünnepelt színésznőt, Katie Quinnt valósággal felemészti a rivaldafény. Mindenáron meg akar szabadulni a múlt nyomasztó emlékeitől, és attól sem riad vissza, hogy önkezével vessen véget az életének. Gyóntatója és régi jó barátja, Steady Capris atya azonban másodmagával, egy rejtélyes, némaságba burkolózó férfival a segítségére siet. A paparazzik kíváncsi kamerái elől Florida védelmet adó lápvidékére menekülnek. A kényszerű közös rejtőzés során Katie végső elkeseredésében elfogadja a titokzatos férfi által kínált kiutat, hogy teljesen új fejezetet nyisson életében. Kalandos útjuk Floridából Franciaországba röpíti őket, ahol mindkettejüket megkísértik a múlt árnyai és a jövő lidércei, mígnem rájönnek, hogy megíratlan történetük jelentheti számukra az egyedüli feloldozást.

Charles Martin (Égzengés, A tücskök éneke, A szentjánosbogarak fénye) legújabb könyvében két megtört szív, két tönkretett lélek találkozásának lehetünk a szemtanúi, akik rájönnek, hogy az összeomlás olykor nem a vég, hanem valami újnak a kezdete.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Jun 30, 2014
• ISBN: 9789636436407

Charles Martin

Charles Martin is a New York Times and USA TODAY bestselling author. He and his wife, Christy, live in Jacksonville, Florida. Learn more at charlesmartinbooks.com; Instagram: @storiedcareer; Twitter: @storiedcareer; Facebook: @Author.Charles.Martin.

Book preview

Charles Martin

MEGÍRATLANUL

gplgp98

A mű eredeti címe

Unwritten

Copyright © 2013 by Charles Martin

„Doc Snakeoil" Copyright © 2013 by Charles Martin

This edition published by arrangement with Center Street,

New York, New York, USA.

All rights reserved.

Hungarian translation © Tóth Bálint Péter

© General Press Kiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

TÓTH BÁLINT PÉTER

Szerkesztette

KENYÓ ILDIKÓ

A borítótervet

KISS GERGELY

készítette

ISBN 978 963 643 640 7

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Viza utca 9–11. fszt. 2.

Telefon: [phone] Fax: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Megbízott irodalmi vezető SZABÓ PIROSKA

Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN

Felelős szerkesztő BARDI ERZSÉBET

Kiadói munkaszám E3823-14

Az e-könyv konvertálását

KALMÁR CSILLA

végezte

John Dysonnak

Első rész

El ne feledje, soha el ne feledje. Azt ígérte nekem, arra fogja fordítani ezt az ezüstöt, hogy tisztességes életet kezdjen. [...] Jean Valjean, testvérem az Úrban, te már nem a bűnt szolgálod, hanem a jót. Megvásároltam a lelkedet, megváltottam a sötét gondolatoktól, a romlás szellemétől, s átadom Istennek.

Victor Hugo: A nyomorultak (Éber László és Csillay Kálmán fordítása)

[...] minden embernek ez [ti. a halál] a vége, s aki él, itt elgondolkodik.

Prédikátor könyve 7:2.

Prológus

Karácsony napja

A nő letérdelt. A férfi összekulcsolt kézzel az ölében a gyóntatófülke túloldalán ült. Ahogy a nő félrehúzta a függönyt, orrát hajápoló és dezodor illata csapta meg. Szeretett ilyen közel lenni egy olyan férfihoz, aki nem akarta mindenáron megérinteni. Sem meghódítani. Nem nézett a pap szemébe.

– Bocsáss meg, atyám, mert vétkeztem.

– Mikor gyóntál legutóbb?

A nő a szeme sarkából a férfira sandított.

– Tudnod kellene. Ugyanitt ültél. – A pap a fény felé fordította a karóráját, hogy megnézze, milyen nap van. Péntek. Legutóbb szerdán találkoztak. A nő tudta, hogy a férfi is tisztában van ezzel. Mint ahogy azt is pontosan tudta, hogy közel sem olyan öreg, mint azt remegő keze vagy a szája szélére száradt nyál sugallja. Az órájára is csak azért nézett, hogy időt nyerjen.

Hüvelykujjával a számlapon körözött. Régi katonai karórája volt, és egykor jó szolgálatot tett, mégsem ezért hordta.

– Ez különös.

A nő anélkül beszélt, hogy a férfira nézett volna.

– Neked aztán igazán illene tudnod... – Azután lopva rátekintett. – Minden vagyok, csak épp szokványos nem.

Imádta a gyémántokat. Volt egy fióknyi egyedi ékszere – tenisz karkötő, fülbevaló, gyémántköves gyűrű. Mindegyikből több darab. Az elmúlt hónapokban azonban mellőzött minden csillogást-villogást. Egyedül a vonalkódos, kórházi karszalagot hordta, amit még betegként kapott. A férfi a nő csuklójára pillantott.

– Tervezed, hogy visszamész?

A nő a fejét rázta.

– Egyszerűbb lesz majd azonosítani a holttestemet.

Általában élvezte kettejük beszélgetéseit. Ezúttal azonban meg sem próbált szellemes lenni. Az arca beesett és nyúzott volt. Tudta, hogy ez az atyának is feltűnt. A férfi keresztet rajzolt a nő homlokára.

– Isten áldjon, gyermekem!

A nő tizenhat éves volt, amikor először találkoztak. Az azóta eltelt húsz évben azonban úgy tűnt, csak a férfi öregedett. Megráncosodott és lesoványodott. Egyre több májfolt jelent meg a kézfején. A hangja elvékonyodott, sőt néha teljesen cserbenhagyta. Sokat krákogott. Minden bizonnyal a pipázás miatt. A hangja sem csengett már olyan tisztán. Immár nyolcvanhárom éves volt. Vagy nyolcvannégy? A nő nem emlékezett pontosan. Ősz haját hátrafésülve hordta.

A nő sok pénzt költött arra, hogy ne sokat változzon. Hogy ne fogjon rajta az idő. Úgy tűnt, magát leszámítva mindenki így is látta.

Noha alig tudta már hová tenni a különböző díjakat, sőt saját csillagot kapott a Hollywood Boulevardon, a harmincegynéhány film, a nyolc számjegyű gázsik, a számos „legszebb ember" elismerés, az évekre előre betáblázott napirendje és a világhírnév dacára valahogy törékennyé vált. Kevésbé volt már magabiztos és határozott. Kislánynak érezte magát, aki inkább félt, mint nem. Igyekezett ezt leplezni, a férfi előtt azonban nehezen titkolhatta.

Mindig is vonzónak tartotta az atyát. Egy alkalommal meg is mondta neki, hogy biztosan nem lenne pap, ha a húszas éveiben találkoznak. A férfi egy fejbólintással nyugtázta a megjegyzést, majd elmosolyodott.

– Szeretném hinni, hogy igazad van.

A nő meglepődött.

– Hátat fordítottál volna Istennek miattam?

Megingatta a fejét.

– Engedélyt kértem volna tőle, és imádkoztam volna, hogy megadja.

A nő körbenézett a templomban.

– Szerinted szabadon engedett volna?

A férfi is végigfuttatta tekintetét a falakon.

– Nem tart fogva.

A nő olykor csak azért tért be, hogy fellélegezhessen.

Végül rátért a lényegre.

– Se drog, se alkohol, se szex. Csupán három szitokszó, és semmi káromkodás. – Megcsóválta a fejét, és elmosolyodott. – Az elmúlt három hétben, hála neked, semmi jóban nem volt részem.

A férfi szája is mosolyra görbült.

– Mikor érezted magad jól legutóbb?

A nő elfordult. Tízméteres üvegablak magasodott föléjük. A töviskoronán átszűrődő fény vörösre és lilára színezte a nő bőrét. A szélben lengedező platánfa lombjának árnyéka bepettyezte a márványpadlót. A nő megrázta a fejét. A férfi előredőlt, hogy jobban hallja. Valóban ennyire erőtlen lenne a hangja? Filigrán testalkata ellenére a nő valósággal uralta a színpadot, övé volt a Broadway. Az előadásaira egyszerűen nem lehetett olcsó jegyeket kapni, mert, ahogy mondták, minden pénzt megér.

– Nem emlékszem – felelte.

A férfi felvonta a szemöldökét.

– Nem tudsz, vagy nem akarsz emlékezni rá?

A nő vállat vont.

– Rád bízom.

A férfi kivárt.

– És mit gondolsz erről?

A nő nem válaszolt.

– Na és mi van az időbeosztásoddal? – folytatta a férfi. – Legutóbbi találkozásunkkor elhatároztad, hogy kevesebb időt töltesz azzal, hogy valaki másnak tűnj, és többet azzal, hogy önmagad légy.

– Így igaz. – A férfi odanyújtott egy zsebkendőt, a nő pedig megtörölte az orrát. – Meg is mondtam nekik.

– És?

– Van pár szabadnapom.

– És még?

– Három újabb előadást terveznek – felelte az ügynökét gúnyoló hanghordozással, majd szemforgatva hozzátette: – „Igazi szerepálmok."

– És megéri elvállalni őket?

A nő megvonta a vállát.

– Jól fizetnének.

– Nem ezt kérdeztem.

– De azért jólesik, ha a plébániád kap tőlem egy-egy csekket.

– Hogy mit kezdesz a pénzeddel, az rád és a Jóistenre tartozik.

– Hálátlan vagy.

A férfi sóhajtott egyet, majd a nőre meredt. Szeretett volna a szemébe nézni, a nő azonban kerülte a tekintetét.

– Többet ér, amit feláldozol, mint amit érte kapsz.

A nő elmosolyodott. Újabb könnycsepp jelent meg a szeme sarkában.

– Köszönöm – mondta alig hallhatóan. Ezért is szerette a férfit. Csak adott, és nem várt cserébe semmit. Kibámult az ablakon.

– Rendesen alszol? – érdeklődött a férfi.

– Hol így, hol úgy – felelte.

– És szoktál álmodni?

– Semmi kellemeset. – Legalább egy percig némán hallgattak. A nő a körmét piszkálta, majd újra kinézett az ablakon. Az óceán csak úgy ragyogott. Mintegy két tucat pelikán repült el a tető felett V alakzatban, észak felé. – Előfordult már, hogy valaki előre megmondta, ártani készül saját magának? – kérdezte.

– Igen.

– Mihez kezdtél?

– Megtettem minden tőlem telhetőt, azután Istenre bíztam a dolgot.

– Mindenre van válaszod.

A férfi nem felelt. Ráért. Ezért is szerette őt a nő. Hiányozna is neki. Nem úgy, mint sok minden más az életében.

A nő megfordult. A férfi pontosan tudta, hogy a másik elszánt. Befejezi, amit elkezdett. Nem túloz, ami a foglalkozását tekintve meglehetősen szokatlan.

– Igen?

– Szerinted Isten előre megbocsát a jövőben elkövetett bűnökért? – kérdezte a nő halkan.

– Ő kívül áll az időn.

– Ezzel nem megyek sokra – legyintett.

A férfi bólintott, megvonta a vállát, majd elmosolyodott.

– Én se.

A nő újra kilesett az ablakon.

– Legalább bevallod.

– Miért hazudnék? Szerintem Isten egyszerre látja és hallja a múltunkat, a jelenünket és a jövőnket – fejezte be a gondolatmenetet.

– Ez nem sok jót jelent számomra.

– Talán mégis – mondta mosolyogva az atya.

A férfi ismét kivárt. A nő megfordította a zsebkendőt, majd megrázta a fejét, és egy borítékot vett elő a zsebéből.

– Az elmúlt hónapok eseményeinek tükrében volt időm gondolkozni. Mérlegelni ezt-azt. Téged jelöltelek meg végrehajtónak. Abban az esetben, ha, tudod... Szeretném, ha mindent elrendeznél. Biztos, ami biztos. Illetve azt akarom, hogy beszédet mondj a temetésemen – tette hozzá a férfira sandítva.

– Arra gondoltam, te meg az enyémen mondhatnál valamit – felelte a pap, miközben átvette a borítékot.

A nő körülnézett. Az ablakon át meredten bámulta a távoli fákat. Próbált tárgyilagos maradni. Két karikára fűzött kulcsot nyújtott át a férfinak.

– Az egyik a lakásomat nyitja, a másik a banki letétemet. Mindent megtalálsz benne. Az ügyvédemet Swishernek hívják. Ő intézte a papírokat.

– Nem kellene inkább az ügynöködre vagy a szeretteidre bízni ezt az egészet?

Könnycsepp csordult ki a nő szeméből.

– Szeretteim... – mondta suttogva és félig gúnyosan nevetve. – A harmadik számú exem nyilván ki lesz akadva, de minden a tiéd – mondta, de nem nézett a papra. – Tégy vele belátásod szerint.

A férfi összevonta a szemöldökét.

– Aggódnom kellene miattad?

A nő a kezébe fogta a másik tenyerét.

– Sehová sem sietek. Jobban vagyok, tényleg – mondta, mosolyt erőltetve az arcára. – Csupán... előre tervezgetek. Arra az esetre, ha, tudod... Ez minden. Napközben alapvetően minden rendben. – Lehajtotta a fejét, úgy folytatta: – Amikor azonban lemegy a nap, és sötétbe burkolózik az erkélyem... – Nem fejezte be a mondatot.

A nő előbb a karórájára, majd a napra nézett.

– Késésben vagyok. – Azzal térdet hajtott. – Ó, Istenem, szívből sajnálom...

A férfi előredőlt a székében, hüvelykujjával keresztet rajzolt a nő homlokára, majd tenyerét a feje búbjára helyezte. A szavai visszhangoztak a templomban. Az érintése melegnek tűnt.

– Ego te absolvo a peccatis tuis in nomine Patris et Filii et Spiritus sancti.¹

A nő felállt, remegő ajakkal egyszer, majd még egyszer arcon csókolta a férfit, belé törölve a könnyeit. Valamit még mondani készült, végül mégis inkább magába fojtotta. Összeszorította az ajkát, hátrált egy lépést, majd távozott. Az oltár lábánál azonban megtorpant, mintha elbizonytalanodott volna.

– És, atyám... – kezdte halkan.

A férfi felállt. Fehér karinget viselt. A kezében levő botra nem is lett volna szüksége.

– Igen?

– Ugye ez kettőnk között marad?

– Pontosabban hármunk között. – A férfi hangja ezúttal tisztán csengett. A feszület valósággal beárnyékolta. Nem szólt többet. A nő újra térdet hajtott, majd lehunyta a szemét. Tudta, hogy nemsokára ismét találkoznak.

A férfi kihúzta magát.

– Gyermekem...

A nő kivárt.

A férfi tett felé egy lépést.

– Atyám, egyszer minden film véget ér – mondta halkan. – Minden függöny legördül.

A férfi a magasba emelte az ujját, összevonta a szemöldökét, és szólni készült.

A nő azonban megindult kifelé, a főhajót elkerülve az oldalsó boltívek alatt. Egyedül. Ahogy kilépett a hátsó ajtón, az arcába csapott a sós szél. A feje köré tekerte a sálát, feltette a napszemüvegét, és kilépett a felhőktől tarkálló kék ég alá.

– Viszlát, atyám.

1

Szenteste, 18 órával korábban

Megdörzsöltem a szememet. Az autóban ülve a kávémat fújdogáltam, és a térdemmel kormányoztam. Senkit nem előztem meg, mint ahogy engem se hagyott le senki. Egyszerűen elvegyültem. Észrevétlenül. Legalább ehhez értek. A sebességmérőm a többi, észak felé tartó kocsiéhoz hasonlóan mintegy százhúsz kilométer per órát mutatott. A sávelválasztó vonalat bámulva merengtem a múlton. Kilenc éve? Vagy van az már tíz is? Eleinte lassan telt az idő. Minden perc egy-egy napnak tűnt, minden nap egy-egy évnek. Most azonban, a volán mögött ülve a napok úgy szaladtak, mint a fellökött dominók. A múlt egy szemvillanás alatt tovatűnt, és végtelen álommá lett.

Alig több mint hét óra alatt eljutottam Florida legdélnyugatibb csücskéből az északkeleti részébe. Ide-oda váltogattam a sávokat, végigkanyarogtam az I–10-es és az I–95-ös autópálya spagettiszerű találkozásánál, a St. John-folyó északi partján, majd folytattam az utam déli irányban, át a Fuller Warren hídon, mígnem végül a Southbank mentén lévő, mintegy féltucatnyi épületből álló River City Kórházhoz értem. Lehet, hogy Jacksonville nem olyan ismert, mint Chicago, Dallas vagy New York, az éjszakai város képe azonban, benne a kórházzal, igenis a szebbek közül való.

A parkolóházban felmentem egészen a hatodik szintig. Nem sokkal az este kilenc órai műszakváltás előtt értem oda. Az érkezőknek és a távozóknak köszönhetően kétszeresen is könnyű dolgom volt elvegyülni. Az órámra pillantottam. Bőven volt még időm.

Az immár sötétségbe burkolózó parkolóházban, a furgon vezetőfülkéjében magamra öltöttem a sötétkék karbantartói egyenruhát, és felvettem egy recept nélkül is megvásárolható, vastag keretes szemüveget. Összefogtam napszítta hajamat, és az egyenruha színével egyező sapka alá tűrtem. Fehér egészségügyi maszkot húztam az arcomra, könyékig érő sárga kesztyűt is vettem, végül a mellső zsebemre csíptettem Edmund azonosítókártyáját. Első ránézésre eredetinek tűnt az okmány, de egy számítógépes adatbázist lefuttatva bárki megállapíthatta volna, hogy Edmund Dantes sosem állt a River City Kórház alkalmazásában. Természetesen úgy terveztem, árkon-bokron túlleszek, mire bárki is rájön, hogy Edmund Dantes valójában Monte Cristo grófja, nem pedig a hulladékkezelő részleg alkalmazottja. Az ingemen fülhallgatókat fűztem át, a füldugós vége a galléromnál lógott, a zsinórja pedig a ruhám alatt tekergett. Az elmúlt évtizedben egyre erősödő biztonsági aggályok miatt a kórházat több tucat, huszonnégy órás felügyeletet biztosító, nagy felbontású kamerával szerelték fel, az épületegyüttesben pedig számtalan biztonsági őr járőrözött. Mindössze azt kellett tudni, éppen merre vannak, mikor kell megfordulni, a szemedbe húzni a sapkát vagy a falnak dőlni. Mégsem miattuk kellett álruhát öltenem, de persze éveken át működött az álca, és működne is mindaddig, amíg fel nem hívom magamra a figyelmet, és tűnök ki a több mint ezer kórházi alkalmazott közül. A módszerem egyszerű volt: minél hétköznapibbnak látszani, és kerülni a feltűnést.

Az emberek többsége nem túl éber. A szakértők számos vizsgálatot végeztek már a különféle bankrablások szemtanúival. Ritkán fordul elő, hogy ketten vagy többen meg tudnának egyezni abban, ki is volt az elkövető, mit viselt, mit vitt magával, és vajon férfi vagy nő volt az illető. A lényeg, hogy nem is olyan nehéz észrevétlennek maradni. Az elmúlt tíz évben megtanultam egyet s mást arról, hogyan lehet valaki egyszerre látható és láthatatlan. Lehetséges. Csupán némi odafigyelést igényel.

A földszinten megragadtam egyet a rakodóállásnál sorakozó, sárga, gurulós kukák közül. Méretre körülbelül akkora lehetett, mint egy Mini Cooper, egyébként egy V alakú billenőkocsira emlékeztetett. Meglódítottam, és magam előtt tolva léptem a felvonóba, majd azonnal hátat fordítottam az első biztonsági kamerának. A szemeteskocsi több szempontból is jól jött: az emberek többsége nem tartóztatja fel azt, aki hajlandó a szemétszállítással foglalkozni, volt mibe elrejteni a váltásruhámat, illetve el is tudtam mögé bújni. Ráadásul akár akadályként is szolgálhatott, ha valaki úgy döntött volna, hogy utánam ered, bár ilyesmire eddig sosem került sor.

A gyermekosztály a negyedik emeleten volt. Az egyes szintekre érve halk jelzőhang hallatszott, miközben a kamera a fejem tetejére irányult. Ahogy kinyílt az ajtó, megcsapta az orromat az ismerős szag. Mély lélegzetet vettem, röviden felidéztem az emlékeimet, kifújtam a levegőt, majd újra belélegeztem.

A River City Kórház gyermekrészlegét – az ott dolgozókkal együtt – az ország legjobbjai között tartják számon. Nehezen mérhető, mit is tesznek nap mint nap, hiszen a gyerekek nem a legideálisabb betegek. A többségük két panasszal érkezik – az egyiket lehet diagnosztizálni, a másikat nem. Mivel az orvosok tisztában vannak ezzel, általában az előbbivel foglalkoznak, csak később fordítják figyelmüket az utóbbi felé. Az igazi baj felé. Ily módon képesek akkor is mosolyt csalni a gyerekek arcára, amikor egyébként nem sok okuk lenne az örömre. Lassú és fáradságos folyamat ez. Ráadásul nem minden történet ér jó véget. Minden tapasztalat, technikai feltétel és jó szándék ellenére van, amire nincs orvosság.

Itt jövök én a képbe.

Mindegyik ajándékot barna papírba csomagoltam, piros szalaggal kötöttem át, és egyszerű, négyzet alakú, nyomtatott üdvözlőlapot mellékeltem hozzá. Mindegyiken ez állt: Boldog karácsonyt! Ezt a hajón találtam – gondoltam, örülsz majd neki. Jobbulást! Mindig szükségem van új barátokra. Bármikor szívesen látlak a hajón. Pete kalóz. Az ajándékokhoz a kórház első emeletén található joghurtozóban beváltható kupon is tartozott. Ötven dollárból hónapokra elegendő joghurtot vehetnek majd a gyerekek, és mivel a többségükre ráfért néhány pluszkiló, ez megfelelő bónuszajándéknak tűnt. A joghurtozót üzemeltető Tommy nagydarab, télapószerű fickó volt, vastag tokával és medvemancs méretű tenyérrel. Mosolyával képes volt bármelyik kórtermet beragyogni, ölelésével pedig akár egy léghajót is átért volna. Mivel pedig szerette is ölelgetni az embereket, mindenkit átkarolt, aki a kis üzlethelyiségébe lépett. Úgy gondolta, még ha némely gyereknek nem is ízlik a joghurt, legalább kap egy ölelést. Általában mindenkinek jutott mindkettőből, pár marék gumicukorral vagy Oreo keksszel együtt.

Kiléptem a felvonóból, tébláboltam kicsit a nővérkék szobája előtt, néhány másodpercre a falnak dőltem, és kiürítettem pár szemetest. Nem siettem – meggörnyedve, lassan, enyhén sántítva tettem-vettem. Kerültem az emberek tekintetét, óvakodtam attól, hogy rám nézzenek vagy netán szóba elegyedjenek velem. A negyedik emeleten összesen nyolc kukát tudtam kiüríteni, közben végig szemmel tartottam a nővérkék szobáját. Épp a harmadik szemetesnél jártam, amikor az ügyeletes nővér felállt az asztaltól. Gyorsan megindultam a könyvtár felé.

Errefelé a sapkák különösen fontosak. Nem kötelező ruhadarab, a falakon mégis akasztók sorakoznak, és az emberek többsége hord is egyet, amit naponta váltogat. Szó szerint több száz van belőlük. Mindenféle forma, méret, stílus és fazon megtalálható itt. Cowboykalap és baseballsapka, tollas fejfedő és napellenző, horgászkalap és kötött sapka, svájcisapka és karimás női kalap, minden, amit csak el tudsz képzelni – az egész kórház tele volt sapkákkal. Még évekkel ezelőtt kezdődött az egész, amikor az egyik beteg kislány elkezdett egy méretes, élénklila kalapot hordani, amin hatalmas pávatoll lengedezett. Nem tartott sokáig, hogy elharapózzon az őrület. Valahányszor megkérdezték tőle, miért viseli – ez gyakran megesett, és általában kamerák kereszttüzében –, megpöckölte a tollat, majd fülig érő vigyorral így felelt: „Mert amit elképzelek, nagyobb annál, mint amit látok."

Tizennégy új gyerek érkezett a már meglévő tizenkét beteg mellé, akik elég ideje feküdtek bent ahhoz, hogy különféle képekkel rakják teli a falat. Összesen tehát huszonhatan voltak. A személyzettel és a nővérekkel együtt negyvenhét embert számoltam össze. Némely gyerek, az ápolókhoz hasonlóan, már annyi ideje volt a kórházban, hogy név szerint ismertem őket. A többiekről, köztük az új gyerekekről, alig tudtam valamit. Több hónapba és számtalan látogatásba telt, mire mindenkit megismertem.

Amikor beléptem, Grant, Randy és Scott épp Kung Fu Pandát játszottak egy játékkonzol köré gyűlve. A testbeszédükből ítélve Randy állt nyerésre. Raymond és Grace Ann a földön fekve olvasott. Lewis és Michelle egy asztalnál ülve dámázott. Andrew a folyóra néző ablakon bámult kifelé, közben magában motyogott. A többiek a terem különböző pontjain található babzsákokon, nyugágyakban és kanapékon hevertek. A többségük sapkát hordott, amelyek legalább olyan sokfélék voltak, mint maguk a gyerekek.

Körbenéztem a helyiségben. Mindenkit gyorsan szemügyre vettem, és összevetettem a fejemben levő névsorral.

Grant nyolcéves volt, gyakran láttam terepszínű pizsamában, szerette a sajtos makarónit és a mcdonald’sos csirkefalatkákat; cölöpökre épített házban szeretett volna élni, valamennyi szobában egy-egy hintával. Hoztam neki néhány Gary Paulsen könyvet, az Egyedül a vadonbant, valamint a Brian vadászatát.

Teresa tizenkét éves volt, kedvelte a sült okrát és a sült csirkét, Olaszországban szeretett volna lakni, a tűktől viszont irtózott. A szobája falát sok kép díszítette, melyek többsége kastélyt ábrázolt, ragyogó páncélba öltözött lovaggal az előtérben. Neki T. H. White Üdv néked, Arthur, nagy király! című könyvét, illetve egy Shannon Hale-regényt hoztam.

Randy közel tízéves volt, imádta a sajtburgert, a Nike cipőket, Justin Bieber zenéjét, az ágyán pedig egy plüssoroszlán csücsült. Narnia krónikáinak díszdobozos kiadását szántam neki.

Raymond már majdnem tizennégy éves volt, tengeralattjárón szeretett volna élni, vagy egy farmon, ahol terepbringázhatna, és egy nap szívesen dolgozott volna hírbemondóként. Élénk fantáziája volt, és csak úgy falta a könyveket. A gyűrűk urát kapja. A díszdobozos kiadás mellé betettem A hobbit és A szilmarilok korábbi kiadását is.

Grace Ann tizenhárom volt. Előbb szeretett volna megismerkedni a megfelelő emberekkel, azután lézeres szemműtétnek vetette volna alá magát, majd sebészi úton megrövidíttette volna az orrát, ugyanis színésznőnek készült. Imádta Oprah Winfrey-t, és mindennél jobban fel akart végre állni a tolószékből. A Kedves Jóisten és Bret Lott Ékszer című könyvét szántam neki.

Nem tudom pontosan, Steven hány éves. Az állán levő pattanásokból ítélve tizenhárom lehetett. Megfontoltnak tűnt, szemüveget viselt, a kezében pedig aktatáskát hordott – bár nem tudom, volt-e benne egyáltalán valami –, és állandóan arról beszélt, hogy jogot fog tanulni, akárcsak az apja, bár gyanítom, utóbbit csak ő találta ki. Szereztem neki néhány Grisham-thrillert, köztük A Pelikán ügyiratot és a Ha ölni kell címűt.

Scott körülbelül tízéves lehetett. Mindennap pisztolytáskás övben ment kemoterápiára, így aztán beszereztem neki Louis Lamour talán legnépszerűbb nyolc könyvét.

Isabella mindössze ötéves volt, ezért két kihajtogatható képeskönyvet hoztam neki: a Szépség és a szörnyeteget, illetve a Némó nyomábant.

Nem volt nehéz mindezt kiderítenem. Mindegyikük megírta a vágyait, az álmait, a kedvenceit és a kívánságait egy rövidke fogalmazásban, amit azután a szobájuk ajtajára, a fényképük mellé ragasztottak.

A gurulós kukámat betoltam a karácsonyfa és a fali kamera közé, majd látványos mozdulatokkal kiürítettem a közeli szemetest. Miután a használt zsákot egy tisztára cseréltem, kis járgányom mögé bújva a fa tövébe helyeztem az ajándékokat, végül megfordultam, és lassan kitolattam. Mindig is egyetlen alapszabályhoz tartottam magam: miután elvégeztem, amiért jöttem, azonnal odébbálltam. Sosem tébláboltam. Frankenstein szörnyetege is biztonságban volt a fakupac mögött, amíg nem kalandozott el. Szenteste azonban felettébb nehéz volt észrevétlen maradni a gurulós kuka mögött.

Ahogy toltam magam előtt, az egyik kerék nyikorogni kezdett. Andrew felfigyelt erre. Megfordult, rám nézett, és elmosolyodva így szólt:

– Boldog karácsonyt! – A térdét egészen az álláig felhúzta. Szerencsére felszedett pár kilót, mióta legutóbb láttam, és valamivel jobban nézett ki. A haja is újra nőni kezdett. A pólója, illetve nem sokkal a bal kulcscsontja alatt látszott az infúzió. Biccentettem, de nem válaszoltam semmit.

Ezúttal nem siettem. A szemem sarkából figyelve mindenkit végigmértem. Igyekeztem mindent jól megfigyelni. Hogy lássam a változást, a javulást. Vagy ha épp rosszabbodott az illető állapota. Ha nőtt vagy hízott valaki. Ők már régóta bent voltak. Nem sok reményt fűztek hozzájuk. Többnyire ők szerepelnek a plakátokon is. Az biztos, hogy bárhol szívesebben lettek volna, mint itt.

Már csak egy kuka volt hátra. Elindultam hát a könyvtárhoz, ahol bóklásztam kicsit, és a polcon sorakozó könyveket böngésztem – régi barátaim szóltak hozzám. Az emberek többsége általában semmit nem hall egy könyvtárba lépve. Csak az ijesztő csendet. Én a polcok közt álldogálva tízezernyi, egyszerre zajló beszélgetésre leszek figyelmes. Egyre csak hívogatnak. Óriási a hangzavar.

Egyszer csak egy pár kék papucs állt meg előttem. Sandy volt az. Kilencéves. Vörös hajú, szeplős kislány, aki szinte mindenre allergiás volt. Kétszer olyan súlyos anafilaxiás sokkot kapott, hogy kómába esett, és az intenzív osztályra került. Neki Patricia C. Wrede-től Az elvarázsolt erdő krónikáit és Lucy Maud Montgomery Annáját hoztam. Az ő arcát is fehér maszk takarta. Párszor meghúzogatta a nadrágom szárát, majd az egyik polcra mutatott.

– Bácsi, kérem szépen – mondta. Az Óz, a csodák csodája valamivel a fejem fölött feküdt a polcon. Felnyúltam és levettem. Ismerős volt a kopott borító. Még arra is emlékeztem, mikor és hol vettem.

Odaadtam neki, és rákacsintottam. Halkan kuncogott, majd visszament a játszószobába. Miközben kicseréltem a szemeteszsákot, azon töprengtem, vajon mit szólna a varázsló, ha a bádogember közölné vele, allergiás a Smaragdvárosra.

Végül elindultam kifelé. Épp akkor