Nyomomban az életem

By Cecelia Ahern

Mi történik, ha nem veszed komolyan az életed? Lucy Silchester még a 30. születésnapja előtt megkapja a választ. Élete bekopogtat hozzá egy mókás idegen férfi képében, s szembesíti azzal, amit a szerelmével való szakítása óta nem volt hajlandó tudomásul venni: hogy nagy bánatában szinte megszűnt létezni. S elkezdődik egy megható és mulatságos kalandsorozat, mely során a kissé különc lány újra rátalál családjára, barátaira s bizony a szerelemre is. Megható, vicces és tanulságos - Cecelia Ahern új regényében bemutatja, mi történik, ha nem figyelsz eléggé az életedre, és hogy sosem késő újrakezdeni.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Nov 26, 2013
• ISBN: 9789632932262

Book preview

cover.jpg

CECELIA AHERN

Nyomomban az Életem

img1.jpg

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű

Cecelia Ahern: Time of My Life

Originally published by HarperCollinsPublishers

Copyright © Cecelia Ahern, 2011

Fordította

SZILI ORSOLYA

Hungarian translation © Szili Orsolya, 2012

Minden jog fenntartva.

„Nem olyan vagy, mint régen.

Lelkes voltál, mindez kiveszett belőled."

ALICE CSODAORSZÁGBAN (2010)

img2.jpg

Kedves Lucy Silchester!

Önnek időpontja van 2011. május 30-ára, hétfőre.

A többit el sem olvastam. Semmi szükség nem volt rá, így is tudtam, ki küldte. Már akkor tudtam, amikor a munkából hazaértem a kis garzonomba, és megláttam a borítékot a padlón, félúton a bejárati ajtó és a konyha között, a szőnyeg égett végénél – ott, ahova két évvel ezelőtt a karácsonyfa esett, és kiégette a rojtjait. Maga a szőnyeg olcsó és régi vacak volt, fukar főbérlőm választotta, kopott szürke ipari cérnából készült, és ránézésre több láb taposta, mint a babona szerint szerencsét hozó mozaikbika tökét a milánói Viktor Emánuel Galériában. Ehhez hasonló anyaggal a munkahelyemen lehet találkozni – oda sokkal jobban is illik, mivel nem arra találták ki, hogy mezítláb mászkáljanak rajta, sokkal inkább, hogy fényes bőrcipővel suhanjanak át felette az íróasztaltól a fénymásolóig, a fénymásolótól a kávéautomatáig, a kávéautomatától a hátsó lépcsőhöz vezető vészkijáratig, ahol titokban elszívunk egy cigit – a sors iróniája, hogy az irodaházban ez az egyetlen olyan hely, ahol nem működik a tűzriasztó. Én magam is komoly erőfeszítéseket tettem azért, hogy megfelelő titkos dohányzóhelyet találjunk, és valahányszor az ellenség felfedezte a meglévőt, újabb biztonságos hely után néztünk. Ezt a mostanit nem lenne nehéz beazonosítani – a csikk-kupac a földön jelzi, hogy itt több száz cigaretta esett pánikrohamaink áldozatául, kiszívott lelkük aztán tüdők belsejében lebegett, míg kihasznált testüket eldobták, eltaposták és elhagyták. Az épületen belül ezt a helyet övezte a legnagyobb tisztelet, jobban imádtuk, mint a kávéautomatát, vagy mint este hatkor a kijáratot, és kétségtelenül nagyobb népszerűségnek örvendett, mint az Edna Larson íróasztalával szemközti szék – főnökasszonyunk ugyanis úgy nyeli el az emberi jószándékot, mintha üzemzavaros csokiautomata lenne – bármennyit is dobjon be az ember, nem ad ki cserébe semmit.

A levél ott feküdt a piszkos, perzselt padlón. A krémszínű papírborítékra Grand George Street betűtípussal nyomták rá a nevem; a fekete tinta semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy a címzett én vagyok. Mellette, arany dombornyomással, három egybefonódó spirál.

img3.jpg

Az élet hármas spirálja. Ezt tudtam, mivel korábban már kaptam két hasonló levelet, és a neten rákerestem a szimbólumra. De eddig egyik levél után sem egyeztettem időpontot. Még csak fel sem hívtam a megadott számot, hogy máskorra átrakjam, vagy lemondjam a találkozót. Tudomást sem vettem róla, az egészet a szőnyeg alá söpörtem – azaz söpörtem volna, ha a karácsonyfa nem gyújtotta volna fel azt a plüsshalmot, ami valaha a szőnyeg volt – és persze meg is feledkeztem róla.

Valójában persze nem felejtettem el. Sosem felejtjük el, ha olyasmit teszünk, amit nem lett volna szabad. Az ilyesmi vészjóslóan ott lebeg a tudatunkban, mint a tolvaj, aki előre feltérképezi a terepet, a közelben ólálkodik, mindenhova követ csíkos monokrómban, de amint hátrafordulnánk, hogy szembenézzünk vele, máris postaládák mögé rejtőzik. Mint mikor megpillantunk egy ismerős arcot a tömegben, de azon nyomban szem elől veszítjük. Idegesítő bújócska ez, örökké jelen van, gondosan elrejtve, bezárva lelkiismeretünk minden rezdülésébe. Az elkövetett bűn mindig ott van, és nem hagyja, hogy elfelejtsük.

Egy hónap telt el azóta, hogy a második levelet is válasz nélkül hagytam, erre érkezett ez, új időponttal, s még csak meg sem említette, hogy az előzőekre nem reagáltam. Akárcsak az anyám – udvariasan szemet huny a hibáim felett, amitől természetesen csak még rosszabbul érzem magam.

Sarkánál fogtam meg az elegáns papírt, s mivel nedves volt, megvizsgáltam közelebbről. Már megint lepisilte a macska. A sors fintora. Persze nem hibáztathatom. A belvárosi toronyházakban tilos kisállatot tartani, ráadásul teljes állásban dolgozom, így a macskának nem is volt lehetősége a szabadban könnyítenie magán. Lelkifurdalásomat enyhítendő, a lakást teleaggattam a külvilágot ábrázoló képekkel: fű, tenger, postaláda, kavicsok, autók, park, más macskák, és Gene Kelly. Utóbbira inkább nekem volt szükségem, de a többitől valóban azt reméltem, enyhítik a cica vágyakozását a külvilágra. Meg a friss levegőre, a barátságra, a szerelemre. Meg az énekre és a táncra.

Mivel heti ötször reggel nyolctól gyakran este nyolcig távol vagyok, és olyan is volt, hogy haza se jöttem, megtanítottam a macskát – a macskaoktató szavaival élve – papírlapra „párologtatni", hogy hozzászokjon az alomhoz. Így ez a levél, az egyetlen papírdarab, melyet a padlón talált, minden bizonnyal összezavarta. Láttam, ahogy bűntudattól gyötörten mászkál a fal mellett. Tudta, hogy rosszat csinált. Ott bujkált a tudatában, a rossz, amit elkövetett, holott tudta, hogy nem lett volna szabad.

Utálom a macskákat. Kivéve ezt. Arról a bizonyos repülő kisfiúról, Pán Péterről neveztem el Mr. Pannek. Mr. Pan nem egy örökifjú kisfiú, és érdekes módon repülni sem tud, furcsa módon mégis hasonlítanak egymásra, és akkor ez a név tűnt a legjobb választásnak. Este találtam egy sötét sikátorban, , egy konténerben dorombolt elgyötörten. Persze lehet, hogy bennem volt a hiba. Hogy mi is történt akkor, maradjon titok. Mindenesetre zuhogott az eső, drapp esőkabát volt rajtam, már egy jó ideje gyászoltam tökéletes barátomat, s minden tőlem telhetőt megtettem, hogy – mintha csak én lennék Audrey Hepburn – elkapjam az állatot, úgy kiabáltam utána: „Macska!" Tiszta, egyedi, kétségbeesett hangon. A cicáról kiderült, hogy egynapos, és hermafroditának született. Elhagyta az anyja vagy a gazdája, esetleg mindketten. S bár az állatorvos értésemre adta, hogy anatómiailag a macska inkább hím, mint nőstény, mikor nevet adtam neki, az mégis olyan érzéssel töltött el, mintha én vállaltam volna a kizárólagos felelősséget nemének megválasztásáért. Összetört szívemre gondoltam, aztán arra, hogy azért nem léptettek elő, mert a főnököm azt hitte, terhes vagyok – bár az egész a nyári szabadság után történt, mikor is a szokásos fesztiválozásom alatt vaddisznó híján egy egész reneszánsz vacsorát elfogyasztottam. Különösen szörnyű hascsikarós hónap volt a hátam mögött, egyik este a vonaton letapizott egy csöves, s mikor a munkahelyemen hangot adtam a véleményemnek, férfi kollégáim lekurváztak, így hát úgy gondoltam, a macskának könnyebb élete lesz fiúként. De azt hiszem, rosszul döntöttem. Néha női neveken szólítom, mint például Samantha vagy Mary, ilyenkor hálásan néz rám , majd leereszkedik valamelyik cipőmre, és sóvárogva bámulja a tűsarkakat és a világot, melytől megfosztották. Na de elkalandoztam. Térjünk vissza a levélhez!

Most már tényleg el kell mennem a találkozóra. Nem tudom kikerülni. Nem lehet nem tudomást venni róla; nem akarom próbára tenni az illető türelmét.

Szóval, ki is a feladó?

Sarkánál fogtam meg a száradó lapot, ismét közel hajoltam, és elolvastam a gyűrött papirost.

Kedves Lucy Silchester!

Önnek időpontja van 2011. május 30-ára, hétfőre.

Üdvözlettel,

Az Ön Élete

Életem. Persze, miért is ne.

Az életemnek szüksége van rám. Nehéz időszakom volt, nem figyeltem oda rá eléggé. Mással voltam elfoglalva: a barátaim életével, a munkahelyi dolgokkal, a romló állapotú és folyton figyelmet követelő autómmal, ilyesmikkel. Teljes mértékig figyelmen kívül hagytam az életemet. És erre most ír nekem, berendel, amire pedig csak egyvalamit lehet válaszolni. Találkoznom kell vele, személyesen.

img4.jpg

Hallottam már erről, ezért nem is csináltam belőle olyan iszonyú nagy ügyet. Igazából soha nem izgatom magam, egyszerűen ilyen vagyok. Nem is nagyon szoktam meglepődni. Talán azért, mert arra számítok, hogy bármi megtörténhet. Ez viszont úgy hangzik, mintha hívő lennék, de persze az sem vagyok. Átfogalmazom: egyszerűen csak elfogadom a dolgokat, úgy, ahogy történnek. Mindent. Így hát az, hogy az életem írt nekem, bár kissé szokatlan, nem lepett meg; inkább csak kényelmetlenül érintett. Tudtam, hogy a közeljövőben figyelmem jelentős részét leköti majd, márpedig ha ez nem jelentene nehézséget számomra, eleve nem kaptam volna ilyen leveleket.

Késsel kapartam le a jeget a mélyhűtőről, aztán kékre fagyott kézzel előszedtem egy mirelit pásztorpitét. Míg a mikró sípoló hangjára vártam, megettem egy szelet pirítóst. Aztán egy joghurtot. Még mindig nem készült el, így hát lenyaltam a joghurt fedelét. Majd úgy döntöttem, a levél érkezése kellő okot szolgáltat arra, hogy felbontsak egy üveg 3,99 eurós Pinot Grigiót. A maradék jeget is leütögettem a mélyhűtőről, miközben Mr. Pan fejvesztve keresett menedéket rózsaszín szívecskés gumicsizmámban, amin még ott volt a három évvel ezelőtti zenei fesztiválon ráragadt trutyi. A mélyhűtőből kihalásztam egy ottfelejtett borosüveget, ami így valójában már csak egy összefagyott alkoholtömb volt, és új üveget tettem a helyére. Ezt nem fogom ott felejteni. Nem tehetem. Ez volt az utolsó üveg a kekszes doboz alatt, a konyhai sarokszekrény boros részlegében. Erről kapásból eszembe jutott a keksz. Meg is ettem egy dupla csokisat, amíg várakoztam. Végre sípolt a mikró. Tányérra raktam a pitét – szinte elmegy az ember étvágya ettől a darabokra hullott, pépes kupactól, a közepe még mindig hideg, de már nem volt türelmem visszatenni és még harminc másodpercet várni. A pult mellett állva ettem. Villával szurkáltam az átmelegedett részeket a szélénél.

Régen sokat főztem. Majdnem minden este. Vagy a barátom főzött. Élveztük. Egy kenyérgyárból átalakított nagy lakásban laktunk, padlótól a plafonig érő acélrácsos ablakai voltak, a legtöbb fal pedig vakolatlan tégla. Amerikai konyhás nappalink volt, és majdnem minden héten nálunk vacsoráztak a barátaink. Blake szeretett főzni, vendégeket fogadni, szerette, ha az összes barátunk, sőt, a családtagjaink is velünk vannak. Szerette hallgatni, ahogy tíz-tizenöt ember nevet, beszélget, eszik, vitatkozik. Szerette az illatokat, a gőzt, és az elismerő „ó-kat és „á-kat. A konyhapult mellett állt, és tökéletesen megválogatott szavakkal mesélte a történeteit, miközben a hagymát kockázta, vörösborral locsolta a francia marhapörköltet, vagy a sült alaszkát lángolta. Soha semmit nem mért meg, de mindig eltalálta az egyenúlyt. Mindig mindenben megtalálta az egyensúlyt. Gasztronómiai és útikönyvek szerzőjeként szeretett utazni – bárhova, és megkóstolni – bármit. Kalandvágyó volt. Hétvégenként sosem ültünk tétlenül, megmásztunk egy-két hegyet, és olyan országokban nyaraltunk, melyekről azelőtt még nem is hallottam. Kétszer ugrottunk ki repülőgépből, és háromszor voltunk bándzsi-dzsámpingolni. Egyszerűen tökéletes volt.

Meghalt.

Vicceltem, teljesen jól van. Él és virul. Kegyetlen tréfa volt, tudom, de én jót nevettem. Nem, nem halt meg. Életben van még. És még mindig tökéletes.

De elhagytam.

Most saját tévéműsora van. Mikor a szerződést aláírta, még együtt voltunk. Azon az utazási csatornán adják, amit mindig néztünk együtt, néha odakapcsolok és látom, ahogy a kínai nagy falon sétál, vagy Thaiföldön egy csónakban ül és pad thai-t eszik, és mindig, a tökéletes ismertetője után, a tökéletes ruháiban – igen, tökéletes, még azután is, hogy egy héten át hegyet mászott, erdőben szart és nem zuhanyozott – tökéletes arcával a kamerába bámul és ezt mondja: „Bárcsak itt lennél!" Ez a műsor címe. A megrázó szakításunkat követő hetekben és hónapokban, míg a telefonba sírt nekem, azt mondta, hogy rám gondolva nevezi el a műsorát, és valahányszor kimondja, nekem fogja mondani, csak nekem, és soha, de soha nem mondja senki másnak. Vissza akart kapni. Mindennap felhívott. Aztán minden másnap. Utána már csak heti egyszer, és jól tudtam, napokon keresztül viaskodik magával és a telefonnal, ahogy próbálja kivárni azt az egy percet, amikor velem beszélhet. Egy idő után felhagyott a telefonálással, és e-maileket kezdett küldözgetni. Hosszan, részletesen számolt be arról, merre jár, hogyan érzi magát nélkülem. Olyan szomorú és magányos volt, hogy olvasni sem bírtam sorait. Egy idő után már nem is válaszoltam. Az e-mailjei rövidebbek lettek. Kevésbé érzelmes, kevésbé részletes, mégis mindig kért, hogy találkozzunk, hogy fogadjam vissza. Nagy volt a kísértés, persze, félreértés ne essék, hiszen tökéletes volt, és ha egy tökéletes, jóképű férfi akar, ez olykor önmagában elég arra, hogy vissza akarjuk őt fogadni, de persze ez csak magányom leggyengébb pillanataiban fordult elő. Nem akartam már őt. Nem arról van szó, hogy van valakim, mondtam neki újra és újra, bár valószínűleg könnyebb lett volna, ha lett volna, akkor tovább tudott volna lépni. Nem akartam mást. Valójában senkit sem akartam. Egy kis szünetet akartam tartani. Hogy végre ne kelljen csinálnom semmit, és ne kelljen mennem sehova. Egyszerűen csak egyedül akartam lenni.

Otthagytam a munkámat és elhelyezkedtem egy elektromos berendezéseket gyártó cégnél, feleannyi fizetésért. Eladtuk a lakást. Kibéreltem ezt a garzont, ami méretre bármelyik korábbi otthonomnak legfeljebb a negyede. Találtam egy macskát. Vannak, akik szerint inkább loptam, mindenesetre most már az enyém. Akkor látogatom a családomat, ha pisztolyt szegeznek a fejemhez, ugyanazok a barátaim, de csak akkor találkozom velük, ha nincs ott – az exem, nem a macska –, és ez gyakrabban fordul elő mostanában, hogy folyton utazik. Nem hiányzik, ha pedig mégis, csak bekapcsolom a tévét, és így elégséges dózist kapok belőle ahhoz, hogy újra teljesnek érezzem magam. A munkám sem hiányzik. A pénz egy kicsit igen, mikor a boltban vagy egy magazinban meglátok valamit, amit szeretnék, de aztán kimegyek a boltból, vagy lapozok egyet a magazinban, és már túl is vagyok rajta. Nem hiányzik az utazás. És a vacsorák sem.

És nem vagyok boldogtalan.

Tényleg nem.

Rendben, hazudtam.

Ő hagyott el engem.

img5.jpg

Már megittam az üveg bor felét, mire összeszedtem – nem a bátorságom, arra nem volt szükség, nem féltem, inkább – az érdeklődésemet. Meg kellett innom fél üveg bort ahhoz, hogy érdekeljen az életem annyira, hogy visszahívjam. Végül tehát tárcsáztam a levélben megadott számot. Míg a kapcsolást vártam, haraptam egy kis csokit. Első csöngésre felvették. Még arra sem volt időm, hogy megrágjam a csokit, nem hogy lenyeljem.

– Elnézést – mondtam teli szájjal. – Éppen csokit eszem.

– Rendben, kedveském, csak nyugodtan – szólt nyájasan az idős, vidám nő, amerikai pite-akcentussal. Gyorsan megrágtam, lenyeltem, és leöblítettem egy kis borral. Erre öklendezni kezdtem.

Megköszörültem a torkomat.

– Kész vagyok.

– Mi volt?

– Galaxy.

– Buborékos vagy karamellás?

– Buborékos.

– Mmmm, az a kedvencem. Miben segíthetek?

– Kaptam egy levelet, miszerint időpontom van hétfőre. A nevem Lucy Silchester.

– Igen, Ms. Silchester, benne van a rendszerben. Reggel kilenc megfelel?

– A helyzet az, hogy valójában nem ezért telefonálok. Az van, hogy nem jó nekem ez az időpont. Dolgozom.

Valami ilyesmi válaszra számítottam: Hogy is lehettünk ilyen balgák, munkanapra időpontot adni, töröljük az egészet! De nem ezt mondta.

– Szerintem tudunk alkalmazkodni. Mikor végez?

– Hatkor.

– Akkor hét óra?

– Nem jó, mert az egyik barátnőmnek születésnapja lesz, és együtt vacsorázunk.

– Akkor ebédszünetben? Munkaebéd megfelelne?

– El kell vinnem az autómat a szervizbe.

– A lényeg tehát: nem felel meg önnek az időpont, mert napközben dolgozik, szervizbe viszi az autót, és este a barátaival vacsorázik.

– Így van – ráncoltam a homlokomat. – Ezt most leírja? – kopogást hallottam a háttérben. Ez zavart, hiszen ők hívtak be, nem pedig fordítva. Nekik kéne alkalmas időpontot találniuk.

– Tudja, kedveském – mondta elnyújtott, vontatott délies hangsúllyal, és szinte magam előtt láttam, hogy az almáspite kicsúszik a szájából és a számítógép billentyűzetén landol, mire a billentyűzet felszisszen, fényjelzést ad, és a behívómat örökre törli a memóriából. – A napnál is világosabb, hogy fogalma sincs, hogy működik a rendszerünk. – Nagy levegőt vett, és gyorsan közbevágtam, mielőtt a kibuggyanó almáknak alkalmuk nyílt volna újból kipotyogni.

– Miért, általában tudni szokták?

Kizökkentettem a gondolatmenetéből.

– Tessék?

– Mikor felveszik a kapcsolatot az emberekkel, mikor az élet értesítőt küld az embereknek, hogy találkozni akar velük – hangsúlyoztam –, általában tisztában vannak a folyamattal?

– Nos – hosszan elnyújtva, énekelve mondta, így hangzott: ná-o-us –, vannak, akik igen, és vannak, akik nem, gondolom, de hát ezért vagyok itt. Mi lenne, ha megkönnyíteném a dolgát, és megbeszélném az úrral, hogy ő látogassa meg magát? Megteszi, ha megkérem.

Gondolkoztam egy kicsit, majd hirtelen felkaptam a fejem:

– Az úrral?

Kuncog.

– Ezen is fenn szoktak akadni.

– Mindig úrról van szó?

– Nem, nem mindig, néha hölgy az illető.

– Mikor szokott férfi lenni?

– Ó, az egész találomra megy, kedveském, semmi különösebb oka nincs. Mint ahogy annak sincs, hogy maga vagy én kinek születtünk. Ez problémát okoz?

Elgondolkodtam, de nem jutott eszembe kifogás.

– Nem.

– Akkor mikor látogassa meg magácskát? – tovább gépelt.

– Hogy meglátogasson? Azt ne! – kiabáltam a telefonba. Mr. Pan ugrott egy nagyot, kinyitotta a szemét, körülnézett, majd újra behunyta.

– Bocsánat, hogy kiabáltam – összeszedtem magam. – De ide nem jöhet.

– De hát nem azt mondta, hogy nem okoz gondot?

– Úgy értettem, az nem gond, hogy férfi. Azt hittem, arra kérdezte, hogy probléma-e.

Nevetgél.

– De miért kérdeznék ilyet?

– Nem tudom. Van, hogy a fürdőkben is megkérdezik, tudja, hátha nem szeretne férfi masszőrt...

Kuncog.

– Garantálhatom, hogy egyetlen testrészét sem fogja megmasszírozni.

Ahogy a testrészt mondta, mocskos hangzása volt. Megborzongtam.

– Mondja meg neki, kérem, hogy borzasztóan sajnálom, de nem jöhet ide.

Körülnéztem lehangoló kis garzonomban, ahol egyébként én otthonosan érzem magam. Az enyém, az én személyes kis zugom – de nem alkalmas vendégek, szeretők, szomszédok, családtagok, vagy akár mentősök és tűzoltók fogadására. Mikor a szőnyeg kigyulladt, akkor is csak én voltam itt. Na és persze Mr. Pan.

A kanapé karfája mellett kuporogtam, hátam mögött pár lépésnyire már ott volt a franciaágyam vége. Tőlem jobbra a konyhapult, balra már az ablak, az ágy mellett pedig a fürdőszoba. Nagyjából ennyi az egész. Nem mintha a mérete zavarna, vagy szégyellném. Sokkal inkább az állapota. A padló lett a ruhásszekrényem. Szívesen tekintek úgy a szanaszét heverő dolgaimra, mintha kövek lennének az én sárga köves utamon... Vagy valami ilyesmi. Korábbi penthouse lakásunk gardróbjának tartalma a jelenlegi garzonomnál nagyobb helyet tett ki, így hát indokolatlanul sok pár cipőm az ablakpárkányon talált otthonra, hosszú kabátaim és földig érő ruháim a függönyrúd két oldalán lógtak, függönyként funkcionálva, ahogy a nap és hold járásával összhangban ide-oda tologattam őket. A szőnyegről már meséltem, a kanapé egyeduralmat gyakorolt az ablakpárkány és a konyhapult közti lakótér felett, azaz nem lehetett megkerülni, hanem át kellett mászni rajta ahhoz, hogy le lehessen ülni rá. Az életem nem látogathat meg ebben a kupiban. Tisztában vagyok vele, milyen ironikus is ez.

– Épp tisztítják a szőnyegem – mondtam, és nagyot sóhajtottam, mintha ez akkora bosszúság lenne, hogy rágondolni se bírnék. Nem hazudtam. A szőnyegre már nagyon ráférne a tisztítás.

– Akkor ajánlhatom a Varázsszzőnyeg-Tisztítót? – kérdezte derűsen, mintha hirtelen a reklámblokkhoz ugrottunk volna. – A férjem – áá féhrjeeem – kis ördögfióka, mindig a nappaliban bokszolja a cipőjét, és a Varázsszőnyeg-Tisztítók még azt a fekete cipőfényt is úgy kiszedik, el se hinné az ember! Ráadásul horkol is. Ha nem alszom el hamarabb, mint ő, egész éjjel le se tudom hunyni a szemem, úgyhogy a tévéreklámokat szoktam nézni, és egyik éjszaka láttam, ahogy egy férfi fehér szőnyegen tisztította a cipőjét, pont úgy, ahogy a férjem szokta, na, erre felfigyeltem. Mintha csak nekem találták volna ki ezt a céget! Azonnal kiszedték a foltot, úgyhogy, gondoltam, ez nekem is kell! Ezek értik a dolgukat. Varázsszőnyeg-Tisztító, írja csak fel!

Olyan átéléssel beszélt, hogy azon kaptam magam, fekete cipőkrémbe akarom fektetni a pénzemet, csak hogy próbára tehessem ezeket a varázslatos tisztító reklámembereket, és toll után kutattam – természetesen, a Tollak Idők Kezdete Óta Fennálló Törvényének értelmében, most, hogy szükségem volt rá, sehol nem volt, ameddig a szem ellátott. Kezembe akadt viszont egy vastag filctoll, és körülnéztem, mire is írhatnék. Nem találtam papírt, így a szőnyegre írtam – ez stílusosnak tűnt.

– Mi lenne, ha egyszerűen megmondaná, mikor ér rá találkozni vele, így megspórolhatnánk ezt az egész huzavonát.

Anyám rendkívüli családi találkozót hívott össze szombatra.

– Tudja mit, tudom, hogy ez milyen fontos, ha az embert berendeli az élete, meg minden, s bár fontos családi esemény lesz nálunk szombaton, nagyon szeretnék aznap találkozni vele!

– Óóóó – áááóóóúúú –, kedveském, ezt külön feljegyzem, hogy hajlandó lett volna kihagyni ezt a szeretteivel töltött különleges napot, csak hogy találkozhasson vele, de azt gondolom, időt kell szánnia arra, hogy a családjával lehessen. Isten tudja, mennyi időt tölthetnek még együtt! Jövő vasárnap várjuk. Jó lesz?

Nyöszörgök. Nem hangosan, csak magamban, valami hosszú, fájdalmas hang szakadt fel bennem jó mélyen, valami fájó ponton. Így hát lefixáltuk az időpontot. Vasárnap akkor találkozunk, útjaink összefutnak, és mindaz, amit eddig biztosnak gondoltam, amiről azt hittem, biztonságos talajban gyökerezik, úgy meg fog változni hirtelen, ahogy nem is hittem volna. Legalábbis így olvastam egy magazinban, egy olyan nővel készített interjúban, aki már találkozott az életével. Mellékeltek „előtte és „utána képeket róla a képzetlen olvasók számára, akiknek esetleg nincs hozzáférésük képzelőerőhöz. Meglepő módon, mielőtt találkozott az életével, a haja nem volt beszárítva, nem volt kisminkelve és barnítókrém sem volt rajta, cicanadrágot és Miki egeres pólót viselt, éles fénynél készült a kép, utána viszont lágy esésű aszimmetrikus ruha volt rajta, tökéletesen megvilágított stúdiókonyhában állt, ahol egy művészien elhelyezett, citrommal és lime-mal telerakott tál bizonyította, hogy az élettel való találkozása eredményeképp miként nőtt meg szemmel láthatóan a citrusfélék iránti vonzalma. A találkozás előtt szemüveges volt, utána kontaktlencsére váltott. Kíváncsi lettem volna, ki változtatott rajta többet, a magazin, vagy az élete.

Kevesebb mint egy hét múlva találkozni fogok az életemmel. Aki férfi. De miért pont én? Úgy gondoltam, teljesen rendben vagyok. Jól éreztem magam. Minden a legnagyobb rendben van.

Hátradőltem a kanapén, és szemügyre vettem a függönyrudat, hogy eldöntsem, mit fogok felvenni.

img6.jpg

A végzetes szombaton, melytől már egy teljes napja (mikor is megtudtam, mi vár rám) előre rettegtem, beálltam a szülői ház távvezérlésű kapujához 1984-es Volkswagen bogarammal, mely az exkluzív birtokhoz vezető úton felfelé végig olyan füstfelhőt eregetett, hogy a környékbeli hiperérzékeny gazdagoktól sikerült kivívnia jó pár rosszalló pillantást. Nem itt nőttem fel, így hát a kapu előtt várakozva nem is éreztem úgy, mintha hazaértem volna. Még csak azt sem éreztem, hogy a szüleim házába értem. Akkor tartózkodtak itt, amikor nem a nyaralójukban voltak, ahol pedig akkor tartózkodtak, amikor nem otthon voltak. Maga a tény, hogy kívül várakozom, míg engedély adatik a bebocsátásra, csak még inkább eltávolított az egésztől. Vannak olyan barátaim, akik egyenesen felhajtanak a szüleik kocsibeállójára, tudják a jelszót és a riasztó kódját, vagy saját kulcsuk van a szülői házhoz. Én még azt sem tudom, hol tartják a kávésbögréket. A hatalmas kapuk elérték a kívánt hatást: kívül tartják a kóborlókat és a deviánsokat – és a lányukat –, bár engem jobban elrettent a gondolat, hogy esetleg bent ragadhatok. Egy betörő átmászna a kapun, hogy bejusson a házba – én pedig azért másznám meg, hogy kijussak onnan. Mintha csak átvette volna hangulatomat, az autóm, Sebastian – ezt a nevet nagyapám után adtam neki, akit sosem lehetett szivar nélkül látni, ettől aztán erős száraz köhögése lett, mely végzett is vele – kifogyott a szuszból, amint rájött, hova is megyünk.

A szüleim házához Glendalough szűk, kanyargós útjainak bonyolult rendszere vezet, ezek hol emelkednek, hol a mélybe ereszkednek, s jobbra-balra kerülgetik az óriási villákat. Sebastian megállt és köpködni kezdett. Letekertem az ablakot, megnyomtam a kaputelefon gombját.

– Üdvözöljük a Silchester család szexuális deviánsok részére létesített otthonában, mit tehetünk igényeinek kielégítéséért? – lihegte egy férfihang a vonalba.

– Apa, ezt hagyd abba!

Nevetés tört ki a vonal túlsó végén, erre a közelben sétaedzést tartó két szőke Botox-bébi hirtelen abbahagyta a fecsegést, lófarkukat hátradobták és felém meredtek. Mosolyogtam, de amint meglátták, hogy csak egy jelentéktelen barna vagyok, ráadásul egy roncs konzervdobozban ülök, máris elkapták pillantásukat, és varrásmentes, testhezálló edzőnaciba bújtatott fokhagymagerezdnyi hátsójukat tovariszálták.

A kapu hátborzongató hangot adott ki és szélesre tárult.

– Gyerünk, Sebastian.

Az autó nekilódult, bár jól tudta, mi vár rá: kétórás várakozás egy sereg nagyképű jármű társaságában, akikkel semmi közös nincs bennük. Milyen hasonló is az életünk! A hosszú, kavicsos út parkolóhoz vezetett, ahol egy szökőkút közepén kőoroszlán okádott zavaros vizet. Távol parkoltam Apa autóitól – az egyik egy méregzöld Jaguar XJ, a másik egy 1960-as Morgan +4, ezt hétvégi autónak hívja, és hétvégi, retró bőrkesztyűs-motorosszemüveges szerelésében szokta vezetni, mintha csak Dick Van Dyke lenne a Csodakocsiból. Azért a fent említetteken kívül ruha is volt rajta, csak hogy ne fessem felkavaróbbnak a képet, mint amilyen valójában volt. Apa autói mellett ott állt Anya fekete SUV-ja. Kifejezetten olyat kért, aminek vezetése minimális erőfeszítést igényel a részéről – ezt a kocsi parkoló szenzorjai olyan sok szögben fedik le, hogy ha egy autó elhalad mellette háromsávnyi távolságban az autópályán, pittyegéssel jelzi a közelségét. A kavicsos terület túloldalán állt idősebb bátyám, Riley Aston Martinja, és a középső testvér, Philip családi Range Roverje – mindenféle extrákkal felszerelve, beleértve a fejtámla hátuljába szerelt tévéképernyőket is, hogy a gyerkőcöknek legyen mit nézniük a balett és kosárlabda-edzés közti tízperces úton.

– Hadd járjon csak a motor, legkésőbb két óra múlva itt leszek – mondtam, és megpaskoltam Sebastiant.

Felnéztem a házra. Nem tudom, melyik korból származik, de biztosan nem „Györgyvárdi", ahogy azzal Schuberték karácsonyi partiján vicceltem, bátyáimat szórakoztatva, apámat bosszúsággal, anyámat pedig büszkeséggel töltve el. A ház hatalmas volt, eredetileg Lord Valaki építtette udvarháznak, de ő aztán az egész vagyonát elkártyázta, így a házat eladták valami híres könyv írójának, ezért minket törvény kötelez arra, hogy a nevével ellátott réztábla maradjon a kapunk mellett, hogy megcsodálhassák az irodalombuzik, de leginkább a házunk mellett elhaladó fokhagymagerezd-hátsójú gyorsgyaloglók, akik aztán pofákat vághatnak, amiért nekik nincs réztábla a házukon. A Híres Írónak törvénytelen kapcsolata volt az ifjú Depressziós Költővel, aki megépítette a keleti szárnyat, hogy legyen hova különvonulnia. A ház lenyűgöző méretű könyvtárral bír, itt megtalálhatók a Lord Valakinek Lady Akárkihez írt levelei, aztán a sokkal édesebb hangvételű, Lady Titokzatoshoz szóló írásai – abból az időből, mikor Lady Akárki volt a felesége–, valamint eredeti példányok a Híres Író műveiből bekeretezve a falon. A Depressziós Költő művei különösebb védelem nélkül sorakoznak a polcon a világatlasz és Coco Chanel életrajza mellett. Kötetei nem voltak kelendőek, még halála után sem. A jól dokumentált, viharos viszonyt követően a Híres Író a teljes vagyonát elitta, és a házat egy jómódú német család vásárolta meg, akik Bajorországban főzték a sört, és ezt nyaralónak használták. Ittlétük során ők építették a házhoz a lenyűgöző nyugati szárnyat, valamint a teniszpályát. Ez utóbbinak, kopott fekete-fehér fényképeik tanúsága alapján, túlsúlyos és szemmel láthatóan boldogtalan Bertrand nevű fiuk kevéssé vette hasznát. Családi sörükből egy eredeti üveggel megtalálható a Silchester-bár diófa szekrényében. A múlt lakóinak emlékei és nyomai szinte tapinthatóak a házban, és gyakran eltűnődtem, vajon Anya és Apa mit fognak hátrahagyni, a legújabb Ralph Lauren-szobabelsőket leszámítva.

A bejárati ajtóhoz vezető kőlépcső alján két, számomra a mai napig azonosíthatatlan kőállat fogadott haragos tekintettel. Leginkább oroszlánra emlékeztettek, viszont szarvuk volt, és két lábuk olyan természetellenesen csavarodott össze, hogy csak egyre tudtam gondolni: több száz éve bámulják a szökőkutat, már nyilván nagyon ki kéne menniük a vécére. Lehet, hogy Ralph Lauren épp rossz életszakaszban volt, de én inkább arra fogadnék, hogy a részeg író vagy a depressziós költő ötlete volt.

Az ajtó kinyílt, és Riley bátyám vigyorgott rám, mint a fakutya.

– Elkéstél.

– Te meg undorító vagy – utaltam a kaputelefonos párbeszédre.

Nevetett.

Felvánszorogtam a lépcsőn, a küszöbön átlépve a fekete-fehér márványpadlós előcsarnokba jutottam, ahol a belmagasság a megszokott kétszerese, és a csillár akkora, mint a lakásom.

– Mi van? Nem hoztál ajándékot? – kérdezte, közben megölelt, hosszabban, mint szerettem volna, persze csak hogy idegesítsen.

Felsóhajtottam. Csak viccelt, de tudtam, hogy komolyan gondolja. Családunk egy nagyon komoly vallásos csoport tagja, melynek neve: a Társadalmi Etikett Egyháza. Az egyház fejei az „Emberek. Mintha minden tett, minden kimondott szó alapja az lenne, hogy mit fognak szólni az „Emberek. Az etikett részeként elvárás az is, hogy ajándékot vigyünk, ha meglátogatunk valakit, még akkor is, ha ez a valaki a családunk tagja, és épp csak benézünk hozzá. De nálunk olyan, hogy „csak benézünk", nem létezik. A látogatásokat előre egyeztetjük, időpontot kérünk, és heteket, akár hónapokat töltünk azzal, hogy megpróbáljuk összegyűjteni a gyülekezetünket.

– Te mit hoztál? – kérdeztem.

– Apa kedvenc borából egy üveggel.

– Nyalizós.

– De csak mert ilyet akartam inni.

– Nem fogja kibontani. Inkább megvárja, míg mindenki, akit szeret, már réges-rég a föld alatt lesz, mire egyáltalán kitalálja, hogy magára zárja az ajtót és úgy bontja majd fel, egymagában. Fogadok egy tizesben, nem, inkább huszasban – szükségem volt benzinpénzre, –, hogy nem fogja kinyitni.

– Szinte megható, mennyire megérted őt, de én hiszek benne. Áll az alku! – kezet nyújtott.

– Mit hoztál Anyának? – körülnéztem az előcsarnokban, hátha meglátok valamit, amit lenyúlhatnék ajándéknak.

– Gyertyát és fürdőolajat, de még mielőtt ügyet csinálnál belőle, közlöm, hogy a lakásomban találtam.

– Mivel én vettem annak a hogyishívjáknak, a lánynak, akit dobtál, aki delfinhangon nevetett.

– Te ajándékot adtál Vanessának?

A ház végtelen tereit róttuk, egyik szobát a másik után, mindenütt ülőalkalmatosságok és kandallók. Kanapék, melyekre sosem volt szabad leülnünk, dohányzóasztalok, melyekre sosem tehettük le az italunkat.

– Kárpótlásul, amiért veled járt.

– Nem hiszem, hogy sokra értékelte.

– Kis kurva.

– Bizony, delfinként nevető kis kurva – helyeselt, és mindketten vigyorogtunk.

Elértük az utolsó szobát. Valaha ez volt Lady Valaki szalonja, majd Depressziós Költő rímfaragó szobája, most pedig Mr. és Mrs. Silchester fogadta itt a vendégeit: beépített diófa bárszekrény, csapra vert sörrel, a hátsó falon pedig kormozott tükörüveg. A bár mellett a vitrinben az eredeti német sör, még az 1800-as évekből, a ház előtt a lépcsőn pózoló Altenhofen család fekete-fehér fényképével. A padlót süppedős, lazacszínű szőnyeg borította. Magas támlás, bőrkárpitos székek, koktélbár, és alacsonyabb bőrszékekkel körülvett diófa asztalok sorakoztak mindenfelé. A fő látványosság pedig a kiugró ablakfülke, ahonnan kilátás nyílik az alant elterülő völgyre, és a távolban húzódó dombokra. Háromholdnyi rózsakert, egy kőfallal körbevett kertrész, és édesvizű kerti medence volt a ház körül. A szalon ajtajának mindkét szárnya nyitva állt, gigantikus méretű mészkő táblák vezettek le a pázsit közepén található vízcsodához. A szökőkút és a patak